Anna

　

minden ízében reszket a folyosón,

híján a zenének, mely a lábának

szolgálna támpontul egyidejűleg.

Sem gyógyszere nincs a keze ügyében,

köntöse zsebében, melyet átrágtak

éjjel a molyok, és cigarettája

elmorzsolódott (míg ő egy könyv fölött)

az utolsó szálig, s most a vizenyős

celofán tapad folyvást az ujjához,

vedlett csiganyál gyanánt. Az, meg a tört

dohánylevélzet, s az ablakban, szemközt,

a Főtávhő Művek – elsárgult felhők.

　

　

Vihar

　

egy pohárban, melynek most készül Nárcisz

a fenekére nézni. Térde fölött

a szőr kikopva, s egy tetemes gödör,

belevájva könyökével szemre már

a csontba. Felmagasodva az asztal

fölé olvas, mert közelebbről egybe-

folynának a betűk, oldalnézetből

meg a feltérdeplő lába, mint némely

idült fuldoklóé, és az is korhadt

fából volna. A pohár egyelőre

odább tolva, beljebb a falhoz, szürke

foltokban szűrve át a sárga abroszt.

Anna

　

víz, melybe bele se léptél még, és már

mélyül alattad, gyűrűt vonva köréd

egy lejtőn, melynek az emelkedőjét

alva szenveded. Elvégre éjszaka,

nem messze innen, a Naphegy utcán mész,

mit mész, ereszkedsz, hanyatt bukva szinte,

mintha gyógyiszapba… Anna eszedben

sincs. Elsáncolva mögötteseivel.

Mert lélek sem tartózkodik kívüled

most kint – mintha oszlásnak indult volna

mind odahaza. Ahogy meg van írva.

Nem úgy értve, hanem evilágian.

　

　

Anna

　

őszül, és elvizesedik a húsa,

míg feléje tartva Nárcisz a versben

felrugdossa mentében az avart. Nyárs

utca, a fejében, és a benzinkút

mögötte, ahol hajnalban át akart

hajtani rajta egy óriás tartály-

kocsival a. Nem volt arca. A tartály

ellenben vajszínű, mint a madártej,

melyből mindig vasárnap, mozi után

falta magát tele, valamint arany-

galuskával. A szélei némelyütt

szénné égetve. S mivé, aki ette.

　

　

Anna

　

Dies irae

háta mint egy jégtábla, ránézésre

azonnal beszakadna mégis, s akkor

Nárcisznak vége. Semmi értelme hát

maradnia – sem távoznia, igaz,

a hát recsegve-ropogva nélküle

zajlana tovább, eljutva fülébe

akár odaát is. Holott nem kelt át

rajta, lába sem szenvedett még csorbát,

sétája előtt áll, Verdit hallgatva,

harsogva, ahogy magát nem szívesen

hallja. Mert csak hazudna, hogy nincs benne

harag, mellyel az istenét tagadja.