Aki szerette Kiss Judit Ágnes első két kötetét, nem fog csalódni az Üdvtörténeti lexikonban sem. Az előző könyvhöz, a nincs új üzenethez hasonlóan ismét szokatlan kompozíciós eljárást alkalmazott a szerző. A sorrendet ezúttal a verscímek ábécérendje határozza meg, a versek úgy következnek egymásra, mint szócikkek a lexikonban. A szövegek ezúttal is a költő felismerhető hanghordozásában szólnak, igaz, a hat évvel ezelőtti Irgalmasvérnőhöz képest történt elmozdulás e költészetben.

Mindenekelőtt arról kell beszélni, ami már a második kötetben is érzékelhető volt: a különböző perszónák (Bolondistók, Irgalmasvérnő etc.) megjelenése mellett egyre erősebbé válik az érzékelhető „én" vallomásos szólama. A új kötet versei kapcsán pedig kijelenthető, hogy itt minden szerep ellenére is alanyi költészettel van dolga az olvasónak. Kiss Judit Ágnes újabb verseinek szerepjátéka a lírai én sokrétűségét mutatja, ennek a lírai énnek viszont olyannyira felismerhető hangja van (mind témáit, mind stílusát tekintve), a verseknek pedig olyan biztonságos (néhol virtuóz) a formakezelése, hogy a kötetet hiba lenne kizárólag a szerepjátékok felől olvasni. Annál is inkább, mert az Üdvtörténeti lexikon véresen komoly könyv, melyben a transzcendens kérdéseket feszegető szövegek kerülnek túlsúlyba. A nyitó vers ab ovo a teremtéstől indít, aminek kapcsán rögtön a fájdalomra kérdez rá („fájt-e akkor az Istennek vajon / világra vajúdni a világot?"). A fájdalom témája aztán végigvonul a verseken, ezáltal téve lehetetlenné, hogy az üdvtörténet valóban üdvözüléssé váljék. A beszélő a számvetés közben (nem véletlenül kerülnek elő több versben is az „emberélet útjának felén" különböző parafrázisai) ugyanolyan ironikus reflexiókkal él, mint az eddig megismert kötetekben, viszont a szokatlanul erős negatív felhang („a történetben nincsen más szerep, / de választhatsz, hogy szar vagy még szarabb") izgalmas szólammal gazdagítja a verseket. A kötet legjobb darabjai éppen azok, ahol a negativitás feszültségbe kerül a versek zeneiségével. A Csonttöredék Szabó Lőrinc-féle dikciója (mely a monoton jambikus lejtést az élőbeszéd természetes retorikájával elegyíti) például szokatlan naturalizmussal keveredik („Mikor először törtem szét az orrod, / az öklöm fájt, ahogy a csonthoz ért, / és papírzsebkendővel törölgettem / ujjaimról a taknyot és a vért"). Hasonló disszonancia érzékelhető a Szemét szöveg napi használatra balladájának zárlatában is, ahol a játékossá hangolt versritmus feszül neki a felemás ajánlásnak („Az egész, felség, annyit ér, / A tél, a nyár, tavasz vagy ősz, / Hogy megtanulj a csontodig / Szeretni, amíg megdögölsz"). A diszharmonikus darabok mellett persze a szelídebb tónusú versek is nagy hatással bírnak. A Még izgalmas… vége arra is jó példa, hogy a szerep (a vers alcíme Irgalmasvérnő örül) hogyan válik a személyes vallomás terepévé. A kérdés nyugodt retorikája egyben a kötet egy másik fő témájára, a mulandóságra is rámutat („S te, kinek több voltam, mint a testem, / tudsz-e majd undor nélkül hozzám érni?").

A kortárs magyar költészetről szólva szinte közhelyszámba megy, hogy az alanyi indíttatású lírának nincsen problémája a nyelvi kifejezhetőséggel (még akkor is, ha vannak olyan jelentős alkotók, akiknek munkássága nem támasztja ezt alá, elég Kemény Istvánra gondolni). Kiss Judit Ágnes versei tematikai szinten ugyan felvetik a mondhatóság totalitásának problémáját („szöveg nincs, csak töredékek" – olvasható a Csasztuskában), viszont a nyelvhez való tényleges poétikai viszonyulás, annak használata másfelé mutat. Az Ars cafetopoetica például problémátlanul játssza ki vers- és kávéfogyasztás allegóriáját. Ugyanez a zökkenőmentesség jellemzi a Q.e.d. című verset, melyben a lírai én fejedelmi többesben és önkritikusan beszéli el a költészet majdani (és mindenkori) sorsát („Rég olvasatlan, sárgult lapjainkon / a részvét párája cseppekbe gyűl még, / s a szavakat értelmetlenné mossa, / mielőtt végleg szemétre kerülnénk"). A költői nyelv e problémamentes használata a kötet egyik legerősebb versének is sajátja. A Nevek kárhozatra első részének retorikus beszédébe egy látszólag ad hoc hasonlat kerül („hát magamba nyeltem a neveket / mint vizet a lefolyó"), ám a továbbiakban éppen a lefolyóba húzott nevek asszociációs mezőit írja szét a szerző, működésbe hozva ezzel a „csúnya vers" Petri-féle negatív esztétikáját, majd az utolsó sorban – váratlanul, ám annál hatásosabban – a(z ismét) Szabó Lőrinctől ismerős kíméletlenséget is. Érdemes egészben idézni a vers második részét:

„Mikor szeretsz, fogd be a szám, ne hagyj

megszólalnom! Különben darabokban

öklendezem föl mindenki nevét,

ki egyszer is gyönyörbe juttatott.

Sikoltok, úgy szólítom őket sorban

helyetted. És te végighallgatod."

E problémátlanságot viszont hiba lenne kritikai kategóriának tekinteni. Kiss Judit Ágnes költészete alternatívát nyújt arra, hogy a nyelv iránt bizalommal viseltető vallomásos lírát kellő ellenpontozással (jelen esetben, ahogy ez az idézetekből is kiderül, durva iróniával) lehetséges érvényesen megújítani. Az idézett Q.e.d. például nem átall közösségileg beszélni a többi költő nevében, így vállalja akár a „korszerűtlenség" jelzőjét is. Az Üdvtörténeti lexikon számomra éppen e kategória érvénytelenségét tükrözi, és ismét megerősít abban a meggyőződésemben, hogy a költészetet (egyáltalán az irodalmat) érdemesebb alakulás-, mint fejlődéstörténetként elgondolni.

Az automatizálódás, az önismétlés sokkal nagyobb veszélyt jelent Kiss Judit Ágnes lírájára nézve. A könyvben van olyan vers (Céltalan), amely megszerkesztettsége által nem mutat túl elsődleges jelentésén, ily módon a megírt penzum látszatát kelti. Sokkal fontosabb viszont, hogy az esetleges statikus versvilág felfrissítésére több út is mutatkozik a kötetben. Számomra a legizgalmasabbak azok a megoldások, melyek a Kiss Judit Ágnesnél megszokott formai egységességet valamilyen módon megtörik. A Részeg lánykérés mondókaszerű ritmusát például váratlanul „szakítja meg" a rímtelenség („Gyere hozzám feleségül, / sose verlek vasalóval, / nem erőltetlek a szexre, / legyen akkor, ha kivánod"), a Római töredék pedig a rövid- és hosszú szótagok jeleinek versbe emelésével nyitja meg az értelmezés lehetséges jelentésmezőit („– U – – – U maradt keményen, / sírva kértem – U U – kegyelmet").

A forma csavarásának egyik legérdekesebb példája a szonettmozaik. A vers sorai az előző kötetben a szétszaggatott szonettkoszorú című ciklus egyes darabjainak kezdő (egy esetben záró) sorai voltak, tehát a szükségszerűen hiányzó mesterszonett részeinek tekinthetők. A ciklusban Kiss Judit Ágnes önreflexív módon számolta fel a szonettkoszorút, mint műfajt (ezzel erős kapcsolatot hozva létre Tandori Dezső Még így sem című „szonettkönyvével"), a Üdvtörténeti lexikonban viszont a szonettmozaik megírásával tulajdonképpen visszavonja ezt a gesztust (külön pikantériája a dolognak, hogy a sorokat egymás mellé illesztve Várady Szabolcs laudációjában olvashattuk először, Kiss Judit Ágnes Mozgó Világ-díjának indoklásakor). A mesterszonett a jelen állás szerint (nem tudható, hogy a költő mikor áll elő esetleg egy újabb verzióval) kiteljesíti a verset, ezáltal eleget téve a műfaji kihívásnak, ugyanakkor rámutatva arra is, hogy e költészet nem csak témáival képes az olvasót provokálni.

Kiss Judit Ágnes harmadik kötetének megjelenése önmagában is örömteli esemény. Jelentőségét tovább fokozza, hogy az Európa Kiadó végre fiatal szerzőtől is kiadott kortárs verseskötetet. Kíváncsian várom a folytatást a kiadó és (főleg) a költő részéről, mert a kötet megjelenése mindenképpen üdvözlendő fejlemény.