Több mint harminc évvel Örkény István halála után az életmű szövegkorpusza még mindig erős mozgást, változásokat mutat. Főleg az Egyperces novellák gyűjteménye, amelynek pillanatnyilag legteljesebb, legérvényesebb megjelentetése (2008) negyven esztendő múltán nagyjából olyan viszonyban áll az 1968-as első kiadással, mint valamelyik kései – évtizedekkel Karinthy Frigyes halála utáni – Így írtok ti-elrendezés az 1912-es Így írtok tivel. Az eredeti, szerkesztett alapmű gyarapodott, kiterjeszkedett, fellazult, újraszerveződött, elvesztette-tartalékolja (illetve alkalmilag lecserélte) kezdeti kongeniális (Réber László készítette) illusztrációit. Zárt egység helyett inkább halmazzá vált. Az egypercesek kiadástörténetéről, a legfrissebb módosulásokról az Örkény István művei (Palatinus Kiadó, Új sorozat) indító kötetének utószavában az írói hagyaték értő és fáradhatatlan gondozója, Radnóti Zsuzsa nyújtott tájékoztatást. Tudható azonban, hogy az asztalfiókban várakoznak még írások, amelyek eddig „körön kívül" rekedtek, de amint korábban néhány társuknak, úgy ezeknek is kedvezhet még a szerkesztői döntés, a befogadási körülmények hívogató alakulása. S ott van persze az Egyperces levelek külön kötete is. Ismeretes továbbá: egyes rövidtörténet-szövegek hol a novellákhoz, hol az egyperces novellákhoz sorolódtak a kiadásokban. A nagyobb lélegzetű alkotások közül pedig az Amíg idejutottunk egykor Örkény megkérdezése nélkül kapta e címet; 2000-ben Radnóti Zsuzsa visszaállította a hadifogolyportrék eredeti Emlékezők címét. Végül – a példákat, megjegyzéseket nem szaporítva – utaljunk arra is: a fentebb megnevezett sorozat, a Palatinusnál gondozott legújabb Örkény- [majdnem] összes tervek szerinti tizenegyedik, befejező köteteként a mostanáig nyomtatásban nem olvasható korai regény, az Április várható. (Az író születésének centenáriumán, 2012-ben.) Természetesen egy majdani kritikai kiadásnak feladata lesz felölelni azt is, ami a már eddig is szép számú Örkény-sorozatkiadásokba (az írói döntés, illetve az utókor állásfoglalása folytán) nem nyert bebocsátást (a Házastársak című regényt, az össze nem gyűjtött cikkeket, a lappangó publikációkat stb.).

Örkény István oeuvre-jét bemutató munkákkal szerencsére nem állunk rosszul. Nemzedékének írói, költői közül kevesen tudhatnak magukénak ilyen tágas és folyamatos recepciót. Elegendő – szerzői ábécérendben – Bécsy Tamás („e kor nekünk szülőnk és megölőnk…", 1984), Földes Anna (Örkény-színház, 1985; Örkény a színpadon, 2004), Lázár István (Örkény István, 1979), P. Müller Péter (A groteszk dramaturgiája, 1990; Drámaforma és nyilvánosság, 1997), Simon Zoltán (A groteszktől a groteszkig, 1996), Szabó B. István (Örkény, 1997) könyveit magunk elé helyeznünk. A sor folytatható, az összeállítások közül pedig említhető az Örkény István emlékkönyv (szerkesztette Fráter Zoltán és Radnóti Zsuzsa, 1995) és a Tengertánc – In memoriam Örkény István (szerkesztette Réz Pál, 2004). Legfrissebb, 2008-as Örkény-monográfiánk szerzője, Szirák Péter e szekunder Örkény-irodalom korántsem valamennyi (önálló könyvbe foglalt) darabját sorolja fel bibliográfiai eligazításában (Válogatott szakirodalom Örkény István műveiről). Itt a kiemelt könyvek mellett mindössze négy tanulmányt, könyvrészletet nevez meg. Természetesen a monográfus szíve joga a válogatás, mely egyben orientálódásának jellemzője is. Ám ha már innen, a vége felől lapozzuk fel az Örkény István című pályaképet, éppenséggel ad okot e téren a töprengésre. Megkerülhető-e Szigethy Gábor úttörő érdemű tanulmánya (Tóték – epika és dráma, Irodalomtörténet, 1971), Almási Miklós máig alapvető következtetésekre jutó írása (Örkénytől – Örkényig, a Kényszerpályán című kötetben, 1977) vagy Nagy András szuverén összegzése (Közép-Európa realizmusa: a groteszk, Valóság, 1992)?

Érezhető, értelmezhető és értékelhető, hogy Szirák a saját személyiség- és korrajza, gondolatmenete és elemzései kedvéért lehetőleg le akart válni a nagyszámú, szinte könyvtárnyi forrásról, melyekben bőven akad átfedés is. Az általa citált szöveghelyek legtöbbször a kutatótársak fáradozásainak méltánylását tükrözik ugyan, de nemigen szegődik senkinek a nyomába. Ha mégis, akkor Kulcsár Szabó Ernő, Balassa Péter és Thomka Beáta nézeteihez kerül legközelebb, esetleg még vitatkozva is. Új Örkény-kalauzunk dicséretesen szuverén alkotás. E szuverenitásért a vállalkozás jellege folytán is meg kellett küzdenie Sziráknak. A könyv elkészítésére ugyanis a Palatinus Kiadó kérte fel, a monográfiát küllemében hozzáhangolva az Örkény-életműkiadáshoz. Hasonló esetekben láttunk már példát arra, hogy a megrendelő kiadó mintegy sugalmazta: apologetikus bemutatás készüljön, amely a sorozatot mint egészet legitimálja, népszerűsíti. Természetesen Örkény nem szorul rá ilyesfajta „védelemre" és menedzselésre, egyik legrangosabb kiadónkhoz pedig a gyanú árnyéka sem férhet, hogy bármiben befolyásolta volna az amúgy sem a befolyásolhatóságáról ismert, középnemzedékbeli debreceni tudóst. (A mű szerkesztője Háy János, felelős szerkesztője Reményi József Tamás.) Az öntörvényű Örkény-portretizálásban – mely egyedül illik az öntörvényű Örkényhez – maradtak azonban műfaji következetlenségek, elcsúszások. A feldolgozás némely fejezetekben a kor kulisszáira és az írói alkatra, karakterjegyekre koncentrálva valamelyest megkerüli a szövegekkel kapcsolatos egyértelműbb értékítéletet.

Részben ez történik az első négy fejezetben. Ezek az „úri amatőr" tanulóéveitől „a jövő derűjéig", azaz a negyvenes évek második feléig haladnak. Az elemző számára a híres (több alakot öltött) novella, a Tengertánc kivételével ez az osztott időszak nem kínál változatos terepet, inkább a historikus jut szóhoz. Érdekességekben, problémákban így sincs hiány. Időzzünk egynél, bár jó lett volna választ kapni például arra is: eddig miért nem jelent meg, s most majd miért jelenik meg az Április. Bizonyára lesz, akit meglep és elgondolkodtat, hogy Lengyel Balázs hosszabb külföldi tartózkodása idején, 1947 decemberétől 1948 augusztusáig (Szirák hivatkozás nélküli közlése szerint) az Újholdat a periodikához közel álló Örkény István szerkesztette, Gyárfás Miklóssal közösen. Ez a (mindjárt látjuk, intervallumában kétséges) pár hónap az Újhold 1946 júliusától íródó történetének nagyjából az egyharmada. Meghökkentő, hogy – bármennyire is „baráti kapcsolatokat ápolt" Örkény István „a kommunista kultúrpolitikusok szemében oly gyanús újholdasok körével" – éppen a Magyar Kommunista Párt újsütetű tagjára bízták a szerkesztést. Vagy a folyóirat önvédelmének egy formája lett volna e választás? Milyen tényleges válogatási, döntési funkciókat engedett meg a szituáció, milyen konzultációs lehetőségek, formák közepette? S vajon Gyárfás (akkortájt Örkény alkalmi drámaszerző társa) is párttag volt-e? És miben állhatott az Újhold szerkesztése 1948 tavasza után? Mivelhogy az utolsó megjelent lapszám (a hetedik; összesítve, az összevonásokat is számolva a nyolcadik–kilencedik) 1948. február–májusi datálású.

Az Abban a hiszemben című ötödik egység (a fejezetek nincsenek számozva, a továbbiakban ezért e helyütt sem lajtstromozzuk őket) tárgyát zárójelben három műcímmel illeti: (Házastársak, Lila tinta, Írás közben). Az első egy balul sikerült, a vállalt életműből később kirostált sematikus regény (1951); a második egy a maga nemében színvonalas novella (1952), melyet az ezerkilencszázötvenes évek elejére jellemző támadás, olvasói és korifeusi kritika ért, s melynek hányattatását Örkény jóval utóbb az elbeszéléshez csatolt szarkasztikus emlékezésben kommentálta; a harmadik pedig számvető újságcikk (1953). A három metszet alkalmas arra, hogy a kis perióduson belüli fejlődésrajzot megvonja, ám valójában nem egy, hanem három stádium volt ez az író és „olvasó népe" életében-történetében is. Egyetlen fejezet nem könnyen bírja a megháromszorozott terhet, viszont a monográfia arányai és koncipiáltsága nemigen viselte volna el az aprózóbb beosztást. Vonalvezetési gondjain Szirák Péter elsőrangú idézés- és még mesteribb lábjegyzetelési technikájával segít. A lábjegyzetekben olykor mintha egy második, párhuzamos könyv íródna, amely asszociációs sávokat nyit, szakirodalmi reflexiókat tesz, átvállalja az életrajzi és filológiai tájékoztatás indázó mellékesebbjét.

A monográfia kellős közepén helyezkednek el a törzsfejezetek (összesen öt), amelyek Örkény alkotásainak legjavát taglalják magas szinten. Az Ólmos novellák a kispróza magára találó kiválóságának szenteli lapjait. Ebből az időszakból, ebből a vállalkozásból nő ki majd a két klasszikus kisregény (és dráma), a kettős kimunkálású Macskajáték és a Tóték (persze létrejöttükhöz az a próza- és drámafordulat is kellett, mely az 1956 utáni megrázkódtatásból, az írói szilencium éveiből, az ars poetica, a nyelvhasználat, az író és olvasó közötti viszony újragondolásából is fakadt Örkénynél). A Glória, a Meddig él egy fa? és a Niagara Nagykávéház kiragadásával – bár önmagában ez nem is színtisztán novellisztikus sor – Szirák valóban a legjobb kvalitásokra figyelmezhet, kitűnő, szakszerű és közérthető műelemzőként. Talán a Tizenhárom beillesztése nem ártott volna e kis példatárnak (az olajozott tevékenysége során áldozatait már nem is számoló bakó, a megveretése után szándékosan kivégzésbe, halálba sündörgő jobbágy alakja keserűen, fojtogatóan feledhetetlen).

A Macskajáték és a Tóték összességében három egybevető fejezetet nyer. A Borzongató mulatság a két mű kisregényváltozatát szemléli egymás mellett, A valóság fellazítása a Tóték drámaváltozatát és Fábri Zoltán Isten hozta, őrnagy úr című filmjét szembesíti (tudomásom szerint a címben nem szükséges – a könyvvel ellentétben – az őrnagy szó nagybetűvel kezdett alakját használni), A távbeszélés szenvedélye pedig a dráma-Macskajátékot pergeti együtt a Makk Károly rendezte filmmel. Mintaszerű vizsgálódásokat kapunk. Komikum, burleszk, groteszk, abszurd: jóllehet a fogalomhasználat nem mindig teljességében kibontott (a groteszk pontosabb betájolása lett volna a legszükségesebb), hű kép formálódik a súlyos, sőt dokumentált valószerűség és az álomszerű-szürrealisztikus elvontság közt egyensúlyozó kisregényekről/színdarabokról. Örömmel vettük volna, ha az anyagát szívósan felgöngyölítő és precízen analizáló Szirák belemélyed a két színmű utóéletének némely kérdéseibe is. A Tóték szinte sosem kerül színre Örkény írta alakjában (ha mást nem, Dr. Eggenberger Alfrédot, a hétéves kisfiú-zsenit el szokták hagyni a színre állítók); a szövegből kicsapódott egy elég kedveltté vált ötszereplős változat is (az eredeti tizenhárom szereplős helyett) stb. A Macskajáték esetében ugyancsak nagyfokú dramaturgiai beavatkozásoknak, az egyszerű, gyakorlatias színházi szövegváltoztatásnál nagyobb műtéteknek lehetünk tanúi. Legutóbb, már jóval a monográfia megjelenése után, épp az Örkény István nevét viselő színházban, a kisregény terjedelmes szövegrészeit ékelte vissza a jócskán megkurtított tragikomédiába az új dramaturgi-rendezői koncepció. Ezek nem egyszeri jelenségek, s nem is egyszerűen színházi szabadság vagy önkény tárgya vagy célpontja a szöveg. Az ide sorolható vállalkozások, Tóték- és Macskajáték-rendezések valójában a színműíró Örkény Istvánnal szembeni, tapintatos vagy kevésbé tapintatos kritikát juttatnak érvényre (előfordult, hogy épp Radnóti Zsuzsa, az egyik legkiválóbb magyar dramaturg közreműködésével vagy egyetértésével). Maga a tendencia (a kritikai közelítésmód oka) még beletartozhatott volna a könyv vizsgálódási körébe. A medialitás, a médiumváltás iránt máskor is alkotó érdeklődést mutató Szirák Péter remélhetőleg a pályarajzzal, kisregény és színmű, színmű és filmváltozat összevetésével nem zárta le Örkény-kutatásait. Érdekes lenne például épp az ő tollából olvasni arról, hogy az írás és a kommunikáció új módozatai (a számítógép-használat és a mobiltelefon többek között) mennyiben szól(hat)nak bele a levélforma, a klasszikus táviratozás, a hagyományos telefonos diskurzus, a postai fényképküldés játékterén érvényesített, a maga idejében újszerű, térben-időben technikailag, játékrendben viszont erősen kötött Macskajáték-dramaturgia – és benne az uralkodó beszédmódok – színházi újragondolásába.

A könyv mintaszerű fejezete az egyperces novellák körbejárása, becserkészése. A vicctől az újságcikken a ready-made-ig, a szövegtípus előzményeiig és változataiig Szirák eredet és következmény szinte egyetlen szintjét sem hagyja találó megjegyzések nélkül e specifikus rövidtörténet sokféle megvalósulását számba véve, s ismét pompásan elemez. Kitekintései merészek, csak úgy zúdítják a mérlegelési lehetőségeket az olvasóra. Az egypercesek prózapoétikájának továbbélésére vonatkozó észlelete (azaz hogy Kukorelly Endre – A Memória-part, 1990 – és Garaczi László – Nincs alvás!, 1992 – posztmodern kispróza-írása lenne elsősorban az egypercesek szövegvilágának folytatója) ki nem fejtett ajándék ötlet, lábjegyzet-inspiráció vállalkozó szellemű szakdolgozóknak, örkényológusoknak. Hasonló teóriacsírát nem egyet nyújt át a mű. Valakinek érdemes lenne egyszer áttekintenie például azt az irdatlan mennyiségű „félperces", „másfél perces" és egyéb egybecsengő-ráutaló jelölésű – vagy jelöletlen – kisnovellát, amelyek bevallva-bevallatlanul Örkény-hommage-ként íródtak megannyi magyar szerző tollából. A folytatás paradoxonáról Temesi Ferenc még Örkény István életében, saját első kötetében – Látom, nekem kell lemennem, 1977 – írt egy Kihágás című „egypercest": „Mester, szólítottam le az írót az utcasarkon, azt mondják, hogy az ön egyperceseit utánzom! / Maga értelmes fiatalembernek látszik, válaszolt. Tisztában kell lennie azzal is, hogy a prózai munkákért terjedelem szerint fizetnek. Biztosíthatom: én nem tételezek fel magáról ekkora meggondolatlanságot. / És ha mégis, ha valóban utánoznám? / Hát akkor ezt csinálja utánam!, szólt, és pirosat jelző forgalmi lámpává változott. / Megilletődötten ballagtam át a túloldalra". Jóllehet a summázó utolsó mondatra semmi szükség, az egypercesek-utániság epikai szituációját, a[z egyik] prózai paradigmaváltás támasztotta alkotói problémákat és felelősséget híven tükrözi Temesi „párbeszéde", illetve a Kihágással azonos című ciklusba illesztett további kilenc kvázi-egypercese. Temesi Ferenc Eladója mindenképp rászolgál az Örkény István Leltárával történő együtt-, egymásra olvasásra, szegedi, lokálpatrióta „betűkép-novellája", a Szabadtéri játékok is a Zászló szomszédságára. De ez csupán, ismételjük, a korai, elhárító rájátszások egyike (amiként Spiró György is korán elhárította Kalmár Béla figurája köré rajzolt, kalmárbéla műfaj-megnevezésű írásainak az egypercesekkel való kontaminálódását). A variációk, tisztelgések, distinkciók, felülírások, epigoniádák java-sekélye csak később jött és máig tart.

Szirák nem rejti véka alá, hogy a prózai termésben a részértékek ellenére a „Rózsakiállítás"-t nem tartja igazán versenyképesnek a Macskajáték és a Tóték epikai kidolgozásával. Ugyanígy – és ugyancsak nem indokolatlanul – értékskáláján a Vérrokonok, a Kulcskeresők, a Pisti a vérzivatarban és a Forgatókönyv szintén nem éri el a dráma-Macskajáték és -Tóték nívóját. Okfejtései azonban e műveket is kontúros megvilágításba helyezik, különösen a két Pisti-változatot. Ha ismét feltesszük, hogy a monográfia kompetenciájába közvetettebb kérdések is beletartozhatnak (mindezt abból a reményből, hogy – mint a közelmúltban nem egy sikerült pályaképnek – Szirák könyvének is lehet később javított, bővített kiadása), megfontolásra érdemes probléma, miért mondott le oly könnyedén a magyar színház a Vérrokonok kudarcorientált magyarságképéről és nagyvonalúan ajánlattevő, de semmilyen tekintetben nem követelőző dramaturgiájáról. Ez a dramaturgia sokkal rugalmasabb, engedékenyebb, mint a Macskajáték instrukciós „parancsszavai". Hasonló dilemmák merülhetnek fel az úgyszintén a kudarctényre kihegyezett Kulcskeresőket mérlegelve is. Ha netán e két színművet valamelyest már konzervatívnak érezné a hazai színházművészet, a Pistivel és a Forgatókönyvvel viszont még a posztdramatikus színház egy-egy stádiumához is közel férkőzhetne. Utóbbi két darab azonban (főleg a Forgatókönyv) olyan ideologikus zavarokkal terheli önnön organizmusát, amelyek nem csupán elriasztóan hatnak, hanem a zavarok feloldását, a válaszadást inkább a félmúltban, mintsem a jelenben-jövőben tennék lehetővé, kevéssé ígérve elvonatkoztatható modellszerűséget. Így számos színházi ember nem véli kamatozónak újból elővenni a Pisti a vérzivatarbant és a Forgatókönyvet, vallva (kissé elsietetten): ezek a saját dekádjuk végére és önmagukra is pontot tettek (1969-ben, illetve 1979-ben). Prózában a Rózsakiállítás szolid utóéletét az is okozhatja, hogy Örkény ugyan bizonyos fokig úttörő volt a (kései 20. századi) haláltény kendőzetlen epikai ábrázolása terén, ám könyve sokkal szordínósabb – a haldoklás- és meghalás-esemény közelítését és a nyelvezetet tekintve is –, mint amilyenhez az Örkény István távozását kevéssel követő prózafordulat áramában mind a mai napig (például Nádas Péter, Esterházy Péter regényeiben – de azt megelőzően többek között már Mészöly Miklósnál is) hozzáedződhetett az olvasó.

Szirák Péter a hagyományos monográfia, pályakép iránt megingott irodalomtudományi bizalom idején is szívesen vág bele ilyen vállalkozásokba. Grendel Lajos- és Kertész Imre-pályaképe után az Örkény István-pályakép is jelentős szakmai nyereség. Önkörén belül – vitatható pontjaival és hiányosságaival együtt is – hitelesen, láttatóan mutatja be Örkény szoros olvasással követett, higgadtan vizsgált alkotásait. Közvetve vagy kimondva értésünkre adja: három évtizeddel Örkény halála után a magyar dramaturgia már nem az Örkény-féle groteszk sokáig irányjelző nyomvonalán halad (elsősorban a radikális nyelvi átrendeződésből fakadó konzekvenciák miatt nem), és a máig utolsónak tekintett, 1985 körül kezdetét vevő prózafordulat is csak néhány írónál és csak részint szívta magába a korábbi fordulatok egyikét hozó egyperces novellák hatását. Mindösszesen viszont Örkény István a közelmúlt legmegbecsültebb, legnépszerűbb, legolvasottabb írói között tudhatja a helyét ma is, és ezeket az értékpreferenciákat egyelőre jótékonyan katalizálja a középiskolai oktatás, melyben Örkényt (és különösen a Tótékat) továbbra is kitüntetett szerep illeti meg.

Az Örkény István-pályaképet forgatva van választásunk a Szirák által vallott meggyőződések és más lehetséges értékelési metódusok között. Mozoghatnak az értékhangsúlyok, mert mindenütt értékekre siklanak. Új tartalmakkal telítődik a tapasztalati tény, miszerint az Örkény-életművet (az életmű bizonyos szegmenseit) a „magas irodalom" és a legszélesebb olvasói kör is szívesen vallja sajátjának. A komoly könyv nem késztet arra, hogy feladjuk az Örkény-olvasáskor feladhatatlant: humorunkat. Miért ne juthatna eszünkbe a Van választásunk című egyperces, az ugyanarra cserélés nevezetes Örkény István-i – groteszk vagy abszurdoid – motívumának egypercese? Ebben a repülőgépjegyet vásárló utas két járat között választhat Rómába igyekezvén. A Bécsből indulóról annyit lehet előre tudni, hogy a kifutópályán fog felrobbanni, a prágai géppel az a bibi, hogy az Alpesekben zúzódik ízzé-porrá egy sziklán.

De azért, amikor a helyfoglalás megtörténik (a prágai járatra), a jegyeladó légikisasszony csak azzal végzi: Jó utat.