Alighanem már gyermekkorában megragadhatta szerzőnk képzeletét az Egri csillagok olvasásakor az a tény, hogy Bornemissza Gergely egy Pécs környéki kis faluból származik, s a nagy előd regényének emlékezetes patakbeli fürdőzése is egy vadregényes mecseki erdőben játszódik. A történelmi források szerint bizonyossággal annyi tudható, hogy Gergely apja pécsi kovácsmester volt, az egri vár ostroma után pedig hősünk török fogságba esett, és Isztambulban halt meg.

Amennyi joggal Gárdonyi meghalasztja a szülőket, hogy az árva ifjú nagyobb életpróbák elé állíttassék, úgy Horváth Viktor beköltözteti a Bornemissza családot Pécsre, s egy szintén árva török fiút, Ísza bin Juszúfot, a város pasájának mostohafiát teszi meg elbeszélő hősévé, s így a két regény világának szereplői, a cselekmény szálai jól áttekinthetően érintkeznek. Miközben szolgája-nevelője, Szejfi és dajkája, Halíma meséiből a forrásokat roppant alaposan kiaknázó széles történelmi tablót kapunk a mohácsi vésztől kezdődően, tulajdonképpen ugyanazt a történelmet éljük át, amit Gárdonyi is elénk tárt, de most ellentétes nézőpontból, „török tükörből" látjuk elveszni országunkat, beépülni a hatalma csúcspontjára jutott Oszmán Birodalomba. Természetesen hitelesebb és árnyaltabb képet kapunk itt a török világról, az elmúlt évszázadok nagy hódításairól, a mitikus török szultánokról, hadvezérekről, pasákról, köztük Bali bég, budai pasa gyermekeiről, Arszlán bégről, Dervis bégről, aki Ísza nagybátyjaként annak mostohaapja lesz, és Jadzsudzsról, aki Gárdonyi regényében Jumurdzsákként zavarja meg a magyar gyerekek nyugodalmas álmát immár több mint egy százada. Ijesztő az a kép, ami Horváth Viktor regényében a szilárd királyi hatalom megszűnte, a mohácsi vész és Buda eleste után, a hitviták gyöngítette keresztény Magyarországról egy keleti világbirodalom fővárosából érkező ifjú elé tárul. A romos, zord és szegényes vidékek, ahol rablók tanyáznak, és a tehetősebb lakosság, az egyházvezetők kincseikkel már rég elmenekültek. Itt a két világ ábrázolásának pátosza a magyar térfélről óhatatlanul a török térfélre csúszik át, győztesen kerül ki mindenféle összevetésből a birodalma új területeit okos kompromisszumokkal megszervező mohamedán világ, s még csak igazán méltó ellenfele sem akad a másik oldalon, ahol mindenki csupán önnön érdekeit szem előtt tartva éli szűk korlátok közé szorított mindennapjait. (Jellemző a regényben csak éppen említett epizód, amikor hitvita címén az unitárius és református lelkészek perelnek egymással Nagyharsányban 1574-ben, majd a vesztesnek nyilvánított unitárius Alvinczi Györgyöt és társait egyszerűen felakasztják, máig érezhető feszültséget gerjesztve a két felekezet között. Ezek után néha érthető a török kissé hitetlenkedő csodálkozása a keresztény szokásokat illetően.)

És ha már Jumurdzsák is Pécsre költözik, akkor természetesen a gyűrűje is itt rejtőzik valahol, hamarosan rá is találunk, miután megismerkedhetünk az Ezeregyéjszaka világában gyökerező történetével. Mert valaha még eleven varázserővel bírt ez a gyűrű, az Alaeddín nevű mesehőst szolgálta készségesen a sivatagban, majd kései leszármazottjához, Jakubhoz került, amely szál a szerelem roppant hatalmáról szól, hogy végül, varázserejét már elveszítve Ísza anyjáé, a rejtélyes múltú és titokzatos, kettős életet élő Amínáé legyen, akitől az említett Jadzsudzs orozta el, s lett számára értékes talizmánná. Most azonban a gyűrű Bornemissza Gergely házában pihen, emlékezhetünk rá az Egri csillagokból, miképpen jutott a hősiesen foglyokat szabadító gyermekifjú Gergely tulajdonába.

Még mielőtt nagyon összemosnánk a két regény világát, meg kell jegyeznünk, hogy Horváth Viktor regénye teljesen egyedi, önálló hangú, a Gárdonyiéval egyenrangú epikus világ. Legnagyobb titka talán az, ahogyan már a kezdet kezdetén megszólítja és elvarázsolja az olvasót. Mint említettük, a történet elbeszélője egy mohamedán ember, Pécs pasájának, Dervis bégnek a mostohafia, aki idős emberként, a XVI. század utolsó évében ad számot életéről, leginkább ifjúkori kicsapongásairól, kalandjairól és féltve őrzött, titkos bűneiről. A megszólított olvasó is igazhitű lesz itt, hiszen ki sejthette volna akkor a Török Birodalom évszázadokon át húzódó, lassú összeomlását. Nekünk, vele egy hiten lévő kései utódainak írja meg élete történetét, okulásul. De hogy mindezt magyar nyelven teszi, ékes keleti szóvirágokkal díszítve szövegét, erre hiteles magyarázat nincs, legigazibb magyarázat erre maga a mű. Valódi romantikus történet ez, a XIX. századi Jókai, Hugo regényeinek szellemében, csakhogy érezhetően Horváth Viktor élete munkája fekszik benne; ehhez fogható mennyiségű történelmi anyagot ilyen játszi könnyedséggel birtokolni, beleszőve a keleti mesevilág gazdag ornamentikájú, fordulatokban és tanulságokban bővelkedő történeteit, a muzulmán hit szent könyvének példázatait arabul és magyarul, a nagyszámú, elsősorban Pécs és környékének mondáit és legendáit, nem mindennapi teljesítmény, már-már zseniálisnak mondható, ahogy mindez egy hatalmas szőnyeg szövegmintájaként az olvasó tudatában összeáll. Testileg-lelkileg törökké lesz az író, mindenféle identitásprobléma nélkül bújik bele a török fiú alakjába. (Már-már félteném is, hogy ekkora önfeladás némileg veszélyes is lehet, ahogy Devecseri Gábor megszűnt poéta és jó műfordító lenni, miután az Odüsszeia magyarítását Homérosszá átszellemülve bevégezte.) A már említett mesei világon túl az édeskés, zamatos, túlcifrázott, de nagyon fegyelmezett, hasonlatokban, egyéb költői eszközökben bővelkedő nyelv belső logikája szerint is a keleti gondolkodást követi, amikor sűrűn egymás után frappáns közmondásokkal, a Koránból vett idézetekkel zárja le az egyes epizódok tanulságait. Mi másért vonult vissza vénségére Ísza a tekkába (kolostor), minthogy már csak az írásnak-olvasásnak éljen, hogy egykori bölcs szolgája-nevelője, Szejfi tanácsát követve, az emberi élet rejtelmeiről elmélkedjék.

Ha kissé alaposabb vizsgálat alá vesszük a nyelvisége által káprázatosnak minősített regényt, nyomban felvetődik a kérdés, hogy a Péterfy Jenő híres Jókai-elemzésében említett romantikus regények két fajtájából a roman des aventures vagy a roman des caractères esete illik-e rá inkább. Sajnos már első pillantásra be kell látnunk, hogy a regény erényei korántsem a jellemek kidolgozásának mélységéből eredeztethetőek. Horváth Viktor alakjainak megformáltsága rendkívül sekélyes, igazi mélységet felmutatni nem tudó történelmi bábok, akik éppen a nagyszámú kalandban való passzív mozdulásokra a legalkalmasabbak. A sematikus női szereplők felskiccelésére még volna is mentség, hiszen egy serdülő ifjú legény éppen el van tiltva a mohamedán világban a nők rejtélyes lelki életének behatóbb megismerésétől. Ám a mostohaanya, Szudabé konok, rátarti gonoszságára, az elrabolt Mária üres némaságára, a dajka, Halíma arctalanságára, de még Cecey Éva színtelen, idillikus bárgyúságára sem adhat ez felmentést. A mellékszereplők éppen olyanok, amit éppen csinálnak. Ha rablásban vesznek részt, embertelen fenevadak, ha csak úgy időznek a regény lapjain, akkor teljességgel felismerhetetlenek (Gritti, Rác Gyurkó), de még a bölcs Dervis bég is meglehetősen szélsőséges érzelmi állapotok között leledzik. Bornemissza Gergely hamuszürke jelleme annál is meglepőbb, hisz itt egy kész figurát emelhetett át a szerző Gárdonyi regényéből. Csak a mű végén elevenedik meg jellembeli tetszhalottságából, amikor a vele szinte baráti viszonyban lévő Dervis béget kell elárulnia és kirabolnia. A főszereplők sem járnak sokkal jobban. Ísza bin Juszúf, mint a regény végén kiderül, a maga számára is teljesen kiismerhetetlen. Hol szenvedélyes sakkjátékos, hol nők után üzekedő kujon, hol hívő muzulmán, hol érthetetlen okokból veszélyek után ácsingózó himpellér, hol pedig igazi motívumokat nélkülöző testvérgyilkos. Összevissza életét, kegyetlenkedéseit imígyen magyarázza: „Lezártam Szejfi szemét, és ekkor meghozta a termését az a fa, aminek a magja tizenhat éves koromban hullott a szívembe, mikor megöltem Pietro Grittit. A magból aztán észrevétlenül hajtott ki valami növény, nőtt, nőtt, anélkül, hogy én magam tudtam volna róla, és amikor eltemettem Szejfit, megláttam rajta a termést. Tanulság: az élők lezárják a holtak szemét, a holtak kinyitják az élők szemét."(540.) Ami nagyon szép, csak éppen semmit nem magyaráz. Ha visszalapozunk a testvérgyilkosságot követő jelenetre, még inkább meghökken az olvasó, hogy a történések mennyire érintetlenül hagyták mindig Íszát. „(Antonio Gritti) megölelt, sokáig öleltük egymást nehezen és szorosan, aztán ő gyengéden eltolt magától." (527.) Elképzelhetetlen, mit is akar jelenteni ez a kissé ragacsos ölelősdi testvérük hullája mellett. Nála már csak Jadzsudzs jár rosszabbul, akit arra szemelt ki a sors, hogy folyton a gyűrűje után kutasson, mindenféle ablakoknál leselkedjék. Vagy az öreg Bornemissza, aki nevével ellentétben egyetlen pillanatra sem józanodik ki bortól szerzett mély delíriumából. Talán csak Szejfibe szorult egy jóféle kis karakter, bölcsessége azonban oly távol esik a mű köznapi történéseitől, hogy megnyilvánulásai csak ritkán mozdítanak a regény cselekményén.

Amiben roppant ügyesnek mutatkozik Horváth Viktor, a már említett nyelvi leleményen túl, a történeti kútfők, romantikus szálak egységes regényszerkezetté való összeillesztése. Csak egyetlen példát emelnék ki mindezek bemutatására. Történelmi tény, hogy a velencei dózse Lodovico Gritti nevű, Isztambulban nevelkedett természetes fiát nevezték ki Szapolyai János királysága idején Magyarország kormányzójává. A nevezett úr hétpróbás csirkefogó volt, aki lopásból, csalásból, gyilkosságokból szerezte és gyarapította vagyonát és a török udvarban lévő befolyását, de még Európát átszelő kémtevékenységet is folytatott, ami könnyen érthető, amikor ezekben az években a Birodalom és Velence kapcsolata megromlott. Mindebből szinte egyszerre lett elege a magyaroknak, a németeknek, az oláhoknak, de hallgatólagosan a török udvarnak is. Így aztán Medgyes várába szorították, és a segítségére siető koalíciós csapatok is Szapolyai oldalára álltak, mindannyiuk megelégedésére még a várvédők is kapituláltak, majd a prédaként ölükbe hulló kormányzóval rövid úton végeztek. Volt azonban két serdülőkorú fia is, akiknek a történelmi források szerint szintén nem volt kegyelem. Van már most a Pécs melletti Kantavár mondája, amely szerint egy Kanta nevű rablólovag lakta a romjaiban még ma is látható valamikori várat, s aki egy csodaszép leányt tartott fogságban, szerelmét azonban nem bírhatta, s aki egy arra tévedt idegen lovag kedvese lett végül. Kanta megölette a szívtiprót, s csak a nyakán talált, édesanyjukat ábrázoló medálból jött rá, hogy édestestvérének lett gyilkosa.

Horváth Viktor regényében Kantavár testvérpárja a két Gritti fiú lesz, Pietro és Antonio, de harmadik féltestvérként hozzájuk társul a regény főhőse, Ísza is (kicsit homályba vész, és vélhetően a romantikus gubanc fel nem fejtett szála, hogy édesanyja, Amína miként is lett Lodovico Gritti feleségéből apja, Juszúf kedvese), itt ő lesz az, aki az elrabolt leány, Mária iránti szerelemféltésből Jadzsuddzsal megöleti a lány régi szerelmét, Pietrót.

Mint az eddigiekből is látszik, Horváth Viktor nyelvteremtő tehetsége ellenére nem igazán mai fülnek való regényt írt. Már Gárdonyi könyve sem volt éppen a kor színvonalát meghaladó opusz, de a hazaszeretet érzésének és a történelmi „vigaszságosság" megjelenítésének olthatatlan vágya bizonyára örökérvényűen kijelölte helyét a magyar történelmi regények sorában, nem beszélve arról a nem jelentéktelen tényről, hogy koraérett felnőttek számára ma is nagyon lebilincselő, jól megszerkesztett, a romantikát nem burjánzásában, hanem visszaszűkített realisztikus kidolgozottságában meghaladó olvasmány. (A kritikus kedvét lelte benne mostani újraolvasásakor, hasonlóan mint a jelen mű stiláris szépségeiben is.)

Horváth Viktor megtehette volna, mert tudása és nyelvteremtő ereje meg lett volna hozzá, hogy valami egész más ideát, korunkban érthetőbb problémakört érint művének megírásakor. Ha valamit hibájául róhatunk fel, az mind egygyökerű, a kalandos vadhajtásokkal teli romantika nyúlványát tekintette mérvadónak, kissé csúfondárosan nyelvet öltve a mai olvasónak és az irodalommal foglalkozó beavatottaknak, ezt a stílt próbálta irónia nélkül reaktivizálni. Mert az a kevéske kikacsintás, amit itt-ott megenged magának, hogy művét nem szabad komolyan venni (541.) – mintha a hóhér vigasztalná a delikvenst) –, csak egy pici csavarintás a regény vaskos, vérbő romantikáján. Szellemes ugyanakkor az a nyelvi túlburjánzás, ami törökségében a szerzőt néha elragadja: „Tugra nincs. Ez nem fermán és nem berát, hanem csak tezkere. Tezkerére nem rajzolnak tugrát. Most örülj a tezkerének. Majd ha a tezkerét elküldöd a defterdárnak, és a defterdár ellenjegyzi, akkor befizetheted a taput az eminnek, és az ámil bujurdit kér a kádiaszkertől a sejk-ül-iszlám véleményével, aztán ha a sejk-ül-iszlám kimondja a fatvát a khánunnáme alapján, amit majd a Padisáh ír, mert sajnos gyaur vagy, barátom, és egész városok dzsizjéit és tapuját és a többit még hívőnek sem adta soha mukátába a Padisáh…" stb. (26.) Még szerencse, hogy az író török szószedetet is mellékel művéhez.

A regény nem más, mint pompás gyöngyszemekként felfűzött kalandok láncolata. A romantikus helyszínek (várromok, alagutak, szerájok), a sok-sok önmagáért való kaland (leányszöktetések, rablások, várostromok, repülő szerkezet létrehozása) a regény cselekményébe szőtt mesés-rémes legendák egzotikus színekkel való felfestése igénybe veszi a szerző minden stiláris díszítőművészeti tehetségét. Ezek a kalandok azonban, miután szervesen nem épülnek egybe, ki is oltják egymást. A haladvány megszünteti az előzményeket. Ísza balkezességének története, a Szudabé utáni olthatatlan vágyakozása, sakkszenvedélye megtölt egy-egy fejezetet, végső pontjára hág, tanulsággal szolgál, hogy aztán az égvilágon semmi folyománya ne legyen a regény további lapjain. Ezek a kalandok, a kaland természete szerint, egyszeriek, lezártak, egyediek, mint az Ezeregyéjszaka meséi, ebbéli zártságukat feltörni, a nyugvópontról elmozdítani egy egész más, többszálú történetszövés segítségével lehetett volna, amely aztán nemcsak abszolút értelemben mutatta volna meg a történések önértékeit, hanem azokat relativizálva, más eseményekkel tükröztetve biztosította volna az egyes kalandok közötti átjárhatóságot.

A szigorúan lineáris történetmondás ellenére teljesebbé lehetett volna tenni a regény világát, ha belegondolunk, hogy mindezt egy idős ember írta fiatalsága bűneinek mentségére. A hang azonban, ami elbeszél, nagyon is kamaszos, egy magával nem bíró tinédzser hangja. Csak néha borong át a regény szövetén az öregség bölcs belátása, az élet hiábavalóságának, az eltűnt dolgok messzeségének fájdalma. A mohácsi csata különböző nézőpontú ábrázolása után így mereng el: „Mit számít, hogyan történt? Annyi az, mint amikor télen, a havazásban a kolostor sarkánál a huzatban megbillen egy hópihe. Fenntartja a légörvény, kicsit később esik le, követjük a szemünkkel egy darabig nagy nehezen, mert nem különbözik a többitől, pedig közelről bizonyosan más a formája, mit a társainak." (75.) Ha a nagyon lírai anyagot ebbe az irányba engedte volna kiteljesedni, ha a gondolatiság, a filozófia felé mélyítette volna el, ha a műbe bedolgozott, a modern életet is mozgató paradoxonok mélyebben áthatották volna a regény mesés világát, akkor egészen maradandó olvasmányélménnyé válhatott volna a regény. „Iszkender azt mondta a medreszében mindenki füle hallatára, hogy a tudomány nem azzal foglalkozik, hogy fogalmai milyen kapcsolatban vannak a tapasztalással, hanem azzal, hogy a fogalmai milyen kapcsolatban vannak egymással." (168.) Az anakronisztikus kartéziánus gondolatok egyáltalán nem zavarják meg a regény eszmeiségét, hiszen egy furcsa szerzet, egy őrült elme gondolatai, ugyanakkor távlatokat nyitnak az ember mindenkori racionalizmusra törekvő világszemléletére. Ugyancsak Iszkender veti fel azt a gondolatot, hogy „belül vagyunk kívül"(236.), eljutva a zavartalan őrültségig, amikor azt állítja: „attól olvad meg bent a mezőkön a hó, hogy kint a házakban annyit fűtenek"(237.), hogy aztán az épülő pécsi várfalak védműveit is kívülre tegye, mintha a bentiektől kéne a kintieket megvédeni. Ha alaposabban belegondolunk, nem is olyan abszurd ez az állítás, a kései olvasó számára legalábbis…

Újraolvasva a könyvet lesz mindez igazán hiányérzetté, amikor az olvasó nem az ismeretlen, a még beláthatatlan történetre veti tekintetét, hanem a szöveg boldog-szomorú hangulati hullámzásaira, az emlékezés különös fanyar ízeire, avarszagára. Ekkor érezheti úgy, hogy csak átrohant egy életen, végigélte romantikus-véres kalandjait, de nem jutott közelebb a hőshöz, ahogy önmagáról sem tudott meg többet. Kissé fölöslegesnek találja a szentgyörgyvári leányrablást, szervetlennek a sok rémmesét, túlzásnak a regényt záró hitvitát, a gépmadár körüli bonyodalmakat, Dervis bég kirablását igazából nem tudja értelmezni, végül maga a testvérgyilkosság is kimódolt és szertelen, itt már erősen szakadoznak a vadromantikából szőtt cselekménybonyolítás szálai. Az ezt követő néma csend, hogy Ísza bin Juszúf sorsának további bemutatása, élményszerű feldolgozása elmarad, ugyancsak meghökkenti az olvasót. Mintha ennek a hosszú tisztulási folyamatnak, amelynek végén hősünkből bölcs öregember lett, nem lennének tanulságai.

Talán a könyv utolsó gyöngyszeme (A bolt) a legárulkodóbb Horváth Viktor írói világára, amelyben egy példázattal vesz búcsút az olvasótól. „Ez a tanulság: Ha nem találod a kincset, ne türelmetlenkedj. Bérbe vettél egy boltot a bazárban, és a kincs ott van valahol a boltban. Amíg tied a bolt, nem kell kapkodnod, de találd meg, mielőtt lejár a bérlet! Ha máshogy nem megy, forgass fel mindent!" (545.) Legelőször is tudhatjuk, nem olyan boltokat vesztegetnek, ahol kincsek lennének elásva. Ha mégis valami rejtett kincs reményében vettük ki a boltot, ássuk csak föl mihamarabb, és ne vacakoljunk a bolttal, mert még valaki megelőz bennünket! Ám a legtöbbször a kincs nincs elásva a boltban, hanem maga a bolt a kincs, az írói tevékenység révén képződött érték. Kiásni ezt a legkevésbé sem lehet, csak méltó módon, okosan gazdálkodva, hasznot hozóan üzemeltetni, ahogy Horváth Viktor is a regény jelentős részében teszi. És ha még jobban erre összpontosított volna, és nem a kreált kincs képzetére, még talányosabb művel gyarapodhatott volna a mai magyar próza. Mert bár „a tezkerére nem rajzolnak tugrát", Jumurdzsák gyűrűje e regény megszületése pillanatától őt illeti meg.