L’art pour l’art

　

Az önműködő vers elégtelen

örömnek is, kunsztnak is egyaránt.

De mit tegyek? Számomra lételem,

hogy mikor egy mondat magába ránt,

magam egészen átadjam neki,

aztán felszínre küzdjem, mint az úszó,

aki a sodrás ellen élvezi

leginkább erejét, amikor új szó

téríti másfelé, lehúzza örvény,

áramlat lebegteti – haladok

azért is, birkózik a két öntörvény,

s azt sem bánom, ha belefulladok,

csak elég erős legyen valaki

mást is végül magammal rántani.

　

　

Önéletrajz

　

Said the Poet to the Analyst

(Anne Sexton)

Egyszerre túl sok irányba rohan.

Csak papíron megy. Kétdimenziós

világban. Egyszerűbb, mint ami van.

S így sem sikerül összetartani.

　

　

　

　

　

Szenteste

　

Tájképben jó vagy: képeslap-karácsony,

frissen hullt hó tar fákon, bokrokon,

megtévesztő, puha és szűz fehérség,

alatta holt sár, fagyott fájdalom.

Idecsináltál nekünk egy világot,

meg bele minket: nesze, boldogulj,

használati úmutató is járt – csak

hát kisilabizálhatatlanul.

A szöveg patetikus és homályos,

ami érthető – be nem tartható,

s az ember, ki eleve tökéletlen,

csak szenvedésre, bűntudatra jó,

törékeny testbe szorult, gyarló lélek

az aránytalan ég súlya alatt.

Nem értelek. Elnézem a világot –

ezért kellene, hogy imádjalak?

Minden új élet más halálán sarjad

saját halálra. Ha szép az egész,

neked szép – míg szűk értelmébe zártan

magának boldogtalan mind a rész.

Ha vagy, biztos ahhoz is van hatalmad,

hogy megbüntess e szavakért, miket

– ez külön tetszik – szintén tőled kaptam.

De ne várd el, hogy hálás én legyek,

hisz haragodban semmivel se vagy jobb,

mint a szadista kéjgyilkos, aki

saját hibáján érzett bosszúságát

a nála is gyengébben tölti ki.