Konrád György: – Ha jól emlékszem, a 60-as évek végén ismertem meg Uhrik Dórát, aki akkor Bálint András felesége volt. Akkoriban én korábbi feleségemmel, Lángh Júliával éltem, és ők ketten néhányszor feljöttek hozzánk. Mindketten vonzó, szép emberek voltak. Azóta több mint negyven év telt el. Én már akkor csodáltam őt. Néha együtt ültünk a Nádor kávéház ablak melletti ülésén. Beszélt arról az egykori kislányról, aki ő volt, aki didergősen és nem túlságosan lelkesen ment az édesanyja kíséretében a táncórákra. Tehát igen korán eldőlt, hogy táncosnő lesz, és így is lett, mégpedig nagyra becsült, Kossuth-díjas művész. Mégis megkérdezem: nem bántad meg, hogy édesanyád akkor így döntött?

Uhrik Dóra: – Amikor megszülettem, a kórházban volt egy kedves cigány asszony; ő a ludas, mert anyám tenyeréből megjósolta, hogy a kislánya táncosnő lesz. Anyám fantasztikusan reprezentatív, tehetséges asszony volt, csodálatos személyiség, de az ötvenes években valahogy nem sikerült kilépnie a régi világból, nem tudott megfelelni a szocializmus elvárásainak. Nem tudott mit kezdeni a szépségével, a tehetségével, és valószínűleg én voltam az, akibe az érvényesülés lehetőségét belelátta. Az ilyen erős akaratú, reprezentatív és gyönyörű anya mellett a lánygyermek sokszor árnyékban marad. A szüleim elváltak, kettesben éltünk anyámmal, aki úgy váltotta valóra az álmát, hogy hétéves koromban elvitt felvételizni az Állami Balettintézetbe. Rendkívül gátlásos, érzékeny és visszahúzódó gyerek voltam, nem sok kedvet éreztem az egészhez, azon kívül tizennégy éves koromra akkorára nőttem, mint most vagyok, azaz százhetven centiméter. Ez ma már nem nem számít különleges dolognak, de akkoriban a táncosnők átlagmagassága inkább százötven centi körül mozgott. A magasságom rettenetesen visszavetett és gátolt. Emlékszem a ruháimra, amik egyszer csak rövidek lettek. Mármint az az egy ruhám, ami volt akkoriban. Rettentően zavart, hogy rövid a pulóverem ujja; úgy éreztem, fölérek egész a plafonig. Szörnyű volt ez a hirtelen kamaszkori növekedés, amivel együtt járt a sutaság is… meg a didergés, igen, folyamatosan dideregtem. Egyfajta ironikus hozzáállással végül végigcsináltam az iskolát, de a kilenc év alatt állandóan azt vártam, hogy mikor fognak már engem innen kirostálni. Anyám meg mindig azt mondta: ezt már fél lábon is kibírjuk. Rettenetesen szegények voltunk, társbérletben éltünk, egy csomó nő egy lakásban, ma már elképzelhetetlen körülmények között. Anyám mindig mindenhová elkísért – azt is utáltam, hogy kísérget. Aztán eltelt a kilenc év, ami után a minisztériumi rendelkezésnek megfelelően ide helyeztek bennünket. Nem választhattuk meg, hogy hova szerződünk: az egész évfolyamot levezényelték Pécsre, így alakult meg az a bizonyos Pécsi Balett. Akkor én még mindig az a sokat szorongó, hosszúra nőtt kislány voltam, és csak Eck Imre keze alatt kezdtem formálódni. Igazi Pygmalion-történet ez, mert ő lehelt belém lelket, és ő tanított meg mindenre.

– Pécsre jött tehát az egész osztály. Valamennyire ismertétek már egymást, hiszen kilenc évig együtt tanultatok. És amikor Eck Imre lett a koreográfusotok, énetek új oldalai mutatkoztak meg.

Már akkor igencsak érdekelt Béjart művészete is. Ebben a házban van egy terem, ami Eck Imre nevét viseli, s ez arra utal, hogy már nincs az élők sorában, ahogy Béjart sem. Mondanál valamit a nagy mesterekről?

– Óriási alázatot követel a mi szakmánk, azt hiszem, az előadóművészetek közül a legnagyobbat. Először is a tánc csoportos művészet. Hiába vannak kiugró egyéni teljesítmények, forradalmi tettek a kortárs táncművészetben, a tánc akkor is közös tevékenység, amit a koreográfus irányít. Ő a „lelkek ura". A rendező meg a karmester is valami hasonló, de a koreográfus tevékenysége a legösszetettebb: rendez, szceníroz, kitalálja és betanítja a mozgásokat, szerkeszt, kiválasztja a zenét. Hamar le is zárul a koreográfusi pálya, szerintem körülbelül tizenöt éve van, ennyi az az idő, amíg meg tud újulni, amíg újat tud kitalálni – aztán sokszor már az ismétlések jönnek. A kortárs alkotók már sokkal inkább partnerként kezelik a táncost, de a klasszikus balettnél a koreográfiát rendkívül szigorúan előírták, és még véletlenül sem kérdezték meg a táncos véleményét. Mindent pontosan úgy kellett csinálni, ahogy mondták, végre kellett hajtani a szinte matematikai pontossággal beállított pózokat, vagyis élt egy kanonikus követelményrendszer, amit teljesíteni kellett. Imrében éppen az volt a csodálatos, hogy egészen mást gondolt a táncról. Ő rendező típusú koreográfus volt, aki a személyiséget, az individuumot próbálta előcsalogatni. Azt mondtuk, ő a takarítónőnek is tudna balettet csinálni, olyan érzéke volt a személyiség elővarázslásához. A tanulmányaink során ilyesmivel nem találkoztunk. Hiába gyötörtük a testünket kilenc éven át, sosem értük utol magunkat, mert a klasszikus balett technikailag a legnehezebb a világon. Attól, hogy ma sikerül valami, még nem biztos, hogy holnap is sikerül. És nem számít, hogy mit gondolsz, mert a kanonikus előírásoknak megfelelő táncnyelvet kell követni. A tánc forradalma csak később jött. A nyugati „táncforradalmárok" eltörölték az eleváción alapuló, mesterkélt táncnyelvet, és a természetes emberi mozgást igyekeztek érvényesíteni, ekkor vált fontossá a személyiség, hiszen az közvetíti az üzenetet. Martha Graham, Isadora Duncan, José Limón szembefordultak a balett „légiességével", lefeküdtek a földre, mindenféle földi technikákat találtak ki, magyarán mindent ellenkezőképpen csináltak.

Nem sokkal azután, hogy Pécsre kerültünk, kijutottunk Bayreuthba, ott láttuk Béjart egyik művét. Béjart volt a modern balett elindítója, de Imre anélkül, hogy látta volna, öntudatlanul ugyanazt csinálta itthon, amit Béjart nyugaton. Valahogy benne volt a levegőben ez a változás. Szoros elzártságban éltünk, de mégis éreztük, hogy valaminek történnie kell. A hatvanas években a Pécsi Balett cenzúrázatlanul tudott átadni egyfajta értelmiségi üzenetet. Nagy tülekedés folyt az előadások megtekintéséért, mert Imre darabjai mindig valamiféle szabadságvágyat fejeztek ki, humánum, emelkedettség és titokzatosság jellemezte őket. A pártbizottság ilyesmibe nem tudott belekötni, nézték ugyan az előadásainkat – a Bányászballadát például nagyon komolyan megbírálta a párttitkár, de a többi darab éppen absztrakt és szimbolikus mivolta miatt kicsúszott a cenzúra kezéből. Nem volt semmi konkrétum, mégis üzenetet közvetítettünk; ez nagyon izgalmas volt, és felszabadítóan hatott a hatvanas években. Egyfajta szamizdat volt ez is. Imre maga köré gyűjtötte azokat a zeneszerzőket, akiket különben nemigen játszottak; Szokolay, Petrovics Emil, Kurtág darabjaira táncoltunk. Imre bezárta őket egy szobába, és addig nem engedte ki őket, míg meg nem írták a zenét. Így született például a Változatok egy találkozásra című darab.

– Milyen szerepet, egyéniséget látott meg benned Eck, mire látott igazán alkalmasnak, mi lett a különös szereped az együttesen belül? Hogyan tud együtt dolgozni a táncosnő és a koreográfus? Emlékszem, egy alkalommal Holdkirálynőként vagy Halálhercegnőként láttalak a színpadon…

– Igen, a királynőszerep eléggé hozzám nőtt, gondolom, az alkatom, a megjelenésem miatt. Magasabb voltam a többieknél, és a nyúlánk test nyilván méltóságteljesebb képet mutat. Tehát nem annyira a belsőmből fakadt ez a szerep. Nem is tudom, milyen volt akkor az én belsőm.

– Azért azt se hanyagoljuk el…

– Nem tudom. Teljesen feltáratlan voltam akkoriban. Szörnyű, hogy az ember élete ilyen rövid, mert én nagyjából ötvenéves koromra jutottam el odáig, hogy tudjam, ki vagyok és mire vagyok jó. Negyvenkét éves koromban, huszonöt év után hagytam el a táncospályát, és úgy érzem, addig szolgáltam valamit, ráadásul mindig elégedetlenül. Nem tudom, van-e olyan táncos, aki elégedett magával. Ez is a szakma szörnyű specialitásaihoz tartozik, hogy soha nem lehet elégedett az ember. Ha nem sikerül a színpadon egy mozdulat, a néző fütyül rá, de a te éjszakád biztosan álmatlan lesz. Az állandó gyakorlás, szemben a tükörrel… a tükör pokoli dolog. A tükör a halálom, még ma is. A táncos kicsi korától fogva tükrök között él, a tükör előtt nő fel. A tükör arra jó, hogy láthassam, megint híztam, fogytam, nem áll kifelé a lábam, ráncos vagyok… Azért van a baletteremben, hogy amikor a koreográfus betanítja a darabot, könnyebb legyen levenni a mozdulatot. Mert ha szemben állna, nem tudnád utánozni; ezért hátat fordít, és a tükörből látod, hogy mit csinál. Az ember ott áll mögötte, és azonos kézzel és lábbal tudja utánozni. Persze saját magát is ellenőrzi így az ember, bár inkább azt nézed, hogy együtt mozogsz-e a többiekkel. Mert nagyon kell tudni figyelni egymásra ebben a csoportos munkában. Akkor is tudnom kell, hogy a másik mit csinál, ha nem is nézek rá. Erre jó a tükör, de ha csak magamat nézem benne, akkor nem tudok benne maradni a szerepben.

– Már ismeretségünk elején is beszéltél arról, hogy sokat gyötröd a tested, amely néha engedelmeskedik, néha meg fellázad.

– Sokszor voltam beteg, de sérülésem nemigen volt. Ez annál érdekesebb, mert az alkatom minden, csak nem ideális. A klasszikus balett világában ötvenöt kiló az, amit még fel lehet emelni.

Handel Edit vagy Bretus Mari filigrán, törékeny kis nők voltak, őket lehetett emelni. Régen hatalmas egykezes emeléseket csináltak, arra én nem voltam jó. Kövér sose voltam, csak hát a magasságom… A kortárs balettben ez nem számít.

– Miért?

– Nincs eleválás, sokkal kevésbé akrobatikus az egész, kontakt technika van, test a testhez, a nő és a férfi között is nagyobb az egyenlőség. Visszatérve a kérdésedre, hogy milyen szerepet szántak nekem: a Holdkirálynőét, igen.

– Akkoriban kissé ironikusan beszéltél a „kis aranyosokról", és te magadat nem tartottad ilyennek.

– Hát nem. Később aztán, ahogy idősödtem, kiformálódott a karakterem, és ez nagyon jó volt.

– Ez a némileg imperatív karakter aztán a tanításban is megjelent, ugye?

– Nagyszerű örökséget kaptam Imrétől. Senkit sem ismertem, aki olyan módon instruált volna, ahogy ő. Mint Antonioni filmjében, a Nagyításban, amikor a fotós egészen ráhajol a modellre, és közben egyfolytában azt hajtogatja, hogy „ez az, gyönyörű vagy". Imre is így instruált bennünket. Miközben táncoltunk, ő kiabált: „Gyönyörű vagy, szép vagy, csak okosan!" Nem előtte mondta el, hogyan csináld, hanem tánc közben szinte belénk szuggerálta. Látszott rajta, hogy élvezi a próbát.

– Előtáncolta a koreográfiát?

– Soha. Ehhez az ő teste nem volt elég képzett.

– Akkor hogyan mutatta meg, hogy mit akar?

– Kicsiben, csúnyán. Számított rá, hogy mi majd szépen csináljuk. Ezt értem azon, hogy partnernek tekintett bennünket. Nem végzett klasszikus balettiskolát, de talán éppen ettől lett sokkal szabadabb és izgalmasabb az egész. A lépéseknél, motívumoknál jobban érdekelte a tartalom, az előadói szuggesztivitás. Néhány évvel ezelőtt benéztem Ruszt Jóska egyik próbájára, tőle láttam még ezt a fajta rendezői instruálást. Emlékszem, egyszer nagyon boldogtalan voltam, amiért csak kis szerepet kaptam az egyik darabban. Teljesen kikészültem, hogy nekem megint csak ennyi jutott, a többiek táncolnak, én meg állok a színpadon, mert én vagyok a Holdkirálynő. Akkor Imre azt mondta: „Dóri, hiszen te vagy az ékszergomb a lódenkabáton!" Ő abban hitt, hogy a darabban mindenki főszereplő. Nem az a fontos, hogy hány tour-t forogsz, mert ha nincs más dolgod, mint végigmenni hátul a színpadon, akkor azt úgy kell csinálnod, hogy mindenki téged nézzen. Lopd el a nézők figyelmét, mondta, és ha háttal állsz, akkor is lássam rajtad, hogy mit gondolsz! Legyen saját forgatókönyved, ha színpadra lépsz, tudd, honnan jössz és hova mész, akkor is, ha nem kell mást tenned, mint keresztülmenni a színpadon. Ilyenfajta rendezői szemlélettel azóta sem igen találkoztam. Én is ezt próbálom továbbadni a gyerekeknek. A személyiség kibontását. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor az első darabban, a Pókhálóban bementem a színpadra, beálltam a pozitúrába, és hirtelen, áramütésszerűen megéreztem, hogy a közönség engem figyel. Hogy észrevettek. Meg lehet érezni a figyelem hőfokát.

– És mégis gyakran voltál elégedetlen magaddal?

– Mindig.

– De voltak felszabadult pillanataid is…

– Ritkán.

– Előadás közben?

– Igen, tánc közben. Színpadon lenni mindig fantasztikusan jó érzés volt Mindig szorongtam előtte, de ha beléptem a színpadra, feloldódtam. Máig így van ez. Nagyon tudok izgulni… Vári Évával szoktuk mondogatni, hogy aki nem izgul, az vagy hazudik, vagy amatőr. Izgulni kell, csak az a fontos, hogy a színpadon fel tudjunk oldódni.

– Akkor lehetséges azt mondani, hogy a legfontosabb táncmozdulataidat itt a Pécsi Nemzeti Színház színpadán vagy próbatermeiben tetted?

– Persze. A mi időnkben nem nagyon lehetett hűtlenkedni. Nem csak azért, mert nemigen volt hova menni, de nem is volt hozzá bátorságunk.

– Vágytatok rá?

– Nekünk jó volt itt…

– És ha, mondjuk, ajánlatot kaptál volna az Operától?

– Megpróbálkoztam az Operával, éppen Bálint Andrással való házasságom idején, hiszen távkapcsolatban éltünk, amit meg is sínylett a házasságunk. De az igazgató azt mondta, hogy maradjak csak Pécsett, jó ott nekem. Később már örültem, hogy nem adtam fel a pályámat a kapcsolatért.

– Akkor elmondhatjuk, hogy ez a te világod, és a világod térbeli centruma a színpad. Eköré csoportosulnak a kollégáid, a családod, a házastársad, a barátaid.

– Igen, bár most már nincs színpad. De annak idején valóban így rendeződött el az én világom. Ha az ember férje szakmabeli, akkor mindez megoldható, főként, ha az ember egyik gyereke is bekerül a szakmába. Igaz, a másik, aki kívül maradt, úgy érzi, hogy neki nem jut annyi figyelem. Ezek fájdalmas dolgok tudnak lenni. Szóval a színpad kikerült az életemből, de minden alkalmat megragadok a szereplésre. Nemrég például jótékonysági estet rendeztek az iskolában; vállaltam, hogy felmegyek a színpadra, és mesélek a koreográfiák megszületéséről, a táncról általában, és összekötöm a koreográfiákat. Egy kicsit azért is tettem, hogy a tánc jobban bekerüljön a köztudatba.

– A Giselle-ben nem szerepelsz?

– Most éppen nem, mert úgy másfél hónapja volt egy infarktusom. Így aztán most egy kicsit visszavettem a tempóból. A kontrollon hamarosan kiderül, mire számíthatok. De valószínűleg két hét múlva visszaállok a darabba.

– Hogyan jöttél rá, hogy infarktusod van?

– Budapesten a Táncművészeti Főiskolán éppen egy vizsgán elnököltem, amikor egyszer csak kivert a víz, de úgy, hogy csak úgy csorgott rajtam, nem kaptam levegőt. Egy pillanat, mondtam, nekem most ki kell mennem egy kicsit, de nem értem ki, mert a zongora mellett elájultam.

– Nagyon szép jelenet lehetett.

– Nagyon szégyelltem, hogy hatvan ember előtt elvágódtam. Mentőt akartak hívni, de nem engedtem. Nem akartam Pesten idegen kórházba kerülni. Felhívtam telefonon a férjemet, aki feljött értem Pestre. Este 11-re értünk be a pécsi ügyeletre, ahol rettenetesen összeszidtak. Hogy ilyet nem lehet csinálni. De ha egyszer nem tudtam, hogy ez szívtünet! Azelőtt soha semmi problémám nem volt a szívemmel.

– Miért nem akartál Budapesten kórházba kerülni? Itt nagyobb biztonságban érezted magad?

– Igen, feltétlenül. Meg aztán úgy gondoltam, hogy velem ilyesmi nem fordulhat elő. Az nem lehet, hogy elvesztem az önuralmamat, én igenis tartom magam.

– Volt olyan korszaka az életednek, amikor ezt a magabiztosságodat, ami voltaképpen a színpadi munkából táplálkozik, elvesztetted? Amikor elbizonytalanodtál?

– Szörnyű élethelyzeteket éltem meg. A magánéletem, a házasságaim, a saját gyerekkorom… kemény dolgokon mentem keresztül.

– És ez a tartás segített…

– Nem tudom, de úgy érzem, nagyon fontos, hogy legyen az embernek tartása. Persze lehet, hogy ebbe fogok belehalni: a tartásba.

– Valamibe bele kell…

– Igyekszem nem mutatni, ha szenvedek. De most elárultam a titkomat.

– Nagyon mértékletesen árultad el.

Ágoston Zoltán: – A tartás sok energiát emészt fel, másfelől viszont… az ötvenes évek politikai beszédeinek visszatérő eleme volt, hogy ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség. Tehát amint az ember feladja a tartását, nyomban ott terem a helyében a… hogy is mondjam csak… a pusztulás.

– A mi korosztályunk számára kötelező volt a tartás.

K. Gy.: – Szerintem meg alternatív ideál volt.

– Alternatív ideál? És mi volt a másik alternatíva?

– Hogy tedd, amit mondanak. Neked ezzel szerencséd volt…

– Mert olyasmit csináltam, amibe nem tudtak olyan könnyen beleszólni. Másrészt mindig távol tartottam magam azoktól, akik beleszólhattak volna. Nekem ne mondja meg senki, hogy mit gondoljak. Ezt már gyerekkoromban sem tűrtem.

– Az autonómia azonban nem csak szabadságot jelent, hanem kötöttséget is.

– Hát vannak, akik ilyen pályán is elköteleződnek, talán szükségük van rá, hogy irányítsák őket, talán a gondolati önállóság hiányzik belőlük.

– A gondolati önállóság szerintem ugyanúgy a tehetség egyik alkotórésze, mint a formálás készsége.

– Erre még sosem gondoltam.

– A szuverenitás a lehetőségek közötti választásban is szerepet kap. Hogy igent vagy nemet mondasz-e a tested egy kézenfekvő ajánlatára vagy egy mondatra. Hogy most milyen szó következik. Bemutatkozik: megfelelek? Nem, menj vissza. Te? Te igen. Minden művész fejedelmi határozottsággal dönt a lehetőségek felől.

– A mecenatúrának mindig kiszolgáltatott az ember, de mégis mindig van egy kicsi tér, ahol te dönthetsz.

– A zeneszerző a hangok világában szuverén, ahogy az író a szavak világában. Persze a heteronóm viselkedésre is tudok példát mondani. Susan Sontag – hogy egy női írót említsek – egyszer egy ügynök kelepcéjébe került, aki az amerikai kiadóktól rendkívül magas előleget harcolt ki neki. A kiadók nyögtek, de fizettek. Nagy összegeket. Csakhogy a könyv bevételével később meg kellett keresni ezeket a nagy honoráriumokat. Sontag szerint gyötrelmes dolog volt, mert úgy kellett választania két jelző között, hogy tudta, az egyik jelző hozza, a másik meg viszi a pénzt. Minden egyes szó erkölcsi dilemmát jelentett a számára.

– A szó azért más, mint a mozdulat. A mozdulat jelentése rejtettebb. A szó jobban jelzi a hovatartozást. Képzeld el, mi lenne, ha a testbeszédünk minden mozdulatára tudatosan ügyelnénk! Nem lenne egyetlen őszinte mozdulatunk sem.

– Ha már itt tartunk: tudsz olvasni a körülötted lévő emberek testtartásából, mozdulataiból?

– Nem. Ha erre figyelnék, akkor nem tudnék magával az emberrel foglalkozni.

– Azt hogyan éled meg, hogy tánc közben testi közelségbe kerülsz férfiakkal? Mi, nézők csak annyit látunk, hogy bejön a színpadra egy szép nő, aztán megjelenik mögötte egy szép férfi, felemeli, forgatja, összesimulnak, szétválnak. Óhatatlanul léteznie kell valamiféle szerelmi kísértésnek a táncpartner iránt, de valószínűleg az is elemi szempont, hogy a partner ne ugyanaz az ember legyen, akivel a hétköznapjainkat éljük. Te hogyan éled meg ezt a konfliktust a külső férfi meg a belső férfi között?

– A táncszakmában nincs olyan, hogy külső férfi…

– Hiszen Bálint András külső férfi volt, nem?

– Igen, de mégiscsak egy színházban játszottunk, és sokat voltunk együtt. A vidéki színházban egészen mást jelent az együttlét, mint Pesten. Itt nincs szinkron meg mindenféle más elfoglaltság, egész nap együtt vagyunk a kollégáinkkal. Stark András egyszer felkért, hogy tartsak egy előadást az intézetében a tánc és az erotika kapcsolatáról. Nem volt könnyű dolgom, a színpadon ugyanis a táncnak nem sok köze van az erotikához. Azok a nagyon erotikusnak tűnő összesimulások… hát abban ritkán van igazi erotika. Egyik partneremmel, Hajzer Gáborral szoktuk mondogatni, hogy egymás testének minden rését és domborulatát ismerjük, feküdtünk is egymáson nemegyszer… Valójában amikor a partner hozzám ér, mondjuk, hogy felemeljen, akkor az jár a fejemben, hogy ne szorítson már annyira, mert szétreped a csontom, de hülyén fog már megint. Ő meg biztosan azért dühöng, hogy miért vagyok olyan nehéz vagy miért nem adtam rendes tempót. Előfordul, hogy két táncos egymásba szeret, de ami engem illet, jelenlegi férjemmel, Lovas Pállal valahogy sosem tudtunk együttműködni a színpadon. Egyáltalán nem biztos, hogy akik a magánéletben összetartoznak, azok a színpadon is megértik egymást. Túl sok alkalom nyílik a veszekedésre. Már megint rosszul fogtál, ha így tartod magad, nem emellek fel, és így tovább. Legalábbis ha klasszikus balettről van szó. Persze születtek már szerelmek a színpadon. Hiszen ha szerelmeseket játszunk, akkor tényleg szeretni kell egymást a színpadon, de ez is inkább technika, aminek alig van köze az erotikához. Az egymásba fúródó tekintetekben vagy egy-egy simításban igen, de ez a gyötrődésekkel teli közvetlen kontaktus… hát az más ügy. Nagyon lehet ám utálni egymást próba közben!

– Fiad, Kamarás Iván, színész. Őt is szoktad szakmai szemmel nézni?

– Igen, és az szörnyű. Van erről egy rémisztő történetem. Elmesélem, hogy mit műveltem. Iván egyszer Az ember tragédiáját játszotta Zalaegerszegen, Ruszt József rendezte. Ha jól emlékszem, Jóskának ez volt az utolsó előtti rendezése. Tudni kell, hogy Rusztnak a tempó volt a mániája, ami gyakran az érthető szövegmondás rovására ment. Itt is azt az instrukciót adta, hogy tartani kell a gyors tempót, nem kell foglalkozni a közönséggel, csak peregjen a szöveg. Lement az első felvonás, és én egyetlen szót sem értettem abból, amit Iván mondott. Szünetben bementem az öltözőjébe. Iván, ne hülyéskedj, egy szót sem értek a szövegből! Ezt művelni a premieren egy anyának – egy színházi anyának! Hát azt föl kell akasztani, aki ilyet csinál.

– Ruszt egyébként is ilyen gyors ember volt?

– Igen, nála az előadás soha nem úszott el. Mintha minden zene lett volna és ritmus. Ezért is hasonlítottam Eck Imréhez; az előadásait mintha mindig a metronómhoz igazította volna. Sosem volt unalmas vagy terjengős.

– Iván mit szólt, amikor bementél hozzá?

– Teljesen kikészült, nem értette, hogy tehetek ilyet a premieren. A második felvonásban szinte teljesen bedugult, viszont a harmadikban isteni volt. Nagy bűnöm volt ez, de egy kicsit büszke is vagyok rá.

– Ad a véleményedre?

– Igen. De ez se jó. Folyton összeveszünk. Egy anyának az lenne a dolga, hogy elfogult legyen. Én ezt soha, egyetlen gyerekemnek sem tudtam megadni. Ha az ember a pedagógusa is a gyerekének, akkor nem tudja azt mondani, hogy le van ejtve a tanár, neked van igazad. És így volt ez a színházzal is: nem tudtam magamban tartani, ha valami nem tetszett. Iván azt mondja, főiskolás korában tele volt azokkal a polgári gátlásokkal, amiket én neveltem belé.

– Bálint Andrásnak is megmondtad a véleményedet?

– Akkor azt még nekem nem volt szabad. Akkor még csöndes, kialakulatlan kislány voltam.

– És Lovas Pálnak, a férjednek?

– De még mennyire! Nagyon szigorú kritikusai vagyunk egymásnak. Hogyan is lehetne másképp? A színházban muszáj egymásra hagyatkozni.

– Nem bénít meg a kritika?

– Dühös leszek, de az nem baj, mert a düh energiát ad.

– És a tanítványok? Folytatódsz a tanítványaidban?

– Az első időkben, amikor még nem voltam tagozatvezető, balettórát, napi tréninget tartottam. Most tagozatvezetőként rettenetes mennyiségű adminisztrációs feladatom van. Az igazgatóhelyettesi poszt elképesztő mennyiségű papírmunkát ró rám. Emellett az én feladatom az úgynevezett tehetséggondozás, az előadásokra való felkészítés, a koreográfiák beszerzése, próbálása, a műsorok összeállítása. Ez ad lehetőséget arra, hogy azt a bizonyos személyiségformáló munkát végezzem.

– Vagyis valami hasonlót csinálsz ahhoz, amit Eck csinált veletek?

– Abszolút. Ez az én örökségem. És ezt nem is látom máshol.

– Akkor az is elképzelhető, hogy a tanítványaid közül kis Eck Imrék kerülnek ki?

– Nem hiszem, mert ahhoz alkotás is kellene, és én nem vagyok alkotó. Előadó vagyok.

– Hogy érted azt, hogy nem vagy alkotó?

– Nem vagyok koreográfus, előadó vagyok. Ebben is, amikor ezt elmondom, akkor is ezt az előadóiságot használom fel.

– Sosem estél még kísértésbe, hogy koreográfiát csinálj?

– Apró dolgokat azért csináltam, nem is keveset. Tizenöt éven át készítettem alkalmazott koreográfiákat zenés darabokhoz a József Attila Színházban, az egri és a pécsi színházban, de ez inkább alkalmazott művészet. Az ember kiszolgáltatott a rendező elképzeléseinek, esetleg a képzetlen mozgású színésznek. Nehéz feladat, ritka eset, hogy rendező és koreográfus egymásra talál. Zsótér Sándor például Ladányi Andreával dolgozik, közöttük jó együttműködés alakult ki. Ehhez alaposan meg kell ismerni egymást, össze kell csiszolódni. Az nehéz, amikor a rendező azt mondja, csinálj ide valami kis menüettet, aztán meg kifogásolja, hogy túl táncos, túl kevés, túl sok.

Á. Z.: – Megfigyeltem, hogy az előbb előadónak nevezted magad, nem pedig előadóművésznek. Mintha ódzkodnál attól, hogy művészként határozd meg magad. Mit jelent ez a szó a számodra?

– Általában ironikus vagyok magammal. És szerény. Igenis előadóművész vagyok, de a szerénység visszatart attól, hogy ezt deklaráljam. Úgy gondolom, jobb, ha mások mondják ezt, nem én. Nekem gyanús, ha valaki kijelenti magáról: ő művész. Nevezze annak az a közeg, amiben dolgozik. De az elnevezést boldogan vállalom.

– Ami az emberben legbelül van, azt nem lehet megfogalmazni, de viszonylatokat igen. A tánc körül van a város. A színház, a Király utca, az iskolád, a lakásod utcája. Pécs. Érzed magad körül a várost?

– A beszélgetés elején folyton az járt az eszemben, hogy ez lesz az első kérdésed. Hogy mit jelent az én pécsiségem.

– Nem ezzel kezdtem, de ide lyukadok ki.

– Megkaptam már, hogy nem vagyok lokálpatrióta, mert egy alkalommal azt hangsúlyoztam, hogy én elsősorban egy műhelybe kerültem. És ezt a műhelyt hívhatnák akár Szegedi Balettnek is. A gyökereim a szakmámba nyúlnak. Nem a város hozott ide, hanem az, amit csináltunk. De mondjam azt, hogy én nem szerepelek ennek a városnak a protokoll-listáján?

– Mondd, ha így van!

– Így van. Voltaképpen nagyon jó itt élni, mert rengeteg barát és ismerős vesz körül, és Budapesten valószínűleg nem tehetném meg azt, amit itt. Nem itt születtem, de az előadóművészi énem igenis itt született. A barátaim miatt itt otthon érzem magam. De nem állok semmilyen oldalra. Biztosan ezért nem vagyok rajta a protokoll-listán.

– Ez egészséges dolog.

– Igen. De néha bánt, amikor nem kapok meghívót bizonyos estekre vagy fogadásokra. Például az EKF megnyitója utáni fogadásra sem kaptam. Biztosan sok Kossuth-díjas van ebben a városban.

– Tényleg, hányan vagytok?

– Öten: Bachman Zoltán, Bertók László, Dévényi Sándor, Keserü Ilona meg én. De az, hogy ebbe a kötetbe én is bekerülök, azt mutatja, hogy mégiscsak megbecsülnek.

– Az én fejemben is van egy protokoll-lista…

– Végül is érthető a dolog, hiszen a táncművészet keveseknek szól. A szakma nagyra becsül, de a városról ezt nem állítanám… talán az autonóm magatartás miatt, talán azért, mert a balett rétegművészet. A Pécsi Balett valaha sokat jelentett Pécs városának. De annyi éven át semmi sem tud ugyanolyan fontos maradni. A csillagok is csak egy ideig ragyognak, aztán meg lehullnak.

Á. Z.: – Bizonyos értelemben a Jelenkorral is hasonló tapasztalataim vannak. Úgy látom, ma azok a művészetek kerülnek előtérbe, amelyek médiaeseménnyé formálhatók. A balett persze – az irodalomtól eltérően – akár ilyen művészet is lehetne.

K. Gy.: – Azoknak, akiknek a tánc fontos, akik a művészet világához tartoznak, akik művészeti eseményekre emlékeznek, azoknak ez a csillag világol. A jelentős művészeké. De hogy a jelentős művészeket vajon a pékek is ekként tartják-e számon, az már más kérdés.

– A balett valamikor a polgári kultúra része volt. Van benne némi kis sznobizmus is, meg az a polgári konvenció – az én korosztályomnál ez még működött –, hogy a gyereket balettra kell járatni, hogy kecses legyen a mozgása és így tovább. Ehelyett most itt a ritmikus gimnasztika, a foci… A ritmikus gimnasztika, a művészi torna nagyon népszerű. Márpedig ez nem más, mint a balettből kifejlődött sportág. A negyvenes években moderntánc-elemek keveredtek bele. Rengeteg egyesület és tánciskola működik, de ezekben nem a balett a főszereplő, mert az fárasztó és nem természetes. A hip-hop, a street-dance, a társastánc – ezek vannak most divatban. De a tánc létezik, sok gyereket visznek táncolni a szülei. Visszatérve a Pécsi Balettre: abban a bizonyos három T-s időszakban nagyon izgalmas dolog volt, hogy a tánccal mondtunk valamit, amit szóval nem lehetett kimondani. De ma már nincs ilyen üzenet. Nincsenek tabuk, minden tabut szétfeszegettünk. Márpedig a művészet vagy ebből él, vagy abból, hogy szórakoztatja a tömegeket. Persze magunknak is csinálhatjuk, közönség nélkül, de szerintem azt inkább otthon tegye az ember. Ha közönségre számítunk, akkor ki kell szolgálni. Nagyon nehéz idők ezek.

Á. Z.: – Úgy tudom, a Pécsi Balett fénykorában nagyon termékeny módon voltak együtt a különböző művészeti ágak képviselői Pécsett. Kapcsolatban álltak egymással, odafigyeltek arra, amit a másik csinált.

– A legtöbb balettkritikát Tüskés Tibor írta rólunk. Keserü Ilona meg főiskolás korában ott ücsörgött a próbákon és rajzolt minket.

Á. Z.: – Mintha ez is eltűnt volna a balett fénykorával együtt…

– Eltűnt, de ezért nem a balett a felelős. Ilyen a társadalmi helyzet. Mindig tükrözünk valamit. Most a média uralkodik, s emiatt az egész színházművészet nehéz helyzetben van. A vidéki színházaknak a legnehezebb, mert azok mindig egy kicsit népszínház jellegűek, ki kell szolgálniuk a közönséget, mert nem maradhat üres a szék a nézőtéren.

K. Gy.: – És ha balettet adnak, akkor üresen marad a szék?

– Nem, mert a fiatal, harminc év körüli balett-igazgatónk street-dance-es elemekkel igyekszik népszerűsíteni a műfajt, hogy legyen közönség. A Giselle is átdolgozva kerül most színpadra.

– Valamiféle alkalmazkodás a külső normákhoz talán mindig volt.

– A mecenatúrát ki kellett szolgálnia Bachnak is.

– Nem is tudjuk azt elképzelni, milyen művészet lenne az, amely a közösség elvárásai nélkül, csakis saját vágyaiból jönne létre. A művek mindig az emberi korlátokkal való számvetésből keletkeznek, azoknak a meghaladásából és megtartásából.

– Minden művészet terápia is, de azt azért szeretjük, ha azt mondják, jót csináltunk. A táncnál ez valamikor úgy lehetett, hogy egy ideig mindenki együtt ugrált, hogy essen az eső, meg verték a dobot, és amikor a csapat egyik fele elfáradt, leült, és nézte a másik felét, amelyik jobban csinálta. Azok meg boldogok voltak, hogy nézik őket.

– Mondd, minden napnak megvan a maga hozadéka a szakmádban?

– Hát nem tudom. Nekem most már csitulni kellene. Azt hiszem, ez a szívprobléma valamiféle intés.

– Megváltoztatta az életedet?

– El kellett döntenem, hogy mit csináljak tovább, mit hagyjak abba, miből vegyek vissza. Ez az állandó hevültség, túlfűtöttség, ez az alapprobléma. Öreg vagyok már ehhez a pörgéshez.

– Meg tudod nyugtatni magad?

– Nem. Pedig azt kellene. Csitulni.

– Nincs erre valami jó gyakorlatod?

– Dehogynem, sokáig jógáztam. Aztán valami miatt föladtam, de nagyon hiányzik. Egyedül nehéz csinálni. Amíg csoportba jártam, jobban működött.

– Dóra, itt vagyunk a Széchenyi téren. Nehezen elképzelhető, hogy ne jusson eszedbe, ha Pécsre gondolsz. Mit jelent neked ez a tér?

– Soroljam fel azokat a pontokat a városban, amiket a leggyakrabban érintek? Elsősorban a színház, aztán például ez a ház, a Művészetek és Irodalom Háza, mert én itt is nagyon sokszor megfordultam, különféle minőségben. Maga a tér nekem az átjárást jelenti. Ezen keresztül jutok valahova.

– Nem szoktál itt időzni?

– Nemigen. Ritkán üldögélek a kávéházban… a mi életünkből ez valahogy kimaradt. Maradtak a színházi büfék. Csak valamilyen esemény alkalmával ülünk be valahová társasággal.

– És ez a ház?

– Itt sokat jártunk. A fönti teremben meg a kiállítótérben Imre gyakran rendezett előadásokat. Imre akárhol képes volt előadást csinálni, és én is ezt teszem a gyerekekkel. Kár, hogy nem hoztam el, van egy csodás fotósorozatunk, Körtvélyesi Laci csinálta a táncosaimról itt lent, a festett szobákban. Gyönyörű táncos képek, spicc-cipős lányokkal.

– A saját gyerekeidet hová vitted annak idején játszani?

– A saját gyerekeimet? Azokat nénik vitték játszani, képzeld el… Elmondjam az akkori napirendemet? Tízkor kezdődött a színházi munka, kettőig próba. Utána megfürödtünk, hazamentünk, elnéztünk a nénihez a gyerekért, hattól próba tízig. Vagy előadás. A táncos mindennap gyakorol. Mindennap próbál. Mint a sportolók. Úgyhogy mindkét gyermekem nénizett. Az esti előadás alatt is a néni vigyázott rá. Utána vagy hazavittük őket ölben, vagy ott aludtak. Később a tanítás még a maradék időmet is elvitte.

– És az élet más szelvényeiből mi érdekel téged itt a városban? Kezdjük a művészetekkel. Az irodalom érdekel?

– Nagyon.

– Olvasós vagy?

– Olvasós. És könyvtárazok, mert otthon már nem férnének el a könyvek. Heti négy könyvet biztosan elolvasok. Most éppen Kemény István új regényét olvasom, nagy lélegzetű családregény. Mellette párhuzamosan Márquezt. Abszolút „mindenolvasó" vagyok.

– Gyermekkorodban sokat olvastál?

– Ötéves koromtól. Úri kislány voltam, akit nem engedtek az utcára. Ültem otthon, és olvastam. Anyám mindent engedett olvasni.

– Zenére táncolsz. A zene önmagában is érdekel?

– Önmagában annyira nem, mint az irodalom vagy a képzőművészet, mert a zene nekem munkaeszköz. Ez szakmai ártalom, mint az úszóbajnoknál, aki ha nem muszáj, nem megy be a vízbe.

– Képeket szoktál nézni? Tudod hosszasan nézni, ami tetszik?

– Igen. Az iskolában a képzőművészeti tagozattal való együttélés rengeteget formált az ízlésemen. A mi táncos kiadványaink nem úgy néznek ki, mint más intézményeké, hiszen ott van mellettem Ernszt Andris, Gellér Brúnó, Nyári Zsolt… A közelben vannak a képzőművészek, naponta látom, hogy mit csinálnak a gyerekekkel.

Á. Z.: – Borzasztóan jó érzés belépni a Művészetibe…

– Pécsett nincs több ilyen intézmény. Nekem ugyan ma sincs normális méretű balett-termem, de hallod a zenét, látod a képeket. Van olyan táncos, aki elvégezte az Iparművészeti Főiskolát, és van olyan képzős, aki kortárstánc-műhelyt hozott létre. Szerintem ilyen nem sok van az országban. Nemrég megalakult a dráma tagozat is.

K. Gy.: – És ha egy kis léhaságra vágysz? Akkor hova mész?

– Léhaságra? Otthon néha megiszom egy pohár vörösbort…

– Séta, kirándulás?

– Pár éve vettünk egy parasztházat Pogányban. Ismered Pogányt? Csodálatos kis falu, itt van közel. Ott szoktuk a sétáinkat intézni.

– Kert is van?

– Hát igen. Nagyon szép, százéves parasztház, mi állítottuk helyre. Isteni a társaság, sok közöttük a kiköltözött pécsi, nagyon jópofák. Ott van a léháskodás.

– Akkor ez egy kerek világ.

– Kerek, csak a munka még mindig – hatvanhét éves leszek – ilyen sok… De hát annyira megszoktam! Hétéves koromtól ezt csinálom. Ebbe csak belehalni lehet, ahogy Pina Bausch tette.

– Olyan plasztikusan és pontosan beszélsz, miért nem szánsz egy kis időt az idősek egyik kedvenc tevékenységére? Írhatnál valamit. Naplót, visszaemlékezést…

– Elárulom, hogy szoktam írni.

– Akkor ez nyilván megóv attól, hogy hiábavalónak érezd a napjaidat.

– Igen, úgy érzem, hogy megszűnök, ha nem csinálok valami fontosat, vagy amit fontossá teszek. Nagy kelepce ez. Valószínűleg ebbe lehet belehalni. Hogyan kell úgy visszavenni a tempóból, hogy ne válj depresszióssá. Mert vissza kell vonulni, hogy más is levegőhöz jusson. A saját lányom is megkérdezte már tőlem: Anya, mikor vonulsz már vissza? Szóval csitulni kéne, de úgy, hogy annak is legyen haszna.

– Miért?

– Mert úgy gondolom, azért születtünk, hogy csináljunk valamit… lehet, hogy pszichológushoz kéne mennem? (nevet)

– Lehet, hogy hallgatnod kellene a lányodra. Ha már itt tartunk: mondanál valamit róla?

– Nagyon tehetséges ember, aki nagyon sok mindenbe kezd bele, aztán elbátortalanodik, aminek talán én is oka vagyok.

– Mi a mestersége?

– Nincs megnevezhető mestersége, mindent csináló. Dalszöveget ír, zenét szerez, énekel, grafológiával foglalkozik.

– Hány éves?

– Huszonhét.

– Lovas Pál az ő édesapja?

– Igen. Gyönyörű lány. Azt szokta mondani nekem, hogy ha nem fogsz élni, akkor is látom az összeránduló szemöldöködet, hogy mit gondolsz. Aki ezt a verklit csinálja, amit itt elmondtam, azzal hogy lehet együtt élni? Nehéz ügy. Én nem lennénk a saját lányom. A fiam még esetleg, de a lányom nem.

– Miért?

– Azért, mert az anya és lány közti kapcsolat és hasonulás szerintem egészen más, mint az anya-fiú kép.

– Nehezebb?

– Persze. Ott rivalizálás van minden szempontból. Az sokkal keményebb. Ha megnézed az irodalomban a lány-anya visszaemlékezéseket, hát pokoli.

– Milyen gyakran érintkeztek?

– Itt vagyunk most egy városban. Sokat élt Hollandiában, most készül Pestre…

– Külön lakásban éltek?

– Persze. De mindennap beszélünk. Egyébként Ivánnal is, aki most Los Angelesben van. Mindennap beszélünk skype-on. Ezt se kéne.

– De, ez jó, hogy van. Ez kell. Mondd, ha a pécsieknek üzenhetnél valamit, mit mondanál?

– Hajrá Pécs!

– Mit kedveltél bennük és mit nem kedveltél?

– Én szerettem a pécsieket, és ezáltal én is pécsi vagyok. Budapesti sem vagyok, hiába születtem Pesten, az ember oda tartozik, ahol él, ahol dolgozik.

– Volt a nagyvilágban olyan hely, ahol jól érezted magad, ami elvarázsolt?

– India. De én mindenhol jól érzem magam, ahol beszélgetőtársakat találok. Az emberi kapcsolatok az elsődlegesek. A hely másodlagos.

– És ha Indiában megkérdeznék, hogy milyenek azok a pécsiek, mit mondanál?

– Azt, hogy kedvesek, toleránsak. A pestieknél mindenesetre jobbak, mert a pesti élet az pokoli az ittenihez képest!

– Mennyiben?

– Ha az ember Pesten kijön a metróból, és megkérdez valakit, hogy merre van ez és ez az utca, valószínűleg azt válaszolja, hogy nem tudja, ő is most van itt először. Hihetetlen nagy a rohanás és a fluktuáció. Sokkal kevesebb helyre jutsz el, kevesebb ügyet tudsz elintézni, mint egy ekkora városban. Kényelmes itt élni.

– Éreztél már elvágyódást?

– Nem.

– Kísértést sem, hogy más városban élj? Akár Magyarországon, akár külföldön.

– A nyáron Zürichben jártam. Az nagyon szép volt. Ott tudnék élni. Csak csodálkoztam, hogy így élnek ezek az emberek, ilyen szépek és boldogok. Egy régi kollégával találkoztunk ott, aki még 1970-ben disszidált. Balettmesterként dolgozik, a város kiutalt a számukra egy kis szecessziós palotát, balett-teremmel, azonkívül nyolc lakás, amelyekben szintén művészek laknak. Egy kis művészkolónia. Fantasztikus rendet tartanak, minden egyes napra ki van írva, hogy ki mosogat, ki takarít.

– Szeretsz utazni?

– Nem. Szorongok tőle, mert miután perfekcionista vagyok mindenben, nekem az utazás is rengeteg előkészületet igényel. A Pécsi Balettel iszonyú sokat utaztunk, talán csak Kínában és Japánban nem jártunk. De akkor csak beültünk a buszba, föltettem a lábam és vittek. Nem kellett szobát foglalni, semmit nem kellett csinálni. Ha egy utazás nem ilyen, akkor nekem már gondot jelent.

– Az utazás is munka?

– Nem, de izgalommal jár.

– A fiad tehát jelenleg Los Angelesben él. Eszedbe jutott, hogy meglátogasd?

– Nem.

– Messze van?

– Persze.

– És ha kifizetnék a repülőjegyet?

– Egyedül nem. Egyedül szoronganék.

– A férjeddel együtt szívesen mennél oda?

– Hát, ha föltennének a gépre… Furcsa, hiszen sokat utaztam, de ma már úgy érzem, egyedül nem vállalkoznék rá. Talán egy baráttal. Ezt persze te nem érted.

– De megértem. Az utazás páros kaland. Valakinek el kell mondani, hogy mit látsz. Az én utazásaim inkább a munkával kapcsolatosak, de hozzátartoznak az ődöngések is.

Mondd, milyen a kapcsolatod a testeddel? Manapság divatba jött az a szó, hogy „kényeztetés". A wellness. Te is ilyen gyengéd viszonyban állsz vele, vagy inkább parancsoló ez a kapcsolat? Szívesen lebegnél meleg vízben?

– Egyszer kipróbáltam, és nagyon élveztem, de a férjem halálosan unatkozott, nem tudta, mi a jó ebben nekem.

– Utazásaid során bemész templomokba? Van úgy, hogy imádkozol a templomban?

– Ha nagyon el vagyok keseredve, igen. És veszekszem a Jóistennel.

– Veszekszel?

– Igen, hogy miért pont én? Miért pont velem? Miért csinálod ezt pont így, és miért velem?

– És ha a halál angyala azt mondaná, hogy ez a nap – az a nap? Akkor mit mondanál neki?

– Azt, hogy vigyél! De úgy gondolom, ilyet nem szabad mondani…

– És ha azt mondaná, hogy holnapután estig van időd?

– Azt nem szeretném. Mindenesetre ebből a beszélgetésből én most tanultam.

– Ne mondd!

– Tükröt tartottál nekem.

– Hiszen tükrök között élsz!

– Igen, de ez most olyan terápiaféle volt.

– Az infarktussal kapcsolatos ez az érzésed?

– Nem, csak rájöttem, hogy tényleg nem kéne folyton pörögni. Futkározni, mint a hangyák. Kell tudni léháskodni is, elengedni magad. De ez a tanítással nehezen fér össze. Hiába a mai liberális nevelés, a mi szakmánk tradíciói nem változtak. Bármilyen szabadossá vált a világ, a szakma ugyanolyan kőkemény, és alázatos elmélyülést, odaadást követel.

– Minden bizonnyal így van jól.

– Amikor belépek a balett-terembe, akkor bár igyekszem könnyed lenni, de el kell mondanom a gyereknek azt is, hogy ha én állok, akkor ő sem ülhet le, mert a koreográfus nem fogja szerződtetni, ha vele is ezt teszi. Ez a dolgom. Akkor hogyan léháskodjak? Hazamegyek és berúgok?

– Nem. Úgy, hogy szabadságot veszel ki.

– Igen. Vagy abbahagyom az egészet.

– Az egészet ne hagyd abba, de, mondjuk, szabadságot kivehetnél. Mit tennél, ha most a nyakadba szakadna egy hónap szabadság?

– Most volt éppen egy hónapom…

– És mit csináltál?

– Főztem, Pogányba jártam mindennap. Imádom a házimunkát.

– Akkor meg vagy mentve. Néha elnézem a kollégáimat, vagy a környékünkön lakó férfiakat, ahogy sétáltatják a kutyájukat. Ebben nincs semmi rossz, de a nőknek mégis csak könnyebb, pláne, ha még valakiről gondoskodhatnak.

– Igen, a gondoskodás nagyon fontos. Ez életfeladat egy nőnek. A férfinak meg a gondoskodás elviselése az életfeladat. De az passzív dolog.

– Szóval meg vagy mentve, mert az utolsó percedig lesz kiről gondoskodnod, és tanítani is lesz kit, úgy látom. Köszönöm a beszélgetést.

– Én köszönöm, hogy rávilágítottál a kényszeres életmódomra. Lehet, hogy holnap be se megyek az iskolába. (nevet)

 

---

 

*

A beszélgetés a pécsi Művészetek és Irodalom Házában zajlott 2010. január 11-én, a Jelenkor szerkesztőségében. Konrád György kérésére jelen volt Ágoston Zoltán is, ritkás megszólalásait külön jeleztük. Az interjú írásos változatát Getto Katalin készítette. (A szerk.)