Véget ért az éjszakás hét, ismét nappalos, majd éjszakás következett. István kétszer megint haza- és visszakerekezett. Bírta erővel, legalábbis Anna nem látta rajta, hogy a szokásosnál fáradtabb volna, így hát nem állította le.

Elmúlt március, már április első hetében jártak, már egy hónapja voltak Santa Paulában. Nagyjából megszokták a lakást, az utcát, a várost, a téli, tavaszi nyarat. Félig-meddig beilleszkedtek, megbarátkoztak új életükkel. Nem voltak még mindennel tisztában, de már sok mindent tudtak, fontosat, lényegtelent egyaránt. Tudták, hogy Blanchard, McKevitt és Teague a három leggazdagabb és legbefolyásosabb család a városban, a legszegényebbek és leglenézettebbek viszont a mexikói idénymunkások, bár a japánokat is közéjük lehet számítani, noha nem mindegyiket, mert némelyik virágtermesztéssel foglalkozik, egynek pedig már saját virágüzlete is van. Hogyha, néha napjában többször is, hirtelen összeütődnek a poharak a konyhaszekrényben, és megrázkódik a ház, akkor földrengés van, de csak gyenge, nem kell tehát megijedni, ez itt gyakori jelenség, ha viszont erősebb találna lenni, akkor ajánlatos nyomban az asztal alatt menedéket keresni, vagy ha az van közelebb, egy nyitott ajtó szemöldökfája alá állni. Hogy a menetrendszerűen megérkező reggeli köd kissé lehűti a levegőt, de déltájban feloszlik, és ugyanolyan meleg van, mint volt. Hogy a legjobb kenyeret a Santa Paula Bakery süti az 8th Streeten, a legjobb tőkehúst a Santa Paula Packingnél lehet kapni a 10th Streeten, a legolcsóbb fűszeres viszont Selso Lopez a 10th északi részén, bár nála szinte kizárólag a mexikóiak vásárolnak. Hogy az a madár, amely Istvánt énekével az első hajnalon felébresztette, valóban pinty volt, méghozzá amerikai aranypinty. Hogy a Santa Paula Creeket, amely szabályozása előtt átfolyt a városon, Arroyo Mupunak hívták, és a barranca szó kiszáradt, időszakos vízmosást jelent, amelyből sok van. Hogy az Ojai Road népszerű neve Bottle Alley, Butykos Utca, mert ott van a legtöbb kocsma, bár István nem ott, hanem a közelebbi Mill Streeten talált magának egyet. Hogy a város bolondja egy valahonnan idevetődött Suchmann nevű polgárháborús, öreg veterán, aki foszlott északi egyenruhában énekelve, magának olykor álljt, jobbraátot, balraátot vagy hátraarcot vezényelve, gyerekektől kísérve szokott menetelni az utcákon, és ezt a hatóság nem bánja, ellenben van egy másik hibás ember, egy környékbeli farmer, bizonyos William Tennessee Goforth, akit mindenki csak Tennessee Billként emleget, és valahányszor a városba jön, mindig letartóztatják, pedig csak azt kiabálja tele torokból, hogy „Hurray for Grover Cleveland!", azaz „Éljen Grover Cleveland!" Hogy a Union Oil olajfinomítója szennyezi ugyan a levegőt és büdösít is, de arra jó, hogy reggel, délben, este lehessen a dudájához igazodni, és ha két dudálás közt sem akarják megnézni az órát, ott vannak az előttük áthaladó, percnyi pontossággal közlekedő ilyen-olyan órási vonatok, amelyek szintén közlik az időt. Hogy aki Venturába megy, az lemegy, és aki onnan jön, az feljön. Hogy Fillmore sokkal kisebb ugyan, mint Santa Paula, de folyton versenyez vele, és a két város lakói kölcsönösen lenézik egymást.

Egyenesbe még nem jöttek, és nem is jöhettek, mert kiszámolták már ugyan, mennyibe került a munkahely-, állam- és városcsere, de arról még nem volt tiszta képük, mennyit költenek itt élelemre, ruházkodásra, miegyébre, és mennyit tudnak majd havonta félretenni. De hogy ismét biztos mederben folyt az életük, fellélegeztek, megnyugodtak.

Anna kedélye is jobb lett. Már kevésbé nyomták a gondok, és azt is jobban viselte, hogy István távollétében nincs kivel beszélgetnie. E kedélyjavulás vasárnaponként mutatkozott meg leginkább, mise, ebéd után, a rendszeressé vált közös séták során. Akkor mindig mosolygott, még nevetgélt is. A vasárnapi sétát egész héten várta, olyan héten is, mikor István éjszakás volt, és nappal kétszer otthon. A háztartási teendők végzése, a gyerekekkel való vesződés közben sokszor gondolt rá. Különösen szombaton, mikor már csak egy nap választotta el tőle. De nem csak úgy általánosságban, nem csak arra, hogy jó lesz, hanem konkrétan is elképzelte, kiszínezte, a város mely részébe, milyen utcákon, eliken, és mik lehetnek arra, milyen házak, kertek, fák, virágok.

Megint szombat volt, szombat délután, Ilon aludt, a többi gyerek elfoglalta magát, és az ő gondolatai megint akörül jártak, mialatt a nappaliban varrogatott. Mi lenne – merült fel benne –, ha messzebbre mennének, a házakon túlra, ki a városból, esetleg a folyópartra. Vagy ellenkező irányba, felfelé, amerre közelebb vannak a hegyek, erdőbe, mezőre, rétre. Ha kirándulnának, ha piknikelnének, mint Toledóban tették néha. Biztosan van arra olyan hely, ahova az itteniek járnak, vagy ha nincs, akkor csak letelepednének valahol a fűre az árnyékban, aztán ennének, heverésznének, nézelődnének, a gyerekek meg játszanának. Nem raknának feltétlenül tüzet, nem sütnének szalonnát, csak valami hideget fogyasztanának, rántott csirkét vagy ilyesmit, amit itthonról vinnének magukval. Hisz ő még nem is volt a városon kívül! – eszmélt rá hirtelen. Azt se tudja, milyen a környék. Azt látja a városból, hogy hegyes, és látta a vonatból is, mikor jöttek, de hogy milyenek azok a hegyek, mi van azokban a hegyekben, milyen itt az erdő, milyen fák vannak benne, van-e gomba, szamóca, arról fogalma sincsen! Este feltétlenül beszélni fog Istvánnal, megpendíti neki, hogy mit szól, volna-e hozzá kedve, ereje – zárta le magában a töprengést, és rászólt Jancsikára, aki éppen kinyitotta a tálalószekrény ajtaját, és edényeket kezdett kipakolni belőle.

István jól fogadta az ötletet, nem ellenezte a kirándulást, mikor előhozakodott vele. Inkább pártolta, és tudott is egy helyet, ahova mehetnének, akár már másnap is. Mondta is a nevét: Sulpher Springs. A kollégái mindig emlegetik. Családostul oda járnak vasárnaponként. Őket is hívták már, de ő eddig ilyesmire gondolni sem mert. Lehet fürödni, kuglizni, meg büfé is van, ahol sört is adnak. Arra a kérdésre, hogy milyen messze van, nem tudott válaszolni, csak arra emlékezett, hogy nincsen közel. Valami Ojai felé van valahol, valami canyonban, az országút mellett. Annát nem riasztotta el a távolság. Igen ám, de mivel menjenek oda? – aggályoskodott István. Az apostolok lován – felelte Anna –, vagyis ő, István és a két nagyobb gyerek gyalog, Ilon és Jancsika meg a bike-on, ha István ráülteti és tolja. Csak akkor a korai misére kell menniük, hogy időben indulhassanak.

Ebben maradtak, és Anna máris megkezdte az előkészületeket. Fürdődresszeket, törülközőket és egy takarót vett elő, berakta egy táskába, majd mindenkinek kikészítette az erre a célra alkalmas ruháját, cipőjét, hogy másnap mise után ne kelljen keresgélnie. Az elemózsiának a füles bevásárló kosarat hozta be a konyhába. Abba még nem tett semmit. Rántott csirke lett volna a legjobb, ha vett volna csirkét, ha tudta volna előre, hogy piknikelnek. Majd holnap reggel csinál pár szendvicset, van hozzávalója és kevert tésztából süt kakaós kalácsot – gondolta.

Sulhper Springs, ‘Kénes források’ szezonális fürdőhely volt a várostól hét mérföldre északnyugatra, a Sulpher Mountain keleti végében, a Sisar-canyonban. Kizárólag Santa Paula-iak látogatták. Nem csak kénes, meleg vize miatt. A medencéken és a hozzájuk tartozó öltözőkön kívül rendelkezett még kuglipályával, élelmiszerüzlettel, büfével, postával, ajándékbolttal, esőbeálló-pavilonnal és bálteremmel is. Ez utóbbi elsősorban a fiatalságot vonzotta, és főként hétvégeken, amikor zenekar is volt, és élő zenére lehetett táncolni. Ilyenkor minden valamirevaló fiatalember, akinek volt annyi pénze, hogy kocsit fogadjon, odavitte a lányt, akinek éppen csapta a szelet. Aki ott akart éjszakázni, az még sátort is verhetett. A fürdéshez, az úszáshoz jegyet kellett váltani, de a belépés különben ingyenes volt. Lehetett még horgászni, labdázni, sétálni, heverészni, nézelődni, a fürdő területéről kiindulva túrázni. Mindenki szeretett odamenni, ott időzni, társadalmi helyzetétől függetlenül, mert kúrálhatta magát, sportolhatott, szórakozhatott, kikapcsolódhatott.

A miséről fél kilenc tájban értek haza. Anna a szendvicseket már előbb elkészítette, csak annyi dolga volt, hogy becsomagolja, és a kakaós kaláccsal és pár szem naranccsal, valamint egy demizson vízzel együtt berakja a kosárba. De így is kilenc lett, mire átöltöztek, és felcihelődtek. Úgy mentek, ahogy megbeszélték. István tolta a biciglit, elöl a vázon Jancsika, hátul a csomagtartón Ilon, Anna meg Imruskával és Bözsikével mellettük lépdelve, vagy ha szembejött vagy előzött valami jármű, és félre kellett húzódniuk, akkor mögöttük, libasorban. A táskát és a kosarat a kormányra akasztották. Ezen a renden csak annyit változtattak időről időre, hogy amikor úgy vélték, Jancsika fenekét már nagyon vághatja a váz, akkor hátraültették, Ilont pedig előre, mikor pedig Ilon popsijába mélyedhetett be nagyon, ismét megcserélték őket.

Az állomásnál ráfordultak a 10th Streetre, a Santa Paula Street után pedig a belőle nyíló Ojai Roadra, amely végigvitt a mexikói negyed mellett. Az Orchard Street után a hegy lábánál már nem voltak házak, és a High Streetet követően a Santa Paula Creek felőli oldalon is megszűntek. A Santa Paula Creeket nem látták, csak István tudta, hogy arra van valahol, hiszen lejjebb, a város szélén átfolyik a Telegraph Road alatt. A Mill Parknál megálltak, és a hídról lenéztek a mély árokba, amely régebben szintén patak volt, és a Santa Paulába öntötte vizét, valamikor, amikor még megvolt rajta a malom, amelyet csak a nevében őrzött meg az elhanyagolt, kis liget. A város határát elhagyva gyümölcsösök közt gyalogoltak tovább. Sokáig diófák és barackfák, de főként barackfák sorakoztak kétoldalt szabályos sorokban. Némelyik fa alatt még ott hevert a füstölő is, jeléül annak, hogy az elmúlt télen kivételesen még fagy is volt, és füstöléssel védekeztek ellene. Az út emelkedett. Eltűntek a gyümölcsösök, legelőknek, nagy, füves térségeknek adva át a helyüket. Innentől kezdve már nem volt köd. Egy helyen, közel az úthoz hatalmas sárga virágszőnyeget pillantottak meg, lejjebb egy kisebbet, aztán távolabb még egyet.

– Ez kaliforniai pipacs! – rikkantotta Imruska, mikor megálltak, és ámulva nézték.

– Ugyan már, sárga pipacs nincs is – kontrázott Bözsike.

– De van! – felelte Imruska. – Láttam az osztályunkban. Ki van téve a falra egy vadvirágtáblázat, és az mutatja.

– Igazán? Nohát! – mondta az anyjuk, aki alig tudta levenni a szemét a különös sárga virágokról. – Ebből visszafelé szedünk majd.

Az oldal, amely eddig enyhén lejtett kelet felé is, elkezdett abban az irányban erősen süllyedni, és addig hajlott lefelé, mígnem lent előbukkant a Santa Paula Creek vizének ezüstje. István csak most értette meg, hogy eddig azért nem látták a patakot, mert arra lejjebb olyan mélyre vágta magát a földbe, hogy teljességgel eltakarta a tulajdon partja. Később teraszosforma lett az oldal, és fák tűntek fel rajta elszórtan, de továbbra is szemmel tudták tartani a vízfolyást. Már jó ideje mentek. Egyre meredekebb lett a lejtő, egyre mélyebb a canyon. Melegük volt, erősen tűzött a nap. Ha megálltak pihenni, akkor is verte őket, mert az út szélén nem voltak fák, hogy árnyékba húzódhattak volna. Ilon az anyjához vágyott. Az levette a bicigliről, megitatta, és a karján vitte tovább. Jancsika is lekéredzkedett, gyalogolni akart. Amennyire tőle tellett, szedte is kis lábait, de minduntalan lemaradt, és be kellett várni. István felvetette, mi lenne, ha felülne a biciglire, és előremenne, megnézni, messze van-e még a Sulpher Springs, de Anna leintette mondván, hogy csak nem hagyja őket itt magukban az országúton, meg attól, hogy megnézi, még nem lesz közelebb. Így bandukoltak egy darabig. Aztán visszarakták a kicsiket a járműre, és felvették a régi tempót, majd fokozták, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a cél messzebb van, mint gondolták, és ha nem sietnek, talán délre se érnek oda. Hosszabb időre most már csak egyszer álltak meg. Imruska valami sasfélét vett észre a levegőben, és addig nem ment tovább, amíg minden kétséget kizáróan meg nem állapította, hogy aranysas. Először fehérfejű sasra, bald eagle-re, az amerikaiak címermadarára vetett, mert úgy világította meg a nap, hogy fehérnek látszott a feje, amint kiterjesztett, nagy szárnyaival lomhán körözött a canyon felett.

A canyon egyszer csak kitágult, még szélesebbre nyílt, és kétoldalt több kisebb canyont fogadott magába, az út pedig nyugatnak kanyarodott, és a hozzájuk legközelebb eső oldalcanyonban folytatódott, közel a fenékhez. Ennek is volt patakja, bár kisebb. Egy helyen, ahol híd nyúlt át felette, átkerültek a túlsó oldalra. Az út szélén továbbra sem volt árnyék, de valamelyest mérséklődött a meleg, mert hűtötte a víz a levegőt, és fentről a fák alól is, amelyek már igazi erdőt alkottak, némi hűvösség áradt. Megint híd következett, megint partot váltottak. Talpaltak még pár percig, aztán odaértek, mert ez volt a Sisar-canyon, és benne, közvetlenül az út mellett Sulpher Springs. Ki is volt írva, nagy betűkkel a kapu fölé. Előtte, kétoldalt számos lovaskocsi, hintó, bricska és pár autó is állt, de három ló és öszvér is volt kikötve. Bentről lárma, vidám kiabálás, nevetés hallatszott. István megnézte az óráját. Pontosan 11-et mutatott, mikor beléptek.

Tágas, gyepes térségre jutottak, amelyen itt-ott fák álltak, beljebb pedig épületek fogták közre. Csoportosan, egyesével emberek, férfiak, nők, gyerekek hevertek a füvön, mások jöttek-mentek, vagy az épületek előtti padokon üldögéltek. Valahonnan kugligolyók csattanása, bábuk dőlése és időnként víz loccsanása hallatszott. Nézték egy darabig, ami eléjük tárult, aztán beljebb mentek, helyet kerestek, és egy fénylő levelű terebélyes fa alatt állapodtak meg.

– Live oak – mondta István, aki a Hopper-canyonból már ismerte ezt az örökzöld tölgyfafajtát. A lábával lehajtotta az állványvillát, leemelte a bicigliről Ilont és Jancsikát, és leakasztotta a kormányról a táskát és kosarat.

Anna előszedte a takarót, körülményesen a fűre terítette, ráhelyezte a táskát, kosarat, ráültette a gyerekeket, ügyelve, hogy a cipős lábuk ne érje, majd hasonló körültekintéssel maga is helyet foglalt rajta. István elnyúlt a füvön, csak a fejét tette a takaróra. Letelepedtek, pihentek. István a fát nézte a fejük felett, a többiek a nyüzsgést köröttük. Felmerült, hogy ne ebédeljenek-e máris, mert a gyerekek már éhesek voltak, de későbbre halasztották az evést, fürdés utánra, mert, mint Anna megjegyezte, nem jó tele hassal vízbe menni. Ilont azért megszoptatta, Jancsikának pedig hámozott egy narancsot, amelyből Bözsike és Imruska is kapott egy-egy gerezdet. Ezt követően István a két nagyobb gyerekkel elment szétnézni. Anna, aki a kicsikkel a fa alatt maradt, utánakiabált:

– Majd figyelje kend közben, nem hall-e valahol magyar beszédet!

Istvánék elsétáltak a büfé, a kuglizó, az élelmiszerüzlet előtt, és hátul a medencéknél kötöttek ki. Két medence volt, egy kicsi, meleg vizes, és egy nagyobb hideg vízzel és startkövekkel úszóknak. Vetkőzés, öltözés céljára egy férfi- és női részlegből álló fürdőház szolgált, de voltak különálló magánfülkék is ajtajukon a tulajdonos család nevével. A kis medencében felnőttek, idősebbek áztatták magukat. A nagy medencében fiatalabbak és nagyobb gyerekek tartózkodtak, de nem nagyon úsztak, inkább csak ugráltak, pancsoltak. Mellette egy tábla úszótanfolyamot hirdetett. István mindkettőnek a vizébe beledugta a kezét. A nagyé valóban hideg volt, de a kicsié lehetett volna melegebb is. A két gyerek sóvárogva nézte a nagy medencében lubickolókat. Valaki véletlenül lefröcskölte őket a vízből. Bözsike felsikoltott, de Imruska csak nevetett, nem bánta.

A másik oldalon jöttek vissza. Megnézték az esőbeálló-pavilont, a báltermet csak kívülről, mert még zárva volt, a postahivatalt, az ajándékboltot. Az ajándékboltot nem mindjárt a posta után, hanem később, mert a kettő közt egy nagy játszótérre és egy védőhálós baseballsarokra láttak, és ez eltérítette őket. Odamentek. Volt homokozó is és több hinta. A hintákon Bözsike-korú gyerekek lengtek, a homokozóban kisgyerekek homokoztak. A baseballsarokban három Imruska-forma kamasz fiú gyakorolt. Bözsike az egyik szabad hintához szaladt, ráült, és addig lökdöste magát, amíg magasra nem szállt. Imruska megállt a baseballozóknál, és nézte, mint dob a pitcher, üt mellé a batter, és kapja el a labdát a catcher. István kettőjük közt várt félúton, és tekintetével a játszótéren, a fákon túli, a fürdő dús növényzetétől élesen elütő, kopár hegyoldalt pásztázta. Aztán intett a gyerekeknek, hogy jöjjenek, és az ajándékbolt érintésével, amelynek kirakatában megtekintették a helyi képeslapokat, visszatértek a tölgyfa alá, és beszámoltak Annának, mi minden van itt, mit láttak.

Anna a bicigli csomagtartójára tette az elemózsiáskosarat, hogy ne másszanak bele a hangyák, előszedte a fürdődresszeket, törülközőket, és mindent hátrahagyva a medencékhez siettek. Jegyet váltottak – tíz éven aluli gyerekeknek nem kellett –, és a fürdőházban két csoportra oszolva átöltöztek. Előtte abban maradtak, hogy aki előbb elkészül, az kint megvárja a többieket. István jött ki először a két fiúval, aztán Bözsike Ilonnal, de Annára olyan sokat kellett várni, hogy már azt hitték, valami baj van. Nem volt, csak most húzott magára életében először fürdőruhát – még Toledóban vette –, és úgy szégyellte benne magát, hogy nem akart kint mutatkozni. Aztán kimerészkedett végre, fürödni azonban nem fürdött, mert büdösnek találta a vizet, záptojásszagúnak, mint mondta, és nem volt hajlandó belemenni a kis medencébe. A nagy medencében lévő szagával kiegyezett volna, de azt meg hidegellette. Így aztán a gyerekek csak a nagyban fürödhettek, és fürödtek is, kivéve Ilont, aki viszont csak az anyjával hagyta volna magát bevitetni.

A nagyba először István ugrott be. Nem valamelyik startkőről, és nem fejest, hanem csak oldalról és talpast, és keresztben mellen átúszta. Még a huszároknál tanult meg úszni, Miskolcon. Aztán Imruska és Bözsike huppant bele a sekély részébe, mert nem tudtak még úszni. Jancsika úgy félt a víztől, hogy magától a lépcsőn se ment volna bele, úgy kellett beemelnie az apjának. De kisvártatva megbátorodott, és csatlakozott a testvéreihez, akik máris vadul hancúroztak, de azért vigyáztak az öccsükre, nehogy elessen és a víz alá merüljön. István párszor hosszában is átúszta a medencét, majd úszni tanítgatni kezdte a gyerekeit. Jancsikával gyorsan felhagyott, mert többször vizet nyelt, Imruskát meg azért bocsátotta el, mert sosem úgy csinálta, ahogy mondta neki, és minduntalan visszaesett kutyaúszásba. A leghálásabb feladatnak Bözsike oktatása bizonyult. Alighogy elmagyarázta és megmutatta neki, máris jól fogta a kezével a vizet, és megfelelő módon húzta hátra a két karját, csak a lábmunka nem ment még neki.

A fürdés, az úszólecke, a pancsolás hosszúra nyúlt, és Anna vetett neki véget azzal, hogy mindenkit kiparancsolt a vízből. Megszárítkoztak, megtörülköztek, felöltöztek. Visszamentek a helyükre. Anna a fa alsó ágaira terítette a vizes holmikat száradni, aztán odébb húzta a takarót a földön, mert már érte a nap. István mozdított a biciglin, hogy ne süssön a hátsó kerekére, és ne olvadjon le a belsőről a folt, amelyet a minap tett rá, mikor a Hopper-canyonból jövet defektet kapott. Megint letelepedtek. Megették a szendvicseiket, a kakaós kalács egy részét, és elfogyasztottak három narancsot, hatfelé osztva a gerezdeket oly módon, hogy minél fiatalabb volt valaki, annál többet kapott.

Utána ejtőztek, emésztettek. Ilont nemsokára elnyomta az álom. Jancsika makkot talált a fűben, és azzal játszott. Kiszedte őket a kupakjukból, sorba rakta a takarón, és vonatszerelvény vagonjainak képzelte őket. Imruska és Bözsike nem sokáig maradt veszteg. Újabb felfedezőkörútra indultak. István egy darabig egykedvűen rágcsált egy fűszálat, aztán egyszer csak hanyatt dőlt, és elaludt. Anna nem feküdt le. Toledóban sem feküdt le soha, mikor a kis tavaknál piknikeztek. Nőhöz, kivált férjezett asszonyhoz illetlennek vélte, hogy mások, idegenek előtt csak úgy elvesse magát a földön. A szajlai határban ezt annak idején minden további nélkül megtette. Meg kellett tennie, hiszen csak így tudott erőt gyűjteni, tovább dolgozni. Mindig szundított is egyet, ami szintén hozzátartozott a déli pihenéshez. De ez itt más volt, nem kapálás, nem munka közbeni ebédszünet. Nem csináltak semmit, csak tétlenkedtek, élvezkedtek, mintha urak lennének. Ült hát a takarón, egyenes derékkal, kinyújtott lábbal, szemérmesen a bokájára húzva a szoknyáját, mozdulatlanul, mint egy szobor, látva, hallva, mi körötte történik, de attól nem zavartatva, az alvók álmát vigyázva és aggódva, nem esik-e Imruskának és Bözsikének baja arra valahol.

Egy jó óra múlva felébredt István, és minthogy a két gyerek még nem tért vissza, Anna utánuk küldte. István nemsokára visszajött, és jelentette, hogy a gyerekek a játszótéren vannak. Imruska összehaverkodott a baseballozókkal, és beáll pitchernek, Bözsike meg nézi őket. Majd jönnek. Jancsikának is mehetnékje támadt, de csak arra kapott engedélyt, hogy kavicsot gyűjtsön a takaró közelében. Talált is egy szépet, és lelkendezve mutatta az apjának.

Utána István elment sört inni. A büfé előtt sokan álltak sorban, és nem volt csapolt sör, csak üveges, és az is csak egyféle. Mikor a pulthoz ért, kért egyet, és körbetekintett, hova tudna leülni, mert nem szeretett állva inni. Az egyik asztalnál Bobot pillantotta meg. Másodmagával ült ott, aki nem Dick volt, és elmerülten beszélgettek. Odament. Bob felállt, vállon veregette, leültette és bemutatta a társának. Az is fúrómester volt, és szintén a Hopper-canyonból, csak feljebbről, a 7-es toronytól. István nagyot húzott a söréből, majd a keze fejével megtörölte a száját. Bob megkérdezte, hány órakor, mivel jöttek ki, hogy érzik magukat, mit csináltak eddig, mit csinálnak még, mikorra tervezik a hazamenést. Aztán elmondta, hogy ő is a családjával van itt, a feleségével, öt gyerekével és az anyósával, arra ülnek, ni, és mutatta a kezével, merre, még reggel érkeztek bérelt fogattal, már ők is fürödtek, és fognak is még, bár ő legszívesebben csak itt üldögélne és sörözgetne, vagy esetleg kuglizna, szokott-e Steve kuglizni, mert ha igen, akkor lehet, hogy kihívja egy partira. István azt felelte, hogy Magyarországon kuglizott, de azóta nem volt golyó a kezében, megkeresi majd, ha belefér még az idejükbe. Bob ezután ismét beszélgetőpartnere felé fordult, és a továbbiakban csak annyiban vett tudomást Istvánról, hogy valahányszor ivott a söréből, előtte koccintásképpen mindig feléje emelte az üvegét. Mikor István végzett a sörével, felállt, elköszönt tőlük, és visszaballagott a családjához.

Ilon már ébren volt. Imruska és Bözsike, akik közben visszatértek, éppen ivóvízért indultak, mert elfogyott a vizük. Megfigyelték, hogy a medencéknél van egy csap, amely mellé az van írva, hogy ivóvíz, és onnan lehet hozni. Visszafelé jövet az egyik fa alatt láttak egy mókust, amely Bözsike szerint chipmunk volt. Ezt arra alapozta, hogy pont olyan csíkos volt, mint az, amelyik a természetrajzkönyvében van. Még egyszer fürödtek, de csak a két nagyobb gyerek és István. Jancsikát Anna nem engedte újból a vízbe, mert már nem volt olyan meleg a levegő, és félt, hogy megfázik. Imruska és Bözsike megint úszóleckét kapott, és megint Bözsike bizonyult ügyesebbnek. Utána ismét együtt voltak egy darabig, beszélgettek, nevetgéltek. Aztán Anna azzal állt elő, hogy ő most magában elmegy sétálni, és addig legyenek meg nélküle. Ha Ilon bepisilne vagy bekakálna, tegyék tisztába, de egy percig se hagyják magára.

István ezen nem ütközött meg, és váratlanul sem érte a bejelentés. Ismerte a feleségét. Tudta, hogy néha egyedül is akar lenni, megszabadulni tőlük egy kis időre, még ha csak percekre is, zavartalanul átadni magát a gondolatainak, az érzéseinek, annak, ami éppen foglalkoztatja. Vagy a virágokban, növényekben, a természetben gyönyörködni, mikor piknikelnek és a szabadban vannak, miként most is, de főként a virágokban, mert a virágot nagyon szereti, az a gyengéje. Valamiért Toledóban kapott rá erre, de itt is elvonult már tőlük otthon párszor, mert itt is igényli, még akkor is megcselekszi, mikor ő nincs itthon, mikor különben magányos.

Anna megígérte, hogy nem megy messzire, és fél-, háromnegyed óránál – István órája négyet mutatott – semmiképpen sem lesz tovább távol, ha legkésőbb 5-kor indulniuk kell ahhoz, hogy sötétedés előtt hazaérjenek. Megtörölte Ilon száját, aki éppen végzett egy kakaós kaláccsal, megitatta, gyorsan rendet csinált a takarón, megigazította a ruháját, hátrasimította a haját, és otthagyta őket.

A játszótér felé indult. Ki akart jutni a fürdőből, olyan helyre, ahol nincsenek emberek, vagy ha vannak, kevesebben. Nem tudta, hol ér véget a fürdő, be van-e kerítve körben, de napközben ő is megfigyelte a játszótéren a fákon túli hegyoldalt, és feltételezte, hogy az már a fürdő területén kívül van. A játszótér után egy kitaposott gyalogútra lelt, és azon ment tovább. Igaza lett, a fák után egy patak, a Sisar-canyon patakja volt, és annak a partján kerítés. A vízfolyás megkerülte Sulpher Springset, és ott tért vissza az országút mellé, ahol jövet szem elől veszítették. A kerítésen kapu volt, a patakon pedig kis gyaloghíd. Kilépett a kapun, és átsétált a hídon. Kicsit félt, mert nem volt korlátja. Túlnan a gyalogút csapássá változott. Mielőtt nekivágott volna a hegynek, visszanézett a patakra. Kissé feljebb a kanyarban többen álltak a vízben felgyűrt nadrágszárral, és horgásztak.

Az oldal meredek volt, de jól mászható, mert a csapás cikcakkban folytatódott. Később kétoldalt folytonos bokormező jelent meg, és fel kellett emelnie a szoknyája alját, ha nem akarta, hogy a benyúló ágak beleakadjanak, de így is jó ütemben hatolt felfelé. Erre az óvintézkedésre nem sokáig volt szükség. Hamarosan megritkultak, majd teljesen eltűntek a bokrok. Utána gyér, de magas, derékig érő szálas fű borította a földet, és itt-ott nagy kövek barnállottak közte. A csapás elkeskenyedett és kiegyenesedett, most már csak a köveket kerülgette. Az egyik fordulóban kirándulók jöttek vele szemben hátizsákkal a hátukon és kulaccsal a nyakukban, két férfi és egy nő. Barátságosan köszöntek, de csodálkozva néztek rá, hogy nő létére egyedül túrázik.

Mikor elhaladtak, megint megállt, de ezúttal azért, hogy kifújja magát. Önkéntelenül megint visszatekintett. Nem volt még igazán magasan, de máris jó kilátása nyílt a lenti völgyre, Sulpher Springsre, a szemközti Sulpher Mountainre, amelyet eddig csak a város felől látott, és oldalvást egy sokkal magasabb hegyre, a Santa Paula Ridge-re, amelynek ő még nem tudta a nevét. Ám most kevésbé érdekelte a táj. Letért a csapásról, kissé odébb keresett egy követ, és leült mögé, hogy ne lássák az útról, ha megint jönnek. Kibújt belőle az erdészlány, a kőnek vetette a hátát, lehunyta a szemét, és élvezte a csendet, a nyugalmat, a hegyoldalt, a fűtengert, a természetet, amely, úgy érezte, körülöleli, simogatja. Így maradt pár percig, enyhe bódulatban, szinte megfeledkezve róla, hol van. Halk pityegés riasztotta fel. Valami madár hangja lehetett. Egészen közelről jött. Felállt. A hang irányába fordult, és a fű közé fúrta a tekintetét, de nem látott semmiféle madarat. Jóval odébb észrevett viszont egy virágzó bokrot. Odament hozzá. Labdaszerű, fehéres virágok nyíltak rajta, de olyan sok, hogy valósággal elborították. Nem ismerte. Leszakított párat, és magában elnevezte hólabdának. Ahogy felegyenesedett, távolabb újabbakat pillantott meg. Azokhoz is odament. Arra még gyérebb volt a fű, a talaj pedig még sziklásabb, és maguk a bokrok is a földből ferdén kiálló kőlapok réseiből nőttek ki. Ezekről is szedett.

Aztán továbbment, a megkezdett irányban. Megszűntek a sziklák, és még távolabb elszórtan már fákat is lehetett látni. Megint virágot talált, egy virágszőnyeget. Csillagfürt volt, amelyet ismert. Kékbe játszottak a szirmai, és ugyanúgy vették körül a szőrös szárat, mint Magyarországon, de maga a szár alacsonyabb volt, nem lehetett magasabb két arasznál. A kék volt a kedvenc színe, ebből még többet szedett. Már majdnem egy csokorra való virága volt. Már arra gondolt, hogy talán elég is, amikor tovább bóklászva újabb, de megint ismeretlen virágot fedezett fel. Az otthoni harangvirágra hasonlított. Harang alakú volt, lehajló, kissé elálló, mélybíbor színű, középen zöld csíkos szirmokkal, amelyek párosával helyezkedtek el az élénksárga bibe körül a magas szár tetején. Annyira tetszett neki, hogy szinte beleremegett, mialatt nézte. Nem tépte le mindjárt. Várt, gyönyörködött benne, mindegyikben külön, mert több is volt belőle. Ebből szedett a legtöbbet, többet a kelleténél, mert már alig érte át a csokrot a tenyere.

Mielőtt megkereste volna a csapást, amelyről letért, megjegyezte magának a helyet, hogy máskor is megtalálja. A leereszkedés nehezebbnek bizonyult, mert a kopár részen meg-megcsúszott a lába, egyszer majdnem el is esett. De időben visszatért a családjához, amely már türelmetlenül várta, Ilon már pityergett is utána. Megették a maradék kakaós kalácsot, narancsot, összeszedtek, elpakoltak mindent, a két kicsit felültették a biciglire, és búcsút vettek Sulpher Springstől. Kaliforniai pipacsot ugyan nem szedtek útközben, de a hazaút elég jól sikerült, csak a vége felé vált félig-meddig rohanássá, mert mielőtt a város határába értek volna, már sötétedett, és igyekezniük kellett. Jancsika és Ilon nyafogott, mert rázott a bicigli, Bözsike siránkozott, hogy nem állnak meg pihenni, Imruska méltatlankodott, hogy minek ez a nagy sietség, István pedig ideges lett, hogy elszámította magát az indulással. Csak Anna jókedve maradt töretlen. Még otthon is örült, hogy a szabadban tölthette a vasárnapot, hogy Sulpher Springsben az alatt a fa alatt ülhetett, hogy egy fél órát magában sétálhatott, de legfőképpen az ismeretlen virág melengette a szívét. Mikor hazaérkeztek, egy befőttesüvegben mindjárt a hálószobájuk asztalkájára állította a csokrot, hogy villanyoltásig ott is láthassa. Másnap hajnalban pedig, miután István elment, kivitte a konyhába, hogy továbbra is a közelében legyen. Reggel, mielőtt elindította volna Imruskát és Bözsikét az iskolába, a kezükbe nyomott belőle egy-egy szálat, hogy ott kérdezzék meg, mi a neve. Azok azzal jöttek haza tanítás után, hogy mission bellnek hívják, tehát mégiscsak harangvirág, de ő szó szerinti fordításban szintén kolostorharangnak nevezte el.