Az emlékezetes meccs után, ahol a Barcelona a Santiago Bernabeu-stadionban tönkrealázta a Real Madridot, B. barátom, aki a helyszínen volt (a családjától kapta ajándékba a jegyet, a születésnapjára, mert vannak ilyen családok és ezek szerint vannak ilyen születésnapok), szóval B. barátom arról beszélt, hogy azon a nagy meccsen egyébként Messi és a többi zseni néha mintha nem is futottak volna.

Sőt.

Sokszor mintha csak álldogáltak volna valami üres térben, máshol, mint a játék látszólagos centruma, oldalvást, ráérősen, albertflóri, csípőn a kéz, oldalt a fej, felhúz a váll. Voltak a pályán, de mintha szántszándékkal nem lenni akartak volna. Eltűnni, oldalnézni. És persze azért, hogy aztán, amikor eljött a pillanat, éppen ebből a nemlétezésből robbanhassanak elő, őrületes energiával, rápihenten, váratlanul.

Ez az, amit egy amatőr soha nem ért.

Hogy miként lehet nem tudni (úgy értem, a védőknek), hogy ha csipőnakéz, felhúzaváll, akkor is, a pályán az ott albertflóri vagy Messi. Aki akkor is nagyon van, ha azt láttatja, hogy nincsen. Egy amatőr dolgozik rendesen, viszi a zongorát, úgyis más játszik majd rajta.

Messi pedig pimasz pofát vág, rugdossa a gyepet, ráér, majd viharosan úgy húz el négy védő között, hogy összekoccan a foguk.

Is.

És hogy miként tudja az az albertflóri, Messi, hogy melyik az a pillanat, amikor érdemes. Hogy van számtalan annak látszó esély, de tudni kell kiválasztani azt a keveset, amikor tényleg. Tudni kell várni, tudni kell a csendet és a megszólalást. És abba a kevésbe viszont úgy kell beleadni minden, de minden erőt, hogy aztán, amikor valaki visszagondol a meccsre, akkor albertflórira emlékszik és Messire, mert ők voltak ott a pályán, talán senki más.

Ennél már csak az érdekesebb, hogy milyen lehet Messinek lenni.

Milyen lehet, ha tudod, hogy a nemcsinálást is többen figyelik, mint a fél robotoscsapat izzadását.

És hogy miként hat ez egy-egy mozdulatra, egy cselre.

Hogy vajon volna-e az a csel, ha nem volna az odafigyelés. Hommage à Heisenberg.

A Sváb, az Öcsi, a Pancho, azaz Puskás Ferenc mondta egy interjújában, már kövéren és idősen, hogy nagyon egyszerű titka volt a pályán, illetve az életben is. Az életben egyetlen dolog érdekelte: a foci. Akkor érezte jól magát, ha biztonságban volt, akkor érezte jól magát, ha a pályán lehetett. A pályán pedig akkor érezte magát biztonságban, ha nála volt a labda. Akkor tudta, hogy baj nem lehet. A többi az már mind csak következménynek tekinthető.

Milyen lett volna Puskás vállig érő ősz hajjal, fémkeretes szemüveggel?

Kellően görbe láb, decens pocak, tanulj meg, fiam, passzolni, hogy cselezhess!

Egy jó cseltől lehet, hogy boldog vagy, viszont egy jó passznak ketten örülnek: te és az, aki kapta. (Állítólag Toni Kukoctól származik ez a mondás, magára vessen, aki nem tudja, mi a passz és ki Toni Kukoc.)

A kosárlabdában négy embernek passzolhatsz, a futballban sokkal nagyobb a variációs lehetőség, nem is beszélve a térről, amit be kell látni.

A nagypályás foci, ugyebár, mégis egy másik játék.

Persze minden komoly futballista (néző és játékos) tudja, hogy azért azt nagyon lehet tudni, ki adta azt az utolsó passzt, s lehet olyan alázatosan is, hogy szinte senkit nem érdekel már azután a góllövő.

A jónál jobb futballista attól is jó, hogy nem kell lefelé néznie a labdára, és nem kell körbenéznie sem: benne van a pálya a fejében, akkor is látja, ha behunyja a szemét, érzi a fűszálakat és a vonalakat, hallja a zászlók csattogását és szimatolja a gyep illatát, már a zihálásáról ismeri a védőt, érzi magán a közönség tekintetét.

Megjegyzem, mindezt Esterházy születésnapja kapcsán írom.

Hagyjuk most a szövegeket, hagyjuk a mondattal való bíbelődést, a munka mítoszát.

Nyelvmunkás és egyebek.

Ha volt már valaki valaha is úgynevezett irodalmi rendezvényen (nem a felolvasáson, beszélgetésen, hanem az utána következő zsizsikelésen), s látta, amikor Esterházy bejön a szobába/terembe, tudja, miről beszélek.

Bejön, rugdalja a füvet, pimasz pofát vág.

Nem látszik semmiféle izzadság a trikóján.

Azok a bő zsebű tweedzakók.

Bejön, a közönség meg elveszti a labdát.

Fogak kocogása, naná.

Csípőnakéz, de úgy, hogy persze nagyon is látszik.

Fordul, fordulgat.

Int, néz, nézeget.

Oldalnézet, de közben meg csillog a szemüveg.

Benne van az egész pálya a fejében, ezért aztán tenyérbe mászó lazasággal úgy tesz, mint Old Satterhand, aki félig lehunyt szemmel mímeli az alvást a tábortűz mellett, bólingat, mint egy házias eperfa, csak azért, hogy puskajavítás ürügyén elengedhesse a trade mark zseniális térdlövését. Körülnéz, s azzal az évszázados (sok évszázados) tudással, von Haus aus, egyből átlátja a pályát, mindegy, hogy éppen kiskapuzás folyik, nem is pálya, inkább csak ketrec, dühöngő, festett kapu, zörög a rács, jaj, az Achillesnek, ez a rohadt beton, vagy százhúsz méteres óriásgyep, billiárdasztal, kivetítőkön minden egyes mozdulat, akkor is.

Körülnéz, persze úgy, hogy nem is látszik, s aztán, ezért gróf a gróf, máris ott van a fejében az egész szerkezet.

Az irodalom mint társadalom.

A szöveg mint alap és felépítmény.

És nem csak ott van a fejében, de működik is, folyton és hibátlanul működik, a pukedlitől csókokig. Na jó, csókok nincsenek. Legfeljebb otthon, de azt senki nem látja.

Milyen lehet grófnak lenni, s elmenni egy bálba.

És hogy miként hat ez egy-egy mozdulatra, egy cselre.

Melyik védő melyik cselre dől el.

Az őszbe fordult csatárfrizura meg villog.

Páros lábbal, térdmagasságban.

Jön a bonmot, jönnek hosszú, tömött sorban.

Jön a bonmot, jön, megszagol.

És tudjuk mindehhez, hogy a szövegében mint térben ott van a pálya tudása, ott van folyton a fű illata, a napsütés, a szemerkélő eső, a fehér vonalak, a zászlók csattogása. Ott van és szaxofonozik a fekete ruhás bíró is, csak egy-egy cselnél hagyja abba. Kifogy belőle a szufla, vagy figyel.

És amikor már azt hinnénk, hogy az tényleg és mindig úgy van kitalálva, hogy Messi a jobb oldalról befelé indulva, magától eltartva, ballal vezeti a labdát, úgy fut, mintha nem is futna, kacsázik, hogy úgy lőhesse rá, mert ezt tudja, ez a helye, ez a mestersége, és akárhányszor meg is csinálja, akkor hirtelen kitűnik a képből, hogy aztán jobbról tűnjön fel, egészen mást csináljon, világos, még maga se tudja, csak sejti, hogy mit.

A váratlanság, amiért a szövegbe elmenni érdemes.

A kiszámíthatatlanság mint esztétikum.

A meglepő mondat.

Csak arról van kedvünk írni, amit nem egészen ismerünk, de roppant kíváncsiak vagyunk rá, mondta Kosztolányi.

Csak az az igazi térlátás, ahol a tudás és a váratlanság viszonya működik (a szövegben), a struktúrák igazolják magukat, naná, munka és kristályszerkezet, de aztán hirtelen rések nyílnak, dől-borul az egész védelem.

Összekoccannak a fogak.

Is.

A gróf, aki meglepődik.

Bejön a terembe/szobába, körül se néz, de a fejében van a készség ezeknek a váratlanságoknak a meglátására.

Sőt, még meg is csinálja a cselt, húz befelé a résbe.

Rákönyökölni hát a bálasztalra, figyelni.

Kinek a kéz, kinek a mosoly, kinek a szó.

Az a bizonyos tükör felé közelítő, kacsázó léptű, ezüsttálcás pincér. Csak hát közben a labdát is vezeti, rohadt rongyláb, el se lehet venni tőle.

Szól a szaxofon, mi volt előbb, a tikmony vagy a szöveg, a mondat vagy a csel.

A tér látása, miközben a házfalnál pufog a labda.