Akinek nem volt nagytestvére, el sem tudja képzelni, milyen, amikor az embernek van nagytestvére. Ha lány, és odaáll az anyja elé, hogy anyu, akkor én elmennék a diszkóba, na ez az anya akkor nem azt mondja, hogy hány éves vagy, kislányom, elment az eszed, tizennégy évesen dizsibe akarsz menni? Persze, hogy jól megerőszakoljanak, meg kábítószeres egyetemistákkal csókolózz. Szó sem lehet róla. Nem, ez az anya azt mondja akkor, hogy elmehetsz, mert van neked nagytestvéred, és az majd vigyáz rád. És amikor ez a lány a dizsiben van, és egy vietnami kenderen beszívott krapek megfogja a mellét, akkor odamegy a nagytestvér, és megragadja a krapek vállát, hogy mit akarsz az én húgomtól. Semmit, hebegi a taperoló, de már késő, mert egy jobbhorog leteríti. Persze különböznek a nagytestvérek származásilag, mert vannak szofisztikáltak, a „beszéljük ezt meg" megoldás hívei, de ha például ez a báty egy székely legény, akkor a mit akarsz a húgomtól kérdés el sem hangzik, csak odamegy a budapesti vagánygyerekhez, egyik kezével megmarkolja annak a gyereknek az orrát, a másikkal meg előveszi a medvenyúzó kését, s csak annyit mond: na, akkor ezt most levágjuk. Hirtelen arra gondoltam, ha az én barátnőmnek (Tóth Krisztina) lenne ilyen nagytestvére, hány orratlan csibész szaladgálna szerte a mi hazánkban.

A fiúk számára kicsit más a nagytestvér szerepe. Amíg a nagytestvér szabadságharcot vív a szülőkkel, hogy például olyan ruhában jár, amilyenben akar, oda megy tanulni, ahová kedve tartja, oda utazik, ott bulizik, azt iszik, és azzal a nővel van együtt, akivel, a szülők meg üvöltöznek, hogy semmirekellőt neveltek, aki még nyugdíjas korukban is az ő pénztárcájukra fog szorulni… Szóval, míg ez a küzdelem zajlik, a kistestvér kihasználja a szülők figyelmetlenségét, és szakmányban csinálja a maga kis csínyeit, amiből a szülők semmit nem vesznek észre, legfeljebb akkor kapják fel a fejüket, amikor a kistestvért kirúgják a gimiből. De az apa semmit nem mond, nem üvöltözik, nem veri agyba-főbe a gyereket, mint hasonló esetben a nagytestvérrel tette volna, hanem csak azt mondja, végül is mindegy, hol tanul, nem igaz.

A nagytestvérek ilyenek. Kapnak sokat a pofájukra, de mégiscsak elmondhatják, bizony ezt a szabadságjogot én harcoltam ki, te meg, tesznek fitymáló megjegyzést a kistestvérre, csak beleültél a tutiba. Persze szükséges ez az öntudat, hogy hősnek láthassák magukat, hisz így gyógyítgatják a harc közben szerzett sebeket. De korántsem higgyük azt, hogy elvakulnak a dicsőségtől. Folyton-folyvást skubizzák az öccsüket, hogy mit őriz meg ezekből a szabadságjogokból, s vajon tovább mélyíti-e a tartalmukat. S ha nem, bizony megingatják a fejüket, s azt mondják, például, hogy no, ha vidékiek, vagy rontom-bontom, ha meseszerűek, vagy hinnye, ha betyárok, vagy hogy kasmár, ha oroszok, meg fuck you, ha angolok, ajvé, ha zsidók. Azt mondják, ne hazudj, ha művészek. De sokszor nem szólnak semmit, csak bemosnak egy kurva nagyot.

Én a nép gyermeke vagyok, nem volt külön apám meg anyám, nem volt nekem más rokonom, csak testvérem. Amikor a hetvenes évek végén másképp akartam élni, akkor az én egyik testvérem már másképp élt. Azt mondta a szüleinknek, hogy nem locsogunk parttalan a világról, a szülők meg berzenkedtek, mert nem akartak megválni a jól begyakorolt beszédmódjuktól, amin úgy tudtak hazudni, mint a vízfolyás. Dehogy. Olyanok voltak, mint minden szülő: szerették volna, ha a gyerekük az ő szavaikat böfögi vissza. De hasztalan volt a szülői erőszak. Azt mondta ez a testvérem, hogy nem azért van mondat, hogy felépüljön egy történet dramaturgiailag, a mondat mögé értelmezési tartományt rendelt. Akár a hagyma héjait bontogatja le az ember, úgy hatolhattunk a nyelv mélyére, s közben könnyeztünk is, mert csípte a szemünket a hagyma, meg nevettünk is, hogy képesek vagyunk ilyentől sírni, mint a hagyma. Amióta így áll a mondat a magyar horizonton, azóta üres szöveggel legfeljebb biztosítási ügynöknek vagy parlamenti képviselőnek lehet elszegődni, de magyar írónak: nem. Aztán megmutatta ez a testvérem, hogy bölcselet és műalkotás, költészet és próza egy tőről fakad, mindahány a szív segédigéje, ha nem az, akkor csak agyalmány és koholmány a világról. És elmesélte, hogy nem attól ilyen vagy olyan egy mű szerkezete, teszem azt az övé fragmentális, mert ő csak így tud írni, vagy mert ő ezt előre kitalálta, hanem mindez mélyen fakad abból, hogy miképpen érzékeli az ember önmagát a világban. Aztán úgy nyitotta meg a korszerű nyelvi alakzatok, a beszélt nyelv irodalomtól távoli vidékeken flangáló elemei előtt az irodalom kapuit, hogy a nyelvvel együtt az élet is beszökött, aminek következtében betonerős lett a művön belüli valóságérzet. Majd ez a valóságerővel megtöltött nyelv visszaszabadult a beszélt nyelvbe, s ott megerősítette és mélyítette az önmagunkról való gondolkodást. Hát így tett-vett ez a testvérem. Autópályát épített Fiuméig, persze nyomott áron horvát befektetőkkel, nem magyar tolvajokkal, méltatlan lett volna hozzá a magyar ugar agaraival lepaktálni, aztán rámutatott a tengerre, na ecsém (szerette a régies kifejezéseket), most te jössz, innen már úszni kell. És mért ne úszna ez az öcs, vagy a másik, ha már lejuthatott a tengerhez. A tengerhez jutni: nagy dolog.

Az idő persze pergett közben. Az ember visszanézett arra a töméntelen tevékeny évre, s hiába volt ott az a sok aktivitás, a múlt néha úgy néz ki, mintha csak hasztalan telt volna el. Pandalt mosott alánk az idő, a nagytestvér alá is és azok alá is, akik később születtek ebben a családban, de valahol megmaradtunk testvérnek. Néha talán gondol ez a nagytestvér arra, hogy lenne bár fiatalabb, leporolná magáról az időt, mint Gojko Mitić a puskaport a szarvasbőr gatyeszáról. De az idő nem por, s mért is kellene, hisz úgy nem maradhatna a nagytestvérünk, holott mi így szoktuk meg és így szeretjük. Szeretjük azt az időt, ami csak az övé, mégis olyan sokat kaptunk belőle.