A bárány már az udvaron állt.

Kivitték, kivezették, vesztőhely nyáron, és a felhők. Majorka, akinek a vendégei voltak, tűzifát hasogatott.

– Holnap? – kérdezte Szív.

– Holnap – mondta Esti.

Szív a fejét csóválta, hümmögött.

– Egyszer interjút csináltam a szóval – mondta, és a bárányt bámulta.

– Mivel, kedvesem?!

– A szóval – bólogatott Szív –, egész kolumna volt. Lett.

– A jó édes anyukádat, akit az egész isonzói… – sóhajtotta némi rezignációval Esti, miközben Szív már azt figyelte, hogyan lépdel a társa. Mert azt képzelte, hogy ott járkál a világi nyüzsgésben, dohos kis vegyeskereskedések, levendulás átriumok, eget sértő, hatalmas templomok, völgyek és szakadékok között, jön és megy, és ez jó volt. Ez a valami azért olyan finom, mert egy jó szó. Hogy az ember kantárt vet a nyelv nyakába, és délcegen, esetleg figyelmesen, végiglovagol az uradalom tölgyfái alatt. A kertész fölegyenesedik. A sövényt nyíró fiú nem néz föl, sebesebben csattog a hatalmas olló. De lesz majd egy fehér szoknyás, piszkos körmű szolgalány, aki előbb lesüti a szemét, aztán csak azért is fölszegi az állát, ahogy nyerítve táncolják körbe a szavak. Istenem, micsoda hónaljszőrzet!

– Erzsike a neve – mondta Szív.

– Nem, nem, nem – kapta fel a fejét Esti. – Az ott ki?!

– Hol?

– A tornácon. Az a fehér ruhás, kék galléros nő. Most kortyol a teájába.

– Slukalovszky főmérnök felesége. Vendégségben vannak. Szerintem boldogtalan.

– Hát persze – mondta Esti –, hát persze.

Szív megfigyelte, hogy Esti úgy lépdel, akár egy úrfi, aki már szelídített vérebeket. Beszél hozzájuk, vérben forog a dög szeme, pofájából csorog a hab, de azért kushad. Ezt úgy is el lehet képzelni, hogy jókora, nagymamás befőttesüvegből halacskákat szedegetünk, s a tenyerünkön tartva a dög pofája elé emeljük őket. Dobálja magát a kicsi uszonyos, mintha a fény is mozdulatokból lenne. A dög rányalint, majd a pofájában tartva a szökőkút medencéjéhez üget, beleköpi, kicsit bámulja még a halacska fickándozását, aztán puha talpakkal, akár a halálunk, visszafut a szívünk alá. És néz fölfelé. És vár.

– Mondom, hogy az anyukád! – kiáltotta türelmét vesztve Esti, aztán jelentőségteljesen körbenézett. A világ alkonyodott, úgy pislákolt az élet, mint hatalmas, óvó anyatenyér alatt a karácsonyi villanykörte. És valóban, rá is fért volna egy jókora gézszalag az ég alfelére, felitatni azt a hatalmas bíbor égi tavat, amelyből majd a sűrű, ragacsos éj vonul elő. Passz, és rekontra.

– Várj, várj, kérlek! – kiáltotta Szív.

– Mire? – perdült Esti, mint egy öreg színész, öreg színész óvatosabban jár, de gyorsan perdül, ha úgy kívánja az érdeke.

– Tüzérszázad? – kérdezte Szív. – Az isonzói tüzérszázad bassza meg az anyukámat?!

Esti ezen elgondolkodott, mutatóujja hegyével tolt a szemüvegén, így aztán, vagy inkább evégett, pici ránc karcolódott az orra tövéhez, és milyen bölcs lett.

– Ab ovo a hegyi vadászok századára gondoltam, Szív. De rendben, felőlem lehet egy tivornyás tüzérszázad is – Esti már nem is figyelt oda.

Nézett a bárány után, amit hazavezettek. Egy utolsó éjszaka még, és. És kész.

– Megjegyzem, az isonzói hegyivadászok ezredese maga gróf Attaházy Titi, akinek köszvénye és heves migrénje van, mindamellett okleveles hegymászó – jegyezte Szív.

– Okleveles?!

– Igen, igen! – kezdett bele lelkesen Szív. – A gróf a Tátrában megmentette Slukalovszky főmérnök fiatal feleségét, aki kíváncsiságában egy hegyi zerge után lépett, meg is csúszott szegényke, s a bokáját kificamítva függött a taréjos mélység fölött. Tudod, a fenséges, amint iszonnyá válik. Slukalovszky főmérnök javakorabeli ember volt, a felesége hűségében sem volt egészen bizonyos, tulajdonképpen nem bánta volna, ha az ifjú asszony a mélybe zuhan. Egy jajkiáltás az egész, és máris új életet lehet kezdeni. De nem zuhant alá az ifjú asszonyka. Hiszen éppen arra járt, megjegyzem, zergetollas kalapjában, gróf Attaházy Titi, és a migrén, valamint a köszvény ellenére a karját nyújtotta a bajba került hölgy felé. Volt aztán olyan szemkontakt, hogy a nap is hiába sütött ki délutánra. Slukalovszky főmérnök pedig mit tehetett mást, lent, a faluban, a jegyző és a korcsmáros jelenlétében kiállította az oklevelet, igaz, szlovákul. Aztán egész éjszaka hallgatta, hogy a gróf és az ő felesége a Tátra hegyeiről, völgyeiről beszélgetnek az állatfejekkel, szarvakkal díszített ebédlőteremben. Ne felejtsük el a hölgy jobb bokáján fehérlő borogatást, melyet félóránként cserélgetni kellett. Egy nagy tejes vödörben ropogott a jégkása. Másnap a gróf tovautazott, a főmérnök pedig, nem kevés igazán sötét állagú reménnyel a szívében, azt javasolta a feleségének, hogy mégiscsak nézzék meg azt a hegyi zergét. Az ifjú asszonyt azóta senki sem látta.

Szív abbahagyta, és sóhajtott, majd úgy nézett el az alkonyodó messzibe, mintha látná a Tátrát. Ki tudja, talán látta is. Az alkonyatban Majorka kísérte az állatot. Majorka egyszer riportot készített egy tanyai emberrel, aki egyetlen szóra volt csupán a világhírtől. Az a szó egy név volt. Ez a tanyai ember rúgta a győztes gólt 1966-ban, a Szabad Föld Kupán, és riport közben Majorka többször is dekázott a sparhelt alól kicsalogatott labdával. A tanyai ember nem lett világhíres, nem.

– Nem adta a meg a bíró? – kérdezte Esti.

– De, csak a Sánta Karcsit írták ki az eredményjelző táblára. Sánta Karcsi meg mosolygott, integetett, fogadta a gratulációkat.

Esti ellenségesen hallgatott, az állát dörzsölgette. Estinek ritkás szakálla volt. Egy időben szeretett volna erősebb arcszőrzetet, aztán úgy döntött, jobb lesz, ha olyan marad az álla, mint egy koravén kamasznak, aki hetek óta izgatottan fekszik le, mert talán éppen a következő napon vezénylik a kivégzőszázadba. Három napig anarchistákat, terroristákat lőttek le a temetőfalnál, neki nyilván anyagyilkos jut.

– Megegyeztünk, fele tüzér, fele hegyivadász, és a maradék egy az anyukám! – kiáltotta Szív –, miközben Esti lépteit figyelte, legelők, rétek, a budapesti, lódögös flaszter, egy gótikus német lépcsősor, az amszterdami terminál üvegház lépcsősora, a reptéri szögesdrót mentén tulipánhagymákat ültetett egy maláj fiú.

Este lett, éjszaka lett, reggel lett.

Esti horkolt, mint egy pap.

– Horkoltál – mondta Esti Szívnek, mire az nem szólt semmit. Istenkém, kérlek szépen, csak ne ráncosan kapjam a kávét! Az idő az, hogy a másik meghal.

Esti fölnézett.

– Rám ne számíts, jó?

Esti felállt, kisétált a harmatba, elrugdosta maga mellől a pulikat. Szív meg nézett utána, és képzelődött. Hogy éppen így megy Esti a világban ide és oda, úgy megy, mint akinek nem esik nehezére a lépés, a ballagás, a sietség, az igyekvés, sem pedig a lépték. Holott a lépték! Az aztán nagyon fontos dolog. Hogy az ember akkorát lépjen, amekkorát tud, és soha ne menjen oda, ahová nem való. Vagy elballagjon onnan, ahol neki nincs, nem lehet dolga. Édes hazám, aki hegyi zerge után lépsz, és aztán csak vársz, vársz, vársz, de már nem jön gróf Attaházy Titi. Nem bizony. Slukalovszky főmérnök a biztonság kedvéért agyonverette a falu favágóival. Illetve csak akarta. Ez volt az agg mérnök ördögi terve, és a térdét csapkodta a meggyfa botjával kacagva, amikor eszébe jutott a dolog. Amikor kiötlötte, majd ezen ötletét egy bozontos favágó személyében a valóságra bízta. Nos, hiába. Mert a gróf két favágót jól irányzott ökölcsapásokkal ártalmatlanná tett, a többi pedig a kecskekarámig futott, ahol a lányok sikoltozva szaladtak egy boglya mögé. Akkor a gróf még hatalmas szívet karistolt egy égerfa derekába, majd visszautazott Pozsonyba, aztán Bécsbe, és így tovább. Végül elérkezett az első világháború is.

Esti a fejét forgatta, ment, nézelődött, lépett, megállt. Na, ezt figyelte Szív. Hogy miként lehetséges így menni, haladni, ilyesmi lépésekkel üdvözülni, vagy nem üdvözülni, lenni!

Szív gyakorta elfigyelte, hogyan mennek az emberek. Meglátott egy nőt, nyomban beleszeretett, ami természetesen azt jelentette, hogy elképzelte, hogy beleszeret, és aztán bámulta, hogyan megy. A nő befordult a sarkon, kicsit húzta a lábát, édes Istenem, egyszer biztos megcsúszott valami hegycsúcson. A férfi a lábával megy. A nő a fenekével. Szív például ha nagyon félt, járkálni kezdett, előbb gyorsan, aztán lelassult, már csak csoszogott, rémületében a járás fölidézte az emberi lét stációit, a kisgyerek botladozásától az aggastyán csoszogásáig. Ha Szív lelkét, akár itatóspapírt a kiömlő tinta kékje, eluralta a félelem, végül úgy csoszogott, mint egy öregember, mint Slukalovszky főmérnök a halála előtti években. Igen, úgy húzta a bal vagy a jobb lábát, mint akit szélütés ért egy nyári éjszakán, a kerti eperfa mellett, nézi a Tátrát, és a messzeségben lát egy égerfát, hatalmas szív van a törzsébe karcolva. Azóta is csak azt nézi, gumibugyiban. Aztán a halál. Estinek hosszú, fehér és hullámos haja volt, és ahogy ment, gyakran pillantott ki a szemüvege fölül.

– Például vannak emberek, akik mindig sietnek. Nem tudnak sétálni, andalogni, ilyesmi. Szomorú nagyon – mondta Szív.

– Te persze sajnálod az embereket – jegyezte meg Esti.

– Igen, nagyon.

– Magadat is sajnálod.

– Hát persze, közéjük tartozom, a szegény, sajnálni való emberek közé – bólintott Szív.

– Miért, én hogyan megyek? – kérdezte erre Esti.

Szív eltűnődött, amitől ellenséges lett a tekintete. Hogyan megy az Esti? Van abban egy kis tánc. Ruganyosság. Nem is az, hogy tánc vagy hogy légiesség, hanem hogy az egész talp használtatik, a talp végig… hm, hm… gördül, ez talán a legjobb szó, a földön, de mintha nem is igazán a földön, gondolta Szív, hanem a szavakon. A szavakon jár ez az Esti, a szavak felhőin, morzsáin, a szavak vastrapézain, hálóin, zsombékain és aknáin, a szavak sarában, szarában, sivatagában, a szavak ostyalapjain, miközben. Na, ez a miközben. Miközben?! Esti úgy járt, hogy már fájhatott neki. Fáj az ember gerince, a csigolyák, azokat a finom reccsenéseket például biztosan meghallja egy tátrai fővadász. Mert azoknak a füle, a hallása!

Esti most Szívhez fordult.

– Te szomorú csillagszóró, te, aki azt hiszed, hogy amikor a legkisebbet fogod, akkor a mindent is az ujjaid között tartod! Te úgy tudod, néha mondod is, hogy a mindenség a szomszédban van. Hé, szomszéd, hogy s mint?, kiált át az ember a kerítésre könyökölve. Egy rakás szar az egész!, így a mindenség. Azért nem úgy van az, szomszéd! Ma például bárányt is ölünk!, ellenkezik az ember. A mindenség meg csak pislog ellenségesen. Pislog, nézelődik, nyújtogatja a nyakát, de azért a szomszédban van – folytatta Esti és tanárosan bólintott. – Mindig ott. De már őszülsz, öregedsz te is. Te, Szív, tudni véled, hogy minden kimondott szó elvesz valamit a világból. Kimondod azt az ágacskát, azt a fát, a kislányt, az özvegyasszonyt, a hajnalhasadást, az éjszakát, és máris rád szakad a hiány, a semmi eleven akarnoksága, ez a törtető erő. Nem, nem, a megnevezés nem kudarc. Kudarc az, hogy gyakorta vagy elvétve, ez most teljesen mindegy, hiába csinálod jól, nem ér az egész semmit. Ilyenekre gondolsz, ugye?

– Igen, igen – bólogatott engedelmesen Szív.

– Nem a halál ellen beszélünk – jegyezte meg Esti.

– Értem – bólogatott Szív.

– A szavakért beszélünk.

– Vagyis a szavak a szavakért vannak? – kérdezte Szív.

– Nem ért, hanem miatt, kedvesem – mondta Esti.

– És a világ?

– Ezt hogy érted?

– Én magam miatt beszélek. Elsősorban. – mondta Szív.

– És Slukalovszky főmérnök felesége? – kérdezte Esti, és elnevette magát.

– Hát igen – bólintott Szív –, Slukalovszky főmérnök felesége.

Egyszer az öreg Esti, vagy nem is öreg, csak az idősebb Esti megsimogatta a fiatalabb Esti arcát, és akkor a keze az öregnek milyen volt, lehetett. Ha egy kéz megsimogat egy arcot, a kéz szépül meg. Az arc majd később, az arc akkor, amikor emlékezni kezd az érintésre. Esetleg. Ültek azok ketten, a két Esti, a fiatalabb és az öregebb, nem tudta Szív, hogy hol, csak ültek valahol a huszadik században, bolsevikok, csendőrök, keretlegények és sárga csillagos emberek között. És olyan az öreg Esti, mint egy apa. Vagy mint egy olyan barát, aki apa is tudna lenni. Esetleg tényleg az is, egy titkos apa, aki az anyukánkat egyszer. És nem többször. Szóval, amikor az idősebb Esti megsimogatta a fiatalabb Esti arcát, az egyszerre megérezte ebben a tenyérben a hideget is, a kegyetlenségét, az önzését, a rossz döntések mérgező indulatát, ilyen cikkek, cikkecskék, karcolatok, apuskám. Magára húzza az ajtót, hogy innentől dolgozik, vagyis lábujjhegyen tessenek közlekedni, és ahogy visszanéz még, ez az ajtó, az én kizárólagos ajtóm tegnap még nem nyikorgott, ugye? Ahogy kihúz egy mondatot, így. Olyan tehetséges, mint a nap. Az öreg Esti árva, szegény, és meg fog halni. Egy langaléta kisgyerek, didergő létracsontokkal.

– Nagy marha vagy te, öregem – nyújtózkodott Esti.

– Hát persze, sajnállak téged is, Esti – bólintott Szív.

– Ez meg mi? – kérdezte Esti a közelt fürkészve.

– Valami igazán nagyszabású.

– Azt én is látom, kedvesem. No, de miért ilyen nagyszabású?

– Nyilván kisebb nem lehet. Vagy? – köhécselt Szív.

– Jól van – legyintett Esti. – Tudom már. Ez a történelem.

– Ó, hiszen már nyakig benne vagyunk! – kiáltotta Szív.

– Nyakig – bólintott Esti, és magára kanyarította a zakóját, kicsit igazított a haján. Végtére is a történelemről van szó. Adjuk meg a módját, ha őkelmével randevúzunk.

A bárány újra ott állt a tanya udvarán, zöld fű, káráló tyúkocskák, és a délelőtti ég. Pontosan ennyi felhő. Meg lehet számolni őket. Majorka hozta a kondért, dudorászott. És Esti a jellegzetes lépteivel körbejárta az állatot. Szív azon tűnődött, hogy tulajdonképpen nem is olyan jó a báránypörkölt.

– Hát, édesapám – nézett vissza Esti –, a múltkoriban az a gerincét tört kismacska! Én láttam, én bizonyosan láttam a lelkét elveszni, ahogy a szeme, ahogy a tekintet fénye kihunyt, megjegyzem – tűnődött Esti –, egyesek szerint a lélek nem sötétülhet el.

Szív csak nézett, mintha megdöbbent volna.

– Na, ide figyelj – ingatta a fejét Esti –, neked könnyű, te elképzeled. De nekem látnom kell, különben…

– Hoppon maradsz?

– Hoppon azért nem.

Hát igen, ahogy a bárányt leszúrják. Nem eldől, hanem előbb a két mellső lábával letérdel, a fejét meghajtja, aztán azt a szép bárányhomlokát a földgolyónak támasztja, és mintha imádkozna, fel és alá jár az alsó állkapcsa. Így van tervezve.

– Így van tervezve – bólintott Esti.

A történelem az volt, legalábbis Szívnek, hogy mindent, aminek a közelébe került, összefogdosott. Felhatalmazást érzett erre. Ő igazán olyan volt, mint egy guberáló. Régi családi fényképek, főkötők, Slukalovszky Péterné fűzős, Prágában varrt hegymászó cipője. Ez pedig egy bécsi mákdaráló. Ez Stein bácsi öngyújtógyűjteménye. Megérinteni, kicsinek lenni, elromlani, megjavulni! A hibák esztétikáján lelkesedni, úgy viselkedni, mint egy közlegény, aki rendszeresen megdézsmálja a tiszti kantin kincseit, és tulajdonképpen joga is van hozzá, és majd a hadbíróságon is azt igyekszik elgondolni, hogy az ítészeknek miféle sors jutott, és rájön, hogy az egyiknek, egy ősz hajú bírónak, ott, baloldalt, rosszabb lehet, mint Slukalovszky főmérnöknek. Nos, ilyen a hajnal pontatlansága. Ilyen egy villamos ajtajának a csapódása, ahogy egy szoknyafodor kint reked. Bohócnak lenni a világszínházban, és akkor futni a porondra, amikor csak az eszébe jut. Vicceket mondani a tigrisek ketrecének dőlve. De mindegy is, a leginkább azt állíthatta Szív, hogy amikor ő a történelemre gondol, akkor magányos. Ennyi szó után?! Igen, azzá lesz. Személyisége, hogy úgy mondja, didereg. És nincs dramaturgiai vagy irodalmi népképviselet, hogy így meg úgy, majd Bovaryné vagy a feleségem.

Esti biztosan nem volt magányos, amikor, úgymond, nyakig volt a történelemben. Nem, nem, nem, Esti nem lehetett az. Aki így megy, aki így jár körbe egy állatot, aki így használ szót, mondatot, akinek ennyi apukája van, azzal mindig ott van… a mi lófasz van, lelkem, na, mi van?! Haza, család, a parókás házi zeneszerző? A hagyomány nagy, békétlen árnya?! Az élet mélységes, de elsősorban tehetséges tisztelete?!

Egyszer Estit megkérdezték, használt-e életében citrompótló tablettát.

– Édesem – szólt erre Esti, mert a kérdező nő volt, mély dekoltázzsal és erős elhivatottságú ajkakkal –, egy angyal sohasem paraszt. De néztek már földművest angyalnak.

Na hát a második világháború időszakában Esti nagyon félt. Elsétált a gettó előtt, és félt. Mutogatott, gettó, érted?!, gettó! Az egyik légiriadó után bekopogtattak hozzájuk, Esti nem nyitott ajtót, egy egészen üres boros üveget bámult, nem nyitott ajtót, na még egy koppanás, így volt, nem volt így, nem lehet tudni. A második világháború után Esti sok mindent nem értett. Illetve értette ő, csak azt nem értette, miként képes megérteni ezt az egészet, illetve a működést. Beragad az a kurva sublótfiók. Az volt az egyik megfigyelése, hogy eltűnnek a kisszerelők, a szabócskák, a cipészek, a vargák, a mindentudó kisbarkácsolók, a műhelyek. 1948 decemberében a szögre akasztottak egy kék munkakötényt, azóta ott lóg. Fájront. Ez van. Így működik. A szomszéd, ez most nem a mindenség, de ha nagyon akarjuk, lehet ő is, átjön, ahogy szokta, kócosan, és olyan halkan kérdezi, hogy csak a szája mozgását látni, mondja, Estikém, maga elhiszi róluk, hogy a jugoszlávoknak kémked… izé?! Egy bizonyos naptól kezdve nem lehet százas égőt kapni.

– Na várjál, várjál! – szólt izgatottan Szív. – Ha az én anyukám és az isonzói tüzérek, akkor a te anyukád és az Aranycsapat!

– Csak a Puskás Öcsi – lehelgette a szemüvegét Esti.

– Szerintem Sebes Guszti bácsi, de még Alberték is! – vonogatta a vállát Szív.

Esti értette a forradalmat, értette a jelentőségét, fölfogta, hitte és szerette is. Később sokat töprengett azon, hogy e lázas napok alatt de facto gondolt-e egyszer is a kúrásra. Viszont a legjobb cipőjében lépett abba a kibaszott mészfoltba október valahanyadikán.

– Neked könnyű, te elképzeled! – kiabált dühösen hátrafelé, valahova a Ráday utca felé.

Hogyan szerethetünk egy forradalmat?

Esti megsimogatta a bárányt, mindjárt, drágám, mindjárt.

A forradalom után Estinek gyakran volt hányingere, mélabúja, mindazonáltal, néha egészen jó kedve támadt, játszott a nővéreivel, akik mutattak neki ezt-azt a testükből, ha lehunyod a szemedet, odanyúlhatsz, kis hülye. Vagy nem nyúlsz oda, de nézed. Értve van?! Esti horgászott, bogarászott, feküdt a végtelen, zöld gyepen, matematikusok hősi életén ábrándozott, az eget bámulta, pattogtak a labdák. Esti újra írni kezd. Egy fiatalember, amint tényleg fiatalember. A rendszerváltás után Esti pártot alapított, és nyomban elárulta az országot. Kuncogás. Különben kicsi korától fogva, már egészen kicsi Estiként, lopott, mint a kairói utcakölykök. Ami a nyelve ügyébe került, ellopta. Himnusz, írta, a túrót Kölcsey Ferenc, írta Esti. Bitang hazaáruló, leszopatja a hazáját, lop, és tudja csak meg ország-világ, ő fogja megenni a bárány megfőzött, szilvakék szemét.

Nos, bárány elvtárs, megbocsásson, ön következik.

A bárány Estit nézte, miközben ledöfték. Persze, hogy egyszerűen csak oldalra dőlt. Nem mindenki csinál színházat, amikor megölik. Esti végig a kondér mellett állt, nézte a húsok szelíd, kommunistás forgását.

Ahogy azt borítékolni lehetett, Esti csakhamar kilépett a pártjából, a párt maradt, nincs tagja, egyetlen kurvapecér aktivistája sincs, csak van. Esti pártja üres. Üres halmaz, és ez nem csak matematika. Aha, biztosan a kampánypénzek végett. Azokkal a tallérokkal utazgat. Jön, megy, de ez már ki lett fejtve.

– Tálalva van – állapította meg Szív.

Esti rendszeresen belenyúlt a tálakba, az üstökbe, kondérokba, a tányérokba, a serpenyőkbe, egyszer a Hortobágyon meg is kergették ezért párttag csikósok. Belenyúl két ujjal, fölcsippent egy darab főtt sonkát, szemrevételezi, bekapja. Kihúzza a paprikás bugyogásból az izgatott pacalszálat, ez itt egy kakas szíve, ez mennyei vesemaradék, itt vérpiros zúzák, brassói húsdarabkák, szűzérmék és bélszínek, igen, ők várják az ujjait, vagy hideg, fehér zsírokban remegő oldalasdarabkák, töpörtyűk, pörcök és francia kagylók, csigahuszárok, sajtok és szőlőszemek, és ennyi elég is. Ezért mondja Szív, hogy nem csak értette, de szerette is a forradalmat Esti.

– Anyukád, anyukád, anyukád, és az isonzói tüzérek – mondta Esti fáradtan.

– Hegyivadászok is, megegyeztünk – töltött Szív a borból. Hát persze, Szív is törődött volt, mint egy levetett munkaruha. Jaj, nem lehet ennyit enni. Vagy lehet, csak aztán mi lesz. Telt ház, ausverkauft, Madame, ma már nem fog menni a rock and roll.

– Hanem aztán – folytatta még mindig Szív –, néhány nap múlva abban a tátrai faluban odalépett Slukalovszky főmérnökhöz a falu fővadásza. A főmérnök elsápadt, mert sejtette, hogy a vadász többet tud, mint a puskája. Többet is tudott. Mérnök úr, hallom én, hogy él a felesége. Hallja?! Aztán honnan hallja? Beszél, mondta a vadász, beszél, beszél, csak beszél valahol a világban! Egy nő, aki mondja, és soha nem fogja abbahagyni. Nincs az az isten, amiért abbahagyná. És lehet, hogy jajkiáltásként végezte, de regény, regény, regény lett belőle! És nincs is messze, éppen csak olyan távol van, mint amilyen távol van egy másik ember.

– Sejtettem, hogy így lesz – bólintott Esti, és odébb sétált. Esti határozottan és könnyedén tudott kiválni, elválni, odébb menni, árnyékot keresni, ülni, lapozgatni, azt gondolni, hogy. Volt ebben valami a pontosság tiszteletre méltó akarnokságából. Pontosan úgy csinálta, ahogyan lehetett, és ahogyan kellett. Nahát, hogy még evés, ivás után is. És még hátra is szólt, pedig nem fordult meg.

– Vedd már ki a szedőkanalat a levesestálból, Szív.

Szív csak nézte, ámuldozott. Mert ahogy Esti sétálgatott az éjszakai égbolt alatt, világított a haja. De ahogy jött, ment, és talán Slukalovszky főmérnök feleségének magyarázott valamit az éjszakában, az volt az igazán szép. Az volt a csillagos égbolt ráadása.