Volt egyszer egy e betű, nagyobb volt a hüvelykujjamnál, de kisebb a Gellérthegynél, és elindult világot látni. Ment, mendegélt, és egyszer csak szembejött vele Johann Wolfgang Goethe, a híres literátor, aki éppen szerkesztőként dolgozott egy újságnál a Lapkiadó Vállalat jóvoltából.

Hát, te ki vagy?, kérdezte Johann Wolfgang Goethe.

Én vagyok az e betű, nagyobb garaczilaczi hüvelykujjánál, kisebb a Gellért-hegynél.

Na, ha már így alakult, mondta Johann Wolfgang Goethe, és ne kérdezzétek, hogy az Új Írás, a Kortárs, netán a Mozgó Világ szerkesztője volt-e, mert ebből a szempontból tök mindegy, ha már így alakult, mondta, velem tarthatsz, mert épp megyek a nagy, setét erdőbe, hogy kiszabadítsam az elrabolt királykisasszonyt.

Az e betűt mindig izgatták a részletek, a bennük bujkáló ördög miatt, megkérdezte hát, mi a neve annak a nagy, setét erdőnek.

Az bizony a nagy, setét Románerdő, mondta Johann Wolfgang Goethe, de ne úgy értsd, hogy mondjuk szőrös lenne a fák gyökere, épp ellenkezőleg, illetve teljesen másképp, ez bizony a híres Regényerdő, ahol annyi ember talált enyhet, és persze sokan el is tévedtek a sűrűjében, mert itt bizony minden fa egy regény, a fák levelei a regények lapjai, a levelek erezete a regény mondatai, és így tovább a klorofill-szavakig és ozmózis-betűkig.

Az e betű a részletekkel ellentétben nem volt nagy híve az allegóriáknak, a királylányra terelte hát a szót, kiféle, miféle, van-e anyajegy a lapockáján, rózsás-e az ajaka, melle mint két gida-e (gida-e: ezt is megértük), amire a sok szerkesztőségi csatát megélt Johann Wolfgang Goethe azt válaszolta, jó csaj.

Hét perce, hét órája, hét napja, hét éve, hét évszázada taposták az út porát, az e betű nem akart szószátyárnak tűnni, várt még hétmillió évet, mielőtt megkérdezte volna, ami az oldalát furdalta, hogy tulajdonképpen hogy is került a világszép királykisasszony ebbe a csúnya kutyaszorítóba. És hogy nem félő-e, hogy a tőzeges mocsarakból felszálló miazmás kipárolgások, valamint a feltartóztathatatlanul múló idő megtámadja orcája hamvasságát, mire a közben lombnyi szakállat eresztő Johann Wolfgang Goethe csak annyit válaszolt, félő. Később az e betű a sárkány felől is érdeklődött, és Goethe elmondta, hogy a királylányt egy bizonyos Szocialista Realizmus nevű sárkány rabolta el, amire az e betű, most már ő is a lehető legszűkszavúbban azt mondta, hogy nocsak (a lám-lámot már csak gondolatban tette hozzá).

Ha nem bánod, kedves olvasó, ugrunk egyet a történetben, nem részletezzük, milyen fáradságos küzdelmek árán hatoltak át a félelmetes Regényerdőn, és a regényágakból (vagyis regényfejezetekből) faragott regénynyársakkal hogyan szurkálták összevissza a Szólás- És Művészi Kifejezés Szabadsága nevű királykisasszony sanyargatásába jócskán belefáradt Szocialista Realista sárkányt. Na jó, csak egy részlet: a sárkány tessék-lássék lehelgette a kénköves szagú tüzet feléjük, ami az ő nyelvén azt jelentette, kik vagytok, bizarr külsejű izék, mire az e betű üstöllést appercipiálta, hogy a duellum verbális dimenzióba transzponálódott, és úgy vágott vissza, hogy tuvudsz ivigy beveszévélnivi teve sávárkávány?, amivel olyan zavarba hozta a fenevadat, hogy máris kezdődhetett is a jókedvű döfölés.

Minderről tehát nem beszélünk, hanem arra a jelenetre térünk át, amikor behatoltak a barlang sötétjébe, de nem találtak ott semmit és senkit: behatoltak a barlang sötétjébe, és nem találtak ott semmit és senkit. (Az üres barlang mitológiai toposza később abban a népi fordulatban találta meg kifejeződését, hogy „nem bukkantak elő remekművek a fiókokból", amit ma úgy mondanánk, üresek voltak a rejtett fájlok.)

Johann Wolfgang Goethe átkokat szórt az égre és a földre, az e betűt viszont az ügy (nincs nő, hát nincs nő) kevésbé zaklatta fel, mert őt valójában az erdő érdekelte, éjjeli regényhűvössége, hajnali regényfényei, nappali regénylombzúgása, nem csoda hát, hogy útjaik elváltak. Az átkozódó, karjaival az ég felé csapkodó Johann Wolfgang Goethéből meglepően rövid idő alatt országgyűlési képviselő, valamint mimikairánceltávolítókrémgyáros lett (na, ezt hogy kell leírni?), az e betű viszont a Regényerdő (Románum Silvanus?, Romanus Silvánum?) titokzatos mélye felé vette útját, ahol számtalan kaland várt rá, és mivel élete éppen most egy jelentős jubileumhoz ért, mi, erdőőr és természetbarát kollégák és olvasók, sok további boldog és eredményes bolyongást kívánunk neki a zöld lombok alatt.