1.

ANGYALOK KARA

Hosszú csönd, mondta, így kezdődjék, ez legyen az est első szava, a csönd, nem a hallgatás, mondta, nem a ki nem mondott szó, mondta, hanem éppen a szótalanság, mondta.

AZ ÚR

Nem mondtam semmit. Csak arkangyalokra ne bízza magát az ember. Mind azt hiszi, ő szopta hegyesre a piramist. Olyanok, mint a főpincérek, mint a francia főpincérek, megannyi márki. A szar se elég szar nekik. Mindenbe belefinnyáznak. A teremtés nem szakszervezeti gyűlés. Ez jó, a teremtés nem szakszervezeti gyűlés, fölírni.

Kezdetben teremté… ez is jó kezdés. A mennyet és a földet. Vagy bejövök és azt mondom…

Az első mondat az nagyon fontos. Ez is jó kezdés. Vagy például: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.

EGYIK ANGYAL

Aki vagy.

AZ ÚR

Mi?

EGYIK ANGYAL

Nem mi, hanem tessék. Mi atyánk, aki vagy, most már így kell. Régebben ki vagy, most aki vagy.

AZ ÚR

Mondom, főpincérek… Ah! Tele vagyunk jó kezdésekkel és szánalmas folytatásokkal.

ANGYALOK KARA

Dicsőség a magasban Istenünknek,

Dicsérje őt a föld és a nagy ég…

AZ ÚR

(int, hogy elég)

Be van fejezve a nagy mű, igen.

Nem. Ez nem az. Csába a részletekkel, melyik darab? Be van fejezve a nagy mű? El sincs kezdve, angyalka.

Vajon van-e mai magyar darab bazmeg nélkül? Hát most már nincs. (szünet)

Karácsonykor esett a hó. Ne bonyolítsuk a karácsonnyal, maradjunk csak az Ószövetségnél, szóval esett a hó. Szeretem nézni a hóesést, ülök az ablak előtt, és nézem a fehér vonulását. Más, mint az eső. Az eső a felhőkből esik, a hó az égből.

AMÁL

A mázsás szörnyű égbolt. A színpadkép a színpadképet ábrázolja. The pen is on the table. Hozom a teát. Hogy hozzam a teát, mondta. A mázsás szörnyű égbolt, mondta. Olvasta, mondta.

AZ ÚR

Az eső a felhőből esik, a hó az égből. Mintha üzenet volna. Mintha biztatna, nem üres az ég. Sokféle a hóesés, mindet szeretem, csak azt nem szeretem, ha nem olvad el. Mert ha nem olvad el, akkor előbb-utóbb el kell kezdeni a járdát tisztítani. Én olvadáspárti vagyok, nem kell kapkodni, december, január, február leesik, március, április elolvad, csak ki kell várni. Májusban kifejezetten nevetségesek a januári hóproblémák. A januári hóaggódások. A januári hónyomasztás. De vannak ellenvélemények, ellenezők, területrendezési felügyelőség vagy mi, büntetések. Van egy új hókotró lapátom, műanyag. A vas is jó volt, vagy acél?, vas, csak visszapöndörödött a széle, ezért mindig beakadt. Ha a hókotró lapát beakad, az nem jó. A beakadó hókotró lapát nem jó. A műanyag nem pöndörödik, ezért nem akad. Műanyag, de kemény. Mert a puha műanyag ugyan nem pöndörödik, de hajlik. A hajló hókotró lapát nem jó. Se a pöndörödő nem jó, se a hajló. Pöndörödő, hajló – nem! Egyikkel se lehet a hónak aláfogni. Mert ez a legfontosabb, az aláfogás. Az is igaz, hogy hiába nem pöndörödik…

ANGYALOK KARA

Ő az erő, tudás, gyönyör egésze

öregszik…

AZ ÚR

És nem is hajol, hiába, mert van olyan hófajta, hogy lehetetlen aláfogni. Ha pedig nem tudsz aláfogni, akkor akár hozzá se kezdj. Aláfogás nélkül – aláfogatlanul – jobban csúszik, mintha hozzá se érnél, hanem szobádból, hol csöndesen roppan a kandalló ősi tüze…

ANGYALOK KARA

Megtestesült az örökös nagy eszme

öregszik… a kandalló ősi tüze… próbálna csak nem csöndesen roppanni. Egyébként is, ha már, ropogni.

AZ ÚR

Azt hiszik, nem hallom. Pedig hallom.

Nos, nézni a puhán aláhulló pelyheket s várni a megváltó májusi olvadást… Szeretek havat lapátolni. Már ahogy a vállára veszi az ember a hókotró lapátot, s baktat kifele. A baktatás – attól az egész olyan szükségszerűnek tetszik. Lehajtott fővel baktatsz a tett helyszínére, mert nem tehetsz mást. Leesett a hó, és most neked el kell lapátolni. Rend van a világban. Ráadásul a hópelyheket mint kristályszerkezetet látod, ami eleve maga a rend képzete. Baktatsz tehát a járda felé, válladon az új hólapát. Könynyebb, mint régen, ez nem könynyíti meg az emelkedett önsajnálatot. A Krisztus-asszociációkat, Via Dolorosa satöbbi, megint elhagyjuk az Ószövetségre való tekintettel… Tehát, mint rendesen, lehajtott fővel, vállamon a hólapát, baktattam a járda felé, próbálva fölmérni a hó állagát, fajtáját, jellemét.

AMÁL

Főnév és ige, ez nem az Úristen teremtménye, ez nem magától értődő, a természet ezt nem igazolja vissza, ez a nyelv önkénye. Mert ha a futni azért ige, mert akció és rövid ideig tart, akkor mért nem ige az ököl (vagy a munkásosztály)? És ha a férfi meg a ház főnév, mert hosszan tartó stabil események, vagyis dolgok, akkor mért nem főnév a lakni vagy a növekedni?

Kéne beszélni a nyelvvel, hogy esetleg ne így ossza.

Mellesleg. Mellesleg a hopi nyelvben mindent, ami repül – kivéve, ez szép, a madarakat – egy főnév jelöl. Ez meghökkentő, nem? Az eszkimóknak pedig az meghökkentő, miként lehet a hóra csupán a hó szavunk, hisz, például mi köze van a délelőtti hónak a délutánihoz (tudnivalón semmi).

Az internátusban folyton zavartak gyónni. Ha már agyongyóntuk magunkat, és nem maradt bűnünk, de valamit mégis mondani kellett, akkor azt mondtuk, havat loptunk. Atyám, vétkeztem, havat loptam. Akkor még nem tartottuk rettenetesnek, hogy nincs mit gyónni, hogy nincs bűn, csupán bűnösség. A bűn főnév.

AZ ÚR

Oldalt pislogva azt is láttam, hogy a szomszéd, mint mindig, már végzett az ő részével, és, mint mindig, a járdát egész szélességében megtisztította. Minek. Egy lapátnyi elég, egy lapátszélességnyi ösvénynyom. Csak az átmenet olyan… nem kínos… de …, ahogy nálam, az én részemnél, így, hopp, összeugrik mintegy a járda, elismerem, van ebben valami kisszerűség, én inkább úgy mondanám, minimál art. A lehető legkevesebb munkával használható végeredmény. Az egész járdát letisztítani – van abban valami gőgös perfekcióvágy.

Nehéz eldönteni, hogy az ember tökéletesség iránti vágya hódolat-e vagy lázadás a Teremtővel szemben. Iránt. Hódolat iránt, lázadás szemben. Ungárise spráhe svere spráhe.

És akkor éreztem először. Akkor, amikor levettem a vállamról a lapátot, egy rövid fájást a hátamban. Mintha kicsi izomlázam volna, inkább kellemes, mint kellemetlen, itt hátul, bal felé, ott, ahol ezek a jómadarak (az angyalokra mutat) a szárnyukat hordják. A világ olyan, amilyennek ábrázoljuk, ilyeténképpen az angyalok is. Fessek, hatalmas fehér szárnyakkal. Nem lehetett olcsó. Angyalok a tű hegyén… Hány angyal fér el a tű hegyén?, komoly teológiai kérdés. Én nem akarok ebbe beleszólni, a céltábla ne lőjön vissza, de szerintem a szárnyak miatt nem olyan sok. A tű hegyén az angyalok, a tű fokán a teve… Nem összekeverni.

Egyszer találkoztam egy beduinnal. Összefutottunk a sivatagban, van ilyen. Á, semmi, nem olyan bonyolult, jeruzsálemi könyvvásár satöbbi, satöbbi. Rendes beduin. Úgy beduin, ahogy valaki zalaegerszegi. Talpig. Fénylett barnán a szeme, akár az Omar Sharifnak. Volt neki egy Zsuzsi nevű tevéje, színesen felcicomázva a turistáknak. Mondja a beduinom, hogy megy mindjárt haza, várják a feleségei, hány, kérdem, kettő, többre nincs pénze, mondja, hát nem elég egy?, kérdem, erre oda lép hozzám egész közel, egyszerre látszott öregebbnek és fiatalabbnak, mint én, megfogja a tarkómat, húz maga felé, majd odahajol a fülemhez, szinte csókolva mondja a szavakat, miközben látom a burnuszát, kicsit arrébb a Zsuzsi teve blazírt pofáját, és a háttérben a sivatagot, olyan klasszikus sivatagosan, mintha a Ben Hur című filmből volna, minden kemény, durva, kietlen, és a suttogása viszont puha, kedves, játékos, úgy mondja: tú vájfsz? És mint egy zenei frázist leheli: veri nájsz. Ott vigyorogtunk a sivatagban, egyszer. Veri nájsz.

Letisztítottam a járdát. Toltam a lapátot, nem pöndörödött, nem hajlott. De recsegett. A fájdalom ott maradt a lapockámnál. Befészkelte magát oda. Az aláfogás, a hóaláfogás és az a recsegő, kaparó hang kéz a kézben járnak együtt. Kicsit olyan, mint a fogorvosnál. Nehéz megmondanom, hogyan, mért, valamiképpen az új fájdalomhoz kapcsoltam ezt a hangot, ezt a kellemetlen, de egyébként épp a hatékonyságra utaló recsegést. Hólapátolási hatékonyság egyfelől, karistoló recsegés – ugyanafelől.

Legyen zene. Laza, szórakoztató, finom. Fizessünk jogdíjat. A zene legyen vidám, ahogy a Török induló. Vagy Papageno belépője. Vagy a szokásos: Joplin Mercedes Benze. Egy rekedt hang, fülbemászó dallam. De legyen egy „de" is. De úgy vidám, mint a Don Giovanni-slágerek. Nem részletezzük, nem akarván sem járatosnak, sem szofisztikáltnak (magyarul ez hogy is van?) mutatkozni, mindenesetre legyen kicsit olcsóbb, triviálisabb, mint ahogy azt elvárnók.

AZ ÚR

ANGYAL

De miért? Miért?

AZ ÚR

Az Úr útjai kifürkészhetetlenek.

AZ ÚR

Hogy is van? Lehanyatlott nap a drégeli várban… nem… rom… drégeli rom… Arany János, memoriter… Az én időmben még volt memoriter, hős vértől pirosult gyásztér… Heló, evribádi… Pedig ezt tényleg tudtam.

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom. De elfáradtam.

Nem felhő, köd, nem a drégeli rom, hanem az Erzsébet híd, mintha egy Turner-képbe léptem volna be, ahogy kiszálltam az Erzsébet híd alatti parkolóban az autóból, nem volt fönn és nem volt lenn, úgy érezhettem, magam is lebegek. Elindultam a régi Váci utca felé, amikor észrevettem. Nem is őt vettem észre, hanem a járását. Nem is a járását, hanem a járásának a drámaiságát. Nem is a járásának a drámaiságát, hanem mindennek a fájdalmát, a fájdalmasságát, a fájást. Ment a fájás előttem. Királynőnek lenni fájás.

Nem vonszolta magát, mert erő volt benne, hullámzott, lüktetett

mindközönségesen sántított. Egy sántító nyugdíjas színésznő. Aki állítólag már nagyon nehezen, ismétlem, nagyon nehezen tanul szöveget. Bemegy, kijön. A szöveg. Prémes télikabát, kockás, prémes, nyugdíjas télikabát. Mintha nem is volna, észrevehetetlen. De a fájdalmas vonulás: egy királynő! Királynő és házmester egyben: vagyis hatalom. Ezt láttam meg benne.

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom.

Ádáz tusa napja vagy hogy.

AZ ÚR

Amál.

Amál.

KIRÁLYNŐ

Amál, mondta, hogy ezt úgy süvöltsem bele a térbe, hogy remegjen bele a szívünk. Mint egy istenbizonyítékot, úgy, mondta. Mint egy épp fuccsba ment, nem, gajra ment, mondta, istenbizonyítékot, nem elipszilon, gally, hanem pontos j, gajdesz. Elvileg, mondta, volna ebben valami ironikus

önironikus

mondta, de én ezt kerüljem, mondta. Egy királynő nem ironikus, mondta. Legföljebb, ha nagy baj van, humoros, mondta. Ha nagy baj van. Úgy felejtsem el az iróniát, mint II. József a jezsuitákat.

AZ ÚR

Vagy István Vajkot.

KIRÁLYNŐ

Vagy Szent István Vajkot. Engedjem el magam, mondta, erre királynőnek és udvari bolondnak van esélye.

Magyar

királynő. Magyar királynő legyek, és gondoljam ezt végig. Lássék az arcomon…

AZ ÚR

Vagy más testrészeden…

KIRÁLYNŐ

hogy gondolkodom. De ne sokat tököljek, mondta. És hogy elvileg ezen nevetni fognak… a tökölnin.

Hát… Bár a gondolat futásának fontoló torpanását nyelvem nyalhatná szebben is. Egy királynő mégiscsak normaképző, fuck off. Mondhatnám például, hogy ne tarisznyázzam el az időt. Yes, népi mondás. Egy királynő – rex tehát, nem regina – nyilván plebejus is.

Nincsen. A magyar királynő – rex, nem regina – a semmiben fészkel.

Ülök a tojásaimon, és hosszú fekete, villás farkam kilóg a fészekből. Aludjatok jól, gyerekek.

A semmi trónján trónol. Fiktív, mondta. Magyar: fiktív, királynő fiktív, magyar királynő: mega-szuper-csocsó-fiktív! Hogy egyedül én, mondta, én vagyok valóságos. Az egész üres és hatalmas színpadon, üres és hatalmas, mint a csillagok hazája, és én vagyok az egyetlen valóságos… valóságos valami, mondta. Ez csodálatos, nem?, mondta. Ez csodálatos, nem?

Nyugodtan tehénkedjem csak tovább a trónon. A színház nem szó. Tehénkedjen az az én sudár combom, az én királynői Sitzfleischem, tehénkedjen a márvány derekam, alabástromkacsóm, karom, vállam, tehénkedjen hattyú-nyakam. Kis fiúcskás versengés a szó és a test közt. Bár… néma királynőnek, kivált, ha magyar, mondta, a népe se érti a szavát.

Beszéljünk a kurvákról, kedves édesanyád, hogy van.

És most bömbölve üvöltsem, Amál. Amááál!!!

Amál, küldje be a Wesselényi-összeesküvést.

Amál, mi ez?

AMÁL

Felséges asszony, ímhol a Wesselényi banda.

KIRÁLYNŐ

Ímhol? Amál, azt mondod nekem, ímhol, Amál?! Fekete bőrruci, kis pucér popsibeütésekkel, meg még ez az ímhol, nem sok ez, Amál?

AMÁL

Sok, nem sok, annyi amennyi, felsasszony.

KIRÁLYNŐ

Maga ivott? Amál, maga ivott. Te disznó. Maga. És ha a szolgáltató igazság pallosa metszi férges ütőered? Ne röhögj, Amál, ez nem vicc. Pallosjog a minimum. Az orosz darabokban többnyire részegek a szolgák. Valamikor még a darab indulása előtt berúgtak, még az előző cár alatt, és így maradtak. Szinte repülnek egyik jelenetből a másikba, Gribojedov, Gogol, Gorkij, Csehov. Ezt hívják, Amál Amálovics galambocskám, színházi tradíciónak.

Egy rendes színházi szövegben nincs ennyi reflexió!… De hát maga mégiscsak rólam megy nyugdíjba! Engem számítanak be magának, miközben magát nekem sehol nem számítják be. Egy királynőnek nincs nyugdíja. Vagy orvul megölik, vagy száműzik, vagy csak a meló az utolsó leheletig. Tiszta prolivircsaft.

Na vigye ezeket a szépfiúkat innét, nem is tudom, mit képzelt. Legalább bajszuk lehetett volna, olyan szép, konyuló, magyar. Alkonyul, lekonyul, elnézést… Én nem vagyok prűd. Ezt maga, Amál, nagyon is jól tudja. Nem a popsiról van szó. Ha popsi, hát popsi. De azért valami 17. századi csak kéne… Az ájer, Amál, belépnek, és hozzák magukkal a 17. századi ájert. Ha vígjátékban volnánk, Amál, akkor Buga Jakab, ért engem.

AMÁL

Értem, felsasszony, hogy a túróba ne érteném. De megjegyzem, ez nem eminensen színházi utasítás, öregem, belépsz, és hozod magaddal a 17. század levegőjét.

Gyertek, libuskáim, Zrínyi, Frangepán, Nádasdy.

KIRÁLYNŐ

Hogy őt éppenséggel a járásom fogta meg, mondta. No hiszen. Mert az én járásom egy fenséges járás, mondta. Fáj a csípőm, mondta.

Vagyis: fájjon a csípőm, mondta. Ha az ember magába pillant, mondta, és, mondta, nekem ez kedves foglalatosságom, meg kell állapítania, hogy a csípőízülete és föltehetően a csípőízület általában, dióízület. A csontfej alakja egy gömb kétharmad részének felel meg, míg a fejet magába foglaló acetabulum olyan gömbszeletnek, amelynek íve százhetven–százhetvenöt fokos központi szöghöz tartozik.

Amit ismersz, attól nem félsz.

Az ember, így ötven után, el-eltűnődik az acetabulumján…, kétséggel és büszkeséggel, sőt büszkeséggel és balítélettel nézegeti a gömbszeletét, bizonytalanul morfondírozik ezen a százhetven valamennyin, sok-e ez vagy kevés vagy éppen pászentos, és nagy erőkkel igyekszik fölidézni a gimiből a központi szögek nevezetes tételét, hasztalan.

Fáj, nem nagyon, de állandóan. A fájdalom fáradttá tesz. Amál, elgondolkodott Maga már az acetabulumján?

Várjak választ, mondta, várok. Amál! Süket vagy? Süket.

AMÁL

Nagyasszony, úrnőm, hadd tenném orcám puha hasadra.

KIRÁLYNŐ

Jaj, fiam, ne legyen ennyire gyerekes. Menj a fenébe, Amál. Méghogy puha hasamra! Jó, hogy már nem hasikó! Pici puci pocak. Marha. Nekem már semmim nem puha. Legföljebb a farkam lehetne, ha volna.

A királynak is csupán mellesleg van farka.

Ez nem stimmel, ez a király-farka-mellesleg–projekt. A király farka éppenséggel az az erős tölgy

tölgy, nem tőgy!, erős tőgy, amelyre a nemzet támaszkodik. Hát hiszen az öröklés! A vérvonal! A családfa. Családfa farok nélkül – félkarú óriás.

A király… a királyom… negyven éve király, nem rex, csupán a királynő férje… én királyom, se uram, se parancsolóm… Negyven év, gombócból is sok.

Anyám kedvence a csülkös gombóc volt… csülkös gombóc… könnyű, kalóriaszegény, vitamindús fogás, kardiológusok álma… apámban csalódVÁN, CSAk ez nyugtatta meg… előtte szederpálinkát ivott, utána becsületes vörösbort, mennyiségi korlátozás nélkül, kaprot is szórt a gombócra, öröm a szemnek az a sok zöld, csupa klorofill…

Egyszer azt mondta, ez is régen volt már, hogy engem nem érdekel a szerelem…

ANGYALOK KARA

Szerelem, szerelem, szerelem, köpni kell, phü, köpni kell (satöbbi)

KIRÁLYNŐ

Hogy engem állítólag hidegen hagy, ha ő… ha ő tolul.

Ha az ő egy részhalmaza tolulna… az ő részhalmaza és az én szám…

EGY ANGYAL

A malackodás nem része a magyar kultúrának… az igazi magyar kultúrának!

AMÁL

Szombatba menve Nagypénteken angyalok járását csudálja. A király.

KIRÁLYNŐ

Hogy ő egyáltalán nem malackodik, a legkevésbé se öncélúan tolná a… tolulna…, hanem mert szerelmes. Szerelmes. Noha királynőbe nem egyszerű, mert a királynőn mindig ott a korona, és ő ezt persze tudta, mindazonáltal nem akarna megfeledkezni az én – idézem – muzsikás valagamról.

Régen volt. Lehetséges, hogy a király az embert kereste a korona mögött, és az emberben az asszonyt?

Édes kis szívem.

Turay Ida, Idácska – ilyen kicsi nagy színésznő – odalépett egyszer hozzám a színházi foyer-ban, lentről sandított föl rám, miközben gyöngéden megérintette a mellettem álló király combját, és azt mondta: harminc évvel ezelőtt megettelek volna, édes kis szívem, és úgy simogatta meg az arcom – elvette a kezét a combról és rátette az arcomra –, hogy hirtelen nagyon akartam volna azt a harminc év előtti evést.

Nézem Wimbledonban a teniszdöntőn ezt a szegény rokont, a kenti herceget, senki nem tudja a nevét, csak azt, hogy ő a kenti herceg. Minden évben néhány percre ő a kenti herceg, minden évben megy, és sorban lekezel a labdaszedő fiúkkal. Vajon mit beszélhetnek egymással? Hogy hívnak, fiacskám?

AZ ÚR

Hogy hívnak, fiacskám?

FIÚ

Jimmy, Jimmynek, sire.

AZ ÚR

Jimmy, értem, Jimmy. Jimmy.

KIRÁLYNŐ

És közben fogja a fiú kezét, finoman, akár egy keszkenőt, amelyet immár soha nem akar elengedni, a kéz hideg, izzadt, kellemetlen – és mégis! és mégis!

AZ ÚR

Jimmy, szép név, Jimmy, ritka, és mondd csak, kis Jimmy, rá-e érsz-e holnap délután-e?

KIRÁLYNŐ

Hát persze ez angolul, nyelvileg, macerás lehet, attól tartok. Jimmy ráemeli wimbledon-kék, vagyis esőfelhőktől szürke tekintetét, melyben, akár egy Agassi-adogatás, gőg villan.

FIÚ

Holnap kötelező edzés van, sire, minden évben, sire, hagyomány, sire, ez a hagyomány, sire.

AZ ÚR

Pofátlan kis hörcsög.

KIRÁLYNŐ

Pofátlan kis hörcsög, gondolja a kenti herceg, még mindig kéz a kézben, forró a forróban.

AZ ÚR

Igaz… hm… igaz…. Hát akkor most mi legyen, kis Jimmy, ez egy kis bokhenó, nemde.

KIRÁLYNŐ

Bokhenó, így ejti a bökkenőt – most akkor magyarul beszél vagy hogy? –, bokhenó.

FIÚ

Indeed, sire, bökkenő bökkenő hátán.

AZ ÚR

Ó, hogy miként mondod, fiacskám, bokhenó bokhenó hátán?! Találó kifejezés kétséget kizáróan.

KIRÁLYNŐ

És akkor már lökdösik tovább szegény herceget, vissza se nézhet, és így megy ez évről évre, és a szerencsétlen ember

férfi

folyton csak a bokhenóig jut el, bokhenó bokhenó hátán.

A kis Jimmy pucér habkönnyű feneke mélabúsan világít a setétkék wimbledoni éjszakában. Mondta.

AZ ÚR

Világít. Ha világít, hát világít. És lőn világosság.

KIRÁLYNŐ

Tömve vagyok. Tömve vagyok, mindennel tömve, főleg idővel. Csurognak bennem a másodpercek, aztán összeállnak, mint a beton. Nem vagyok sovány, és nem vagyok kövér, csak minden sok, sok a csont, sok a hús. Nehéz vagyok… Nem is a testemet, inkább a fájdalmamat hurcolom. Mintha lábamhoz volna kötve egy vasgolyó, azt húznám nyögve magam után végig a városban. Monte Cristo grófjára szoktam hivatkozni. Járásom, mondta, fenséges járás. Hiába, mondta, húzom ama rozsdás vasgolyót, fenséges. Királynői. Jött mögöttem az Erzsébet hídi parkolótól fölfelé, mondta, és, mondta, el volt bűvölve a járásomtól. Lassítania kellett, ami már követésnek számít, és akkor, mondta, meglátta bennem egyszerre ezt a kettőséget, a királynőt és a házmestert.

No hiszen. Ó, édes kis szívem.

Mozog a fogam. Isten kegyelméből. Ahogy királynő Isten kegyelméből, akképp mozog a fogam Isten kegyelméből. Én vagyok a te… fogad. Hajdan volt hű fogaim a hűtlenség possadt árulásába hullandnak. Hát így is lehet mondani. Muszáj mindig mindenre reflektálni? Muszáj.

A hűtlen fogak és a hű háj. A fogak el, a háj fel. A hasproblematika, a fenékproblematika, a tokaproblematika. És általában a csüngésproblematika. A magától értődő vagyis triviális csüngésproblematika és a meglepetés-csüngésproblematika. Mutatom. Triviális, ez is trivi, ez is trivi. Mondta, ne mondjam, trivi kút. Magamba dobok egy bélást, és hallgatok.

Ez meg itt meglepetés. Ki gondolta volna, hogy itt? Vagy itt, hogy egyszer csak itt, a comb külső, tehát nem a belső, csüngésben gazdag részeken, ahogy a reggeli napfény, noha minden reggel, de mégis váratlanul megjelenik, egyszer csak ott a csüngés. És a csüngés együtt jár a rogyással. Csüngés és rogyás, rogyás és csüngés, ez együtt jár, akár…

akár kuruc és labanc… Vádlicsüngés! Vádlirogyás! Ez mindennek a teteje. És ez csak az, ami látszik, mondta. Hol van akkor még a szív, tüdő, vese, máj és… a belső elválasztású mirigyek, mondta. Hogy mondjam azt magam elé ejtve mintegy, tűnődve, lágyan, ha nem is szerelmesen, de mindenképp érzelmesen: belső elválasztású mirigyek. Gyakoroljam, mondta.

Amál, mért nincs nekem gyerekem? Nem tőled, hülye. Aggodalom? Csüngésaggodalom? Egyébként még a mellem csüng a legkevésbé. Kicsit megnőtt. Vagy ezt is úgy kéne mondanom, hogy meghízott? A nagysággal, a mérettel együtt nő a csüngésproblematika. Megnövekedett mell, megnövekedett csüngésproblematika… Azért ez még elmegy. A csüngések is elmennek. Relatív jól csüngenek.

Királynő, úgyse mernek szólni. Egy jól csüngő név. Elnézést, már megint. A szójáték nem színpadra való. Vagy ritkán.

Vagy inkább azt az ismeretlent nem akartam, akit szülök? Ha ismeretlen, az a félelmetes, ha ismerős, az a félelmetes. Meglátni magunkat a saját gyerekünkben, nem undorító ez? Hülyeség. Hogy itt most röhögjek föl, mondta. Amál, mondja csak, nem akart maga sohase a gyerekeim, mondjuk így, apja lenni?

Bocsáss meg.

A gyomrom nem fáj. Ha fekélyem volna, borsó nagyságú fekélyem, akkor reggelente, édes Amál, maga nekem rántott levest csinálna, köménymag nélkül, kicsi só, kicsi paprika, csemegepaprika, nem erős, viszont a rántást csinálhatja zsírral. Mint a teát, úgy innám. Már hetek múlván érezném a jótékony hatást. Mert a szomszédasszony szerint ez egy bevonatot képez. Bevonatot, Amál, úgy ám. Most mondjam azt, hogy a gyomrom nem fáj, de a szívem? Ne mondjam, mondta.

Nem érdemes az idővel újat húzni.

Már három? Milyen hamar elmúlt egy év. Idézet vége… Az agyam se fáj. De ott már nem tudom, mi volna a rántott leves. Viszont csüngések meg vannak, agycsüngések. Csüngések keletkeztek. Mintha felhők szállták volna meg az agyamat, egyre több, egyre inkább, mintha mindenféle felhők, vihar, bárány, gomoly meg párafüggönyök lógnának a koponyám belső tetejéről lefelé… És eltakarják a kilátást. Még inkább ködlepel. Amál, ködleplek közt tapogatózom. Jövök múltkor haza, és áll a buszmegállóban egy fiatal férfi. Kövér, ápolatlan és olyan ismerős. A kövérsége ismeretlen, az ápolatlansága ismeretlen. De mégis olyan ismerős. Mintha ez az a fiú volna a buszmegálló melletti házból, aki vagy tizenöt éve elütött engem biciklivel, a járdán, vagy nem is elütött, hogy is volt? Az utolsó pillanatban elrántotta a kormányt, a kézifék, akár egy kés, fölszakította a pulóveremet, ő meg nekihajtott az út menti fának, és három hónapig kómában volt, és utána mindent lassabban csinált, lassabban mozgott, lassabban beszélt. De ha ő az, mért nem köszön? Vagy nem mer, tehát köszönjek én? De akkor már túlmentem a buszmegállón.

Mostanában többször éreztem ezt, hogy túlmentem, nem léptem időben, és már késő. Túlmentem valamin, de nem tudom, min. A fiatal férfi homlokán ott virított a sebhely. Mintha. Mert azt meg nem látom már olyan jól, abból a távolságból.

Egyáltalán ez a „már". Ha örök életű volnék, nem volna már. Egy királynő például örök életű – egy ideig. Örök életű, egy ideig, ez jó, mondta.

Rongyolódik az agyam. Amál. Látja, Amál, a maga neve azonnal beugrik. Amál. Látja?, beugrik. De már például hiába tudom… tudok mindent, csak a nevét nem, német filozófus, de nem Hegel, Königsberg, egy dologban vagyok biztos, ehhez nem férhet kétség, a név, amely rövid, T-betűvel kezdődik. T, ez az egyetlen biztos pont. „A" is van benne. Tank, ez-az, Emánuel Tank. Nem, mégse. És a T-hez ragaszkodnom kell, ez az egyetlen biztos pont. Így múlik az idő, Amál. Látja, milyen jó dolga van, édes Amál.

AZ ÚR

(zongorázik finoman, szerintem Satie-t; vagy Scott Joplint.)

Még nem olvad, de jó úton haladunk. Van itt ez a pupli, nem is a szárnyaknál, kicsit lejjebb. Zsírgöbszerűség, nem érdekes. Megemelhettem magam vagy a hólapátolás. Kicsit bizsereg, mocorog, lüktet. Mintha mondani akarna valami.

Ne nyúljon hozzám!

VALAKI

De hát miért?

AZ ÚR

Az Úr útjai kifürkészhetetlenek.

KIRÁLYNŐ

Egyszer kitátottam a számat nagyon nagyra, és belerepült egy hal.

Egyszer átöleltem egy asszonyt, és a brosstűje fölsértette a bőröm.

Egyszer észrevettem, ahogy egy férfi kioson a szobámból, és utána órákig nem tudtam összezárni a két combom.

Egyszer akkora vihar dúlt a két combom közt, hogy az összes hajó sziklazátonyra futott.

Egyszer azt olvastam, hogy egyszer hallottam, hogy mindenki Gyilkos!-t kiabál, de amikor keresni kezdtem, csak egy hámozott paradicsomot találtam a szemetesvödörben.

Egyszer egy pillanatra elfeledkeztem az összes szeretkezésemről, egyetlenegyet sem tudtam fölidézni. Újra szűz lettem.

Egyszer cukor helyett egérméreggel szórtam meg a mákos tésztát, aztán hirtelen az egészet a szemétbe dobtam, anélkül, hogy akkor a cserét észrevettem volna.

Egyszer azt mondtam egy férfinak, kérdeztem, eldöntendő kérdés volt, olyan, mint cafe or tee, azt mondtam neki, love or eat, és tudom, túl nevetségesen hangzik, mintha egy kabaréban volnánk, de azt mondta, nem tud angolul, és még azt is mondta, hogy utánanéz majd a szótárban. De ugye nem baj, hogy csak kicsit később, előbb együnk valamit, mert ő, itt felnyüszített nevetve, mint egy farkas, mert ő farkaséhes.

Egyszer láttam a kolozsvári pályaudvaron hajnalban egy férfit, aki a lehető legkomolyabban szappanbuborékot fújt.

Egyszer pedig azt láttam, hogy csupa szappanlé lett az arca. A homloka. A szemöldöke. A füle. A nyaka. A válla. Megült a kulcscsontjánál a szappanos lé. Csúszott az ing alá, a hátán, a mellén. Mintha mosdatnák. Mintha valaki hozzáérne. Mintha volna valaki, aki így hozzáérne. Egy pillanatra összeért a két csusszanás, aztán tovább a comb belső és hátsó felén, le, lefelé.

Egyszer külpolitikai megfontolásokból kivégeztettem három hazafit.

Egyszer hozzá se bírtam nyúlni a gulyásleveshez, pedig lábszárból készült, gondosan, hozzáértéssel.

Egyszer egészen biztosan tudtam, hogy aznap nem fog felkelni a nap. Életem legszebb reggele.

Egyszer láttam, ahogy a favágók kivágtak egy fát, fűrészeltek, de a fa állva maradt, és akkor az egyik favágó, egy favágónő!, a kisujjával megérintette a fa törzsét, mire a hatalmas fa hatalmas zuhanással hatalmasan lezuhant, és én az egész reggelizés alatt, a fa zuhanását követő bőséges és ízletes reggeli alatt, mely többek közt fokhagymás abált szalonnát is tartalmazott, kizárólag ezt az ujjat lestem, titokban, kalapáló szívvel.

Egyszer lenyeltem egy szúnyogot a saját véremmel együtt.

Egyszer vízbe fojtottam egy Éva nevű macskát, de mindig, mindenütt, mindenki előtt letagadtam, tagadom és tagadni fogom.

Egyszer az éjszaka, mint a disznó, mint a varacskos disznó, meghíztam.

Egyszer egy elképesztően szemérmetlennek számító mozdulattal megvakartam magam (vakarást ejtettem magamon). Nem szégyelltem. Csak az ország, a nemzet, a lakosság háborodott föl, illetőleg, ahol ennek értelme volt, dőlt össze.

Egyszer feketére festettem a fogaim, és azóta se tartom illendőn kivillantani a fogam fehérjét, ezért, nevetéskor, íme, mutatom, mint egy kisleány, íme, mutatom, mint egy ártatlan kisleány, íme mutatom, a szám elé kapom a kezem.

Egyszer, az előzőtől nem függetlenül, azt hittem, de csak egy pillanatra, tessék nekem elhinni, nem volt több néhány másodpercnél, azt hittem, én vagyok a japán abc. Hu-hú, leírhatatlanok voltak a következmények! Elmondhatatlanok.

Nem is tudom elmondani.

FIÚ

Eltévedtem? Legyek rokonszenves, mondta.

Dolgozzak nagy csöndekkel.

Nincs sors, csak sztorik vannak, mondta. De a sztorik lehetnek érdekesek, mondta.

Lehetnék bármelyikük gyereke!

Ez a probléma, mondta. Meg az, hogy rám néznek, sitty-sutty, neonáci-kisnyilas-szélsőjobb, mindenki mindent azonnal tud, minden világos. Szóval legyek rokonszenves, mondta. Hangszín, teszem azt, mondta. Lesz benne meló, mondta. Mutassam meg a klisék mögött az embert, mondta. Jó, mutatom.

Jó barátság fűzött hozzá. Istenhez. Egyszer nagy bajba kerültem. Próbáltam magam férfiasan, mintegy a hajamnál fogva kirángatni abból a sötét gödörből, amivé az életem egyszer csak lett, de nem jutottam semmire, illetve aztán valahogy megoldódott a dolog. Közben elmúlt egy kis idő.

Mi egy Isten az Ember nélkül? Az abszolút unalom abszolút formája. Mi egy Ember az Isten nélkül? Az ártalmatlanság alakjában megmutatkozó tiszta őrület.

Hirtelen eszembe jutott a barátom. Uram, mindig mellettem voltál, ezt tudván tudtam, hátranéztem, és láttam a lábunk nyomát, mind a négyet. És most vagy előbb, amikor a legnagyobb bajban voltam vagy vagyok, nem is tudom, akkor mért nem vagy mellettem? Hátranéztem, s csak két lábnyomot láttam.

AZ ÚR

Így volt, fiam. Ölben vittelek, azért.

Anekdoták. Nem értem rá. A havat is el kellett lapátolnom… nem lehetek ott mindenütt… Minden kilométerkőnél. Ne sírj. És ne nyomogasd a mitesszereidet.

FIÚ

Egyszer lemostam apám arcáról a saját hányadékát. Egyszer próbáltam megnyugodni, meg is nyugodtam, nem kapkodtam a levegőt, nem csapkodtam a kezemmel, mint sas a szárnyával, de avval nem számoltam, hogy így mi mindent el is veszítek, és olyan lett az életem, mint egy gépé. Egyszer a nagybátyám zokogva rám dőlt, mert befuccsolt a vállalkozása, valami erdőtelepítés. Úgy tudott beszélni az erdőről, mintha az emberekről. Egyszer anyám visszahanyatlott az ágyában, a párnák közé, és soha többé nem kelt fel onnét, mindent oda kellett vinni, rántottát, bilit, konyakot. Egyszer véletlenül kisütött a nap.

Csak a haza számít.

AMÁL

Egyszer

egy kuruc csapattal találkoztam. Kérdik tőlem a katonák, mi vagy?, kuruc-e vagy labanc? Jámborságom nem tudta, kikkel áll szemben, és azt mondtam nekik, labanc. Erre a kurucok jól elvertek. Mentem tovább, és most egy csapat labanccal találkoztam. Kérdik emezek is, mi vagy? Kuruc-e vagy labanc? Én most sem tudtam, kivel állok szemben – és azt sem tudtam, ki az, aki azokkal áll szemben, akikről nem tudom, kik –, ám eszembe jutott az előbbi csapat, hát azt mondtam, kuruc. Erre a labancok is jól elvertek.

Jól elvertetek.

Aztán végül elengedtek az utamra. Ahogy továbbmentem, megint találkoztam egy csapat kuruccal. De erre már még adjonisten előtt így szóltam: ne is kérdezzetek, csak üssetek. Így is lett.

AZ ÚR

Cuppan

rácuppan

rácuppantam. Rácuppantam erre a királynőre. Ahogy ott ment előttem, billegve, nehezen, és mégis…! Semmi különleges nem volt rajta, és mégis! A méltóság? A hatalom fensége? A gazdagság? Ezek a régi fogalmak, ezek? Ma a méltóságról nem tudjuk, micsoda, a hatalomnak a brutalitását látjuk, a gazdagság pedig nem a világhoz való gazdag viszonyt jelenti, hanem sok pénzt, amellyel a világ lekenyerezhető.

ANGYALOK KARA

Beh szépen beszél!

AZ ÚR

Titkárnők dicsérik csacsogva így főnöküket – az osztályvezető-helyettest.

ANGYALOK KARA

S bár a szép s rút, a mosoly s könny,

Mint tavasz s tél, közt vesz rajta,

Fénye, árnya lészen együtt:

Az Úr kedve és haragja.

AZ ÚR

Mindig is szerettem volna egy királynővel… egy királynőnek… egy királynőt… Rossz az, aki rosszra gondol. Nézni egy királynőt, ahogy van. (csönd, majd térdhajlással bókol a királynő előtt)

Sokáig élj, felséges asszonyom,

S országunk összes ellenségei

Úgy végezzék, mint Stuart!

KIRÁLYNŐ

Mondja, lord,

Kezemből vette-e át a halálos

Parancsot?

AZ ÚR

Nem, királynő! Őtőle

Kaptam azt.

KIRÁLYNŐ

S kegyelmednek ő

Vajon nevemben adta által?

AZ ÚR

Nem adta úgy…

KIRÁLYNŐ

S végrehajtatta azt

Sietve, meg se kérdve, mit kívánok?

Az ítélet jogos volt, a világ nem

Vádolhat, de kegyelmednek nem illett

Szívünk jóságának elébe vágni –

Legyen ezért száműzve közelemből!

Kegyelmedre szigorúbb büntetés vár,

Hatáskörét túllépte bűnösen,

A szent zálogot hűtlenül kezelte.

Vigyék hát a Towerba! Úgy kívánom,

A vádindítvány fejvesztésre szóljon.

– Nemes Amál!

Nemes Amál! Igaznak csak

kegyelmed

Bizonyult tanácsadóim közül,

Vezetőm lesz ezentúl s jó barátom.

AMÁL

Ne száműzd leghűbb barátaidat,

Ne vesd őket börtönbe, kik miattad

Cselekedtek, s most hallgatnak

miattad!

– Nekem pedig engedd meg, nagy

királynő,

Hogy az immár tizenkét éve őrzött

Pecsétet most kezedbe visszaadjam.

KIRÁLYNŐ (megdöbbenve)

Nem, Amál! Nem hagyhat engem el

Most, amikor…

AMÁL

Bocsáss meg, vén vagyok,

S ez a becsületes kéz túl merev,

Hogy újabb tetteidet szentesítse.

KIRÁLYNŐ

El akar hagyni az,

Aki életmentőm volt?

AMÁL

Nem sokat

Tettem érted… Hisz jobbik részedet

nem

Menthettem meg. Boldogan élj s

uralkodj!

Vetélytársnőd halott. Már ezután

Nem kell félned, nem kell többé

vigyáznod.

KIRÁLYNŐ

Hívja Leicestert!

ANGYAL

Elnézést kér a lord,

Franciaföld felé hajóra szállt.

AZ ÚR

Marianne, Turner bankár lánya gépkocsijával elüt a házuk előtt egy fiatalembert. Leviczky Tiborról kiderül, hogy leépítés miatt el akarják bocsátani a bankból, de a baleset folytán most támogatókra talál. Megismerkedik a bankelnökkel, Turner Kornéllal, Marianne apjával, aki köreikből valónak véli Tibort. A fiú megmaradhat a banknál.

Viktória, az éhező énekesnő és Toddy, az állástalan homoszexuális kabarészínész összebarátkozik. A férfi ötletére Viktóriából nőimitátor lesz, méghozzá sikeres. Minden jól megy egészen addig, amíg nem kezd el a klub tulajdonosa érdeklődni iránta. Fölveszi a Don Quijote de la Mancha nevet, és hű szolgájával, Sancho Panzával útra kel.

(csönd)

A csinos, melegszívű, temperamentumos, középkorú Rosina nagyon jól főz.

KIRÁLYNŐ

Az mér’ van, hogy az ember, királynő ide, királynő oda, újra meg újra elköveti azt az igazán primitív hibát, hiába tudja, hogy ez majd mivel jár, hiába telik – mert telik, a rohadt életbe – a Mindenható bölcsességet termő szent ideje, az Úr bölcsítő ideje, minden hiába, az ember behúzza, újra meg újra behúzza – a hasát a ruhapróbán.

Mért? Nem nagyon húzom be, nem vagyok önmagam ellensége, de behúzom. Van ugye ez a has, az ember többnyire nem húszévesen lesz királynő, ugye, mert van ez a bölcsítő idő, ugye, ami meghozandja a hast, ezt itt, én nem mondom, hogy nagy, hogy a partjait három tenger mossa – nem is vagyok az a típus –, szóval ez az, amit én behúzok. Most kiengedhetném, királynő vagyok, mindenki a koronát nézi, nem a hasamat.

Amál, mondta, Amál kivétel, ő a hasamat nézi.

Biológiai parancs lehet, hormon, mint az adrenalin. Ahogy közeledik a testhez a mérőszalag, hoppla-hopp, és a hormon összerántja az izmot, így, volt has, nincs has, lényegében. Régebben még úgy volt, hogy a strandszezon elején behúztuk a hasunkat, s szeptemberben, mikor a fecskék készülődtek, de ettől azt hiszem, függetlenül, kiengedtük… Hiába a korona, a trónon is behúzom. Persze kell is, mert úgy lett megvarrva a jelmez. Trónon behúzás, zsöllyében kiengedés. Fönt igen, lent nem. Ülnek csak a zsöllyében a nagy buflák hasukkal ottan nyugodtan lent. Ez nem jambikus lejtés? Nem. Egyébként trón és zsöllye összefügg, latinul a trón sella, trónszék, selle-szék, selye-szék, zsöllye-szék, mondta, a művészet tanít, nevel, szórakoztat, mondta. És hogy most vághatok pofákat, mondta. Ha ez engem megnyugtat, mondta. Haggyá má.

Mondta.

AZ ÚR

Hagylak. Ahogy a kedves vevő parancsolja.

(úszik vissza a hal mesésen; nézi)

A végtelen térben, érdek nélkül, mintha az Isten is magyar volna.

A magyarok Istene. Tényleg volna a magyaroknak külön Istenük?

FIÚ

A nyelv teremti Istenünket. Is: annyi, mint ős, íz. Ten: az meg tenger vagy tengely. Égig érő fa, tetszik tudni.

AZ ÚR

Ki gondolta volna, hogy ezek a neosámánok ilyen szigorú wittgensteiniánusok. Világom határa a nyelvem határa, ha jól emlékszem… Jól van, köszönöm, fiacskám.

Egyszer ettem már ilyen halat, a testvéreimmel, Pireuszban.

A három öcsémmel… Micsoda ebéd volt.

Igazi, nagy ünnepi ebéd, ráérősen, méltóságteljesen, mintha saját nagyapánk volnánk, a nagyapánk egy kései, érett Krúdy-novellából, jöttek a tálak egymás után, pincérek sorban, elegánsan, kagylókkal, csigákkal, kis halakkal, nagy halakkal, mesés halakkal, roston, rántva, posírozva, oh, posírozva, majonézzel, ajolival, lassan, komótosan, míg le nem ment a nap az Akropolisz mögött, akár egy anziksz-kártyán, közben folyamatosan, nem túlozva, hanem arányos bőséggel, jól hűtött, okos fehér borok, szemben az ultramarinkék tenger és kobaltkék ég

vagy fordítva, kobaltkék tenger és ultramarinkék ég, de hihetetlenül és valóságosan, mint a mesében, mi meg ültünk a görög fényben, és nem akartuk, hogy valami is változzék a világban.

Néztem ezt a három görög istent ott, és arra gondoltam, hogy ezek majd elhárítanak fölülem minden bajt. Hogy megóvnak. Logariazmo, parakaló.

Kifürkészhetetlen, bazmeg.

Elolvadt a hó. Mindig így történik, megmondtam. Mit kell annyit heveskedni a hókotró lapáttal! Hó nincs, fájdalom van, itt, nem, itt.

Én szeretem ezt a klasszikus Úristen-ábrázolást, felhők meg mi minden, ülni a bodros felhők szélén, mintha a kávéházban. Tábori György meséli a múltkor, George, hogy amikor négyévesen először cirkuszban volt, a tüllszoknyás akrobata lányka fölmászott a magasba, közben dobpergés, föl az égbe, ő meg azonnal bepisilt, a dobpergés ennek ellenére folytatódott, a lány mosolyogva körbenézett, majd ugrott, salto mortale, repült, repült a levegőben, de eltévesztette a lengő trapézt, már nem repült, hanem zuhant, átszakította a védőhálót, és szörnyethalt, és ő sokáig úgy hitte, ilyenek a cirkuszelőadások, hogy minden cirkuszelőadáson mindig ez történik: valaki fölmászik a ragyogó ezüst magasba, a fénybe, mosolyogva kitárja karját, dobpergés, mire a nézők bepisilnek, a lány még mindig mosolyog, aztán ugrik, zuhan, csattan a porondon, ahol a vér aztán feketén sötétlik a homokban, és hogy ő még ma is, amikor színházba megy, valami ilyesmit vár, és csalódott, ha ez nem történik meg, de néha megtörténik.

KIRÁLYNŐ

Hol vagytok, kutyák, alattvalók?!… Alattvaló nélkül nincs királynő, mondta. Mondjam csak nyugodtan, arcpír nélkül, hogy már rég nem volt alattam senki, mondta. Fölöttem, mondta. Bennem, mondta.

Úgy, hallgassak egy kicsit, mondta. Színpadon vagy színpadon kívül lehet hosszabban hallgatni? Az az időtől függ. Mondta, ne felejtsem el hozzátenni, hogy mondta, mondta.

AZ ÚR

Van itt egy ritmusprobléma.

KIRÁLYNŐ

Van itt egy ritmusprobléma, mondta, amit a rendezőre kell bízni, bízzak, mondta, a rendezőkben, fütyüljek a rendezőfanyalgókra, a rendezőiszínházfanyalgókra, a rendezőiönkényfanyalgókra, a rendezőiönmegvalósításfanyalgókra, beh szépen sorolom, kisnaccsád, mondta, a szövegcsonkításitrendfanyalgókra –

FIÚ

A színház, mondta, gyáva, a mai magyar színház gyáva.

AZ ÚR

Kisfiam, te mit szólsz bele a nagyok dolgába? Nincs más elintéznivalód? A csizma fényes?

FIÚ

Jelentem, csillog, uram, mint a Salamon töke.

KIRÁLYNŐ

Nem lep meg, amit mond,

Sir Mortimer,

Meg se rémít. Efféle hírre rég

Fölkészültem.

Salamon töke.

Bíráim ismerem.

Bánásmódjukból, melyet tűrni kellett,

Megértettem, hogy szabadságomat

Nem adják vissza… Tudom, mit

akarnak.

Mindörökre fogságban tartanak,

S bosszúmat, trónigényemet velem

Temetik börtönömnek éjjelébe.

FIÚ

Ó, nem királynő! Nekik ez kevés.

AZ ÚR

Nekem azonban sok. Nincs jobb dolgod?

FIÚ

Nincs, uram. Nincs semmi dolgom. Munkám nincsen, mászkálok a srácokkal. Unatkozom. Együtt is unatkozunk, de az kicsit jobb.

Félti a bőrét.

AZ ÚR

Kicsoda?

FIÚ

A magyar színház, uram. Félti a bőrét a néző dühétől, félti a bőrét a kritikától, a szomszéd színháztól, a minisztertől, az időjárástól.

AZ ÚR

Angyal szállt át a szobán.

FIÚ

Ez jó, főnök. Ez kurva jó. Tényleg szállnak. Ez valami mondás?

AZ ÚR

Az. Szólásmondás.

FIÚ

Ja, azt tudom. Néz, mint borjú az új kapura. Ül, mint majom a köszörűkövön… Fáj valamije, főnök? Keveset mozog, mi?! Ül csak egész nap a felhők közt, azt annyi, mi? Én mindennap megcsinálok száz fekvőtámaszt. Magának is az kéne, főnök, olyan fűrészizmai lesznek… nézze, ilyenek.

AZ ÚR

Szép. Nekem tetszik. Mutasd… A teremtés jó ötlet.

FIÚ

A séta, az a jó ötlet. Ha majd megöregszem, sétálni fogok. Lesz egy feleségem. Töltöttgalamb-típus. Főnök szereti?

AZ ÚR

KIRÁLYNŐ

FIÚ

Na mindegy. Ez csak a remény, de hát ha folyton töltöttgalamb-típusokra hajtok és folyton töltöttgalamb-típusokra hajtok, akkor valószínű, hogy töltöttgalamb-típusút fogok ki, ért engem, főnök. Ez matek.

AZ ÚR

Akarod, hogy neked is meséljek Gödelről, a nagy német logicistáról?

FIÚ

Maga kedves egy pali, főnök, de egy kicsit meg van zakkanva.

Egyébként evett már töltött galambot, főnök?

AZ ÚR

Hogyne.

FIÚ

Én nem. De van még időm. Galamblevest már igen, anyukám csinálta, becsinálta. Apukám, ha berúgott, nem nagyon, csak annyira, hogy emberi lett, azt mondta anyukámnak, anyukám, te egy édes töltöttgalamb-típus vagy, de sajnos az anyukám hányingert kapott az alkoholszagtól, pontosabban az apukám alkoholszagától, mert a sajátjától például – hát azt észre se vette. Apukám se szólt semmit, csak ült nyugodtan, a nyugodtnál is nyugodtabban, aztán egyszer csak hirtelen odabaszott anyukámnak, hogy minden vér lett…

AZ ÚR

Ah, a nehéz gyerekkor… Ha iszik a fater, az a baj, ha nem iszik a fater, az a baj.

FIÚ

Még az volt a legjobb, ha együtt mentek el inni.

Akkor nem lehetett tudni, kinek a vére.

AMÁL

Mi közöd hozzá, kis pöcs?!

KIRÁLYNŐ

Több megértést, Amál,

Szívet, Amál, hisz az övé

Belőled dobog.

Ő a jövő, nemzetünk sorsa

Kezébe leend.

AMÁL

Leend ám egy nagy vérereset!

Úrnőm pedig ne terhelje magát fölösen. Ott van neked, bazmeg a Wesselényi-összeesküvés,

ott majd hasznát veszed, kegyes hölgy, a megértés bővizű patakjának a … patakjának, elég így, hasznát veszed a patakjának.

FIÚ

Anyuka!

AZ ÚR

Meg kell a szívnek szakadni. Bei mir ein Antisemit soll cselekmény haben. Phoebe megpróbálja felvidítani a depressziós Joey-t a világ legvidámabb kutyájával. Ross bevallja Monának, hogy Rachel odaköltözött hozzá. Monica és Chandler Valentin-napi románcát megzavarja egy videokazetta, amelyen Phoebe egyik barátnője szül…

FIÚ

Engem?

AZ ÚR

Csak gyöngeség, mit az erő szerethet,

Mint a védő szülő gyámoltalan

Voltát karolja leghőbben fiának.

FIÚ

Hát… Azt tudja, főnök, milyen szép az, amikor a gyakorlatozáson...

AZ ÚR

Alaki képzés a neve.

FIÚ

Tényleg. Mondta a vezetőnk is, csak elfelejtettem. Hogy maga miket nem tud, főnök!

AZ ÚR

Előfelvételi, Hódmezővásárhely, rég volt.

FIÚ

Na. Mindig elkanyarodunk, főnök. Nagy kanyarodós maga, mi?! Szóval, hogy az alakizáson, amikor egyszerre emeljük a lábunkat, az baromi szép.

Érti, főnök? Még az is van, hogy van, hogy megcsillan a nap a bakancson. Persze, ehhez az kell, hogy előtte rendesen ki legyen pucolva. Maga, főnök, mikor pucolt utoljára cipőt?

AZ ÚR

Hogy cipőt? Hogy pucolni?

A gép forog, az alkotó pihen.

FIÚ

Tudtam, az látszik valakin, hogy cipőpucoló-típus vagy nem cipőpucoló-típus. Én se voltam cipőpucoló-típus. Nem is olyan típusú a cipőm. De ezeket a bakancsokat…

AZ ÚR

Surranókat.

FIÚ

Ezeket nagyon lehet pucolni. Pucolásra termettek. Jó őket pucolni, az ember szinte kívánja a pucolást. Meglátod a bakancsot, és itt belül megmozdul valami. A pucolóérzés. Ez minden magyar emberben megvan, csak a legtöbbjéből kiölte ez a kor. A globalizmus. Amely titokban uralja a világot. Meg a liberálisok. Így mondjuk. Akkor nem jár az a lepcses pofájuk. Mert ezek már semmit nem engednek, azt se lehet mondani, hogy cigány. Csak azt, hogy Róma. Nem is értem, Velence, Róma? Még jó, hogy nincsenek itt négerek, fogadjunk, hogy abba is belekötnének. Pedig ha néger, akkor néger, hiába színezzük. Mégis belekötne a lepcses pofájuk.

AZ ÚR

Attól tartok.

Mi az a lepcses? Vörös lepcses, vezesd a harcot… Bocsánat… Talán valami goj-ügy…

FIÚ

Liberálisok. Jól mondom, ugye?

AZ ÚR

Jól, kisfiam, liberális, van ilyen. Egyébként ők engem többnyire nem nagyon… hogy mondanád te? … nem nagyon karmolnak? Csípnek?

FIÚ

Preferálnak. Kegyelnek.

De még valamit el akarok mondani, főnök.

Milyen sok ideje van magának. Honnan ez a sok idő? Csak nem maga is segélyekből él? Mert nemá, hogy mi tartsunk el minden naplopót! Nem úgy értettem, főnök.

AZ ÚR

Nem azt mondtad, fiam, hogy munkanélküli vagy? Akkor te is kapsz valami segélyt, nem?

FIÚ

De jól forgatja a szót. Hátul bemegy a szó, elől meg kijön az igazság, mi? Főnök, nem liberális maga?

AZ ÚR

Csak hódolat illet meg, nem bírálat.

FIÚ

Maga tényleg egy főnök, főnök. Micsoda? Hogy hódolat illet meg… hát beszarok. Nem akar belépni hozzánk?

Bár a cipőpucolási hozzáállásán biztos javítni kéne.

AZ ÚR