Csak sallangtalanul. Jómagam

Rossz belegondolni, sallangtalanul mily sivár az élet, rossz egy ilyen életbe csak belegondolni is, és még rosszabb, ha – nem kell hozzá sok „kafkás" – ennek már csak a kifejezését is sallangnak érzi a kifejező, s ha egyébért nem is, hát csak mert azt véli sejteni, hogy egyáltalán nem tudja, kinek is írja, amit ír, írja-e valakiknek egyáltalán; szerkesztői, véletlenszerű írásábanézői nem számítanak, oly csekély arány, mint a tatai szénben az uránércé; csak hát írtak-e bizonyos lelkek valaha is másképp egyáltalán? Megszámolja ez az illető, négyszer (nem téved?) írta le, hogy csak, csak, csak, csak (vagyis egyszer, ezt), és ennek titkos jelentése lehet. Rossz belegondolni, hogy szent hite szerint minden ilyen titkos jelentés is: sallang.

A kör négyszögesítése minden efféle (kifejezősdis) érintkezés, már úgy érti ez az illető, aki itt ír, hogy a maga által érdemlegesnek tartott kifejezésé: az. Íme, egy változat, melyet még nem ismertettünk:

A KÖR NÉGYSZÖGESÍTÉSE

„Megegyezünk!" jeligére

Rossz belegondolni, hogy az irodalmi (mindig a magunk-módja irodalmat értjük ezen) közeledés, közlekedés: mind közmegegyezés, ha nem az, akkor is azzá válik; vagy véletlen vonzalmak („affinitás", de hagyjuk az ily finnyákat!), eredendő rokonlelkűségek műve, már ha a szent piac és mechanizmusa el nem törölte ezt a jelentéktelenbe. Hogy akkor „nem számít".

De nem ezekbe a dolgokba igazán rossz belegondolni, és azokba se, hogy a Nagy Piacon kívüli helyzet milyen megalázó nyomorúság, a „normális" (átlagos etc.) Kis Piac terein kallódó íróé; s nem is ildomos anyagiakról beszélni, ezt egyszer s mindenkorra intézzük el. Tehát (hogy elintézzük, és hogy mással folytassuk): merő képtelenség, hogy a kegyetlen (szabad) foglalkozási adóval egyszerűen nevetségessé válnak némely tiszteletdíjak; szomorú, így rossz belegondolni, hogy ezek a tiszteletdíjak is mily keservesek, és az árak 10-12 év alatti olyatén emelkedésével, mint rezsi, közműsallangok (telefon), gyógyszerek – olykor 3,40-ről 347 forintra felment igen egyszerű készítmények –, újságok, de lassan már taxi, repülő, melyik hogy (és hát jómagunk nem taxizunk már, nem repülünk, nem járunk uszodába, színházba, moziba, koncertre, nem társaságozunk, nem röviditalozunk… ellenben kéjjel vesszük a reményeink szerinti kencéket, jaj, alhasi fájásunkkal csak orvoshoz menni ne kelljen… rossz belegondolni, hogy elemi, minimális szabadságunk így abszolutizálódik), rossz belegondolni, hogy a műfordítói tiszteletdíj (jómagunknak) 10-12 év alatt még jó, ha 40-50 %-kal emelkedett, és hiába szorul el szívünk, mikor halljuk (vagy egyszer-másszor tapasztaljuk), hogy ennek bőven a duplája, másfélszerese is elérhető (kinek? hol?), nem, ó, nem akarunk épp azokba a kezekbe harapni, honnét kenyérhéjunkat kapjuk, száraz vagy tejbe áztatott zsömlénket, nem… még a megemelkedett ilyenféleségek is messze elmaradnak a szükségestől, és ezt itt hagyjuk. Jelezzük: – – – Hagytuk.

Jómagunk harminckettedik éve hagytuk ott utolsó állami mindenfélénket (munkahely, tanítás etc.), és azóta is harcolunk, hogy megjelenjen a lehetőség, legyen munka, publikálási hely (s ne panaszkodjunk! vannak ezek! de mindig épp-összedrótozandók, s jómagunk nem tartjuk magunkat, igaz, semmire, de ki-ki elbírálhatja, és az utcán megismert egyszerű, kocsmai, eladópulti, postási ember stb. rendre vagy elnyom egy sanyarkás mosolyt jövedelmünk láttán, vagy ki is mondja, mondom, ezt mind hagyjuk), belegondolni itt abba rossz, hogy mennyire elfáradhattunk ebbe mind, mily torzak lehetünk túlságosan is leegyszerűsített életünkkel, rossz belegondolni, hogy kitörni ebből mely reménytelen, fölös, mit mondjak, szélső, mellékes pályákon akartunk – mert a lovak, a kocsmázások, az utazások stb. mélyén mind-mind ott volt ez is… és ha kafkásítjuk, a Mester hiába evezett annyit a szép Moldván, a legnyomorultabb tüdőbajba pusztult bele, nincs tehát egészséges életmód, rossz belegondolni, hogy a szabadságunk van csak, míg azt is el nem veszítjük.

Folyamatos szabadság-veszítés, és rossz belegondolni, ha valaki a szabadságát ilyképp őrzi, mint jómagunk… egyszerre úgy érzi magát, mintha Rotweil tábornok, netán Mortormergy marsall úgy harmincadmagával (van-e harminc főfoglalkozású írónál-s-műfordítónál több e hazában? jó, lehet, van… aki nem szerkesztő, nem lektor, nem kurátor, nem én-nem-tudom-mi, tehát csak és csak oxigénpalack nélkül, kötél nélkül mászik – rossz hasonlat, mert, gondolom, az Eiger vagy a Matterhorn érdemlegesebb „falainak" megmászását kötél nélkül senki el nem kezdi!), tehát a hős kis csapatot a fenébe, veszni, nem is az ellenségnek, de a sivatagi homoknak, sakáloknak, miegymásnak otthagyta volna (e két jó tábornok valamelyike), és J. A. szerint a költő kb. hasztalan vonyít, e gyakorlati kérdéseket végül most már tényleg hagyjuk.

De itt vajon Montaigne például nem vonná-e össze a szemöldökét? Lehet-e ennyire szemérmesen kafkai az ember? Mondhatja-e ép ésszel, hogy a körülmények nem és nem határozták meg, kérem szépen, amilyen vagyok (jó, persze, milyen? kis kilengésekkel hol ilyen, hol olyan, de a kilengések csillapulnak!), mondhatja-e, hogy csak írói hasznára volt minden, amibe belegondolni is rossz volt, vagy hogy sebaj, ez egy csavarmenet, és ha egyszer nekivágtunk… nem komplett őrültség-e, hogy így mondjam, hogy valaki felkiáltson, igen elkiáltsa magát (mintha a baját is el-kiáltaná magától ekképp), elkiáltsa, hogy még mindig, még mindig kérek és újra kérek azokból a dolgokból, melyekbe csak belegondolni is rossz; és itt valódi témánkhoz érkeztünk.

Nem, valódi témánkat nem függetlenítjük a világiasságok árnytényezőitől; valóságos tényezők azok, valóságosabbak, mint jómagunk, „jómagaink". (Megy ez?) S ez így megy, a világi árnytényezők, melyeket költőségünkkel-prózánkkal etc. kicselezni véltünk, utolérnek bennünket, s már csak a hatalmas Árnyban, terepén rohanhatunk, s ez a sötétség kezd egybeesni, párosulni azokkal a nem látható, így-úgy ítélhető „benső" dolgokkal, vagy – szervezetünket, organizmusunkat tekintve 64 évesen, ami ennyi munka után, mint a jómagunké, már „egy nagy kor", nem vicc-életkor, belső bajokkal, mint az alhasi fájás, nem beszélünk a lezsibbadt kézujjakról, megpúposodott csuklókról, egyre többet sajgó könyékről és vállról; s bár eddig még mindek belehaltak valamibe, és csuklót, ujjakat, ízületeket a világért sem akarunk felpanaszolni, meg az is igaz, hogy ezt magunknak kerestük – itt ne menjünk messze! –, már az alhasi (?) fájdalmak, tünetek a szabadság elvesztését is ígérhetik, s rettegéssel töltenek el bennünket; és még a rettegésnél is rosszabb, mikor úgy érezzük, együtt lehet élni (divatkifejezés) ezekkel a fájdalmakkal is; mint a begörbítésektől bénás ujjakkal etc. Rossz belegondolni, hogy alighanem tévedünk; s magatartásunk teljességgel érthetetlen, nyilván ostoba is, hogy orvosra is sajnáljuk az időt (ld. fentebb).

Nem annyira rossz belegondolni, csak kicsit reménytelen képet rajzol, hogy alapvető írói, „szellememberi" tulajdonunk ez a bizakodás, különben hogyan is vetettünk volna papírra akár egy sort! Bár aligha kereshettünk volna „alkatunkkal" más, szerencsésebb utat–sort, s akkor ezt is hagynunk kell. Bizakodásunk, ne kerteljünk, nevetséges.

Ám ha így mondjuk, miképpen mondtuk is, hogy „nem remélünk" (visszhangot! ki kéne menni egy visszhangfalhoz, de az is időbe telik, szabadságunkat vesztjük vele…) Itt is álljunk meg. Ahol szabadságunkat gyakoroljuk, kiéljük (magányos fordítások során, a várost legendásan becsászkálva, mindig azon az útvonalon, azon a 4-5 keserves vonalon), ezt is riadtan unjuk. Szent elszánás kell egy 17. világháborús könyv lefordításához, a 478-dik cikkünk megírásához a líra tárgyában, és az ilyen dolgozatokból, mint ez, nyilván a 29-dik is elég lett volna, és közben ki tudja, ez már mégis a hanyadik… tehát a kapun kilépve, minden értelemben, tanácstalanság fog el minket. Semerre se akarunk menni, csak egy kicsit úgy – nem is olyan rossz belegondolni! – menni akarunk, járni egyet, ám ez italba, unalomba, fölösleges beszélgetésekbe, tepertős pogácsa vásárlásába fúl, s őrültebb mániáink idején, jóllehet fogyni szeretnénk, csöves kukoricát is vásárlunk, és rossz belegondolni, másnap aztán micsoda gépies buzgalommal főztük és fogyasztottuk eme kukoricát, csak azért, hogy történjék valami.

Mert rossz belegondolni, hogy olvasni alig bírunk már. Rossz belegondolni, hogy a televízió épp adott 27 (soknak hallatszik) csatornáján mi van, mi volna kukorica és bor helyett nekünk? Ötön levitézlett sorozatok; három csatornán reklámok, de a katalógusos legdurvábbjából; kettőn utazási reklámok; kettőn politikusok, nem is a mieink; négy csatornán a számunkra már elbírhatatlan rock (imádtuk pedig egykor) és pop és slágeripar eltúlzottan (Nagy Piac) tálalt termékei; és akkor jönnek a vadnyugati filmek, a társasjátékok, a kérdezz-felelek műsorok, a lelki tanácsadók nagy közönséggel, és semmi más és semmi más. Főzzük a kukoricát, iszunk (vagy kiöntjük azt is, unjuk, nem akarjuk leinni magunkat), vagy nem főzzük és nem isszuk, és dolgozunk, és kínkeservvel megy a nap, és rossz belegondolni, hogy ez milyen körülmények közt zajlik ráadásul. Magunk vagyunk, senki sem zavar minket, telefonunk is van; itt van kedves, egyetlen elviselhető környezetünk, a lakásunk, a könyvek során végigfuthat szemünk, ha nem olvasunk is, itt vannak medvéink, itt van Totyi madarunk, a verébke, aki lelkesen csatlakozik hozzánk minden lehető helyen a szobákban, rendesen megvan, életéért aggódhatunk, élete még ígér 4-5 évet… itt van mindez, és rossz belegondolni, hogy ilyen körülmények közt, ismétlem, életünk maga a csőd. Csőd akkor is, ha megélhetési kilátásokat számolunk, s ezek csak módjával tragikusak, és meg kell elégedve lennünk, ha csupán annyira azok.

Rossz belegondolni viszont, hogy mennyire elment a kedvünk, abba, hogy olyanok vagyunk, mint egy „Szép Ernő: Néked szól" (vers), vagy a „Magányos éjszakai csavargás"-vers, és nem az itt, hogy jó, hagyjuk a költészetet, hagyjuk Kosztolányit is („Boldog, szomorú dal"), persze, kulturált, jóléti csüggedés volt az övé, de mi várta? A rákbetegség évei, hiányzó fél arc, mit tudom én, nem volt már ember… és az országot mi várta, már az országnak, rossz belegondolni, ott volt a nyakán az az egész… a terrorok, a részben újabb terrort hozó állítólagos felszabadulás, és ki-ahogy-látja. Mit ért volna, ha Kosztolányi felhőtlenül boldog az útibőröndjével, meg hogy megsüvegelik, meg hogy kis kakukk ugrál az ingaórájában, melyet Rippl urunk festett be kívülről, vagy hogy Stockholmba megy PEN-kongresszusra… csak úgy halandzsázom. A végzet Árnya… brr, giccs… ott volt, lett volna felette, ha jó volt belegondolnia életébe, ha nem.

Rossz belegondolni, mondom, hogy „nincs kedvem", meg hogy oly nevetséges makacssággal tartok ki magányom mellett (hiszen ki segíthet rajtam? 64 év, még egyszer mondom, talán annyi munka után főleg, ami jómagunkkal járt – vissza általános személybe! –, nem játékéletidő, nem „tréfarabság"), igen, igen, mit segítene rajtam pár kedves szó egy megnyitón, meg ha 40 ember odajönne a dedikálópulthoz, 10-en vennék meg a könyvem, annyian se, 7-en hoznának régi könyveimből, 23-nak azonban csak képeimet, cikkeimet, írnám alá… Ilyen rossz volt mindig a kép. Felléptem itthon, idegenben… semmire se juthattam vele. Rossz belegondolni, hogy kész pályákon másoknak igenis jutniok kellett. Még rosszabb belegondolni, hogy ez azért ennél bonyolultabb, és nem is firtatom.

Rossz belegondolni az egészbe.

Udvariasan összetömörítettem a dolgokat itt, látható a köz, a pálya, a magánból az, amiről beszélni egyáltalán hajlandó vagyok, ami ildomos… és nem beszélek arról, miféle könyveket fordítok, hiszen szívesen fordítom ezeket a könyveket, némelyiknek van értéke is, a maga módján, továbbiaknak tényleg, és rossz belegondolni, ahogy ebből összetódfódódik a napi élet. Minden módon.

Rossz belegondolni, erről azért egy szót még, hogy rettegek minden utazástól, már csak 2-2 nap Bécs van, összesen, s úgy, hogy Balaton sincs, Leányfalu sincs, semmi sincs már… jó, valaki azt mondhatja erre, „neked, öregem, ez régebben két kanállal megvolt". Rossz belegondolni, hogy a legjobb még az volt, mikor Szpéró madaramékban úgy hittem, hogy se európai-író-státust nem céloztam meg (mikor 1979-ben, kapaszkodjunk! akkor még!) lehetett volna, és rossz belegondolni, nem abba, nem abba rossz belegondolni, hogy Szpéróék meghaltak, ó, volt akkor Alíz tovább, 11 hónapot „közeli madár nélkül" jól ki lehetett bírni, nem kellett legalább úgy szorongani, most megvan a Totyi… mibe is rossz belegondolni? Nem akarok üldözési mániásnak látszani, mégis:

rossz belegondolni, az írónak mennyi érdemi mindenféléjét félreértik, nem veszik figyelembe, képtelenek is lennének érteni;

rossz belegondolni, milyen komplettül megy így még az irodalmi világ, élet is;

rossz belegondolni, hogy megalkuvással sem vihetné többre jómagunk, hiszen voltak megalkuvások is, vannak;

rossz belegondolni, hogy mindez netán senkit sem érdekel.

És rossz belegondolni, ha a „teljes magány!" felkiáltásokba fúlnék; ha olyan evidencialitásokat mondanék, mint hogy: „Ha szar az egész, nem kell külön szarakodni!", ezeket másra hagyom. És hagyom a „túllépek e-mail kocsmán", társaikat. Nem haikuzok így:

Belegondolni

rossz! – Hát ne gondolj bele.

– És attól jobb lesz?

Jól mondotta Ottlik:

minden megvan. Csak épp hol

ez van, hol az van.

Rossz belegondolni, ha ilyesmik segítenének, ha ilyesmit közkinccsé akarnék tenni.

Rossz belegondolni, testbeszéddel mit vélnek kifejezhetni. S beérik pár ősemberi gesztussal! S nem volt-e igaza mégis az Ottlik-féle „halászpetárnak", hogy minek kéne megírni, amit úgyis láttunk? Gyerünk Antibes-ba, a Lili társnénkkal kártyázni. Jaj, a Koala Kártyabajnokságaink! Pedig de nem „lilik és halászpetárok" vagyunk. Valami érdemleges cselekvés mégis. Rossz-e belegondolni?

Rossz belegondolni, mennyire nem vagyok spontán. Nem tudok egyszerűen örülni. De még rosszabb belegondolni, hogy tudok, és „életem" annyi műviségből áll közben.

Lélektől lélekig, rossz, a kis ház lecsúszik

a dombról, szőlőkkel, egész a szekszárdi

szurdokig/szurdikig, Babits háza, Mészöllyel

szüretelünk. Mely szabadság volt! Hogy lehetett

beszélgetni! Csavargásainkon. S ha kettévált is

ez az egész – mi. Ma egy kocsmában, egy buszodra

felszálló postással (hűtlen elhagyta körzeted)

nem lehet. Nem lehet az irodalom, a szocializmus

állásáról (József Attila – Ignotus), haha, nem

lehet, nincsenek a humoruknál; állítják mind, de

állítástalan, a magukét, elképzeléseiket rólad

kivetítik rád… jó, de ez mikor nem így volt.

Leperegnek a kis ház vakolatával, festék-

hólyagaival együtt az időkből a napk, a napkrngk,

napok keringései, naptárnapkeringések, mi, ha ez nem

a pél szörpörgése, a kél pörszörgése, a gél szörpör-

szées, szése, szétesik, szétgél, szétkél, szétszél.

Szétkéled, mert kell, szétgéled, mert kence,

szétszéd, szétlészed, mert lész, szétszéled, mert szél.

Szélgébe hosztába, széltészed. Te. Ez, amit te tészel,

kinézel a klozett falécének gacslikán, nézed a szemközt

szőlősdombok vonulatát, megindulnak, a kis hegyi

házzal, csusszadoznak becsüld-meg-jobban-unásodba,

a legutolsó tyúkólat is számold meg, s tudd hozzá

a legelsőt, ahogy a bécsi vonat, mit tudom én, az „Iskola"

állomásain átrobog, Pácsold, Kertyenfüzelő, Acsaládonga,

fertályokon, egész fertályokon. Az egész elment.

Azzal, hogy itt van. És ettől kibírhatatlan, mert remény.

Rossz belegondolni, hogy míg Totyi a gépelés hangjára dalol, nem megyek oda hozzá, nem foglalkozom vele. De ő azt szeretné már, ha rácsuknám az ajtót, és a – rossz belegondolni – kereskedelmi adók zenéjére dalolgat.

Tragikus belegondolni, hogy Totyi egyszer ott fekszik holtan.

Rossz belegondolni, mi volt eddig ez az egész, pedig annyi minden megvolt. Csak lehunyom a szemem, s – jó, nem akartam Amerikában, Dél-Afrikában, Ausztráliában járni, nem akartam „külhoni-magyar" író lenni (nyugodtan lehet lenni annak, jó az!), annyi minden nem kellett igazán – megvolt mégis, mondom, annyi minden. Dublini eső hull gyárfalak mellett gyér hajú fejemre, s nem és nem teszem fel sapkám, ez szabadságom. Lehunyom a szemem, s ott vagyok bárhol Bécsben, ahol jártam, bárhol, Londonban, Párizsban, Dinslakenben, Kölnben. Nem mondok evidenciatörténeteket: „Nem hunyom le a szemem. Azért van az, hogy szinte sehol se vagyok ott."

Rossz belegondolni, hogy az alhasfájásom szünete most az örömem. Visszatér. Nem rettegek tőle. Könnyelmű is vagyok.

Rossz belegondolni, milyen lenne folytatni ezt az írást. Jó belegondolni, hogy bevégzem, postára adom. Oda tudok írni, ahol bízom a fogadóban.

Felébredtem egy éjszaka, milyen furcsa irályaim vannak még, módi, stíl, mi minden, ezt jegyeztem fel:

Éjszaka arra ébredtem megint, rettentő

nehezen lélegzem. Éjszaka arra. Ébredtem.

Megint rettentő. Megint rettentő volt.

Ödémás eredetű (?), 4-5-8 órás fulladásaim emléke. Nem gondolok bele. Nem iszom hideget, nem cigizek, nem iszom gyógyszerre szeszt…

S feljegyeztem, ki is dolgoztam:

Csak csöndesen! Csak pszichoszomatikusan,

pneumatikusan, palmuncosan, puszkosan,

pádisz…

Michaux-reminiszcenciák Weöres tollából.

Rémes belegondolni, ha ilyeneket írnék, mint ezek az éji feljegyzések (kísérteties volt):

Hajnalok hajnalán

kimentünk csónakkal a

szívvizenyőbe és a tüdőtágulatba.

A szívvinyező nem is loccsant. Gázoltunk,

toltuk a csónakunkat, és orra előtt, igen,

kitágult egyszerre a tüdőtágulat…

Ahogy a csónakot toltuk. És siklott, tolni

sem kellett, és nem kérdeztük, mi e csónak,

mi ez…

Talán sikerült elszórakoztatnom Olvasómat, és rossz belegondolni, ha nem ez történt volna. Gyorsan slussz, mint Salinger mondaná. De az élet a banánhalak napja: a banánhal bemegy a banános üregbe, telezabálja magát, és nem bír kijönni. Rossz belegondolni, mi történik vele, hogyan. Csak hát banánhalak irdatlan sokaságával történt ugyanez már.

Rossz belegondolni, hogy azért gondolkodunk, hogy ez a rossz meglegyen, és ezt nevezzük igényességnek, ihletett műnek, ezt nevezzük én-nem-tudom-minek. Ha azt mondom, „rossz belegondolni", annyit mondok csak, mint ha: „Mi legyen ebédre, szívem?" – Vagy: „Szepuntion a szívenyő tálugdon csónkánd?" – Megyek Totyihoz, aztán ezzel a postára. Ebbe közömbös belegondolni. Csak drukkolok.

S e drukkolékhoz a Nagy Piaci Adó hármat kukkkorékol. Ne gondolj a gonddal. Magát az életedet húzd, nyűttet és hangszekrényest eldobva.

– – – De ha az olyan egyszerű lenne.

Sajnos, optimális esetben, össze vagyunk nőve a nyűtt vonóval, meg amin vonjuk.

Él-e még az ősznek az a hite, hogy netán – rajtunk vonják?

Ki kalapoz hozzá?