Kilátástalan,

szögezte le Alfred, és körülnézett abban a szobában, ahol állt. Minden piszkos volt, a könyvek, a ruhák, egy öltöny – nem is hordok öltönyt –, a pendrive lucsokban, a telefontöltő zsinórján sár csúszkált. A szoba sejtelmes mélységű árnyékokkal volt tele, s az sem tette barátságosabbá, hogy a falakat, a padlót, sőt a plafont is rozsdás vaslemezek fedték.

 

Megint

jól kicsesztél magaddal, gondolta Alfred. Mintha itt nem óvnák annyira az őrültjeiket, mormolta kevés szóval, ahogy álomban szokás, kevesebbel, mint amennyit ébren kellene erre szánni. Merthogy az ajtó zárva van, s ameddig a feladat nincs elvégezve, se be, se ki. Áll, mint az elbocsáthatatlan beteg a kórteremben, utolsóként. Nem óvják, nem is segítik, rajta kívül egyetlen nyamvadt élőlény sincs a történetben.

 

Alfred

hónapok óta küzd ezzel a visszatérő álommal: nyaralás végén, legalábbis valamiféle üdítőnek indult távollét befejeztével sürgetik, és ő képtelen összeszedni elkoszolódott dolgait, nem fér a bőröndjeiben sem. Egyáltalán nem a szándék hiányzott belőle, hanem a képesség, és a megoldhatatlannak tűnő feladatokhoz szükséges meggyőződés. Nem segítette az sem, hogy a gégéjét szinte eltömte a rozsdaszag, mely olyan volt, mint egy nehéz falat, s a légszomj miatt kénytelen volt mellkasának tágítására összepontosítani.

 

Másrészt

rendkívüli volt az is, ahogy a haladéktalan teendőket a tudtára adták. Pontosabban az a tény bizonyult különösnek, hogy jóformán semmit sem hoztak a tudomására, mint ahogy nem is tudott semmit, mégis úgy érezhette, mintha egy elemek sokaságából álló rendszer irracionális és ellenséges módon kényszerítené, álombeli tömörséggel: a külvilág, a tér minden szelete, az univerzum akarná cselekvésre bírni, és fogalma sem volt, mire jut ez a mértéktelenül szétterjedt feszültség a testével. Minden valószínűség szerint semmire, mormolta Alfred, hiszen csak az imént tisztáztam, hogy a cselekvés elemi képessége is hiányzott belőlem, elsősorban annak az alattomos halálfélelemnek a következtében, ami a történet felvezető képsora végeztével előbb csak átfutott rajtam, majd minden erejét összeszedve megkapaszkodott bennem. Azonban ha Alfred nem is akarta volna tudni, mint ahogy tudta, van olyan trükkje a testnek, hogy amit egyik pillanatban képtelen megtenni, azt a másikban, ha veszélyessé válik a helyzet, akaratlanul is elvégzi. Ha nem tudok önállóan bepakolni, fordította le magának Alfred a lexikonból egyik reggel kikeresett magyarázatot, ők, értsünk bárkit ez alatt, néhány egyszerű, vastag porral lepett csellel, akár csak annyival, hogy az orromba ragadt rozsdaszagot kicserélik a magukat felbontó sejtek, az enyészet szagára, szóval egy ilyen egyszerű fogással is könnyedén elérik, hogy elfelejtsem apraxiás állapotomat.

 

Férfiként,

ismerte be Alfred az ablaknál állva, kevéssel az ébredés után, ezek az álmok igen kiábrándítóak, pedig az eleje mindnek olyan szép lehet, hogy nem száradó nyomokat hagy tőle a párnáján a nyála. Nem szorul magyarázatra, hogy Alfred valahonnan bemegy abba a szobába, legalábbis halvány kinti emlékei is vannak. Ezekben éles peremű sziklacsúcsok magasodnak pompás települések fölé, vagy apró fodroktól fehérlő tengert ölel át a zöld öböl. Ám egyetlen pillanat alatt megfordul minden, odabent, a szabálytalan alakúnak tűnő homályban máris feneketlen stresszben, remegő kezekkel pakolna, mert lejárt az idő.

 

Hiába

ébredt sürgető teendőkre, néha órákig elvolt még ezzel. A vécében alig használt a lagymatag öblítés, mégse kapta magát, hogy a tartályba vizet nyomjon a csilléből. Pedig szeretem a merülőszivattyú motorjának gengszteres torokhangját, mondta Alfred a vécén ülve, de csak ülök, bennfentesként pásztázom a fürdőszoba tartományait, és csodálom a berendezés emberközpontúságát. Ilyennek, humánusan célszerűnek gondolta az egész házat, a gipszkarton álmennyezettől a lábtörlőig, a lucfenyőből készült lambérialécek finom tónusú erezetmintájától a kandalló komor feketéjéig; mindenhol máshogyan pihenhetett meg a szeme. Ráadásul ez a néha önmagát is kijátszó harmónia, nehogy a legcsekélyebb mértékben is megunhatóvá váljon, előre nem látható módon, akár egy adottságait fitogtató hüllő, a nap járását követve, pillanatok alatt cserélte le bőrét újra és még szebbre. Ki tudja, hogy ennyi életigenlő tünemény láttán egyáltalán hogy jöhetett zavarba egy álomtól, még akkor is, ha ez az álom mindent megtett azért, hogy környezete szépen kikészített bőreit szarral fröcskölje be, a bűzével eltompítsa fogékonyságát.

 

Általában

véve elmondható, hogy Alfred egy sorozatnyi naiv ébredésre vágyott, hiszen cseppet sem vonzó az a férfi, aki tárgyilagosan igyekszik tekinteni az egyébként is nehezen lebontható mentális zavarára. Igen, ma már az egzaltáltakat szeretik, állapította meg már az ablaknál állva, de hát mitől lehetne elragadtatott egy olyan álom szereplője, s kezdett derengeni neki, hogy talán ez a legégetőbb problémája, melyben alig vannak testi tapasztalások, bár ami van, az még mindig nem evilági módon hat. Olyan, tette oda a kezét, mintha belülről feszítene, kívülről meg nyomnám, és ez kéjes, bár örömtelen. És semmi behatolás.

 

Függönyét

nyakába véve ácsorgott a helyén, szokásos reggeli előtti ceremónia, amikor a kávé már kilökte az egyensúlyából, de annyira gyorsan, hogy nem lehet még hinni neki. A len hatású anyag kellemesen csiklandozta, és Alfred szeretettel hagyta, sőt rájátszott, odafeszítette magát, hogy könnyebben megtalálhassa a tarkóján tenyésző apró szőrszálakat. Egy időben le akarta venni a függönyt, de szórakoztatta, hogy a reluxa és a függöny egyként dolgoznak érte. Általában megnyugtat, ha ketten is elvégezik ugyanazt a feladatot, fogta meg enyhe türelmetlenséggel az olajos tapintású szegőanyagot, hogy visszaigazítsa a kényes ponthoz – a harmadikra viszont semmi szükség. Az ablaktól, miközben az érzéki játéktól az alkarja bőrében ülő szőrtüszők hetykén kiemelkedtek, egyetlen pillantással le tudta olvasni a légnyomás és a páratartalom értékeit, látta, hogy a hálós cinkegolyó kiürült-e már. Azonnal feszélyezetté vált, ha nem szőhette maga köré ezt a néhány információt. Amit lehetett, aztán ellenőrizte a neten is. Legtöbbször ellenőrzök mindent, ismerte el Alfred, amiről nem derül ki hiánytalanul, hogy mozdulatot sem érdemel. Valamit csinálni szeretett volna most délelőtt is, de megállás nélkül esett. Ez az időjárás mozdulatot sem érdemel, ez vitán felül áll. Nehezen akaródzott belátnia, de mint a félelmet, a heréjében érezte, hogy lassan bent is minden átitatódik, s ez a közvetlen figyelmeztetés, nem tudván merre lesz a kiút, a határvidékre tolta, odaragasztotta az ablakhoz.

 

Kilenc

körül annak a halvány emlékével vált le az üvegről, hogy a macskával már foglalkozott. És tényleg, lehetett ebben valami, mert rögtön meglátta a küszöbön a fejét. A feje bent van, állapította meg Alfred, gondolom, enni adtam neki odakint, és amikor be akart szökni a lábam mellett, odacsuktam. Nem hallottam, hogy történt volna ilyesmi. De hát a két mellső láb meg a fej ott feketéllett a zárt ajtó sarkánál, és volt a szőnyegen, az elnyílt macskaszáj előtt – macskaszáj–madárjaj, ötlött föl Alfredben – egy kevés vér.

 

Eső

csapott a képébe, amikor kinyitotta az ajtót, s a lábával kilökte a dögöt az udvarra. Nem vált kétfelé a test, a bőr egyben tartotta. Hangosan mondta is, míg csinálta: a lábammal lököm ki, s szigorúan véve aznap ez volt az első hangos szó a jókora birtokon. Mintha egy plüssállatba rúgnék, fűzte hozzá rögtön, a világon semmi köze nincs az élethez. A tetem egy hatalmas birsalma sárgája mögé, a tuja tövébe gurult, épp oda, ahol a napégés megbarnította a lenti ágvégeket. Ilyenkor félnaponta lehetne szedni a földről a birset, mégsem teszem, magyarázta magának, milyen szép most is együtt a barna és a sárga, meg a macska kiolthatatlan feketéje. Alfred csodálta ezt az állatot, milyen finoman tudott élni. Olyan volt, mint egy könnyű, áttetsző függöny, hallani sem lehetett, hogy élt. Alig volt valami, amiről ő tehetett.

 

Télen

a hóra tett tejes tálkájuk mellé guggolva szokta a bundájukba rejteni a tenyerét, de az ázott macskától undorodott. Van még két macskám, nyugtázta, ha az enyémek egyáltalán, valahol kóborolnak. Alfrednek finom remegés kíséretében jutott eszébe, hogy a diófa alatt szoktak felbukkanni. Sokfelől jöhetnek, az a fa olyan, mint egy időkapu, mert ami átment alatta, arra a múltja nem nehezedik többé. Terjedelmes, mégis szellős koronájával, ezüstöt csillogtató, sima kérgével erőteljes tényezője a teleknek, idővel mindent és mindenkit uralma alá hajtott. Mintha a követei lennének egy közelebbről soha meg nem határozott ügyben, alatta szoktak felbukkanni a macskák; küldetésük tudatában büszkén akarnak most is jönni, enyhe borzongással ugyan, de csak nevetni lehet rajtuk, annyira szórakoztató, amikor az esőben emelgetik-rázzák a lábukat.

 

Komplikált

ez nekem reggelre – míg a papucsa orrán éktelenkedő vérfoltot akarta leáztatni az esővel, ezt gondolta Alfred –, hogyisne, semmiképpen sem akarom megvárni. Alfred nem akarta megvárni, hogy a macskák belebotoljanak a testvérükbe. Kapóra jött, hogy egy ideje a nyitott ajtóban állt, eléggé bevert az eső, ráadásul az évszakhoz képest szokatlanul hideg volt. Be kellett jönnie, és Alfred abban a pillanatban be is ugrott, de, valószínűleg a diófa és a macskák miatt, tovább motoszkált benne egy gondolat. Visszalépett tehát az ablakhoz, észak felé tájolt ablakához, ahonnan nem láthatta a kínos találkozást, és most már közvetlenül a küldetés témájához nyúlt. Van egy olyan küldetés ugyanis, adott okot a további álldogáláshoz Alfred, melynek minden mozzanatát megjegyeztem, még az is bevésődött, amikor az unatkozó őr egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Évek óta játszotta ezt az egy játékot, száz és száz variációval örvendeztette meg magát. Míg az első időben a mind könnyebb megoldások tendenciáját követte, a közelmúlt az erőgyűjtés és a felbátorodás fényes időszaka volt: ahol csak lehetett, keresztbe tett magának, s még arra is jutott váratlan vitalitásából, hogy a problémákkal szembesülve, maga számára is hitelesen eljátsza a meglepetést. Kimondottan élvezte, hogy ilyen könnyen és sterilen szerzett magának ellenséget, nem kellett ehhez semmiféle alku az egójával, sőt, amikor tisztábban látta már a helyzetét, az is egyértelművé vált, hogy soha még ilyen holtbiztos sikerű munkamegosztás nem alakult ki közte és az egója közt. Ettől jó ideig boldognak érezte magát, lesz ami lesz, a végén már egy szimpla kilencmilliméteres, GK17-es félautomata pisztollyal indult el a szakadó esőben.

 

Ilyen

múlttal persze hogy mindenkinél jobban ismerte a lehetőségeit. Tudtam, erősítette meg Alfred, hogy mielőtt átjutnék az élő sövényből kialakított labirintuson, s a titkos lejáratot megtalálva a pincébe ereszkednék, néhány fegyverestől a hatalmas parkban kell megszabadulnom, miközben átláthatatlan esőfüggöny nehezíti a célzást. Alfred most végre felismerte a tagadhatatlan hasonlóságot a játékbeli és a valóságos eső között is: mintha félbetört fehér ceruzák záporoznának a földre, hogy lent egy-egy azonnal felrobbanó buborék alatt semmivé váljanak. Azt az esőt például, mormolta tovább Alfred, amit a számítógépes játék tét nélküli világában viselek el, cseppet sem szeretem jobban, mint ezt itt, mely lassan annyira feláztatja a kiskert minden zugát, hogy már-már azt lehetne gondolni, a birsek és a macska is, meg a kerti kemence, a műanyag ládák meg a műanyag asztalra borított műanyag székek, egyszer csak mind belecsúsznak a buborékok alatt megnyíló semmibe.

 

Titkos

billentyűkóddal lehetett biztonságossá tenni a helyzetét, s bármennyire is csalás ez, régebben, amikor még az emberek érdekelték, s nem a legyőzésük módjában rejlő öröm lehetősége, mindenféle lelkifurdalás nélkül ütötte be, hogy IOIRULEZ, és a hasonlókat, kiváltképp a kedvencét, melynek révén láthatatlanná válhatott, mert ilyenkor volt alkalma jobban körülnézni, hogyan élnek a többiek, mit csinálnak olyankor, amikor nem kell visszalőniük. A mai filmek bluebox-mániájáról kialakult véleménye mindennél jobban árulkodott a hozzáállásáról. Nem az nyűgözte le, hogy azzal a sok-sok csalással, vizuális bepalizással mivé tudták varázsolni az egyes beállításokat, inkább azt szerette, amit a werkfilmekben láthatott: a lecsupaszított jelenetet, amikor lehull a lepel a trükkről, leveszik a hátteret, s csak a szereplők maradnak, a fényesre sikált, üres felületeken toporgó szerencsétlenek. Olyan jókat tudott rajtuk nevetni. Ha azt gondolhatnám, és ezt a jelenleginél intenzívebben kellett volna elgondolnia Alfrednek, hogy ez a ház, ez a kert és gyümölcsös van bluebox technikával mögém montírozva – meg ez a túlfinomult beszédmód, bluevox, nevetett fel Alfred –, akkor nem is kéne sem a látvány, hogy masírozok az uzis őrök között, s a kastély második emeleti ablakában, miután az elrabolt Charlotte alighanem megérezte férfias kisugárzásomat, kigyullad a fény; sem a tudat, hogy megúszhatom. Mert hazugság az, hogy csak akkor nincsenek szabályok, amikor pénzért ölsz, ha jól látom, hökkent meg egy pillanatra Alfred, s nem téveszt meg a múltnak csak nemrég átadott tapasztalatlanságom, semmikor sincsenek szabályok.

 

Ha

mindent ilyen intenzitással tudott volna elgondolni Alfred, és rossz szokásához híven, helyesebben: természetéből eredően nem üresedik ki a szárnyaló fantázia, akkor végre elmondhatná, hogy nem hiába ragad le lépten-nyomon a részletekben gazdag megvalósítás miatt. Nem hiábavaló az ablaknál való ácsorgás, a budin való ücsörgés, mert ha a sokszor csak lötyögő fantázia ilyen robusztus támasztékot nyer, akkor ez a korszakos siker talán átsugárzik végre a testi tapasztalások sivatagos területére, ahonnan hónapok óta csak egy üzenet érkezett Alfred agyába: nem a nő egész arcát kell nézni. Vagyis hogy azt, de csak egy pillanatig, míg megtaláljuk az arc legszebb, legvonzóbb pontját, s attól kezdve stabilabb a meggyőződés, és oldódik az idegesség. Többet, egy szerencsés, jó órában formált, még élvetegség vagy butaság nélküli női arcot úgysem lehet ártalom nélkül befogadni. Összegezte Alfred.

 

Amikor

ébredése óta immár másodszor lépett el az ablaktól, egy kisebb tócsába lépett. Vizes lábnyomai a konyháig követték. Ahol megszűntek, ott ült Alfred, várta, hogy a kávé lefőjön. A magzati pózba hajtogatott péksüteményeket vizsgálta, tegnaptól milyen gyorsan kiszáradtak. Elfogódottan piszkálta a nemrég ajándékba kapott elegáns fűszertartót, mely úgy nézett ki, mint egy katyusa, majd a miniatűr teaszekrény fiókjait húzogatta, azt remélve, hogy megtalálja végre a módját, hogyan hasznosítsa. Teát ugyanis csak rummal ivott Alfred, de annak is megvolt az ideje, télen vagy egy ritkán előforduló hosszú ivási periódus után, amikor reggelente már nem tudta magát felküzdeni a minimális tisztesség szintjére, a külvilág viszont valami csoda folytán átjutott hozzá, csak akkor, a még nagyobb bajt kivédendő jutott eszébe. A masszív rumos tea égette ugyan az arcán a bőrt, ezt követően azonban belülről kifelé haladva mindent elvégzett helyette.

 

Konyhájának

márványmintás beltéri járólapja, melyet annak idején tíz napig tartó magányos küzdelem során, idegölően, ugyanakkor lélekemelően precíz munkával rakott le, mindig uralkodói erélyt biztosított az első lépéseihez, és ez akkor is így volt, ha a lelombozó folytatásról meglehetősen lekerekített emlékei voltak. A keménység és a határozatlanság efféle felületi érintkezésében is igyekezett azonban annak a felfogásnak az újabb példáját látni, miszerint a tárgyainknak varázserejük van, hihetetlenül sokféle formában hatnak ránk, ráadásul azt is megérzik, amit nekik tulajdonítunk, s ha kell, önmagukból is kifordulnak, csak hogy megfeleljenek az elvárásoknak.

 

Ilyen

és hasonló gondolatok közt vitte a szobába a kávét Alfred. Az ágyban Alfrida feküdt, befordulva, kócosan. Alfred nem kérdezte a nevét, ő meg nem mondta, ezért idővel kapott egyet, nem mellékesen azt, amit az előző kettő is viselt. Alfrida ágrólszakadt teremtés, ehhez kétség sem fért, bár nem voltak a testén a nélkülözésnek látványos nyomai, sőt lehet mondani, hogy bizonyos pontokon Alfred ízlésének egyáltalán nem megfelelő többlet mutatkozott rajta, persze azért semmit sem túlzásba vive. Szimplán rongyos volt szegény. Alfrida ruhái az ágy mellett hevertek, legalul azzal a több helyen lyukas, kötött pulóverrel, melyet meglátva Alfred tegnap még meg akart szabadulni a lánytól. Egyértelműen mérges volt rá, ha az okokat ma már nehéz is lett volna nyíltan felidézni, és mérges volt rá még éjjel is, holott addigra már annyi mindennel töltötte fel Alfrida öle, amennyit nem is remélhetett. Nem volt rá magyarázat, de mérges volt rá. Azt hittem, gondolta a dühére szomorúan emlékezve Alfred, megúsztuk a dolgot, de most látom a felkarján a kék foltot.

 

Ő

már a harmadik lány a telepről, és ő sem a szerelem reményében jött. A multinál meglátta, hogy Alfred mennyi piát pakol a bevásárlókocsiba, attól kezdve követte a polcok között. Ha Alfred hátrafordult, a későbbi Alfrida pimaszul belevigyorgott a képébe, hisz ehhez értett, mintha erre készült volna az arca. Mellém ért, emlékezett most Alfred, látta, hogy milyen összetételű és mennyiségű árut pakoltam, tiszta sor, ő is tudta, nincs miért ettől reálisabb kilátásban bízni.

 

Talán

most az egyszer, kivételesen harmadikra bejön, gondolta akkor Alfred. Nem is baj, esetleg mégis igaz, hogy az élvezet mindig felaprózódik.

 

Csavarogtak

a böhöm parkolóban, és Alfred egy darabig gyötörte magát, nem akarózott az autójához engedni a lányt. Nyugodt körözéssel telt tíz perc, a játékuk mégsem vált kényszeredetté. Alfred időlegesen elvesztette a látását; mint a diófa a kertjében, Alfrida hajkoronája is kitakart mindent. Koromfekete haja miatt vak voltam minden másra, ismerte el Alfred: tisztelni kezdtem, eltökélt és törhetetlen vadász volt. Amikor eluntam magam, egy szó nélkül ült be mellém. Pár perc múlva láthatta, hogy az autó a telep felé kanyarodik, de csendben maradt. Kifelé hajtottak már, a telepen átvágva fel a hegyre, amikor valami olyasmit mormogott, hogy sejtettem, vagy talán azt, hogy: tudtam. Amikor megérkeztek, Alfrida kiszállt, a kapunál várta, hogy beengedjék, nem segített cipelni. Odabent azonnal inni kért, és Alfred fokozatosan elporló gyanakvással nézte, amint konyakbarna arca előtt szállt fel és le a pohár. Legalább te kértél, mondta neki. Valószínűleg ekkor már nem bánta, hogy így alakult.

 

Alfrida

jól csinált mindent. Egykedvűen, de erősen, és Alfred ezt szerette. Ezek ilyenek, jelentette ki többször már korábban is, szenvtelenül darálják, aztán ösztönösen ráéreznek. Menet közben megtudnak ezt-azt a testükről, szinte tapintható a felismerés feszültsége az izmaikban, de talán nem hisznek benne igazán, hogy lehet ezzel a gerjedelemnek talán még nem nevezhető potenciállal mit kezdeni. Eleinte úgy látszott, Alfrida is leadja a szokásos műsort, az italtól felmelegedve kötözködik egy sort, amúgy plázásan, ahogy bizonyára ezt minden további nélkül meg lehet tanulni a pokol fenekéről felmerült teremtéseknek is, hacsak nem vakon és süketen tengetik az életüket. Ezek a bőr alá hatoló útbaigazítások morbid szisztéma szerint működnek, lehetetlen csatornákon, úttalan utakon haladva is megtalálják a lányokat, s ehhez nem szükséges hozzáadni semmit, megy ez akár szikrányi fogékonyság nélkül is. Mikor megvolt ez a leszólós műsor, Alfrida levette a pulóverét, és felült a konyhaasztalra. Pár szóval elmesélte, hogy férjhez akarták adni, de nincs pénzük, majd egy újabb pohár után azt mondta, akkor most csináljuk. Hát mit, kérdezte Alfred, mintha nem tudta volna. Hát azt, felelte flegmán Alfrida, és enyhe pír vegyült arcának barnaságába. Nem lehetett lebeszélni, ott akarta csinálni az asztalon. Előbb legyen meg így, mondta a lány. Semmit nem engedett se szájjal, se kézzel, bosszankodott Alfred, egyedül az fért bele az elképzeléseibe, hogy a két bokáját feldobta a vállamra, aztán lökjem. Alfrida hanyatt dőlt a konyhaasztalon, lábai Alfred nyakában, arca jobbra fordítva, a hűtőszekrényt nézte.

 

Lassan

melegedett bele, de nem is ment könnyen a dolog, volt ugyanis Alfridának valami földöntúli ügyletre vonatkozó szaga, és Alfred, ha megfeszítik, se tudta volna megmondani, miféle műveleteknek kell beindulniuk egy ilyen penetráns végtermék előállításához, amilyen Alfrida. Mi lehet ez, kérdezte magától fásultan. Biztosan megmosakodott, mielőtt vadászni indult, de akkor is, Alfredben újra és újra visszahőkölt a férfi, amikor megcsapta az orrát ez a bűz. Engedj oda, muszáj lesz, mondta neki Alfred, előrehajolt, majd orrát Alfrida két melle közé nyomva mély lélegzetet vett. Volt a számítógépes játékának egy funkciógombja, amivel ki tudta kapcsolni a gravitációt, így akit eltalált, lassítva nekirepült a plafonnak, majd a franciaablakot kitörve átlebegett a kerti szökőkút fölött. Fiatalabb korában álmodott is ilyesmit, úgy tudott ugrálni a háztetőkön, mint Hulk a hegycsúcsokon. Hulk nekifutott az elrugaszkodás előtt, Alfednek a tüdejét kellett csordultig megtölteni, és… a repülés elmondhatatlan élmény volt. Úgy érezte Alfrida mellei között, hogy a régi álma éledt fel.

 

Közben

más is tette a dolgát. Mi van mááá, nyújtotta el Alfrida, majd megemelte a fenekét, aztán leengedte és megint megemelte, és Alfrednek hamarosan be kellett látnia, hogy nem a szag volt a legbizarrabb, hanem a lány lába közé épített, összetett működésű berendezés, mellyel egyszerre szívott, szorított, tolt és lökött, dagasztott és font. Olyan lyukai voltak Alfridának, melyek bevetésével képes volt semlegesíteni az istenverte büdösséget, és Alfred utóbb nem győzött esküdözni, hogy ebben a kérdésben képtelenség túlozni, valóban az történt, amit mondott – amikor bedugta neki, Alfrida odabent valamivel kiszálazta a farkán lévő ereket, csak hogy egy pillanat múlva szép erősre fonja. Alfred elképedt, milyen egyszerűen boldogulnak, és perceken át nem győzött sóhajtozni. Közben persze rájött, hogy immár Alfrida tartja meg, pedig a lány a lábait is felemelte Alfred válláról, karjai pedig a feje mögött hevertek az asztalon, mintha ki lennének törve; kizárólag az ő szépen kitelt rudacskája köti össze őket, ahogy belefeszül az önmagának csillogó szaftból glóriát eresztő lyukba. Tudniillik Alfrida seggébe, tartotta fontosnak javítani Alfred, nehogy a pátosz vagy a modorosság e túl nem értékelhető mozzanat tekintetében félrevezesse. Mert ilyen volt Alfred, és most mellékes, hogy okkal volt ilyen, nem szégyellte magát napról napra figyelmeztetni, hogy a pornó semmilyen ízt nem ad egy történethez, ugyanis a pornó maga a történet. A pornóban a láthatóság a fontos, de Alfredben meggyőződéssé érett, hogy a valóságban elég a látszat is.

 

Agyafúrt

diagnózisát persze felülírhatta volna egyetlen unott oldalpillantás, de Alfred nem figyelte Alfrida szemét, elegendő garanciát jelentett számára a lány feje mögé ejtett karja, ahogy átadta magát a pillanatnak, látszott rajta, hogy nem értett semmit, de nem is bánta. Nem értettem őt, mondta Alfred, de nem is szántam, így aztán boldogultunk. Semmit nem voltunk hajlandók megfontolni.

 

Ahogy

állt Alfrida fölött a kávéval, s a lány párnába fúrt fejét nézte, csak abban volt biztos, hogy éber szeretett volna maradni. A lány vonásai, mint a házaik, gondolta, arcába égett fagy és forróság, sebhelyek egyenetlenségei, apró kráterek. A fiatalság építkezése helyett máris a szanálás jelei. Az ilyeneken nincs semmi szembetűnő. Nyakán néhány karmolásszerű koszcsík, a masinán fővő dög szaga a hajában. Éjsötét, mérgezett pupilláján megdolgozik a fény. Nem szült még, de hamar fog. És önérzeteskedik. Ótvar ez a falvédő, nyögte éjjel – a második menetnél, már az ágyban, a nyakába nyomott lába beleakadt. Ótvar bizony, válaszolta Alfred, porold csak le, s jó erősen csapkodta az összehajtott, lassan párásodó testet. Porold csak le, te kis majom. Boldogultak, bár Alfrida a végére ellanyhult, és Alfred így nem szerette.

 

Idomíthatóság,

ízlelgette az ágy mellett állva a szót. Ez kellett, hiába tagadnám. Alfrednek be kellett látnia, hogy első felesége egyetlen mondattal kihúzta a lába alól a talajt. Ostoba, aljas asszonynak tartotta – pontosabban azt mondta: ostoba, aljas asszony lett belőle –, akinek egyszer a fejéhez is vágta, hogy igen megkövesedett a feminizált munkakörében. Eleinte még minden rendben volt, aztán egyetlen óra alatt átváltozott a nő, mint a rossz vámpír- vagy zombifilmekben. Semmilyen átmenetet nem lehetett felidézni, lopakodó rosszkedvet, ilyesmit, így a transzformáció magyarázatát csak abban kereshette, hogy a neje túlságosan naiv lélek volt, akit vérrel uszítottak. Megvolt a bűnös is, aki a nyakába harapott, Alfred sógornője, az asszony nővére, akinek a lányai frissen repültek ki, akinek a férje rokkantnyugdíjasként otthon ült és galambokat tenyésztett, míg ő egy pult mögött unta halálra magát negyvenévesen. Gondolta, legyen jó a kishúgának is. Attól kezdve Alfred felesége leereszkedően fordult az emberekhez, nevetséges, dohányos hangján oktatott, az öltözködése vizuális horrorrá vált, egy véresen sikeres merényletsorozattá. Ha aludt, mindvégig megmaradt szépnek és gondtalannak, és Alfred még hónapokig taktikázott, hogy később feküdjön le, s nézhesse egy kicsit a régi feleségét. Ilyenkor nem ábrándozott, hanem azt tervezgette, hogy a kritikus helyzetekben majd cheat-ekkel a felesége javára csal – akkoriban ismerkedett meg az első számítógépes játékkal –, azaz felgyűjti neki a fát és a követ, meg az élelmet és az ércet, csak hogy hamarabb tudjon sereget kiállítani. Tudjon az asszony végre védekezni, szuszogta elvarázsolva Alfred az alvó nő fölött, és cseppet sem bánta volna, ha valaki rásüti: önzetlenül szereti a feleségét.

 

Amikor

már odáig fajult a dolog, hogy elő kellett vennie a kettős blöff trükkjét – mondd az igazat annak, aki nem bízik benned –, s megnyitni az ehhez hasonló, sokadik védelmi vonalát is feladni kényszerült kultúrákra jellemző kelléktárat, végül mozgósítani a legvadabb, legkegyetlenebb tatár hordákat, hogy égessék fel a neje birodalmát, a helyét szórják be sóval, mindezt az összes létező cheat begépelésével – csak akkor fáradt bele az éjszakai játékába. Eljött otthonról, de nem mondott le a házasságáról, a maga módján harcolni akart érte. Az igazi fordulópont az volt, amikor a felesége elkezdte terjeszteni, hogy Alfred impotenssé vált, azért mentek szét. Először nem akart hinni a fülének, de nemsokára annyi helyről hallotta vissza, hogy tenni kellett valamit. Talán magyarázatra szorulna, de most már mindegy, Alfred a gyerekek miatt megtartott vasárnapi ebédek egyikén szó szerint beleköpött a sógornő által hozott, a hűtőből felmelegített galamblevesbe. Ráadásul nem állt meg itt, egyszerre akart mindent elmondani, ami csak feszítette, ordított, aztán, amikor az egyik lélegzetvételnél lejjebb csúszott a tekintete – egészen addig a felesége szemébe igyekezett nézni –, észrevette, mennyire hasonlít a tűzeső virágzatára a nő leomló piros ruhájának színe, és végre belátta, hogy nem kell szaporítani a szót.

Közvetlenül

ezután hozta el a fiát szilveszterre, oda, ahol most lakik. Rossz pályán haladt az a nap. A szememmel sem tudtam látni a fiút – emlékezett vissza jeges rémülettel Alfred –, szólni se szóltunk egymáshoz, unatkozhatott, de nem akartam semmilyen látszatot sem erősíteni. Reggel sírt, amikor visszavitte az anyjához. Lehajolt megpuszilni a kisfiát, és a fülébe súgta: jól van, rúgj belém te is. Aztán pálinkázott, egész nap. A fulladástól félt, annyira nehezen kapott levegőt. Annyira szégyellte, amit tett.

 

Második

feleséget pedig dühből nem szabad szerezni, egy alkalommal röviden így foglalta össze a továbbiakat Alfred. Az a nő egyértelműen katasztrofálisnak bizonyult, a balsors vezérelhette elé, gyászos, komor történet. Alfred nem szerette a nő tárgyait – csak a sajátjait volt képes szeretni –, és azt sem, ahogy használta őket. Kiváltképp nem, ahogy szerette őket. Pedig úgy nézett ki, hogy a nőnek annyi tárgya van, mint egy szorgalmas parasztembernek, és annyit szaladgált közöttük, hogy Alfred legtöbbször csak az utána maradt léghuzatot érezte. Másnál szokatlan élénksége feszes napirendet követelt meg, amit minimális ítélőképességgel bíró halandó képtelen volt tartani. Minden napirendi pont, némi megszorítással, köthető volt egy tárgyhoz, az idő a tárgy fantáziadús imádatával telt. Alfredet kirázta a hideg, ha a nő a vékony ajkával kiejtette a nevüket. Az ő tárgyai! – kiáltott fel nemegyszer kétségbeesetten. Ha a nő rájuk nézett, kemény és fényes lett a mosolya, mint egy darabka rézdrót. A hívogató mosolya. A folytonos erotikus túlzásai. A vékony ajkán eleve úgy egyensúlyoztak a perverz szavak, mintha erejüket megfeszítve bent kívánnának maradni. Minden más tekintetben kerülgette a kényes kérdéseket, de ha valami a gyerekkel volt összefüggésben, nem volt megállás. A lényéből kellett volna kiszagolnom ezt a poklot, állapította meg utólag Alfred, mindjárt az első percben. Hogy nekem már van két gyerekem, de neki nincs. És ő sem lesz fiatalabb.

 

Esze

ágában sem volt védekezni, és ez csak az utolsó előtti órában derült ki. Hogy lehet ilyen szaros trükkel hajtani?, ha nem vagyok résen, befűz, fújt egyet Alfred megkönnyebbülten, és azonnal összepakolt, kiköltözött a birtokra. Pár héttel később derült ki, hogy egymásra talált a két nő, s e tekintetben oly mindegy, ki emelte fel először a telefont. Nem lényeges, ki tárcsázott, ismerte el Alfred is, egy harang alatt ülök, és ezek ketten vasrudakkal fogják verni, amíg kedvük tartja.

 

Azóta

egyetlen emlékezetes és megindító mozzanata sem volt az életének, ennek ellenére eljutott valahová. Bár nem ismer korlátokat – semmi sem maradt, amit ő irányítana. Nincs társa, nincs barátja, nem ismeri fel magát a tükörben, de hát nem is érdemes, mert mit ér egy ilyen Alfred, kérdezte magától Alfred, és egészen odáig elment, hogy hajlandó lett volna az elidegenedéséről beszélni, ha képes lenne végre belátni az élet értelmetlenségét. Isten veletek, mondta a feleségeinek – Isten veletek, mondta nekik Alfred –, és úgy gondolta, nem szorul magyarázatra, hogy neki igenis tetszik ez a körzővel kimért élet. Élvezte – bár mindig csak utólag jött rá, hogy, mondjuk, például tegnap élvezte – a látszatra egyhangú mindennapokat. Megvan mindene, jól felszerelt ház, melléképületek, külön áll egy kisebb ház is. Hányan élhetnének itt gond nélkül, nézett vissza a válla fölött, ki az ablakon, egészen a diófáig emelve a tekintetét. Mennyire örülök most, mondta magában némileg rezignáltan, hogy ilyen drága, vastag üvegű ablakaim vannak, a reluxával szabadon dönthetek, világosság vagy homály, jobbra száztízes képátmérőjű tévé, a konyhában amerikai hűtő, nem fokozza a globális felmelegedést. Itt nem lenne esély az elhidegülésre, no frost, még ha a részleteket fizetnem is kell.

 

Csak

hát, és erre nem volt megoldása, ide egyik kurva felesége se jött ki – milyen a környék, mondták. Ide csak a kurvák jönnek föl. Erre járnak, itt cserkelnek, eltökélt és törhetetlen vadászok.

 

Vasárnap

van, nem váratlanul, csak korán. Alfred állt a lány fölött, s miközben emlékezett, annyira közel ment hozzá, hogy a lábfeje már az ágy alá lógott. Ő a harmadik lány odalentről, pedig megesküdött volna rá, hogy a harmadikra semmi szükség. Kezében kihűlt a kávé. Végszóra beindult a telepen a dajdaj, aranyeső hulljon nékem, az eső ott is csak eső. Nincsenek ablakaik, főleg nem ilyen vastag és drága ablaktábláik, mint az enyémek, szegte fel a fejét Alfred újra, a felszögelt fóliájuk nem tart semmit, a dallam felszalad a murvás közökön, kinn az udvarokon konty nélkül a menyecske. A házaik hámló, kopottas hangszórók.

 

Letette

a kávéscsészét, és beült a vécébe, ott is ezt hallgatta. Amikor hátranyúlt, beszorult a levegő a bordái alá. Az éles fájdalom végre felébresztette. Csak arra tudok gondolni, mondta Alfred, hogy Alfrida háta mögött sárga peremű foltok vannak a lepedőn. Cserélni kell majd.