A fehérre meszelt falú kis ház, melyben Hipposz élt az apjával, egy olajfákkal beültetett domb tetején állt. Két szoba meg egy konyha volt benne, viszont hatalmas, tágas terasz terült el előtte, ahonnan reggeli közben egészen a tengerig lehetett látni. Az épület hátához ikerházként tapadt az iskola, egyetlen tantermével, melynek mindhárom ablaka a távolban kéklő Olümposz-hegyre nyílt.

Hipposz apja, Kheirón, a híres kentaur volt az iskola igazgatója és egyetlen tanára is, mivel egy falusi iskolába kevés diák jár. Főleg Kallisztén, ahol manapság nem sok gyerek születik. Lakóinak jó része halhatatlan, s ha csak úgy nyakra-főre születnének a gyerekek, a szigeten lassan talpalatnyi hely sem maradna.

Hipposz, a kentaurcsikó, a papájával kettesben lakott a kis házban, mert a mamája nem sokáig bírta elviselni, hogy férjét csak a tanítás meg a könyvek, és a bennük rejtőző tudás érdekli, s még szombat esténként se viszi el őt moziba vagy táncolni. Márpedig a fiú anyja imádott táncolni: egyszer egyetlen éjszaka mind a négy patkóját elkoptatta rumbázás közben. Úgyhogy amint a fia nagyobbacska lett, összecsomagolt, és illa berek, meg se állt a sziget másik oldaláig, ahol egy latin tánciskolában állást kínáltak neki.

A kentaurok közül a szelídebb természetűeket mindenhol nagyra becsülik: híres tudósok és nagyszerű tanárok kerülnek ki soraikból, akárcsak Kheirón, akinek szakterülete egy különös tudományág volt (most sehogy sem jut eszembe a neve), szabadidejében pedig ételrecepteket és könyveket gyűjtött. Neki volt a szigeten a legnagyobb magánkönyvtára, leszámítva Poszeidón kalózregény-gyűjteményét.

Hipposz cseppet sem hajazott a papájára, mert ki nem állhatta a könyveket, az ételeket pedig megenni szerette, és nem olvasgatni róluk. Ami azt illeti, a mamájára se hasonlított; nevetségesnek tartotta a latin táncokat. Főleg a tangót, amit egy szál vérvörös rózsával a fogak közt kell járni. „Inkább ennék meg azt a rózsát” – gondolta mindig. (A kentaurok ugyanis vegetáriánusok, és a virágok ízét különösen kedvelik.)

Viszont futkározni, azt szeretett. És nőtt is, mint a bolondgomba. Kheirónnak kéthavonta el kellett vinnie Héphaisztosz kovácsműhelyébe, mert vagy kinőtte a patkóját vagy elkoptatta.

Ilyenkor az isten segédei, az egyszemű, óriás küklopszok gyorsan méretet vettek róla, és kalapáltak neki négy csinos, új patkót, melyekkel a lábán Hipposz büszkén vágtatott hazáig.

Aznap reggel is, amikor a fiú felébredt, szinte érezte, hogy viszket a patája a legújabb patkói alatt. Kipattant az ágyból, és kilépett a teraszra. Gyönyörű, csöndes, vidéki reggel volt. Éjszaka esett, s maradt még néhány tócsa a göcsörtös törzsű, zöldezüst levelű olajfák között. A tócsákban tökéletes tisztasággal tükröződött a kék ég, ezért a fiú körül a föld olyan volt, mintha az ég darabkái hevernének rajta szétszórva.

Hipposz könnyű iramban levágtatott a dombról, s az úton elszaladt egészen a Heszperidák kertjéig. Szedett néhány aranyalmát a falon átnyúló ágakról, aztán hazafutott. Mindig így kezdte a napot, mert előrelátóan már most a következő olimpiára gyakorolt, hogy az ifjúsági korosztályban meg tudja nyerni a hosszútávfutást. Ez volt a szíve vágya.

Amikor hazaért, evett az aranyalmákból, amelyek köztudottan jó hatást gyakorolnak a sportolók teljesítményére. Még mindig nagyon korán volt. Hipposz egy ideig mélázva hallgatta a teraszon, ahogy a kabócák ciripelnek a fűben, a madarak torkuk szakadtából énekelnek az ágakon, és a kutyája harsányan megugat egy fára menekült macskát. (Ennyit a csöndes, vidéki reggelekről.)

Jó egy óra lehetett még iskolakezdésig, ezért unalmában végül bement a tanterembe, hogy keressen az apja könyvszekrényében valami olvasnivalót – lehetőleg minél több képpel és minél kevesebb szöveggel. A kitárt, zöld zsalugáteres ablakokon át csak úgy áradt a fény, bearanyozta a kétszemélyes asztalok és padok sorát. Az egyik falon fából faragott, régi maszk függött, s bár a szeme helyén csak két rés volt, Hipposznak mindig olyan érzése támadt, mintha követné a tekintetével. Alatta állt az alacsony, ám széles könyvszekrény, tele könyvvel és papirusztekercsekkel. Még néhány ékírásos agyagtábla is akadt – bár nem valószínű, hogy a szigeten Kheirónon kívül bárki más is el tudta olvasni ezeket.

Hipposz leemelt egy színes képekkel teli könyvet, ami az Argonauták kalandjairól szólt. Már régebben bele akart lapozni, s most bőven volt rá ideje a többi diák megérkezéséig. Odavitte a könyvet az egyik padhoz, leült és olvasni kezdett. Amikor odáig ért, hogy az Argonauták hajója, az Argó dódónai tölgyfából készült, és beszélni is tudott, hangosan maga elé dünnyögte:

– Mi a csuda az a dódónai tölgy?

– Én megmondhatom…

Csodálkozva hátranézett, mert nem hallotta, hogy valaki bejött a terembe, de senkit se látott. Kissé zavartan visszafordult, és lapozott egyet a könyvben.

– Én megmondhatom. Engem is abból faragtak.

Hátranézett megint, és meglátta, hogy a falon lógó maszk rákacsint.

– Te tudsz beszélni? – kérdezte rémülettel vegyes kíváncsisággal, mert még sose hallott beszélő maszkokról.

– Mondom, hogy dódónai tölgyfából készültem – ismételte a maszk. – A dódónai jóshely mellett növő fák mind tudnak beszélni.

– És miért nem szóltál hozzám eddig soha? – érdeklődött a fiú.

– Hát… mert a papád megtiltotta, hogy rajta kívül mással is beszéljek – mondta a másik. – Tudod, ő faragott ki engem az Argó roncsából. De most még alszik, úgyhogy gondoltam, cseveghetnénk titokban.

– Hűha! Ezek szerint te ismerted Iaszónt, meg a többieket? – lelkendezett Hipposz, elhessentve a gondolatot, hogy a beszélgetéssel mindketten tilosban járnak.

– Persze. Haverok voltunk – vetette oda könnyedén a maszk.

– Akkor biztosan első kézből ismered az aranygyapjú legendáját.

– Naná! Hiszen ott voltam, amikor megszerezték.

– Nem mesélnéd el? – kérdezte Hipposz. Olvasni ugyan nem szeretett, de mint minden gyerek, mesét hallgatni igen.

– Rendben van – biccentett a maszk –, de mi volna, ha inkább megmutatnám? Ha felveszel, látni fogod mindazt, amit én is láttam – mondta kissé hamisan csengő hangon.

A fiú felágaskodott a két hátsó lábára, és addig nyújtózott, míg elérte a maszkot. Az meg szinte a kezébe ugrott.

– Hű, de jó végre megtornáztatni az arcizmaimat – mondta elégedetten, és mindenféle grimaszokat vágott, megnevettetve Hipposzt. – Egészen megmerevedtek az elmúlt évszázadokban.

A maszk olyan volt, mint egy emberi arc, mert Kheirón gondosan simára csiszolta a felszínét.

– Tegyél fel! – szólt türelmetlenül, de Hipposz ezt izgalmában észre se vette.

Feltette a maszkot, és az abban a percben szorosan rásimult az arcára, mint egy második bőr. Felvette a fiú vonásait, még az apja sem vette volna észre, hogy álarcot visel.

– Mutathatod! – kiáltotta lelkesen, és várta, hogy leperegjen szeme előtt az aranygyapjú története.

Várt néhány másodpercig.

Amikor nem történt semmi, újra megismételte a kérést, de választ sem kapott. Tudniillik most már eggyé vált a maszkkal; a maszk szája az ő szája volt, így ha az mondani akart volna valamit, azt is csak ő mondhatta saját magának.

Megpróbálta levenni az álarcot, de nem sikerült. Mintha pillanatragasztóval rögzítették volna, olyan szilárdan ült az arcán. Mérgesen kikocogott a teraszra, hogy megkérdezze a papáját, mit tegyen, de legnagyobb rémületére a lába nem a hálószoba felé vitte. Egyszerűen önálló életre kelt, és leszaladt a dombról, az útra. Most már tényleg megijedt. Ejnye, hisz a maszk átvette az irányítást!

Bár cseppet sem volt kedve, vágtatni kezdett az úton. Aztán galoppozott, ugrándozott, majd a két hátsó lábán forgott maga körül, akár a cirkuszi lovak, mert a maszk erre kényszerítette. Így mutatta meg, ki az úr a háznál. Nemsokára ismét a Heszperidák kertjénél járt.

A kert elég veszélyes hely volt, senki se léphette át a kapuját. Almát is csak a magas kőfalon átnyúló ágakról lehetett szedni. Három nővér birtokolta, őket nevezték Heszperidáknak. A kert szívében álló, legnagyobb és legszebb fát, melyen az örök ifjúság almái termettek, éjjel-nappal őriztették egy kígyóval, aki sosem aludt.

Hipposz mindezt tudta jól, mert a papája alaposan kioktatta. Esze ágában sem volt átmászni a kerítésen, mégsem tehetett mást, mert a maszk enni akart az örök ifjúság gyümölcséből. Így hát kénytelen volt valahogy átkecmeregni a falon – ami egy kentaurnak meglehetősen nehéz feladat. Amikor a másik oldalon ügyetlenül lehuppant a fűbe, meg is szúrta a farát valami. Azt hitte, hogy törött ág, de amikor közelebbről megnézte, kardnak bizonyult. Valamelyik almatolvaj hagyhatta ott, aki sosem jutott ki a kertből, mivel az elvarázsolt kert volt. Az almatolvajok arra ítéltettek, hogy örökké benne bolyongjanak, és soha ne találják meg a kivezető utat.

Hipposz felvette a rövid kardot – gondolta, jobb, mint a semmi –, és elindult a fák között. Mérgesen csapkodta a nagyra nőtt csalánleveleket, mert semmi kedve nem volt megküzdeni a kígyóval. És örökifjú se akart lenni, mert a fiatalok amúgy is azt hiszik, hogy örökké fiatalok maradnak. A maszk viszont, ördög tudja, miért, fiatalabbnak akart látszani, s hajtotta előre a fiút.

Ahogy ott bandukolt a kavicsos ösvényen, találkozott egy másik almatolvajjal. Alexandrosznak (röviden Alexnek) hívták, és egy kisebb folyóisten fia volt. Alex már belefáradt a bolyongásba. Egy kövön ült, és almát evett. Igaz, nagyon megunta az almát az elmúlt hónapok alatt, de más ennivaló a kertben nem akadt.

– Üdv – mondta a kisebb folyóisten fia, és kiköpött egy magot. – Új vagy itt? Még sosem láttalak.

– Épp az előbb másztam át a falon – lóbálta Hipposz a kardot, nem túl virágos hangulatban. Nem tudod véletlenül, merre van a kígyó meg az örök ifjúság fája?

– Dehogynem. De nem mondom meg.

– Aztán miért nem? – gurult méregbe Hipposz, mert egy kollégától több segítséget várt volna.

– Mert még nem adtad a szavad, hogy ha sikerül legyőznöd a kígyót, engem is kiszabadítasz – – válaszolta a másik. – Piszkosul unom már az almát, szeretnék végre egy jó marhasültet enni. Hagymás krumplival. Meg savanyú uborkával – tette hozzá vágyakozva.

Hipposz ugyan vegetáriánus volt, de ő se szeretett volna örökké almán élni, úgyhogy megenyhült és szavát adta.

Rögtön örök fegyverbarátságot kötöttek. Alexet kinevezték fegyverhordozónak – bár volt némi vita azon, hogy ki legyen a bajnok, és ki a fegyverhordozó –, aztán továbbindultak megkeresni a kígyót és a fát.

Ahogy mentek, mendegéltek, egyre többen csatlakoztak hozzájuk. A kert minden zugában kóricált egy-egy zsebre dugott kezű almatolvaj, mert az elmúlt évszázadok alatt ugyancsak megszaporodott a számuk. A végén már annyian voltak, mint egy kisebb hadsereg. Hipposz vezette őket, mivel egyedül neki volt kardja – a többiekét rég megette a rozsda.

A kert mellesleg telis-tele volt bűvös helyekkel. Alex figyelmeztette is a fiút, hogy kerülje el a tó melletti kőpadot, mert aki arra lefekszik és elalszik, madárként ébred fel. A fákon máris hemzsegtek az elvarázsolt almatolvajok: rigók, kakukkok, vörösbegyek és őszapók.

Vagy ott voltak a szobrok. Ha valaki megérintette őket, életre keltek, és mindenáron játszani akartak. Legyen az társasjáték vagy kártya, legszívesebben reggeltől estig csak játszottak volna. Különösen ügyesek voltak a találós kérdésekben. Mindig nyertek.

A vízesés mögött meg – mert volt ott egy pici vízesés, aminek a vize pici tavacskába folyt – kalózbarlang rejtőzött, tele kincsekkel. De megmozdítani egyetlen darabot se lehetett, és annak, aki hozzáért valamelyikhez, hupikék lett a keze.

„Hát ezért vágja mindenki zsebre a kezét” – értette meg Hipposz, amikor hátranézett zsebre dugott kezű seregére.

Nemsokára odaértek az örök ifjúság fájához. Hatalmas, csillogó-villogó aranyalmák lógtak az ágakon. Régimódi, fekete pápaszemet viselő kígyó tekeredett a fa köré. Egy nagy könyvet olvasott, amit a farka végével tartott.

A kígyó felpillantott.

– Na végre! – vetette oda. – Régóta nem jött senki, már unatkoztam.

Hipposz ügyetlenül meglengette a kurta kardot.

– Védd magad! – kiáltotta, bár nem tudta, a kígyó mivel védekezhetne, hiszen még karja se volt.

Hacsak nem a könyvvel, ami elég nehéznek látszott, és hegyes, vasalt sarkai voltak.

A kígyó érdeklődve nézte a hadonászó fiút.

– Te még sosem csináltál ilyesmit, ugye? – kérdezte.

Hipposz elpirult.

– Ne szégyelld, egyszer mindenkinek el kell kezdenie valahol – mondta a kígyó nyájasan.

Alex – úgy is, mint hű fegyverhordozója – a kentaurcsikó mellé lépett, és a fülébe súgta:

– Nehogy bedőlj Ladón kedvességének! Ez csak a látszat. Velünk is így bánt el.

A többiek a hátuk mögött helyeseltek.

– Ha válaszolsz három találós kérdésre, vehetsz az aranyalmákból – szólt a kígyó várakozóan.

Alex megint súgott:

– Fogadd el! Mi olyan régóta itt vagyunk, hogy a szobroktól már a világ összes találós kérdését hallottuk. Majd segítünk.

A többiek megint buzgón helyeseltek.

Hipposz tehát elfogadta az ajánlatot. Ladón egy percre lehunyta a szemét, aztán kinyitotta újra, és azt mondta:

– Zöld istállóban fekete lovak piros szénát esznek. Mi az?

Ez könnyű volt. A fiú sokszor hallotta kisgyerekkorában, amikor az apja találós kérdésekkel szórakoztatta, úgyhogy rögtön rá is vágta a választ:

– Görögdinnye!

Az almatolvajok megtapsolták.

– Rendben – biccentett a kígyó. – Ez volt a bemelegítő kérdés. Lássunk valami nehezebbet.

Gondolkodott egy sort, majd elégedett mosolyra kunkorította a száját, és azt kérdezte:

– Mi az?

 

Ha úton megy, sose poroz,

ha vízen megy, sose tocsog,

ha nádban megy, ott se zörög,

eső veri, sosem ázik,

ha fagy éri, sose fázik.

 

Hipposz kétségbeesett. Ezt még soha nem hallotta. Járt körbe az esze, mint a ringlispíl, de csak nem tudott rájönni, mi lehet a válasz. Látszott, hogy az almatolvajok is cefetül törik a fejüket. Aztán az egyik a fiúra nézett, mindkét kezével csapkodott, mint egy madár, ha fel akar repülni, és közben maga elé meredt a földre, ahol az árnyéka ugyanúgy csapkodott. Hipposz ezt látva rögtön kapcsolt. Felkiáltott:

– Az árnyék! Az árnyék!

Serege éljenzett, Ladón meg abbahagyta a mosolygást.

– Nos, jó. Akkor az utolsó kérdés következik – mondta mérgesen, és gyorsan ki is köpte magából, akár egy nagy barackmagot:

– Melyik az a kérdés, amire csak nemmel válaszolhatsz?

No, ez már tényleg megizzasztotta Hipposzt. Egyből sajnálni kezdte, hogy nem olvasott többet. Hiszen Kheirón könyvtárában jó néhány találós kérdéseket és fejtörőket tartalmazó kötet is volt. Már jó tíz perce gondolkodott, de sehogy sem tudta kiókumlálni a helyes választ.

Egyszer csak észrevette, hogy Alex Ladón háta mögött lefekszik a földre, a feje alá teszi a karját, és horkol.

– Alszol? – szaladt ki erre önkéntelenül a száján. Aztán szinte azonnal rájött, hogy ez volt egyben a helyes válasz is.

A többiek örömükben ugráltak, és a sapkájukat a levegőbe hajigálták – már amelyiknek volt.

A kígyó feldühödött, hogy Hipposz minden kérdésre tudta a választ, de esze ágában se volt adni neki az örök ifjúság almáiból. Hiszen akkor kirúgják az állásából. Eldobta a könyvet, és a fa mögül a farkával felkapott egy sokkal tekintélyesebb külsejű kardot, mint amilyen a fiúé volt.

– Ha alma kell, vedd el! – sziszegte gonoszul. – De ezt a táncikálást hagyd abba!

Mivelhogy a nagy fejtörés közben Hipposz izgalmában ide-oda táncolt, akár a lovak, ha nem akarják, hogy nyerget rakjanak rájuk.

A fiú megint elpirult, de most már a méregtől. Egyből rátámadt a kígyóra. Hirtelen felszínre tört az anyai öröksége: olyan boszorkányos gyorsasággal mozgott vívás közben, olyan pörgő-forgó ugrásokat csinált, akár egy versenytáncos. (Még spárgázott is, holott ez négy lábbal fájdalmasabb, mint kettővel.) Ladón ugyan mesterien küzdött, de sehogy se kelhetett versenyre Hipposszal. Alig tudott védekezni. Egyre lassabban és lassabban hárította a szúrásokat és vágásokat. Végül, amikor a másik megsebesítette az oldalán, eldobta a kardot és szégyenszemre elmenekült. Csak úgy porzott a föld mögötte. Gondolta, egy állás se ér ennyit!

Hipposz győztesen lihegett, a banda pedig boldogan körülvette, és a vállát lapogatta.

Akkor értek oda a Heszperidák.

Cseppet se látszottak gonosznak vagy veszélyesnek, mint ahogy nem is voltak azok. Úgy festettek, mint három kedves vénkisasszony, akik egész nap csak kötögetnek, meg jótékonysági vásárokra sütnek süteményeket.

– Éhesek vagytok? – kérdezték egyszerre jóságosan.

Mindent egyszerre mondtak és csináltak, mivel sziámi hármasikrek voltak, a lapockájuknál nőttek össze. Menni is csak úgy tudtak, hogy egy ment előre, kettő meg oldalazott.

Az eladdig almadiétán élő fiúk boldogan mondták, hogy igen, így a Heszperidák meghívták az egész társaságot tízóraira. Volt vajas kenyér parizerrel, paprikával, meg szilvakompót és jeges tea.

Hipposz megállapodott velük díjként egy aranyalmában, és abban, hogy az összes tolvajt hazaengedik. A három nővér beleegyezett mindenbe. Igazán jólelkű öregasszonyok voltak, a kígyót is csak azért alkalmazták, mert Héra istennő rájuk parancsolt, hogy őrizniük kell a fát, hiszen nem lehet mindenki állandóan fiatal.

A tízórai után Alex biztosította Hipposzt örök fegyverbarátságáról, és mivel még mindig éhes volt, hazament marhasültet enni hagymás krumplival és savanyú uborkával. A többiek is mind szétszéledtek, csak a szobrok szomorkodtak kint a kertben. Kivel játszanak majd ezután?

Dél is elmúlt, mire Hipposz hazaért. A tanításnak vége volt, és Kheirón ott búsult egy indiai ételkülönlegesség receptje fölött a teraszon, amikor meglátta, hogy eltűntnek hitt fia kardot lengetve vágtat fel a dombon.

– Édes fiam, hát itt vagy? – lelkendezett. – Azt hittem, hiányzik az édesanyád, és elszöktél meglátogatni a tánciskolában.

Hipposz lefékezett mellette, csak úgy porzott a föld a patái alatt. Aztán beleharapott az örök ifjúság almájába, mert a maszk erre kényszerítette, hiszen neki nem voltak fogai. Amint az egész gyümölcsöt befalta, a dódónai tölgyfából faragott maszk lehullt az arcáról. Kheirón abban a percben rájött, hogy valami furmányos dolog történt a fiával.

Hipposz pedig végre elmesélhetett neki mindent, az elejétől a végéig.

Kheirón nagyon büszke volt a gyerekre, hogy ilyen jól megállta a helyét, holott nem is szeret olvasni. Azon nyomban elhatározta, nem piszkálja többé a sport miatt, hadd fusson csak, amennyit akar. Hipposz meg eldöntötte, hogy többet forgatja a könyveket, mert ha nem lett volna Alex és a többi almatolvaj, bizony ő se birkózik meg a kígyó találós kérdéseivel.

Visszaakasztották a maszkot a helyére, s az most már boldogan és megifjodva ígérte, hogy nyugton marad, és nem csinál több galibát.

A kurta kardot meg kifényesítették, és eltették a konyhaszekrénybe. Hátha jó lesz még valamire. Teszem azt, almahámozásra.