The Golden Gate

 

(operarecenzió)

 

 

Conrad Cummingsnak a január 16-i

nyilvános bemutató előtt

 

Végy egy szobrásznőt,

aki éjjelente a Cseppfolyós Bárány nevű

punkzenekarban dobol,

és lehetőleg hívják Janet Hayakawának,

és bonyolítsd úgy az életét,

hogy legyen mit visszafolyatni a

stilizált homokóra

mindenkori alsó térfelébe, az üveges idő

aljába is.

Ahogy végigmegy az elbeszélésen,

az több mint pornográfia,

egy pucérra vetkőzött egészséges tüdő vagy máj

nyers szépsége.

 

Felvetődhet, persze, ez-az,

de egy nő mindent megold,

még Hermész szárnyas saruját is,

és nem méltatlankodik.

Hirdetést fogalmaz a kisportolt Johnról,

aki egy nukleáris laboratórium

magányos, nukleáris önkielégítéseibe fásult

szoftvermérnöke, akit a hídon kis híján lefejez

egy vörös frizbi, akit magának akarna,

és aki értelmesen elgondolkodik

élete értelmetlenségén, melyet úgy vágott gyomorszájon

a frizbi, ahogy őt nem, és

kiadta minden kiadatlan

antik keservét

Rómától egészen a Fekete-tengerig.

 

Minő szerencse, hogy nem jártam

San Franciscóban,

és fingom nincs róla, milyen a Golden Gate,

és hogy játsszák ott Schönberg vonósnégyesét,

ezt a kívánatos obszcén unalmat, mely úgy nyúl hozzád,

mintha apád lenne, bezzeg a végén már

teljességgel félreérthetetlen gesztusokban

vergődsz a kottavonalak közt,

de ez már Ed és Phil jelenete,

melynek alaptónusa brahmsinak indul,

de lesz abból még minimalizmus!

Amikor Phil Edre néz reggel, miután kikászálódik

az ágyból, hogy megigya a kávét

Morus Tamás és Lana Turner portréja alatt,

abban van valami dermesztő,

lassan, kortyonként, mint elvált felesége emlékét,

mely mindig felmelegíti,

és teátrálissá teszi őt, ráadásul

egy századdal visszább veti retorikai képességeit,

mely poétikus gesztus ugyan,

de fatökű, mégis óvszerezett

korunk nem elég fogékony a metaforákra,

ezért elég sokára jön össze az átérzett szerelmi duett.

Croce e delizia, mondhatnánk, ha nem nézne

Ed olyan értetlenül a feszület alól,

és ha tudna olaszul, vagy ismerné a Traviátát,

és itt-ott belehallgatna,

miközben a macskapszichológus

heti háromszor kezeli ki Nagy Károlyt

birodalmi ábrándjaiból.

Liz Dorati macskáiról van szó,

ezekről a konkrét elioti szörnyetegekről,

Ed nővérééi, aki majd Phillel hetyeg, sőt gyereket

szül neki, és kigyógyítja őt Edből, akit csak

Istenből nem lehet kigyógyítani,

pedig önmaga ellenében, becsülettel

öregszik kívül-belül,

oda-vissza.

 

Zátonytalan tengereket betölthet-e

szerelmi duett?

 

Ed végül az óceán előtt elmondja, hogy ott van

a hídnál (ilyen szimplán),

és nem tudni, hogy be fog-e ugrani,

vagy épphogy annak örül, hogy most már nem.

A zene bizonytalanságban hagy, mert csak a

vizet másolja, mert a hab írja hatalmas kvintetté,

transzponálni nincs idő, csak végigsimítani a

hullámzást, mint izmokat az ing alatt,

nem kell félni,

szép lesz a csitulás,

ez a felvonás vége,

ide kell a líra, lehetőleg összetolulva, aztán megadóan,

kielégíthetetlenségében kielégítve, felirattal:

hatalmas, kék, üres szemekben

fürdeni szigorúan tilos.

 

A kompromisszum balzsama,

az olasz alabástrom galamb,

és mindig valami más is kiderül,

ez a szappanoperák pulzusának vége.

Orvosilag már nem érdekes, de

bonctanilag mégis kincsesbánya. A hangok teste,

kipreparálsz belőle egy magas c-t,

Edből egy komplett, boltíves a capella kórus

hanganyagát hasítja ki a bonckés,

Lizben ott van a fekélygyártó

Schönberg vonósnégyese,

majdnem az egész első tétel, Philben

Brahms (A-moll, allegro), persze.

Csak John zenétlen, egy kurva hangot

nem találsz benne, néma, mint egy

képes operakalauz.

 

 

És ebből a szép társaságból, ebből

a társas igyekezetből transzparens

boldogtalanság és kimért boldogságlátszat lesz,

mert a csapongó korok csömöre után a rend

csömöre jön, s ez fájdalmasabb:

jobban megdolgoztat a boldogtalanságért,

mint a másik könnyed szemérmetlensége.

Liz és John,

Phil és Ed,

majd a második felvonásban

Liz és Phil és

Jan és John,

naná, hogy a hitbuzgó kisköcsög marad egyedül.

(De azért van remény…)

Szép a tragikus autóbaleset, a szobrásznő

halála, miközben önmaga partyjára igyekszik

a halálba, és

műtermében a maradandó csirkeszobor mögött

a húsból is hirtelen szobrok

lesznek, eleven anyagból holt jelentés,

anti-Pygmalion-effektus.

 

Agyag John ott marad a semmiben,

a semmi műtermében,

az autóbaleseten túli partról

nincs híd vissza, ha volna is, hárfahúrjain

a halhatatlan Orpheusz zenélne,

és nem egy San Franciscó-i borostás szoftvermérnök.

 

Hát, ez a vége.

A híd kérdése, a híd húrozása,

hogy rálépsz-e, ha van lábad,

hogy pendíted-e, ha van kezed.