Eltévesztem és megoldom. Egyszer tévesztettem el, amikor véletlenül azt mondtam, hogy hazamegyek D-be. Hirtelen elkeskenyült az arca és sötéten hallgatott. Nem, mert mindig így mondom. Ez nem lehet véletlen, ilyet nem téveszt el az ember csak úgy, hiába mentegetőzöm. Lehet, hogy mindig így mondom, készséggel elismerem, de már másképpen van. Egyszerűen nem így gondolom, mindössze rosszul mondtam, ez a nyelv rutinja vagy tehetetlensége bennem. Tehetetlenségi nyomatéka. Ne védekezzek egy elszólás miatt, egyébként sem vagyok nyelvfilozófus, hogy mindenre magyarázatot találjak. Valójában ő téveszti el, ha meghallja e város nevét, akkor mindig megkérdezi, hogy hol is van ez. Milyen megye, Heves? Nógrád vagy Heves?, folyton így kérdez vissza. Ebben az a vicc, hogy nem viccel, soha nem bírja megjegyezni, mert olyan messze van. És hogy ott nekem jó volt, túlságosan is jó, ez a túlság bosszantja, és emiatt nem jegyzi meg. Egy olyan városban, ahol mindig fúj a szél. Ezt biztosan tudja, noha csak egyszer volt ott, de ennyi elég is. Egy esetből kell általánosítani, mert kettő már megzavar – ezt a költői tanácsot maximálisan megfogadta és betartja. Ennek ellenére még egyszer eljött, nem annyira véletlenül, de akkor is fúj a szél.

Tényleg van egy hely a városban, ahol szinte mindig fúj a szél. Másnap megmutatom neki az utcasarkot, mint valami titkos helyet – nevezetességnek azért nem nevezném. Először megvonja a vállát, nem érdekli, mi van ezen néznivaló. Azután hirtelen megörül, hogy látatlanban is kitalálta ennek a városnak a gyenge pontját. A titok szót azonban ne használjam. Tartogassam másra.

Mindent megért és megbocsát, mondja a peronon várakozva, még azt is, hogy nyáron is téli cipőben járok, csak azt az egyet nem, hogy hogyan tudtam itt élni. Ennyi időt. Ennyi meg ennyi év, ez majdnem egy rendes élet, ha jobban belegondol. Mégis inkább nem gondol bele, csak egyszerűen nem érti, hogyan voltam képes, legyek szíves erre válaszolni. Nevetve rágyújtok, majd belekezdek valami történetbe, hiszen jobbnál jobb történeteim vannak e nem-értésre. De ne történeteket mondjak, kivételesen megkér erre, mivel mindennek van története, hanem indokot. Valamiféle elfogadható magyarázatot adjak, de gyorsan, mert ez a város tisztára olyan, mint Újvidék. Vagy Oran. „Na, látod, ott is élnek emberek – ez talán elfogadható magyarázat, nem!?" Nem, szerinte nem.

Gyors válaszaim azonban nincsenek, mert ez egy lassú város.

Flúga. „Azt mondta, derű. A hívők, gondolom, úgy mondanák, öröm. De a nagyanyám nem forgott ilyen emberek között. Azóta eszerint élek. A férjem soha nem tudta meg a válásunk igazi okát. Pedig egyszerű. Amikor férjhez mentem, a szívemben derű lakott. Azért váltam el, mert féltem, hogy kiveszik belőle."

„Mi van, apa?! Elérzékenyültél?" Olyan hangsúllyal kérdi, mint egy kvízjátékost az első, még hülyék számára is evidens válasz előtt. „De hogyan érzékenyüljünk el egy város láttán, ahol nincs semmi, ami ösztökélje a szellemet, ahol még a csúnyaság is névtelen, ahol a múlt semmivé foszlik? Ugyan mi lehet az efféle tájak vonzereje, az űr, az unalom, a közönyös égbolt? Kétségkívül a magány és talán a teremtett világ. Egy bizonyos emberfaj számára a teremtett világ, ha szép, bárhol legyen is, keserű haza." Igen, igen – mínusz pátosz.

Egy búcsúlátogatásnak azonban nincs tanulsága. Ha csak az nem, hogy ő többé nem jön ide. Azt mondja, nincs az a pénz, hogy ő még egyszer… „Már hogyne lenne!?" Nincs, mert annyit senki nem ad érte. Majd rövid gondolkodás után mond egy képtelenül nagy összeget, ami hirtelen megoldaná az életét. Sietve kijavítja, az életünket. Márkában mondja, mert mindent így számol át. Sikerült lealkudnom a felére, majd annak is a felére, de még így is sok, nem éri meg. Kinek éri meg, ezen tréfálkozunk, amíg felszállunk a vonatra, hogy nekem megér-e ez ennyit. Nem tudom, hogy megéri-e, de nekem még vissza kell jönnöm, kikapcsoltatni vagy átíratni a telefont és az áramot. És ekkor követtem el újra azt a nyelvi hibát, amit e látogatással lényegében kijavítottam. Vagy kijavítani akartam. Eltévesztem és nem oldom meg – úgy látszik, ennyi az egész.

Nevetős emil. – „Túléltem, és még mosolyogtam is. Ami mégiscsak teljesítmény. Istenem, ha egyszer nem fox téveszteni :)"

Ahogy hazaértem, azonnal keresni kezdtem egy könyvet. Ez a „haza" már egy másik haza, nem szeretnék ebből csinosabb metaforát gyártani: ott, ahol a könyvtáram van. Ja, erről is eszembe jut egy idézet, hogy a haza legjobb definíciója még a könyvtár – ám most nem keresem meg, hogyan van pontosan, mert itt pontatlanul is megfelel, parasztnak tanyára. Egyébként is most egy másikat keresek, de sehol nem találom, és ilyenkor elég bosszús tudok lenni. Kis túlzással, török-zúzok. Persze ez nem igaz, angyali jó természetem van – egy angyal vagy!, súgta a fülembe a fürdőszobában –, csak azért turbózom fel így a dolgokat, hogy valamivel előnyösebb színben tűnjek fel, vigyázat, humanisták!, másfelől, hogy bebizonyítsam, mennyire fontos lehet egy könyvtár. Vagy egy könyv. Annyira azért nem, mert még mindig nem találom, amit keresek, de ahogy menetközben merengek a definíción, egyre nyilvánvalóbb számomra, hogy sajnos ez már némileg idejétmúlt. Túl a finom gőgön, ami az efféle könyvemberek arcára van írva. Más meg azt mondja, hogy ott a haza, ahol a laptopja van. Nem tudom, lehet. Bár itt is elférne egy-két vajon, ez valahogy túlzottan korszerűen hangzik, amolyan technicista-világmegváltósan, ami a mindig-snájdig termékmenedzserek, az áhítatos programozók és a hamvas bölcsészlányok palizabja, ám nem kekeckedek, mert – őszintén szólva – magam is vágyom erre a príma kis kütyüre. Sunyibb és laposabb megfontolásokból, ám ez végül is mindegy.

De mit is kezdenék egy laptoppal, útban Kelebia felé?! Az olyan kivagyi dolog, a vonaton csak bámulnának rám az alföldi kofák, a hazatérő szesz- és cigarettacsempészek, a vastag aranyláncokkal felfegyverzett szerb üzletemberek, nem beszélve az árnyékkommandóként felnyomuló határőrökről, akiknek aztán minden alkalommal bizonygatnám, hogy talán mégsem a komputerbizniszben utazom. Nagyjából itt tartottam, amikor végre meglett az a nyavalyás könyv. „Mindent összevetve, tartózkodnunk kell a túlzásoktól. A város és az élet közönséges látványt nyújt, s ezt ki kellett emelnünk. De ha az ember szokásokra tesz szert, minden nehézség nélkül éli napjait. Attól a pillanattól fogva, hogy a mi városunk kellőképpen kedvez a szokásoknak, azt lehet mondani, hogy minden a lehető legjobb. Kétségtelen, hogy ilyen szemszögből nézve az élet nem nagyon izgalmas. Legalábbis a rendetlenséget nem ismerik nálunk. És a mi nyíltszívű, derék és dolgos lakosságunk mindig kivívta az utazó érthető tiszteletét. Ez a város, melynek nincs festőisége, nincs növényzete és nincs lelke, végül is megnyugtatónak látszik: elalszunk benne. Tegyük hozzá az igazság kedvéért, hogy a maga nemében páratlan tájba olvad bele, csupasz fennsík kellős közepén, ragyogó dombok gyűrűjében, pompás rajzú öböl mellett épült. Csupán azt sajnálhatjuk, hogy hátat fordít az öbölnek, s így nem látni a tengert, aki a tengerhez megy, ki kell mennie a városból." Örülök, hogy, ha megkésve is, végül mégis megtaláltam, mivel ezt a pompás leírást akartam megmutatni neki, mint talán elfogadható érvet vagy indokot, amikor kérdőre vont, de hát ki szerelkezik föl a megfelelő idézetekkel egy búcsúlátogatáskor. Mindössze egy embert találhatnék a hazában, Laci bácsit, aki bizonyára ezt is tudná idézni fejből, de ő ufó, ahogy Bruce Willis, a költő mondaná róla. Majd sietve hozzátenné: egy aranyszív ufó.

Kicsit túlrántottam az előbbi idézetet, nem csak azért, mert annyira tetszett, bár ha jobban belegondolok, az az igazság, hogy már nem annyira tetszik, mint amikor abban a városban olvastam, száz évvel ezelőtt. Leszámítva a tengert, ezt aligha kell magyaráznom, hogyan is áll háttal a tengernek egy magyar város. Ám éppen miatta kurkásztam annyit és idéztem hosszabban, mivel ő mostanában efféle „kicsi tenger"-es ügyekben utazik, ezért hátha megenyhül a város iránt. Egy picit. Na, tényleg csak egy kicsit, legalább egy-két centit! Sajnos vagy nem, ismerve őt, józan ésszel ilyesmit nem remélhetek. Még százezer dollárért sem! Legalábbis azt mondja, ilyen durcásan és dacosan.

Eredetileg Bruce találta ki, hogy neki momentán százezer dollár megoldaná az életét. Évek óta így mondja, hogy momentán százezer dolcsi oldaná meg egyszer s mindenkorra az összes problémáját. Kerek összeg, soha nem több és nem is kevesebb. Miközben szépen gyarapodik, irigyei állandóan ezt suttogják a háta mögött, hogy mi mindene van, de nem is sorolom fel, nehogy az irigyek újabb tromffal gazdagodjanak, mivel már így sem bírják elviselni, hogy ő úgy él, mint Marci Hevesen, folyton Németországba jár a Mercijével, ami momentán egy lehasznált, ám még így is príma Ford Escort, de ha meglesz az a szép, kerek összeg, akkor biztosan azzal visz le abba a városba, ahova ő ingyér’`is eljönne velem, ha netán megkérem, nem kell érte neki az a koszos százezer dollár. Mivel ő, ha másképpen is, szintén egy aranyszív ufó – úgy látszik, ekkora szerencsém van, ennyi földönkívülivel vagyok körülvéve. Majd írok a Galaktikába recenziót.

Itt a házban is lakik egy ufó, éjjel fél kettőkor szokott elindulni sétálni, mert akkor már kint némileg jobb a levegő, vagyis szerinte csak ekkor érdemes sétálni ebben a városban. Kissé nyomi gyerek, ahogy a gyerekek mondanák róla: lényegében csak vele beszélgetek a házban. Már amennyiben az beszélgetésnek nevezhető, hogy ő minden találkozásunkkor megkérdezi, hogy vagyok és mit csinálok. Tegnap is ugyanezt kérdezte, amikor véletlenül együtt szálltunk fel a tömött 4-es villamosra: „Szia, hogy vagy? Mit csinálsz?" Kivételesen valami épkézláb válasz jutott az eszembe. Képzeld, mondtam neki, nagyon boldog vagyok, mert egy magyar író kapott Nobel-díjat. Direkt nem mondtam Kertész Imre nevét, nehogy megzavarjam szegényt. Ezt már kipróbáltam a gázszerelővel, aki csak nézett rám, mint borjú az új kapura, milyen kertész. Nem mintha elvártam volna tőle vagy bárkitől, csupán ő kezdte el ezt forszírozni. Egyedül akkor csillant fel a szeme, amikor megtudta, hogy ez bizony pénzzel jár, mégpedig nem is kevéssel. Őszintén szólva, nem gondolta volna, hogy ilyen könnyedén lehet egymillió dollárt keresni. Örömömet viszont abszolút jó érzékkel kihasználta, a szivattyúcseréért lazán megvágott tízezer forinttal, sőt még a csavarhúzómat is elvitte, de aztán telefonált, hogy az véletlenül maradt nála, így azt a jövő héten esetleg visszahozná. Ezért aztán a villamoson már nem csodálkoztam azon, hogy a házi ufóm arca sem árult el különösebb érdeklődést. „Igen? Gratulálok neked…" „De… de hát… nem én kaptam!?" Ja, nézett rám ugyanolyan faarccal, azt hittem, hogy te... Még két megállót utaztunk így, ebben a csöndben, míg végre leszállhattam az Oktogonnál, és kitört belőlem a nevetés.

A marhája, meséltem Bruce-nak telefonon, mert az öröm fecsegővé tesz, szóval a marhája simán kinézte belőlem a Nobelt!? Ami végül is hízelgő, sőt talán a legnagyobb elismerés, ha azt vesszük, hiszen föl sem merült benne, hogy miért utaznék még akkor is azon a zsúfolt villamoson. Két órával a díj bejelentése után! Amikor az újságírók meg a médiákok még a Marson is felkutatnának, én pedig hevesen szerénykednék ott a járdaszigeten, vagy annyira leszarnám ezt a dolgot, hogy juszt sem mennék taxival!? De, akkor taxival mennénk, mondja Bruce, annyira azért nem kell szerénynek lenni. Egy kicsit lehetne élvezni a világhírt, nem? Mert amúgy semmi nem változna, a létezés szempontjából, legfeljebb a Népstadionban olvasná fel a verseit. Százezer ember előtt… Mint egy régi Fradi-meccsen, amikor még Varga Zoli játszott! Az azért nem semmi! És akkor nem kellene tovább dolgozni a százezer dolláros projecten, mert már hirtelen túl lenne rajta. Úgy lenne túl, hogy szinte észre sem venné…

Vannak napok, amikor váratlanul összesűrűsödik az életke. (Brrr, ezt a szót utálja, húzzam ki! – Mint egy régi viccben, ahol a székely ember felkiált: „Akkor most döntsük el, asszony, ki baszik, én vagy te?!") Ilyenkor annyiféle dolog történik, hogy ha naplót írnék, begörcsölne a kezem. Vagy ez már másnap történt?! Nem ezen az örömteli, nobeles napos? De talán még ennél is nagyobb csoda volt, hogy egy főszerkesztő megmutatta nekem az orrát. Megállított a metró peronján, egyszerűen elkapta a karom, és félrevont az áramló tömegből, hogy nézzem meg az orrát. Szó szerint azt kérdezte, láttam-e már az orrát. „Láttam, de mit nézzek azon!?" Akkor nézzem meg jobban, és elővett a hatalmas sárga borítékból egy röntgenfelvételt. Kicsit tétován nézegettem, fogalmam sem volt, mit kellene észrevennem és főleg, hogy miért mutatja ezt most nekem. Szép, mondtam némi gondolkodás után, ami mindenképpen nyalizásként hatott, kár volna ezt utólag szépítgetni. Bár a főszerkesztők roppant hiú emberek, így még mindig jobb, ha az orrukat dicsérem meg, mint a lapjukat. Mert konkrétan azt nem nagyon szoktam dicsérni, emiatt talán kissé neheztel rám vagy némileg tart is tőlem, mivel – őszintén szólva – elég nagy marha vagyok, és néha elmondom a majdnem őszinte véleményem a lapjáról. Ezt pedig soha nem szabad elmondani egy főszerkesztőnek, tudom jól, mivel ez a kultúra kicsi és túlzottan személyes, a gazsulálásnak és a mószerolásnak furcsa keveréke, ezért talán a leghelyesebb magatartás a főszerkesztők orrát dicsérni. Amíg megvártam vele a következő metrót, ami szerinte baromira rendes dolog volt tőlem, akkor mondta is, hogy már ne vitassuk meg azt a problémát, miért bojkottálom a lapját. Pontosabban, ahogy a barátomat hátba támadták a lapban, ezt a problémát már ne vitassuk meg újra. Még pontosabban, hogy ez aljas dolog volt-e vagy nem, ezt ne vitassuk meg, de lejárt az egy év, nem kell már ez az indiánosdi vagy szolidaritás, nevezzük, ahogy akarjuk, szóval hogy ez fölösleges. Nagy geci vagy, idéztem a barátomat, aki mellesleg az ő barátja is volt, majd meglapogattuk egymást, mielőtt beszállt volna a metróba, mert ez a mozdulat bennünk van, valahogy nem bírok leszokni róla, a lapogatásról.

Ezután már csak a magyarok kapják meg a Nobel-díjat, tréfálkoztunk lelkesen egy másik főszerkesztővel a Rákóczi úton, miközben egy irodalmi estre loholtunk. Senki más, legfeljebb néha a szlovákok vagy a csehek. A lengyelek is megérdemelnék, de nekik már van négy. Eleinte egy kicsit egyhangú lesz, de a világ szép lassan hozzászokik ehhez. Hiába, tehetséges nép a magyar, nincs mit tenni, ismételgetnék a népek enyhén sértetten. A felolvasás után lesz fogadás is, ráadásul ma még nem ebédeltem. Nem elvből, véletlenül így jött ki a lépés.

Egy nyájasan demokrata arc, amit/akit valaki úgy jellemzett a háta mögött, hogy egyforma gőggel néz le mindenkit, és ez szinte megható, mert nem személyválogatós – nos, tehát ő így kérdezett vissza: „Akkor te már a vonaton fogsz élni?!" S ebben a kérdésben inkább érdeklődés volt és figyelem, mint leereszkedő nyájasság, ami azért mindenképpen a rokonszenv jele.

Nem akarok teljesen elmerülni a belterjességben, ezért inkább kihagyom a fogadást. Egyébként is, fiatalkoromban állandóan ettől óvtak derék tanáraim abban a városban. Ez volt számukra a legfőbb veszély, a belterj és az ötödik kerületiség. És tessék, most itt dagonyázom benne. Szörnyű! Egyszerűen borzalmas! Hogy ilyen mélyre süllyedtem. Ezt nem gondoltam volna magamról, hogy erre képes leszek. („Ha kőműves lennék, akkor kőmíjjesek közé járnék. Nem kell ezt bonyolultabban látni.") Bizony, így van, hiába tagadnám, egy kicsit már élvezem is. Szerencsére jön néha egy-két kijózanító pofon, mint például ezen az estén is, amikor ezek a pofátlan nyomulósok elhappolták előlem az összes palacsintát. Vagy csak én voltam bamba? Egy udvarias, bamba, vidéki éhes disznó, aki palacsintával álmodik? Ugyan, ne sajnáljam és ne sajnáltassam magam, mert a fogadásokon így is túl sokat eszem, sőt ha nem haragszom meg érte, úgy zabálok, mint egy ló. Ilyenkor legszívesebben kicsit távolabb állna tőlem, ne lássák azt, hogy összetartozunk. Vagyis nem, ilyet nem tesz, de miért kell ez a mohóság?! Persze rögtön bevállalom a nettó mohóság bűnét, de arra a kérdésre csak képmutató válasz létezik, hogy lehet-e egy gazdagon terített svédasztal mellett nem-mohónak lenni. Vagy igen, de nem éri meg.

Lehet úgy is, uram, mondta a gázszerelő, csak az nagyon vidék.

Megismétli, hogy nyugodtan ismételjem meg, hogy engem mennyire, de mennyire nem érdekel a természet. Miért nem figyelek jobban? Legalább öt percig nézzem vele és örüljek csöndben, ahogyan nő a fű. Végre kibújt az a picinyke zöld, erre várt évek óta, ezért vágatta ki a szlovén fenyőket, bár a szíve vérzett értük, de szegényeket megtámadta valami belülről, ez is milyen nehéz elhatározás volt, alig szánta rá magát, hogy nem baj, akkor több fény lesz belül, és itt meg fű nő. Azért azok a váratlan fények a szobában még engem is megérintettek, az ilyen bivalylelket?! („Ugyan ki akarna maga mellé olyan embert, akinek olyan az élete, mint a novemberi szőlőskertben ott maradt szőlőszem íze.") Fogalmam nincs, mennyit töprengett ezen, amíg ilyen szépen eltervezte és megcsinálta, de ha így is van, akkor is lehetne bennem annyi érdeklődés, hogy megnézzem. Vagy legalább vessek rá egy pillantást. De nem, oda sem nézek. Teljesen félreértesz, próbálom megmagyarázni, csak eszembe jutott egy szókapcsolat, hogy milyen jó szószerkezet. Úgy értve, mennyire pontos. Valahogy így működik a nyelv, a fűről meg erről az idillről ez ugrott be. Na szép, ez igazán szép, kiteszi nekem itt a lelkét, erre én a nyelvről szavalok, amikor csak nézni és hallgatni köllene. Különben ő sem természetbúvár, nehogy azt higgyem, csupán jobban odaadja magát a szépségnek, azért ezt, ugye, elismerem. Jó, akkor csináljak még egy kávét, de ne tegyek bele annyi cukrot.

Flúga: „…a szavaknak nincs nagy jelentőségük, mi egyebet mondhatnánk egymásnak az életben, mint jó napot, jó estét, szeretlek, még mindig megvagyok egy röpke élet idejére ugyanazon a bolygón, mint te. Mindegy, hogy éppen a házasságról osztja meg velem gondolatait vagy a ribizliszószos nyúlsült receptjét diktálja. A szavak változnak, a hang ugyanaz, a hang, ami a munka javát végzi, üdvözöl, ismétel, erősködik: megvagyok, és lám te is megvagy, élünk mindketten – minek ehhez többet hozzátenni, párbeszédnek ennyi is elég." Milyen furcsa véletlen, hogy éppen itt nyílt fel ez a könyv, amikor először álltunk ott, annál a könyvespolcnál! Másnak persze ugyanez egészen mást jelent, vagy talán nem is jelent semmit, nem érdekes, így is túl irodalmias az egész. Holott most újraolvasva ugyanúgy fölidéződik bennem az a belső remegés vagy reszketés, amire csak ilyen hülye szavak vannak, de legalább látszik, hogy mennyire nem irodalomról volt/van szó. Ha van egyáltalán szó erre. Vagy: erre szó – most a szórend izgat, nem a szó.

Olyan jó ember ez az Imre! Olyan jó embernek látszik... Nézd, ahogy nevet és ahogy belékarolt a felesége, látszik rajta, hogy szereti! Ezt halálbiztosan elárulja a kép és az a mozdulat. A fényképeket is így nézegeti, és a két ember közti távolságból kitalálja, hogy valójában milyen viszonyban vannak egymással. És szerinte biztos vesz neki a Nobel-díjából egy cipőt. Biztos ezt mondta neki, amikor elmentek az újságírók, gyere, anya, veszek neked egy cipőt! Megérdemled, bár ha nagyon fáradt vagy, akkor holnap…

Érdekes, hogy a férfiak mennyire nem bírják a lakberendezést. Unják. Napi másfél óra nekik ebből sok. Ki van írva az arcukra, hogy mennyire nem érdekli őket. Hiába leplezném, ő átlát rajtam, valójában én is unom, bár nekem pókerarcom van. Ez más vonatkozásban is aggasztja, izgatja és aggasztja egyszerre, mert meggyőződése, hogy az van, de most nem erről van szó, hanem arról, hogy az igazságtalan lenne, ha unnám. Mert lehet, hogy vannak olyan unalmas nők, akik ezt unalmasan adják elő, vagy például olyanok, akik még be sem teszik a lábukat, máris fölforgatják a lakást, ezt ide teszik, azt meg oda. Nem beszélve a falakról, a fürdőszobáról meg a függönykarnisokról. Plusz még a tapétázás. És a legtöbbjének még ízlése sincs. De aki türelmes, kreatív és csupa-csupa jó ötlete van, ahhoz mit szólok?! („Egy barátom valamikor azt mesélte nekem, hogy hasonló hevületek után leült az asszonnyal krumplit hámozni a konyhában. Nagyon helyes, csak egy szalonban ilyet mégse lehet. Tehát ügyetlen az ember. A falat bámultam egy ideig, jól emlékszem a pillanatokra, mialatt egy árnyszerű karcsúság haját tűzdelte valahol a közelemben, a tükör előtt tündéri és finom ujjaival… s én azt akartam mondani neki, hogy milyen szép itt a tapéta.") Mert azt már csak elhiszem, hogy nem minden nő egyforma, ez mégiscsak borzasztó gondolat volna, jaj, ezt hagyjuk is, hanem vannak kivételek a Földön, mégpedig igen jelentős kivételek.

Könnyen nevetek, de azt is vegyem figyelembe, hogy tíz évig, amíg az az ember ebben az országban élt, akinek a nevét lehetőleg soha többé nem akarja kimondani, és aki például egyszer, mintegy mellesleg, száznégy százalékkal nyerte meg a választásokat, vagyis egy napig ez az eredmény volt érvényben, mert úgymond elszámolták, kész vicc, de ez a legkevesebb, ami a lelkét terheli, de láthatóan nem terheli semmi, ahogy ott ül a bírái előtt és pökhendien válaszolgat… Tehát ebben a vicces országban ez alatt a tíz év alatt nem gondolhatott a ház átalakítására és a lakberendezésre, mert annak az embernek ő semmit sem fog építeni, mivel azt csak túlélni lehetett, ha egyáltalán. S éppen azon a napon, amikor az ablakmélyedésben elszívtunk egy cigarettát, éjjel útban hazafelé határozta el, hogy akkor majd tavasszal átépíti a házát. Lehet, hogy ez patetikusan hangzik, de egy sétálós forradalmárnőnek talán megbocsátható. Ez az elhatározás. Azt viszont soha nem gondolta volna, hogy ilyen jólesik verébdeszkát festeni ketten. És hamarabb is kész leszünk.

„Magának igaza volt, amikor azt mondta nekem a legnehezebb napjaim egyikén: nővé csak úgy lehet az ember, ha egy darabig tejben és vérben ázik."

Persze, megértek mindent, azaz majdnem mindent, de hogy`lehet hajnali fél hétre iderendelni a trieszti ingyenlimonádé szakértőjét?! Csak azért, hogy az ablakon keresztül kikerüljön az a nyomorult fotel?! Egyáltalán nem az, hogy lehet ilyent mondani erre a drága plüssfotelre? Csak széles, pontosabban inkább az ajtó keskeny, de úgy tűnt, hogy ez lesz a végleges helye, közben viszont megváltoztak a feltételek… Milyen feltételek? „Hát te, te vagy a megváltozott feltétel." És ezért kellett zöldhajnalban iderendelni őt?! Ó, hát ő ezt zokszó nélkül megteszi értem, sőt még többet is, mivel mindig együtt mentünk sétálni a forradalomba… Vagy csak felhívott, hogy feltettem-e már a kávét, és öt perc múlva már itt volt, hogy arról beszélgessünk, milyen lesz az, ha eccer normális lesz az életünk. És abba boldogan belefér egy kis fotelcipelés… Ha akarod, neked is elmondja, hogyan árulták Triesztben a Darwill-boltban ingyér’ a limonádét. Tiszta ingyér’, érted?!

Plocsát kell venni tavaszra. „Mi az, hogy plocsa?" „A plocsa az plocsa, ez a rendes neve, magyarul olyan hülyén hangzik." Titokban megszervezte, hogy Kanizsa nagy és hű fia vigyen el bennünket a kerámiagyárba, mivel köztudottan itt a legjobb a világon az agyag. Ez számomra már nem is lehet kérdés, mert lassan-lassan beletörődtem, hogy minden itt a legjobb, és minden valamirevaló ember Kanizsán született, vagy legalábbis állandó kapcsolatban áll vele. Természetesen Magyar-, és még véletlenül sem Törökkanizsával, mert az maga a pokol, azaz már Bánát, ezért volt óriási hiba, hogy a Tiszán a hidat megépítették és azóta sem rombolták le, így sajnos a bánátiak naponta átjöhetnek ide. Az apjuk faszát!, súgja oda nekem kedvesen, amíg várakoztunk a cukrászdában, ne higgyél a kanizsaiaknak, van más város is a világon, ugye, apa?! A miénk, tette hozzá gyorsan, mivel – szerinte – én nem elég hevesen igeneltem. De vitára nincs idő, visszajött a WC-ről a barátunk, Kanizsa nagy és hű fia, aki éppen azt taglalta nekünk, hogy a szerelem múlt századi fogalom, ideje lenne megszabadulni tőle. Egyszer s mindenkorra. E szép és progresszív gondolat egyetlen hibája talán az volt, hogy neki nem sikerült kiszabadulnia egy ötfelvonásos szerelmi dráma kulisszái közül, jelenleg éppen a harmadik felvonás második színénél tartott. Na ja, mondta, mivel mindig így kezdte a válaszát, na ja, de miből gondolom, hogy ötfelvonásos, amikor épp az előbb mondta, hogy befejezni készül, azaz már lényegében szakítottak is. Azért, fitogtattam műveltségemet, mert az ötödik felvonásban a hős nem visz két dunsztosüveg borsólevest a szerelmének, tehát ez csak a harmadik lehet. Barátom azonban nem csak nagy és hű fia volt Kanizsának, hanem egyben igen logikus elme, ezért hosszan elgondolkodott, és azt válaszolta: na ja. Maximum a negyedik. És a borsólevesvivők alig titkolható büszkeségével megigazította a dunsztosüveg fedelét.

Egyedül Bruce Willis bánáti. Költői elhatározás: azonnal átállt az ellenséghez. A reggelinél pedig mindenféle extra kívánságai voltak: tej, tejszín, dupla adag mustár. Sőt tripla. A törökkávét muszájból és csak a legvégső esetben issza meg. Közben megegyeztek Attilával, hogy Demi Moore mellett Sharon Stone is benne van a legjobb háromban. A harmadik nevet rögtön elfelejtettem, vagy talán már nem is hallottam, mivel oldalba bökött, és suttogva mondta, hogy belátom-e végre, mekkora disznók a férfiak: nem elég, hogy rangsorolnak, még többes számot is használnak. Logikus válaszom, tudniillik, hogy egyes számban nem lehet rangsorolni, egy csöppet sem hatotta meg, sőt szerinte csak úgy lehet, azaz úgy köll. Bruce Willist mindez láthatóan nem érdekelte, sietett úszni, hiába mondta neki Kanizsa nagy és hű fia, hogy a Tiszát itt úgy kell átúszni oda-vissza, hogy nem szabad megérinteni a túlsó partot – ő persze kiült napozni, mint egy valódi bánáti. Úgy ült a túlparton, mintha otthon lenne.

A palicsi p. howard először is nem értette a kérdést. Azt mondja, hogy itt született és mindig is itt élt. De valamikor csak elköltöztél Kanizsáról, nem?, értetlenkedtem tovább. Nem, túrt bele a szakállába, nem költöztem el… (Közbevetőleg: éppen tőle tudom, hogy Nietzschét is lenyűgözte a kanizsai tűzoltózenekar!) És akkor mióta nem élsz itt, adtam ostobán a bankot. Nem, nem költöztem el innen soha, legfeljebb nem mindig vagyok itt, ismételte meg szelíd, elnéző mosollyal.

A pap, a papunk, ahogy hívjuk őt, e drága és árva lelket, Isten gyarló szolgáját, áthívott a Tisza túloldalára, hogy áldást adjon ránk, titokban – az egyháza szerint tévelygő és még gyarlóbb lelkekre. („Jó nektek, szeretitek és szerethetitek egymást.") Nehéz meghatottság nélkül arról beszélni, hogy kettőnk számára nyolcszáz tulipánttal díszíttette föl a templomát. S mintha csodának ennyi nem volna elég, ebéd után eredeti Kosztolányi-emlékeket mutatott még, mint valami titkos ereklyéket.

A könyvtárában soha nem fogok eligazodni. Arra a viszonylag egyszerű kérdésre, hol találom Nietzschét, pontosabban, hogy A történelem hasznáról és káráról miért nem a németek között van, ha már egyszer a németeket külön vette, és nem felel meg neki a logikus, bár elismerem, kissé fantáziátlan ábécérend – nos, erre a válasz sokkal logikusabb, mint én azt gondolnám. Mert először is a könyvtár, akármilyen kicsi vagy nagy, nem logikus képződmény, azaz nem az ész műve, hanem sokkal inkább az érzelmek gyűjteménye. Bár ez így túlzás és elég hülyén hangzik, ám az érzelmeknek mindenképpen nagyobb szerepe van ebben. Aki gyűjt, azt alapvetően ez mozgatja. Ebben egészen biztos. Másodszor pedig tudom jól, hogy Nietzsche sem tekintette magát úgy németnek, mindig hangsúlyozta különállását a német hagyománytól, sőt gyakran emlegette lengyel származását, így viszont hogyan kerülhetne a német-polcra. Ezért a szeretem-polcon van, de azt most nem fejti ki hosszabban, miért. Elégedjek meg annyival, hogy ott van és kész. Igen, a regényírók között, mivel ő nem tartotta soha filozófusnak őt, inkább írónak, de ez nem lefokozást jelent, hanem… Olyat pedig ne mondjak, hogy soha nem fogok itt eligazodni, mert lesz rá elég időm, nem? Nem logikus a kérdés?

Azt mondja, föl sem tudom fogni, mekkora szerencsém van vele. „De, azért kapiskálom." Nem, ugyanis ő kész főnyeremény, ezt nem fogom fel még mindig, hiszen akarhatná azt is, hogy a Rózsadombon lakjunk, ott legyen az otthonunk. A másik otthon. Ehelyett megelégszik azzal, ami van, ennyire szerény és belátó. Egyébként a Rózsadomb nem is lenne túlzottan jó hely, mert nincs ennyire közel a pályaudvarhoz. Ez viszont kritérium, hogy tíz perc alatt elérjük a vonatot. Pedig kívánhatná azt is, mint az az agyonszolizott, tigrismintás fürdőruhájú cicus, aki miatt öt percre majdnem belefulladt a Jadran-tengerbe. Az bizonyára csak ezt kívánná, higgyem el. Olga vagy Yvette, ezeket mindig így hívják, elárulja nekem ezt a kis titkot, csak hogy tudjam. Talán bele is fulladt volna, ám nem adja meg azt az örömet annak az édes kis pipinek, hogy rögtön felköltözzek vele a Rózsadombra. Hiszen minden nőnek efféle vágyai vannak, így működik bennük a lélek. Elvileg akarhatná ő is ezt, akkor sem tudnék tenni ellene semmit, hiszen velünk ugyanúgy lenne minden. De ebbe az „ugyanúgy"-ba most éppen bele-pirult, mert ezt egészen konkétan gondolta, az éjszakára gondolt, és benne még van szemérem. Az a régi típusú szemérem, amit igazán a tizenkilencedik századi angol nőíróktól lehet megtanulni, és akik bármennyire elzártan éltek a birtokukon vagy akármilyen vénkisasszonyok voltak, lényegében mindent tudtak. Olyanokat és arról is, amiről valójában csak álmodozhatnak a mostani baszom-faszom feministák. Meglehet, hogy ezért nem halt meg, lényegében nem, vagy ha igen, akkor gyorsan feltámadt, hogy megmentsem engem. Az ilyenektől, végleg. És nem kell a Rózsadomb sem, megelégszik egy valódi bőrcipővel, ha már ennyire peches volt velük ebben az évben. Sajnos vagy nem, cipőügyben nem szabad kompromisszumot kötni, mindig ezt mondogatja magának, és lám, mégis háromszor hibázott. Ám kinek nincs hibája, most ezt mondjam meg. Vagy már unom ezt a cipőtémát?!

Mondat közben hagy ott, minden átmenet nélkül, ha meglát egy kirakatot. Közben azért figyel rám, visszamondja az utolsó mondatot, ezzel is bizonyítva, hogy mennyire figyel. Csak éppen megint észrevett valamit, mondjam csak nyugodtan tovább, nagyon érdekli, amit mondok. „Hiába, ebben a városban túl sok kirakat van, vagy én járok itt keveset…" Egyszer egy cukrászdából fordult ki úgy, hogy néhány pillanatig azt hittem, örökre itt hagyott ebben a kávészagban és tortaillatban, holott csak eszébe jutott, hogy a sarki boltban van egy rám való, remek sötét zakó. Ott és akkor hirtelen láttam magam öregen: így fogok utána rohanni és (addigra már) türelmesen befejezni minden megkezdett mondatot. Azt mondja, hogy tavaly még ezt szebben mondtam volna, és nem tettem volna ki a zárójelet.

„Hiába, kibaszott jó ízlésem van. Erről mégsem én tehetek…" Körülnéz a zebrán, hogy véletlenül nem hallotta-e más, majd úgy vonul végig a Keleti pályaudvar felé, mint Napóleon egy győztes csata után. Ezt a hasonlatot azonnal vonjam vissza, neki soha nem imponáltak a hadvezérek, különösen nem az az alacsony mitugrász. Ezt a szagot viszont, ami az aluljáróban van, szüntessem meg. Tüntessem el. Ne legyen ez a szag. Csináljak vele valamit addig, amíg a legközelebb jön, mert ezt tényleg nem bírja. Az emberek pedig ne aludjanak a földön, nem igaz, hogy ezzel nem lehet valamit csinálni.

Diktátor vagyok. Egy Néró. Vagyis nem, de valahol azért nagyon mélyen egy diktátor lapul bennem, mert nem hoztam neki Storyt. Eltiltom tőle. Mi rossz van abban, ha ő Storyt olvas?! Az csak olcsó kifogás, hogy elfelejtettem, amikor már a múlt héten bevallottam, hogy szégyellek ilyesmit kérni az újságárusoktól. Pedig nincs ebben semmi szégyellnivaló, az élet lényegében benne van a Storyban, mi a boldogság, ki és miért házasodott meg, vagy miért vált el, ami majdnem ugyanaz. A boldogság mindig a giccs határán billeg, nem igaz? Meg azt is megírják, hogy a hűtlenségből adódnak a bonyodalmak, folyton ez derül ki, hogy csak ezt az egy szabályt kell betartani. Pedig egyszerű, nem? Mármint annak, aki szerelmes, ha viszont már nem, akkor ott köll hagyni és viszontlátás. Vagy egy nő csak akkor házasodhat meg, ha megkérik a kezét, másképp nem, ám ha nem, akkor hiába mondja magát boldognak, az színtiszta hazugság, mivel a nők őszintén erre vágynak. Mindezt olyan jó a délutáni kávé mellett lapozgatni. Nem úgy jó, hogy jó, hanem megnyugtató. És ettől ne fosszam meg csupán azért, mert finnyás vagyok. A fennkölt lelkemmel. „Fennkölt a faszom." Amikor a Smatch-ban észrevétlenül megvehetem, a pénztárosnők úgyis megértenek engem.

„– Ja úgy, a nők – mondotta komoran. – Az a kis tik-tak, igen."

Reggel arra ébredt, hogy Sharon Stone-nal nem elégedett. Az éjszaka átgondolta a filmet, és arra kellett rájönnie, hogy sajnos nem volt elég erotikus. Tök mechanikusan csinálták, meglehetősen fantáziátlanul, bár a krimiszál azért erős volt benne. És Sharon Stone kifejezetten gyengén játszott, egyáltalán nem volt valami erotikus. Vagy szerintem igen? Az éjszaka nem ezen gondolkodtam, hanem aludtam, próbáltam meg kibújni a válasz alól, mert – az az igazság, hogy az utóbbi időben – kissé elgyávultam az efféle kérdéseket hallva. Ez nem válasz, igen vagy nem?, és még mielőtt bármit mondhattam volna, a karosszékben ülve megmutatta nekem, hogyan kellett volna igazából eljátszania Sharon Stone-nak azt a híres jelenetet. „Na, most válaszolj tárgyilagosan és őszintén!? De teljesen őszintén!"

Reméli, hogy értékelem benne az öniróniát. Azért, mert benne nincs túl sok irónia, ha van is humorérzéke, a természete komoly. Csak én csinálok belőle viccet. Az alaptermészete komoly, talán túlságosan is komoly, mivel annyira komolyan veszi a dolgokat, hogy ami igazán mélyen megérinti, arról alig tud valamit mondani. Vagy csak nagyon sokára. („A szenvedély úgy mozog bennem, mint a teherlift.") És hogy arról a városról és arról a történetről már azt tudja mondani, hogy Heves megye, hogy mindig így téveszti el, ez csak látszólagos, ugye értem, hogy miért Heves megye, mert ennyit csak tud a földrajzról, noha nem mindenki járt földrajzversenyre, szóval akkor ez nála azt jelenti, hogy már túl van ezen, legalábbis képes felülemelkedni, bár a hallgatása ettől ép és érinthetetlen.

A telefonban azonnal megmondja, az első halló után, milyen a kedvem. A hangomról. „Úristen, milyen friss a hangod?!" Vagy miért ennyire fáradtan szomorú. Vagy hogy mennyit dohányoztam, és ne dohányozzak túl sokat, mert nem akar sokáig özvegy lenni. Vagy ingerült, amikor csak azért hívott, hogy el ne felejtsek kávét és tusfürdőt hozni. Vagyis szerinte milyen kedvem van, és akkor az úgy van, objektíve, mert ebbe a telefonbeli hangba szeretett bele, ezért ebben az egyben nem tévedhet soha. Bár lehet, hogy ez is csak ráfogás, ha egyféle kezdetet akarunk kijelölni. Holott ennek soha nincs egyetlen oka, legfeljebb önkényesen kiemelünk a megnevezéssel egyet, amivel akarva-akaratlanul elfedjük a többit.

A feleségem története: „A boldogságot nem lehet adagolni – mondta nekem egyik fejedelmi ivadékuk." („Most aztán jól érzem magam. Előbukkant régi jó szokásom, hogy egyetlen számot végtelenítek. Kamaszos, belátom, de a hajam hozzáér az arcomhoz, s ahogy a fülem mögé rakom, van abban valami érzése önmagamnak. Lázas tudatossága a létezésnek. Elmúlt hát a zaklatottság bennem, végtelenre állítódtam magam is, s csak mosolyogni tudok. Jó, a boldogság nagyon jó. I putt a spell of you [nekem így otthonosabb az angolban, elnézhető tán], s közben ha nem volna ennyi dolgom – mint a lézengés és a zenehallgatás, felkészülés újabb munkahullámra –, írni is tudnék. Amúgy pedig kicsit furcsa érzésem van, mert nem száradtak meg a fehérneműim, s most itt ontják magukból az illatot mögöttem a széken, s ettől aztán másodpercekre, ha hátradőlök, nem is tudom, hol vagyok éppen. S ez is jó, mert ebben elmerülök. Így kellene reklámozni a Silant. Öblítse ruháját Silannal, mint magát boldogsággal.` Vagy ilyesmi.")

Az Úr, amikor a büszkeséget osztogatta, akkor bizonyára jókedve volt, és dupla adagot rendelt neki. Gondolod? Nem, mert háromszor vagy négyszer is sorba állt, nem árt egy nőnek ezt rendesen beszerezni, hogy legyen belőle tartalék a nehéz időkre. És mi van, ha elmúlnak azok az idők? Ha elmúltak is, azt egy nő soha nem tudhatja biztosan, mikor melyik idő van, az csak akkor derül ki, ha visszatekint. De ne olyan hülye-picsás elérzékenyülésre gondoljak, amikor például a fényképalbumot nézegeti, mivel azt időnként szortírozza, és a legtöbbet kidobja. A leveleket pedig egyáltalán nem őrzi meg, egyszer hatszázhat darabot dobott ki a szemétbe. Ami mégiscsak mennyiség, ha jobban belegondol.

Miniszterelnök azért nem lenne. Nem vállalná. Egyrészt nem éri meg, másfelől ezekkel nem megy. Levette a kezét erről az országról. Ilyen színpadiasan. Ahh, reménytelen! Még szavazni sem ment el, a második fordulóra. Elvileg magával sem ért egyet, hogy nem ment el, de ha egyszer nincs értelme. Úgyis az a sötét nackós nyer, hát akkor minek? És egyáltalán, a háborúban és a diktatúrában még volt remény, a legsötétebb években is, hogy ez nem maradhat így. Hogy ez ellen tenni kell valamit. Ám most már nincs, váratlanul föladta. Ez másfajta reménytelenség, mint amihez hozzászokott. Be kell látnia, hogy ezekkel együtt nem megy. („Mi és ezek – dühödt és fárasztó ez az engesztelhetetlen grammatika, bár aki soha nem élt kisebbségben, az könnyebben betartja a ragozást.") Ezek még mindig nem fogták föl, micsoda vereségben élnek. Látszik a fejtartásukon az az ostoba büszkeségük, ami több mint konokság, nincs is rá szó, hogy valójában micsoda, és emiatt képtelenek szembesülni azzal, ami van. És ez még csak az első lépés lenne egy végtelenbe vezető úton. De ha még vízum is kell ahhoz, hogy találkozzunk, akkor forradalom lesz! Ezt garantálja. Ugyan, legyintett, ne dobálózzak a szavakkal, a vízumügy jelentéktelen, ne hozzam össze a forradalommal, ha nyolc évig simán kifizette, akkor majd ezt is kibírjuk valahogyan.

Salamander, a cipő-motívum váratlan vége: avagy beszédtöredékek a szerelemről. („A szerelmes olykor úgy érzi, valamiféle démon szállta meg, amely arra készteti, hogy fájdalmat okozzon magának és kiűzessék – Goethe szavaival élve – abból a paradicsomból, amelyet egyébként a kapcsolat jelent számára.") („A szerelem atópiája, eredendő tulajdonsága, amit egyetlen értekezés sem tud megragadni, az lenne, hogy végső fokon csakis egy szigorúan megszólító szándék szerint lehet beszélni róla; akár filozofikus, akár szentenciaszerű, költői vagy regényes formájú, a szerelmes beszédben mindig van egy személy, akihez fordulunk, legyen ez a személy csupán ködkép vagy eljövendő teremtmény. Senkinek sincs kedve a szerelemről beszélni, ha nem valakihez intézi a szavait.")

Egy jelentős szívtipró. Aki ezt mondja, vegyem figyelembe azt is, hogy nem ma kelt fel, hanem jelentős szívtiprónak számított, legalábbis voltak olyan vélemények, hogy azért tiporta a szíveket rendesen. Egy pillanatra elképzeltem, ahogy tiport, azzal a finom és mégis izmos, gátfutós lábával. Nem, inkább nem képzelem el! És nem is futott soha gáton, csupán kétszáz méteren, de azt is hamar abba kellett hagynia, ma már nem fontos, miért.

Azt álmodta, hogy csehszlovák volt. Ez akkor történt, amikor halott volt a lelke. Borzalmas volt. „Mi volt borzalmas, az álom vagy csehszlováknak lenni?" Jó kérdés, de ne humorizáljak ezen, mert egyáltalán nem szokott álmodni, vagy ha igen, akkor sem jegyzi meg. De akkor álmában csehszlovák volt, erre biztosan emlékszik, és ez annyira szívszorító érzés volt. Nyomasztó. Az édesapja is csehszlovák volt, az a kopott, fehér ballonkabát volt rajta, amit viszont már régen elfelejtett. Odament hozzá, és kérdezett tőle valamit, de arra sem emlékszik, hogy mit.

Hosszú kávé, hideg tejjel. A pincér megállt egy pillanatra a hátam mögött, amikor hirtelenül és élesen közbevágtam, segítően, sőt kifejezetten együttérzően nézett fel rá, hogy hozzon egy pohár vizet vagy netán hívjon egy taxit. És azzal az odafigyeléssel és tapintattal állt meg, amivel megerősítette benne a régi meggyőződését, amit már meg is írt, hogy a pincérek valójában angyalok, azaz nem mindegyik, de szinte minden helyen felbukkanhatnak, és ez olyan jó, hogy mindkét városunkban vannak ilyenek. Persze ettől még nem kell elbíznia magát az embernek, de kétségkívül valamiféle nyugalmat ad.

Iii-gen? Ne mondjam ezt így, ilyen magyarországiasan. Beszéljek úgy, rendesen, mint egy ember. Megőrül ettől, azon nyomban megőrül ezektől a hangsúlyoktól! Szótárában ez a legszigorúbb minőségjelző: a magyarországi. Ha pedig azt mondja, magyarok vagy a magyaroknál, akkor legyint vagy dühös. Vagy mindkettő egyszerre. Néha elhúzza a száját, ez a megengedő változat.

Gyerekszáj. „Nem tudom, megfigyelted-e, mostanában anyu olyan kényes tévébemondós…" „Micsoda?! Kinyírlak!" „Nem mostanában, hanem csak ebben a pillanatban…" Majd másnap reggel, rajzfilmnézés közben odasúgta nekem: „Ugye, azért nem nyír ki bennünket, kifinomult embereket?!"

Őszi ember? Dehogy, az efféle lilaságokat nem bírja. Ki nem állja. Bár azt mondták róla, hogy szecessziós a lelke, ha van egyáltalán ilyen. A lélek, úgy látszik, minden jelzőt elvisel. Mindegy, akkor is az október a legszebb. Ebben a városban az október a legszebb. Ezek a fények és ezek a színek! Régi és kipróbált dolog, nem is kell ilyenkor mást tenni, mint nézelődni. Azután hazamenni, feltenni egy kávét, jó meleg és vastag pulóvert húzni, és egy könyvvel bebújni a pléd alá. Ezeknél, mármint a férfiaknál, tette hozzá később egy hosszú történet konklúziójaként, mégiscsak ezerszer fontosabbak a fények! Ha úgy hozná a sors, és ebből meg lehetne élni, akkor október- és fényszakértő szeretne lenni. Az adóügyeket viszont intézzem el én, mert az ÁFÁ-t meg a többi levonást nem érti, arra nincs remény, hogy valaha is megértse. És eleve igazságtalan, hogy ilyen keveset adnak, és még abból is folyton levonnak. Ezért nem is foglalkozik ezzel, úgy jobb.

„Ősz van hát, s az jutott eszembe, mennyire szerettem is régen, istenem, nagyon régen az őszt, ha esett az eső és nem ázott át a cipőm (általában nem, mert mindig a vastagtalpú, bakancsos hajlamú cipőket részesítettem előnyben), és meleg volt otthon. Alma és könyv, ez volt a boldogság maga. Most meg itt ülök a melegben, alma is van a pulton, a cipőm se ázik át, s ugyanolyan nagyon boldog vagyok az élettől, mint éppen tizenhat-hét éve, csak akkor azért voltam boldog, mert abban reménykedtem, hogy így lesz, ahogy van. Ez jutott eszembe, ahogy kissé csodálkozva rájöttem, hogy bár sajog mindenem, fáradt is voltam a nap folyamán, estére mégis még mindig jár az agyam, s fordítok vidáman, tényleg kedvvel, bár nyöszkölődve, de azt meg külön szeretek. S hálás vagyok az égnek, hogy minden így van, s nem felejtettem el az akkori remény-boldogságomat, amit így, ha lehet, még teljesebbnek érzek. (Post scriptumot is írok: az említett aprócska ruhadarab egyre több modus vivendit vet fel, amire csak a modus probandi lehet a válasz. Ennél többet is mondhatnék, de akármilyen szigorú is volt a latintanárnőm, az időnek ezen magasságában tudományos megközelítésben még csak annyi jut eszembe, hogy aguila non captat muscas, viszont manus manum lavat. Az összefüggések tehát jelen vannak.)"

Via Kelebia. A határőr, miután visszaadta az övét, másodszor is elkérte tőlem az útlevelem, akkurátusan újra végiglapozta, majd szigorúan belenyomott egy pecsétet. Ha egyedül vagyok, akkor ritkán pecsételnek. „Biztos azért, mert meglátta, hogy egy jugoszlávnak fogdosod a lábát! Lehet, hogy van egy titkos EU-előírás vagy végrehajtási utasítás, hogy aki egy jugoszláv lábát fogdossa vagy simogatja, az nem lesz kompatibilis soha…" „Ó, dehogynem, tudják ők azt nagyon jól, mert megfigyelték a kémműholdakról, volt rá éppen elég idejük, hogy micsoda jó lábúak vannak ott." „Ezt speciel megértem, hogy szükségük is lehet erre a sok rövidlábú, ájrópai fajta közt, akik lépten-nyomon rálépnek a tampon zsinórjára, de mi ez a többes szám? Hogyan beszélhetünk egyáltalán többes számban?" A határon túl pedig már azon sajnálkoztunk, hogy miért nem hoztuk magunkkal, azaz nem csempésztük át azt a hatalmas számítógépet, B. nagyvonalú ajándékát, amit most simán megtehettünk volna. Kiváló csempészidő, ebben a pénteki tumultusban.

Az októberi ég. „Fölnéztem, ki az ablakon, fölfelé, hátha látszik az Úr. Talán látszik az Úristenből egy darab."