Mesterházi Mónika költészetét jellemezve Ferencz Győző „az elme éles, analitikus módszereinek” és a „a lélek leheletnyi rezdüléseinek” egyensúlyát emlegeti. Ezek a költemények olykor kopár életérzést közvetítenek, feltérképezik a lét köznapiságát, felfokozott ürességét és magányosságát, ám a téli sültgesztenye-evést idézve megpendülnek a nosztalgia húrjai, másutt felrémlik Weöres Sándor gyermeki játékossága („Hull az eső, nől a gomba, / Én csak ballagok magamba, / Szemben velem jön a múlt, / Nem volt ilyen bonyolult”), a nagy költőelődök virtuozitása (például egy szellemes visszhang-versben, ahol minden sor vége feleletként „csapja le” a feldobott labdát) vagy éppen a nyelvkritikus irónia: a csokoládépapír „Keep cool and dry” feliratának félrefordítása nemesedik így parodisztikus életfilozófiává (legyünk lazák és szárazak!). Mesterházi Mónika költészete nem hivalkodik szenvedélyes alanyisággal, mégis könyörtelen őszinteség jellemzi. Bátran számot vet komoly döntésekkel, legyen szó szerelemről, barátságról, gyermektelenségről: „minden szót ki lehet mondani: / ha nem igaz, legalább nem állja el / önnön tompa fénykörével a látást”. Ugyanezen vers azonban óv a bőbeszédűségtől és az izgágaságtól („csak takarékosan… csak óvatosan”), negatívban metszve ki e líra két alapvető erényét, a visszafogottságot és az átgondoltságot. E finoman gunyoros, mértanian szerkesztett és érzékenyen dallamos költészet mélyén az emberi fájdalom és szenvedély metruma lüktet eltitkolhatatlanul.

Lackfi János: – Villamos.JPG című versedben olvasom: „Már többször megnéztem a villamost, / Felnagyítottam, tükröztem magára, / Véletlenül fejre is állítottam”. Törvényszerű, hogy a költő ilyen árgus tekintettel vegye szemügyre a körötte lévő valóságot? Mindig ilyen szemlélődve jársz-kelsz a világban? Fejben állandóan „dolgozol”? Egyáltalán, munka szerinted a költői munka?

Mesterházi Mónika: – Munka, játék, attól függ. Még a lakáson belül is előfordul, hogy valamit „meglátok hirtelen”. Rosszat tesz a szemlélődésnek, ha az ember mindig céllal utazik, és útközben is magával görgeti a tennivalóit (számlakönyv, számológép, szódolgozat). A véletleneknek helyet kell hagyni. Kosztolányi azt ajánlotta Vas Istvánnak, „naponta három órát” töltsön íróasztalánál, figyeljen befelé. Nem merem megmondani, hol vagyok ettől. Talán változtatnom kellene az életmódomon. Nem végzek „költői munkát”, az alkatom rapszodikus, emiatt írok verset. De előfordul, hogy megírok valakit, akit ismerek (vagy nem írom meg, és az nekem rossz – gyáva vagyok). Ha az ember kívülről lát és láttat egy kapcsolatot, amiben éppen él, az a kapcsolaton nem segít. Nagyobb tét viszont a hamis helyett az érvényest valahogy megjeleníteni, elkapni. Igaz: ha éppen éjjel tudok verset írni, nem izgat, hogy másnap mennyire leszek friss. (Megfordítva: ha ez izgat, úgysem tudok írni.) Régen, mikor tanítani jártam, a tanítás előtti adrenalinszinttől, irodalmi készenléttől, jó és rossz szorongástól gyakran jutottak eszembe teljes, erős sorok. Amikor ezeket nem írtam le, úgy elvesztek, mint az álom. Ha leírtam, később is tovább tudtam rajtuk dolgozni.

– Milyen nálad a vers keletkezését kiváltó impulzus? Gondolati, ritmikai, képi? A Nyárvég című szövegről például, mely így kezdődik: „Ég veletek, szép tarka, világos nyáriruháim”, mindhármat el tudom képzelni. Mi indítja el a dominósort? A nyári ruhák látványa a szekrényben? A disztichon-lüktetés? A mulandóság gondolata? Van-e statisztikai sorrend?

– Nekem a legfontosabbak: élmény, gondolat, látvány, egybeesés, evidencia. Ebben a versben a ruhák látványa – nem a szekrényben: az ágyon, a börtönlétre várva – és persze a magam hasonló helyzete (akkoriban tanár voltam). Nem mintha néha ne jutna eszembe valami a dallama, hangzása alapján, de az a ritkább. (Bár ahogy most mondod, itt például a „nyáriruháim” adoniszi kolónja is segíthetett.) Egyszer egy számomra régről fontos ember olyan nézeteket tulajdonított nekem, amelyek az ő nézeteinek voltak az ellenkező előjelű változatai, miközben az én magánvéleményem nem érdekelte. Köznyelven úgy lehetne mondani, hogy átnézett rajtam. Erről viszont – miközben a jelenet fájdalmat és csalódást hagyott bennem – eszembe jutott az optikának az a trükkje, amit mágikus nézésnek is szokás nevezni, vagy párhuzamos látásnak: ha egyforma tárgyakat a nézésünkkel, a fókusz eltolásával egymásra montírozunk (ehhez a tárgy mögé kell nézni), térbeli alakzat rajzolódik ki. Ebből az ötletből született Párhuzamos látás (A mágikus szem) című versem. Mottónak ott hagytam a fenti leírás angol nyelvű változatát, és a talált tárgy játékául meghagytam az utolsó mondatot is: „See illustration below.” Utána jön a versem…

– Sokféle formában írsz, antik metrumtól a kubai songon, népdalon, Shakespeare-szonetten át a nibelungizált alexandrinusig. Szűkszavú lírád ilyenformán próteuszi tevékenység, úgy tűnik, a nyelv irányítja a valóság szüntelen metamorfózisait. Másutt a nyelvet puzzle-ként ábrázolod: „szóból a látványt rakhatod ki”. Itt a verbalitást mintha alárendelt pozícióban, hagyományos ábrázoló funkcióban látnánk. Akkor most tartalom és forma vetélkedésében nálad melyik az elsődleges, melyik szemeli ki magához a másikát?

– Eleinte nem tudatosan dönt az ember, a formát a hagyományból észrevétlenül kapja. Tágíthatók is a határok: a dalforma például egyszerre lehet könnyű és fájdalmas, a szonett nagyon alkalmas a sűrítésre, intenzitásra, élethelyzet megfejtésére, a szabad vers a mondanivaló kifeszítését, játékos ellensúlyozását segíti. Másfelől van egy ösztönös elem: az első sor is meghatározza a verset. (Bár előfordult, hogy az a bizonyos kiváltó sor végül nem a vers elejére került.)

– Egy közismert, tragikus keletkezésű dzsessz-sztenderdet idézve írod: „A költészet nem szomorú vasárnap, / Hanem kitartott, pontos hétköznapok”. Ezek szerint a műhelymunka is kiszámított, köznapi munka lenne? Nem kell hozzá valami kis ceremónia, rituálé, különleges hangoltság? Vagy az irracionális elemek menet közben adódnak a művelethez?

– Dehogynem, hangoltság mindenképpen kell, az előmunkálatok a műfajtól is függnek. Bármilyen nagyobb kompozícióhoz ki kell találni a részleteket és a szerkezetet. Egyszer például elhatároztam, hogy szesztinát írok (Schein Gábortól és Ferencz Győző fordításában olvastam ilyeneket). Ennél a formánál meg kellett fontolnom, milyen szavak kerüljenek a sorok végére, hogy más-más sorrendben hétszer visszatérve el lehessen viselni őket. Másfelől milyen élethelyzetben fordul elő ilyen monotonitás. Így választottam Szesztina-próba című versemhez a mozgólépcsőt, amely szállította a mindennapi élményeket, a hasonlatokat és a metafizikus távlatot is. A szavak keresésekor a szófajuk, nyelvtani esetük ugyanolyan fontos volt, mint a jelentésük, hiszen a magyar nem izoláló nyelv, ez a versforma (műfaj?) viszont mégis építőkockának használja a sorvégi szavakat. A hat szó: magamban, vár, (mozgó)lépcsőn, ugyanaz, arcról (egy csalás: arcból), ismerem. Azért ezek elég jellegzetes szavaim, azt hiszem.

– A talált szövegek mint „ready made” tárgyak beemelése a versbe avantgárd eszközből mára a líra mindennapos eljárása lett. Csámpás című versedben, mely alighanem személyes emlékmű állítása, mégpedig egy kedves háziállatnak, szótárakból vett idézeteket és szókincset használsz, nyilván az érzelmesség józan ellensúlyozása végett. Mi kelti fel a figyelmedet egy költői „talált szövegben”, melyet aztán kimetszel környezetéből, és más összefüggésbe helyezel?

– A dolgok találkozása, egybeesése hasznos. Csámpás (talált) keverék kutya volt, a „csámpás” szónak pedig szintén ismeretlen az eredete. Tehát nem akárhol, hanem a Történeti Etimológiai Szótárban nyomoztam utána. Tóth Krisztinától kaptam egy nagyon kedves installációt ehhez a vershez. De visszatérve, akár félrehallás, félreolvasás is szóba jöhet itt. És bármiféle (főleg tömörítő, de akár túlzó, szándékosan torzító) változtatásra szükség lehet. Egy másik példa: az elektronikus adóbevalláskor alkalmazott műveleteket leíró három ige („Letöltöttem, kitöltöttem, feladtam”) keserű (és a keserűséget játékkal oldó) versre ragadtatott, éppen az életemre leselkedő bürokrácia tárgykörében. A címe Január 12., az éves bevallás határideje. Elvileg egyébként bármiből lehet vers, a gyakorlatban viszont van, ami nem találja meg a műfaját: várni kell rá, leírni prózában, hátha kiderül, mi a célja velem. Ugyanis nem jó, ha csak az ötlet van meg, az még nem lényegül át szöveggé. Nem keresett akar az ember lenni, hanem (legalább önmaga számára) érvényes.

– Az „elsőknek” mindig korszakos jelentősége van életünkben, akkor is, ha később aztán nem válnak be… Gondolok itt az első szerelemre, az első önálló lakásra, az első munkahelyre, és persze… az első versre. Emlékszel még rá? A Penzumban olvashatjuk: „Ha elővenném a gyerekkorom, / néhány hangsúlyt, néhány írásjelet / biztos megváltoztatnék”. Igaz ez első „költői művedre” is? Mik az azt követő lépések, kik a mesterek, fontos kortársak?

– Első feljegyzett versem: „Kicsi bagoly nem sokára / Nagy lesz, és már megutálja.” Hurráoptimizmusom mit sem változott… Aztán hosszú kihagyás, versformákkal való játékok, végül az egyetemen kezdtem verset írni, Géher István bátorítására. Nem tudom, mi a saját hangom, de tudom, mit érzek hamisnak, mesterkéltnek, tetszelgőnek, mit akarok elkerülni. Sokkal többféle verset szeretek például olvasni, mint ahány hat rám. Mindig gondban vagyok, ha legkedvesebb költőimet kell felsorolnom. Későn kezdtem írni, már az egyetem alatt, úgyhogy a kortársak erősebben hatottak, mint a klasszikusok. Ferencz Győző második kötetének hangja több akkor írt versemen is érződik, vagy Géher István első két kötetének a hangja. Egyszer írtam valamit, Felhajtóerő címmel, ezen Szabó T. Anna hangja ütött át, gyorsan neki is ajánlottam.

– „Egy jó kezdősorért rimánkodott” – írod a Nőgyógyászati rendelés szorongó hősnőjéről. Ott a bizonytalanság érzete fokozódik: „mi lesz, ha benyit egy miféle nyelvbe”. Metaforikusan egy kérlelhetetlenül közelítő vershelyzetről is beszélhet ez a szöveg. Milyenek a vers születésének előzményei, van-e állandó külső körülmény, amely az íráshoz elengedhetetlen?

– Az első ötlet leírásához kotorászás a táskában vagy a zsebben toll után. Az átdolgozáshoz inkább fekvő, félfekvő helyzet („Leplembe burkolva könyökemre dőlök”), először füzet, aztán laptop. Sajnos töltőtollal már nem írok… Itt kezdődik az egyéniség feladása. Egyetemen még előfordult, hogy egy zölddel újratöltött kék tintapatron szétment a kezemben romantikaszemináriumon. Nem, ceruzával vagy tollal írom először, ahova sikerül (borítékra, notesz végébe, könyvbe), aztán átmásolom és továbbírom füzetbe (elvileg egy füzetbe, gyakorlatilag most már párhuzamos megkezdett füzeteim vannak), és aztán mikor begépelem (de néha most már gépben is dolgozom ki, sőt ha itthon jut eszembe, akkor esetleg végig gépben is készül), akkor a sorok feszességét még jobban is látom.

Talán egy-két dal formájú vers akad, amit fejben írtam, és aztán „lemásoltam”. És van pár versem, amit többször átírtam. Manyuci nevű dédanyámról először szabad verset kezdtem írni, de nem tartott sehova. Kiderült, hogy az őrültségének mégis kell valami rend, így lett a vers jóval erősebben jambikus, és ebből adódtak megoldások is. Például a zárás így hangzott először: „Így aztán megesett, hogy a Kispestre szánt / nyolc kötet könyvet Csepelről / már csak a Kálvin téri rokonságig vitte el – / a külvilág egyszerűen őrültnek tekintette.” Mikor kialakult a jambikus zárlat, valahogy a tudatom mélyéről a hely neve is előugrott, és talán kicsit ironikusabbá is alakítottam a szöveget. „Így aztán volt, hogy a Kispestre szánt / nyolc kötet könyvet Hidegkútról / csak a belvárosi rokonságig cipelte, / a prodzsekt itt véget ért. A külvilág / persze nem értette a lényeget, / egyszerűen őrültnek tekintették” (Manyuci). Mindez kb. négy év kihagyás után állt össze. Amúgy sincs rá garancia, hogy egy félbehagyott dolgot mikor tudok befejezni. Ha valamiben elbizonytalanodom, mármint nem jövök rá, mitől nem jó, akkor akár évek telhetnek bele, mire át tudom rakni úgy, hogy már elfogadjam.

– A vers születését megelőzi-e valamilyen speciális közérzet, hangulat?

– „Öröm előzi, hirtelen öröm” – hát nem, épp ellenkezőleg: rossz közérzet, de ha ellenállok neki (társaságba megyek), a verset is elűzöm. Az írás külső körülményei nálam a magány, a csend; másfelől vagy zaklatottság, vagy épp szemlélődő állapot. Játékos versnél az előzmény lehet valami energikus ajzottság-telítettség is. Megesett, hogy valamely kép, helyzet, összefüggés egy álmom következménye volt, onnan mentettem meg. Később persze mindenképp kell egy kis eltávolítás, legalább annyi, hogy tudjam, mit miért csinálok, tehát a hatása legyen álomszerű, ne én legyek bizonytalan. Az álom okozta bizonytalanságot viszont többször is emlegetem: „Álmában elfelejti a szobát / De volt már itt és akkor is zuhant” (Este), „Honnan jársz vissza, lélek, akár egy este is, / hogy riadtan keresed a helyed, falak / és ágy, ablak és mennyezet kialakult / rendjében ismeretlenül.” (Szabad vagy); A lélek állapota álmában címmel pedig álom- és látványelemeket kevertem. Úgy látom: az álom (alvás) mint állapot foglalkoztatott, a szürreális képszerűség kevésbé. Amikor pedig a Műhely felkérésére álom-verset kellett írnom, az alvás és a számítógép töredezettségmentesítő programját vetítettem egymásra.

– Fordítasz, tanítasz, irodalomtörténészi éned tehát jól tudja, hogy az alkotói életműveket „korszakolni” szokás. Vajon ez csak afféle „kritikusi huncutság” vagy tényleg van belső, az életműből törvényszerűen következő alapja? Ha pedig túlfelől nézzük: alkotóként mennyire érzel ilyen határvonalakat?

– Mikor főiskolán tanítottam, didaktikai célból, meg mert amúgy is jellemző rá, W. B. Yeats életművét korszakokra tagolva mutattam be. A vizsgán közölte egy hallgató: „csak arra emlékszem, hogy négy korszaka volt”. De azt hiszem, akire jellemzőek az éles váltások, annál is belejátszik a szándék mellett a világ, a társadalom („a geopolitikai helyzet”) változása is. Yeats mellé jó példa a húsz évvel fiatalabb Babits is. Nálam a váltások valahogy belső változásokkal függtek össze, ezeket szintén nehéz volna életrajzilag adatolni. Vagy talán lehetne: kapcsolatok, halál, új helyszín, kerek évforduló stb. Sors bona című ciklusom az életem korszakolhatósága alkalmából íródott (30 éves lettem abban az évben), és egyben a harmadik kötetem logikus lezárását is adta.

– Tapasztalatod szerint ki lakik a papír túloldalán? Találkozol-e olvasói reakciókkal, vetted-e hasznukat, beépülnek-e ezek az észleletek, olvasatok a műbe?

– A visszajelzés fontos, de sokszor abban merül ki, hogy „láttuk a versedet”, ez még azt sem jelenti, hogy az illető elolvasta volna. A kollégák véleménye már inkább számít. Bár talán ez is érzelmi dolog: örülök, ha mondanak valamit, de nem tudok szándékosan úgy írni, hogy a kedvükre legyen (nem is akarnék). A Sors bona ciklus annak idején elhangzott a rádióban, és akkor két olvasó is felhívott. Az egyik inkább dicsért, nem emlékszem pontosan, a másik viszont a lányai lehetséges életútját látta az én élményeimben – ebből aztán új verset is írtam, Utóhang (Elhatárolom magam) címmel. Így kezdődik: „Hogy eltalálta őket és milyen / szomorú lett, mennyire ismeri / ugyanezt, és mit gondolok, vajon / hasonló sorsú lánygyermekei / mint elrettentő példát értenék-e / elrettentő személyes verseim?”

Van viszont úgynevezett „első olvasóm”, néha telefonba olvasom fel neki, amit írtam. Bele szokott kérdezni, és olyankor lehet, hogy valóban baj van a szöveggel. Bizonyos verseimet akár több költőtársamnak is elküldöm e-mailben, tesztelésre. De inkább őket tesztelem vele… Beleszólni nem nagyon tudnak, vagy én nem tudom közvetlenül hasznosítani a véleményüket. Úgyhogy az első olvasó is én vagyok – másnap vagy valamivel később.

– Tudatos vagy ösztönös alkotónak vallod magad? Egyáltalán, ez a sarkított ellentét megállja a helyét?

– Az erős érzelmi töltés mindenképp használ a versnek, mert visszavenni lehet, alakítani is lehet, de „tétet” kívülről vinni a szövegbe nem. Számomra azonban ugyanilyen fontos a szándékosság, például a költői hatások esetén. Ugyanis lehet a hatás véletlen (szándéktalan), de fel kell ismerni, és akkor már el lehet vele játszani.

– Sokat fordítasz, kritikusként is tevékenykedsz, naplót írsz. Ezek a műfajok segítik, esetleg gátolják-e költői munkádat?

– Kis mennyiségben minden inspirál. A naplóírás, a gondolkodásnak ez a gyalogos változata kifejezetten rásegít, ugyanúgy, mint a versolvasás – nem ötletek eltulajdonítására gondolok, hanem hogy egy másik, szellemi síkra felérjek –, de a nagy tömegben végzett műfordítói munka (bármilyen szellemi munka) ugyanúgy elveszi a szabad agyterületeket, mint ahogy a számítógép memóriáját is lassítják a párhuzamosan futó feladatok. Mikor írnom kellene, néha olvasni sem tudok, olyan, mintha nem jutnék szóhoz egy beszélgetésben. Nagyon jó viszont a kertészkedés vagy bármilyen manuális munka, még a mosogatás is, persze megfelelő adagolásban.

– Van-e a versnek meditatív, természetfeletti dimenziója, értelmezhető-e fohászként?

–„Legalább nem beszéd. Nem is ima. / Negatívon üres, fekete Hold” – írtam régen. Ez persze csak rám vonatkozik, más versében nyilván lehet ilyen töltés.

– A költői küldetés természetéről erősen megoszlanak a vélemények, de a mai alkotók egyre kevésbé tűnnek népet vezérlő lángoszlopoknak. Mit gondolsz erről a kérdésről?

– Lehet a lírának társadalmi funkciója, de csak ha az egész költő ott van mögötte – gondoljunk Petőfire, Adyra, József Attilára –, nekik egy-egy versük nagyobb tömegre is hatott. Ez már a múlté amúgy, ma már nincs ilyen szerepe a költészetnek, attól tartok, hogy a társadalomnak sincs „egésze”. De társadalmi versnek nevezném nemcsak a társadalommal valamilyen okból vagy célból, hanem mint témával, közérzettel, élménnyel foglalkozó verseket is. Máshogy ír József Attila, akinél mindhárom „funkció” együtt van, mint Babits: az ő számára a Cigány a siralomházban téma, nem mintha nem érintené erősen. És aztán ott van Petri, aki mindig külső szögből néz. Ilyen értelemben ma is számos költő ír(hat) társadalmi verset.

– Némely költők minden különösebb gátlás nélkül dolgoznak „alkalmazott műfajokban”, írnak dalszöveget, köszöntőket művésztársaik évfordulói kapcsán. Volt-e hasonló tapasztalatod?

– Egy felkérésre írt versről tudok beszámolni. A Beszélőben Ambrus Judit Szilágyi Lenke képeiről íratott szövegeket, először egy rendezvényre, majd lapbeli közlésre. Írtam valamit, nem lett jó, de közben egy másik fénykép is foglalkoztatott, amivel nem jutottam dűlőre. A „Budapest, 2005” című képhez, amelyen az „ERROR” felirat olvasható (a budapesti Terror Házáról), számos ötletet gyártottam, különböző t-vel kezdődő szóról levágtam az első betűt. Rögtön előkerült az „évedés” és a „réfa”. Érdekes, jópofa dolgok születtek, némelyik el is indított bennem egy-két sort, de az egész nem tartott sehova. „És nem vágják a képedbe, / hogy addig nyújtózz, míg az akaród ér” – ez például kimaradt. Azt is elárulhatom, hogy egy szótárt lapoztam fel a T-nél, és egymás után írtam ki a szavakat, asszociáltam a szókapcsolatokat. De nem tudtam megírni, és el is felejtettem. Aztán úgy fél év múlva, az éppen esedékes lapszám előtt még egyszer felmerült, hogy ha tudok, írjak valamelyik Szilágyi Lenke-képről. Éjfélig. Előtte, nyáron Vörösmarty verseit olvastam (válogattam diákoknak), és valahogy a té nélküli fogalmak (pl. a t-anulság) és Vörösmarty emelkedett szelleme egymásra találtak. Számomra is meglepő szöveg született, olyan montázs, amelyen talán átüt az emelkedettség is, de a téboly kaleidoszkópján keresztül.