Ébredj, mondtam magamnak. Kinyitottam a szemem, lábammal megkerestem a papucsot. Egy darabig még ültem az ágy szélén, és emlékeztettem magam arra, ami tegnap történt. Ki se nyitottam az ablakot, már éreztem, hogy esett: a nedves fa illata árulkodott. Egyetlen határozott mozdulattal elrántottam a függönyt, vigyáztam a zajokkal, nehogy anyu idő előtt fölkeljen. Azt kívántam mindkettőnknek, aludjon minél többet, minél mélyebben. Mezítláb másztam föl az ablakpárkányra, hogy a leszakadt drótokat visszahajlítsam a függönyringlire. Hideg volt az ablaküveg, ahogy a fenekemhez ért, porszagú volt a függöny, a talpam pedig nedves lett a párkánytól. Kinyitottam az ablakot.

Minden elázott az udvaron. Kiszaladtam a teregetőhöz, és megtapogattam a ruhákat. Amikor a pulóveremen megláttam a madárszart, mondtam magamnak, hogy ma ne menj iskolába. És a ruhákat se szedd be. Eszembe jutott a biológiadolgozat, az osztályfőnököm meg az Akli Miklós. Nagy eső eshetett az éjjel, mert az udvar közepén tócsa állt, a ruhákból, anyu rongyos pólóiból még most is csöpögött a víz. Csak a lefolyó szűrőjét kellett volna megemelnem, hogy az egész zmötyi lefolyjon, de hagytam úgy, ahogy van. Az ecetfánk apró levélkéi ringatóztak a tócsa felszínén.

Főzz kávét, mondtam, de rám köszöntek a második emeletről. Fölnéztem, és hanyagul, fáradtan a szőnyegporolónak támaszkodtam. Fúrógép volt a férfi kezében, és egy narancssárga hosszabbító. Anyuról érdeklődött, meg a nővéreimről, és válaszolnom kellett, mert a betegeket meg a kisgyerekeket mindenki szereti. Rólam azt mondták ott a második emeleten, hogy erős vagyok, kibírok mindent. Nem a férfi szemébe néztem, hanem a kövezeten kígyózó végtelen vezetékre, s az élénksárga színtől, az éles, tiszta kontúroktól sírhatnékom támadt. Szerettem volna a férfi lakásába kéredzkedni, körülnézni a tiszta körvonalú tárgyak közt, kihajolni az ablakon, bámulni a forgalmat, hallgatni az utcai veszekedéseket, mások nyomorúságát. Vagy legalább kezembe venni a narancsszínű hosszabbítót.

Nem öltöztem át, pedig fáztam a hálóingben. Csak egy zoknit vettem föl. Míg lefőtt a kávé, anyu fölött álltam. Néztem a szemét, a szemhéj mögött vándorló dudort. Néha meg-megrángott a lába, kevesebbszer, mint ébren. Próbáltam fölidézni, hány szem altatót adtam neki előző este. A kávé szagára aztán felriadt. Kinyitotta a szemét, sóhajtott, de a fejét nem mozdította. Szerettem volna megrázni, hogy szedje össze magát. Azt se mondta, hogy jó reggelt. Szia, köszöntöttem. De nagyot aludtál. Anyu nem sejtette, hogy altatózom.

Elkészítettem a két kávét, letettem a csészéket a földre. Hoztam gyufát, cigarettát, hamutartót. Lehúztam anyuról a tollpaplant, és ő hadonászni kezdett, mintha nem tudná, hogy mindjárt hozom a kockás plédet, és betakarom. Ne kapd föl a vizet, csitítottam magam. Fázom, mondta anyu, de kicsit összeakadt a nyelve. A paplant az ebédlőasztalra tettem szellőzni, aztán hoztam a takarót. A hónaljánál fogva följebb húztam anyut, bár egyedül is képes lett volna föltápászkodni. Megtapogattam a derékaljat, hogy száraz-e, aztán leültem az ágy szélére, és fölkapcsoltam az állólámpát. Nem mész ma iskolába, kérdezte. Látod, válaszoltam. Igazgatni kezdte a haját, és intett, hogy hozzam a fésűt. A kezébe nyomtam, hogy legalább próbálja meg. Fogd már. Erővel ráhajtogattam az ujjait a fésű nyelére, de éreztem, hogy ellenáll. Gyerünk. Nem megy, mondta. Menne, ha akarnád, morogtam. De azért mögé térdeltem, rá a párnákra, és fésülni kezdtem. Rátenyereltem a hajhagymákra, hogy ne fájjon neki annyira. Tudtam, hogy könny szökik a szemébe, ha fésülöm. Marokra fogtam a haját, és a vékony, ősz nyalábon háromszor kellett körbetekernem a hajgumit, hogy tartsa. Megvagyunk, mondtam, és anyu megtörölte a szemét. A fésű fogai közt maradt hajszálakat kiszórtam az ablakon, aztán mentem hányni, mert hiába mondogattam fésülés közben, hogy lélegezz mélyeket.

A vécében észrevettem, hogy megint átázott a plafon, de szerencsére éppen a vécécsészébe csöpögött a rozsdaszínű víz, úgyhogy nem volt szükség felmosórongyra, vödörre. Néztem, ahogy csöpög, megjegyeztem a ritmust. Nem lett volna szabad beépítenünk a világítóudvart, s emlékeztettem magam, mi történt két éve, amikor dögszag volt a vécénkben. Föl kellett mennem az elsőre, és megkérni a fölöttünk lakót, hogy a világítóudvarába nézhessek. Persze feltételeket szabott, pedig még csak hatodikos voltam. Ki lehet bírni, mondogattam, miközben simogatott, aztán bemásztam a világítóudvarba, és lapáttal egy nagy fekete szemeteszsákba kotortam a cirmos maradékát. Kérdezte a szomszéd, tartson-e bakot, és kiröhögött, amiért nem tudom, ez mit jelent. Visszamásztam a kamrába, és cipőstül a férfi tenyerébe léptem. Nem az én macskám, mondta.

Visszaültem az ágyra, anyuhoz. Kérdezte, miért hánytam. Éreztem, azt hiszi, megint bekaptam a legyet, de nem nyugtathattam meg azzal, hogy a hajadtól. Rosszat ettem, mondtam, és a takarón keresztül megcirógattam sorvadó combizmait. Kezébe adtam a kávéscsészét, szájába tettem egy szál előre meggyújtott cigarettát. A gyufaszagot jó mélyen belélegeztem. A kockás pléd egy mélyedésében elhelyeztem a hamutartót, aztán én is belekortyoltam a kávémba. Láttam, hogy csípi anyu szemét a füst, úgyhogy kivettem a szájából a cigit, s csak akkor raktam vissza, hogy szívja meg, amikor kérte. Amikor észrevettem a kávémban úszó korpadarabkákat, újra fölfordult a gyomrom. Lélegezz mélyeket. Amikor én is beleszívtam a cigibe, anyu azt mondta, nem is tudtam, hogy dohányzol. Hát most már tudod, válaszoltam, aztán tartottam neki a cigit, hogy szívjon. Beszélgetni kezdtünk, s anyu néha mást mondott, mint amit mondani szeretett volna. Láttam tegnap aput, meséltem. A pályaudvaron, kérdezte elgondolkozva. Félreraktam a korpás kávét, megszívtam a cigit, bólintottam. Hamuztam sok picit, idegesen, anyu elé tartottam a cigarettát. Szívd. Megöregedett, mondtam, ősz a haja. Van valami seb az arcán. Szemüveget hord, és meghízott. Beindulhatott a sörbiznisz. Észrevett téged, kérdezte anyu, és kaszáló mozdulatokkal igazgatni kezdte a pólóját. Segítettem neki. Nem hiszem, hogy megismert, válaszoltam, és elnyomtam a cigit, mert már a füstszűrőt szívtuk.

Kimentem a konyhába, hogy csináljak valami reggelit. Benéztem a hűtőszekrénybe, ami dugig volt kovászos uborkával. Elővettem négy tojást meg egy hagymát. Meggyújtottam a gázt, megszagoltam a gyufát jó közelről, és vártam, hogy kicsit melegebb legyen. Fölütöttem a tojásokat, meghámoztam, fölaprítottam a hagymát. Hagymától sosem sírsz, mondtam büszkén, és fölidéztem az osztályfőnököm pillantását, amikor bográcsoláshoz készülődtünk egy osztálykiránduláson. Nem akartam, hogy megsimogassa a vállamat, de neki jóleshetett. Fölvertem a tojásokat, sót szórtam bele, aztán mielőtt a serpenyőbe öntöttem volna, a szobában becsuktam az ablakot, mert anyu azt kiabálta, hogy fázik.

Lehúztam a tűzről a serpenyőt, de egy darabig még bámulni szerettem volna a lángot. Na, gyerünk, mondtam. Elharmadoltam a rántottát, aztán a kétharmad részt csípős paprikával hintettem meg, az egyharmadot édessel. Kicsit odaégett a széle, de mondtam, hogy ez legyen a legfőbb gondod. Mint a másod-unokatestvérem fejét, hasamhoz szorítottam a tegnapi veknit, és vágtam belőle két vastag szeletet. A rántotta kétharmadát magamnak szedtem ki, az egyharmadát pedig anyunak, mert féltem, hogy kakilni fog, és akkor nekem kell majd kitörölni a fenekét. Magamnak villát vittem, anyunak kanalat. Raktam szalvétát egy tálcára, hogy szükség esetén legyen mivel letörölni a nyálát. Amikor anyu meglátott, azt mondta, megint kettő van belőlem, és én azzal próbáltam megnevettetni, hogy azt mondtam, néha én is azt hiszem. Nehezteltem anyura, hogy meg se próbál nevetni. Félrehúztam egy kis területen a paplant, hogy helyet szorítsak a tányéromnak az ebédlőasztalon. A narancssárga hosszabbítós férfi bekapcsolta a fúrógépet, pedig alig múlt nyolc óra, és rezegni kezdett bennem ott, ahol akkor szokott, ha a másod-unokatestvérem megvadul. Már épp enni kezdtem volna, amikor anyu ahelyett, hogy megpróbálta volna kézbe venni a kanalat, várakozón felém fordította a fejét. Észrevettem, hogy az előbb önkéntelenül megszívtam az orrom, de arra azért ügyeltem, hogy ne csapjam le a villát túlontúl hangosan. Fölálltam, és a fiókos szekrényből előkerestem a gézt. Anyu azt hitte, meg fogom etetni, ezért felém tolta a tálcát. Megráztam a fejem, megfogtam anyu jobbját, és négyszer-ötször áttekertem rajta a gézt. Ellenőriztem, elég szoros-e, aztán a tenyere és a géz közé csúsztattam a kanál nyelét. Anyu mosolygott, én pedig azt mondtam, így ni. Most már önállóan ehetsz.

Valaki nagyon nem akarhatta, hogy jóllakjak, mert csöngettek. A nagyobbik nővérem állt az ajtóban, meg az egyik gyereke. Nem baj, hozott pénzt. Sok arany ment ki tegnap, mondta, ezüst meg még több. Leült anyu ágya szélére, nézte, ahogy eszik, de hiába vártam, nem mondott semmit a gézre. Anyu mosolyogva evett, mutatta a lányának a kézfejét, a gézt meg a kanalat, de ő nem értette, mit kell nézni, minek kell örülni. Az unokaöcsém fölküzdötte magát az ebédlőasztal előtti székre, a nővérem megszívta az orrát. Nem volt hova ülnöm, úgyhogy ölembe vettem a nővérem gyerekét, és közösen elfogyasztottuk a rántottát. Egy falatot neki, kettőt magamnak. Szeretett volna megetetni az unokaöcsém, de féltem, hogy megszúr a villával, és nem engedtem. Észrevettem, hogy anyu szomorúan figyel minket.

A nővérem meg én kivonultunk a konyhába. Adott pénzt, többet, mint máskor, és kifordított tenyérrel végigsimított az arcomon. Megkérdezte, mikor voltam utoljára iskolában, megcsóválta a fejét, és azt mondta, cisztákat találtak a veséjén. A mosogatónak támaszkodva rágyújtott, a lábát keresztbe rakta, a hamut a szemetesbe pöckölte, s közben a nyakláncát babrálta. Anyu, kérdezte. Grimaszoltam. Mi mindent kibírsz, mondta a nővérem. Erős vagy. Elmeséltem, mi volt tegnap, de arról hallgattam, hogy anyu már egyik kezével sem tudja megfogni a vécépapírt. Aludni tud? Hogyne tudna. Nem beszéltem az altatókról. Kikerekedtél, mondtam később, és a nővérem megfenyegetett az ujjával. Beszaladt a táskájáért a szobába, aztán órákig turkált abban a földöntúli rendetlenségben. Végre megtalálta, amit keresett, és a szendvicssütő tetején kinyitotta a saját nevére kiállított diákigazolványt. Az öt évvel ezelőtt készült frufrus képen mindketten nevettünk. Hoztam az iskolatitkár pecsétjét, meglehelgettem, aztán a megfelelő rovatba nyomtam. Kértem egy golyóstollat, hogy az évszámot is odaírjam. Így ni. Szigorú arccal átnyújtottam az igazolványt, és mondtam, hogy most aztán tessék rendesen tanulni, holnap bioszból írunk. A nővérem a fenekemre húzott az igazolvánnyal, és bement elbúcsúzni anyutól. Hiába mondtam, hogy maradjanak még, már az ajtóban álltak. Ne sírj, figyelmeztettem magam, amikor megcsókoltuk egymást.

Elvettem anyutól a tálcát, és elmosogattam a szennyes edényeket. Bekapcsoltam a rádiót, elszívtam pár szál cigit, és elterveztem, mit fogok vásárolni, de megint csak a kovászos uborka jutott eszembe. Újra fölidéztem, hogyan szakadt le tegnap a függöny, s közben megszívtam az orrom. Kimentem az udvarra, hogy behozzam a pulóveremet. Még mindig nedves volt, de hálóingben mégsem mehettem vásárolni. A madárszaros részt bevizeztem a mosogatószivaccsal, aztán kibújtam a hálóingből, melltartót vettem föl, és keresztülerőltettem a fejemen a nedves, rossz szagú pulóvert. Fölvettem a koptatott farmeremet, amitől a másod-unokatestvérem hajlamos elveszteni a fejét, aztán bekiabáltam anyunak, hogy kiugrom vásárolni, és már indultam is, kezemben kulccsal, szatyorral. Megszédültem, amikor eszembe jutottak a másod-unokatestvérem mozdulatai. Csöngettek.

Féltem, hogy az osztályfőnököm lesz. Azóta nem hagy békén, mióta adott egy ezrest zeneiskolai tandíjra. Azt hiszi, nem látom, hogy a dicséreteivel akar lekenyerezni. Ha azt mondja, gyorsan pucolom a krumplit, meg erős vagyok, meg mindent kibírok, már a matekjegyembe is beleszólhat. De egy osztálytársnőm volt az. Meglepődtem.

Behúztam magam mögött az ajtót, hogy ne lásson a szobába. Bombariadó, mondta. Gondoltam, addig állok a lábtörlőn, míg meg nem érti, hogy rosszkor jött. Megköszöntem, hogy elhozta a tegnapi házi feladatokat, és vállamra vetettem a bevásárló szatyrot. Anyu szólongatni kezdett, mert hallotta a hangomat. Valaki kiabál, figyelmeztetett az osztálytársam, aki ellopta tőlem az Akli Miklóst, pedig a szüleinek kétezer könyve van. Furcsa lány. Hét éve zongorázik, de a Máté Péter-számokat még mindig nem tudja eljátszani. Anyu abbahagyta a szólongatást, de amikor ajtó nyílt valahol, majd észrevettem a gangon a szomszédot, aki bakot tartott, jobbnak láttam bemenni a lakásba. Legutóbb azzal zsarolt, hogy kihívja a gyámhatóságot, ha nem megyek föl. A füzeteket a konyhaasztalra tettem. Vizes a pulóvered, jegyezte meg az osztálytársam, amikor hozzám ért. Tudom, mondtam, én vizeztem be. Leültettem a hokedlire, s unalmamban belelapoztam az irodalomfüzetbe. Éreztem, hogy néz. Kérdeztem, csináljak-e teát. Azt mondta, igen, köszöni, úgyhogy föltettem vizet egy fazékban, aztán keresztbe vetett lábbal a mosogatónak támaszkodtam, rágyújtottam, és időnként a szemetesbe pöcköltem a hamut. A nyakláncomat babráltam. Szeretlek, mondta egyszer csak az osztálytársam. Hanyagul, fáradtan fölnéztem. Tudom, hazudtam. Majd elmúlik, tettem hozzá, ebben az életkorban ez normális. Nem fog, mondta kipirosodva, de magabiztosan, és ölébe húzta a narancssárga iskolatáskáját. Kíváncsi voltam, mit keres, és igazán nem hittem volna, hogy az Akli Miklóst. Nyújtotta a könyvet, amit annak idején ellopott. Mosolyogva visszatoltam a kezét, és azt mondtam neki, hogy tartsd meg, ha akarod. Hozok tollat, futott át az agyamon, és beleírok valami Máté Péterrel kapcsolatosat, de forrni kezdett a víz. A cigit a csap alá tartottam, aztán a szemetesbe dobtam, és két teafiltert lógattam a vízbe. Anyu leverhetett valamit a szobában, de nem ugrottam rögtön, néztem még, ahogy a filter megfesti a vizet. Néztem. Körbe-körbe hajókáztattam a filtereket a gyorsan feketedő vízben. Hagyd abba, mert így maradsz, mondtam magamnak.

Szipogtam, és odavetettem az osztálytársamnak, hogy szolgáld ki magad. A szobába siettem, és láttam, hogy anyu feldöntötte az állólámpát. Ellenőriztem a derékaljat, aztán az ágya szélére ültem. Szétpattant az állólámpa égője, de a sötétben is láttam, hogy könnyes anyu szeme. A fülemhez hajolt, amennyire tudott, mert hallotta, hogy nem vagyok egyedül, és azt suttogta, kakilni akart menni. Semmi baj, mondtam magamnak, semmi baj, mondtam neki is. Megsimogattam a combját, és lehúztam róla a plédet. Fölült egyedül, de lábra állni már én segítettem neki. Kezét a vállamra tette, én pedig átkaroltam a derekát. Kibicegtünk az előszobába, ahol apu nálunk felejtett sörösrekeszei miatt egy ember is bajosan fért el. Az osztálytársam éppen cukrot lapátolt a teájába. Csókolom, mondta anyunak ijedten, és rögtön lerakta a cukroskanalat. Anyu ránézett, és azt mondta, szervusz, kislányom. Leakasztottam egy baseballsapkát az előszobafalról, és anyu fejébe húztam. Anyu csodálkozva pislogott. Beáztunk, magyaráztam. Kinyitottam az ajtót, és leültettem anyut a vécédeszkára. Fölnézett a foltra, én pedig azt mondtam: csini vagy. Jól áll a sapka. Aztán, halkabban: szólj, ha végeztél.