Ébredés

Valaha zöldre mázolt, ütött-kopott konténer foglalja el a járda nagy részét. Súlyos és olyan a rozsdafoltjaival, horpadásaival, mintha legalábbis évek óta itt vesztegelne már. Kantáros nadrágos, bakancsos férfi áll mellette, a két keze összekulcsolva, mintha imádkozna, a könyökével a konténer peremére támaszkodik, baseballsapkás fejét lehajtva a földet bámulja. Percek óta áll így, mozdulatlanul, tudomást sem vesz az őt és a konténert kerülgető járókelőkről. Aztán, akárha mély álomból ébredne, lassan emeli fel a fejét, igaz, akkor se néz körül, hanem a konténerben összegyűlt sitthalomra bámul,

suttog valamit,

merev az arca, csak a szája mozog,

jaj, édes Istenem, mondja egészen hangosan,

jaj, jaj, édes Istenem!,

a szemébe húzza a baseballsapkát, és hirtelen fordul sarkon, elmegy, már el is tűnik az alakja az utcasarok mögött.

Üres ház

A történet szerint egy anya és a lánya élnek ketten a nagy, vedlett falú, ódon házban. Ugyanott laknak, de nem együtt élnek: a napi útjaik és intézkedéseik lehetőleg elkerülik egymást, mint ahogyan a beszélgetéseik is sokkal inkább óvatos, egymás mellett elsikló mondatok, semmint a kölcsönös törődés kísérletei. Egyébként is, az anya már alig jár el otthonról, eleinte csak az özvegységét siratta, aztán a magányát, most pedig már elfogytak a könnyei. Sokat üldögél a szobájában, óvatosan húzza el a függöny sarkát, hogy kiláthasson az utcára, egészen a sarokig, a vegyesboltig, a szobaajtót halkan nyitja, ott nyugtatja a kilincsen a kezét, papucsban jár, halkan, minden lépésére ügyelve, s többnyire akkor mozog a konyhában, amikor a lánya a házon kívül jár. Az ő feladata az apró előkert rendben tartása, öntözgeti a rózsákat, ha gyomot talál, gyökerestől, kézzel húzza ki. A lánya ügyintéző egy belvárosi állami hivatalban, soha nem volt férjnél, s az évtizedek óta tartó hivatali munka, az íróasztal mögötti üldögélés nem csupán a testét deformálta el jóvátehetetlenül, hanem a reményeit is rég eloszlatta. Nyolcra jár és öt után ér haza. Esténként ő sem a csilláros, horgolt terítős nappaliban üldögél, hanem a szobájába húzódva nézi a tévét, a kékes fény csillog a polcokon összegyűjtött apró ajándéktárgyakon. Minden este így alszik el, hanyatt fekszik a felpolcolt párnákon, nézi a képernyőn a távoli utcákat és az ismerős színészeket, aztán felriad valami zajra, a tévéből vagy az utcáról kiabáltak volna, félálomban oltja le a készüléket.

Egy kora este, mintha a véletlen tenné, az anya elmeséli, hogy mostanában visszatérően egy férfiról álmodik. Ő, aki régebben még álmodni sem szokott, nemhogy emlékezni a képekre, most pedig újra és újra ugyanaz. A nevét se tudja, sokszor még az arcát se látja, hol árnyék, hol valami takarás fedi el, de mindig ugyanaz a férfi, ugyanaz az alak.

Ki lehet?

Megy az utcán, itt, a ház előtt, vagy üldögél idebent, a nagy asztalnál, eszik, jó étvággyal, felemeli a poharát, a kezén csillog a fény. Egy ismeretlen férfi, nem is érti, honnan bukkanhatott elő.

Két nap után vallja be a lánya, hogy bármilyen különös, sok éjszaka óta ő is ugyanezt az álmot látja. És hogy ő se tudhatja a férfi nevét, de a hangját hallotta már, igen, hallotta, nem is egyszer, mély, meleg, szinte bársonyos hang, kissé lassú ritmusú, de ezzel is mintha csak azt a nyugalmat sugározná, ami egyébként is a férfi minden mozdulatából árad.

És az arca, milyen az arca, a szeme, a tekintete, kérdezi az anyja.

Azt nem látta még, vallja be a lány, éppen úgy az árnyékok és a takarás miatt, de minden este várja már, hogy éjszaka végre megismerheti.

És mióta látod őt?

Talán megvan két hónapja is.

Ekkortól reggelente, mielőtt a lány elindul, minden alkalommal elmesélik egymásnak, melyikük mit álmodott. S bár maguk sem akarják elhinni, egyre több a közös részlet az álmaikban: mintha éppen ugyanakkor és ugyanott volnának, holott egymást soha nem látják ilyenkor. Igaz, olyannyira a férfira figyelnek, hogy ahhoz képest elhalványul minden részlet, még az idő is, mintha állna olyankor, órákig tart egy-egy perc.

Esténként előbb a lány kezdi résnyire nyitva hagyni a szobája ajtaját, megint csak úgy, mintha nem is szándékosan tenné, majd az anyja is már nyitott ajtónál aluszik. Közöttük olyan a nagy, sötét nappali, mint valami sűrű vízzel teli, hatalmas tartály, amin nem hatol át se hang, se fény. Mégis, néha egy-egy zörej, szusszanás vagy horkantás, nyögés áthatol ezen a gáton. Nem tudni, honnan jön, melyik szobából, csak azt, hogy a két nő ugyanarról álmodik.

Zörgés

Tavasz volt, sütött a nap, fújt a szél, hangoskodott a város, ki tudja, hogy mióta hallatszott a házak között az a kattogás. Azt sem lehetett megállapítani, honnan jön a zaj: egyszerűen ott volt mindenütt, hol a szemközti ház lépcsőfeljárójából hallatszott, hol a rakpart felől, néha úgy hatott, mintha éppen az ember lába alól szólna, máskor meg a szomszéd utcából szivárgott elő. És nem is csak kattogás volt: bizonyos órákban, például reggelente, amikor felhőtlenül kék volt az ég, és megállt a szél, leginkább egy ócska motor zakatolásához hasonlított, de már aznap délután is, noha látszólag semmi nem változott, úgy hangzott, akárha egy hatalmas traktor erőlködne valahol, nekilódulna és leállna megint, érezni lehetett a csípős füstszagot. Ilyenkor, hazafelé menet egyre többen álltak meg, aztán önkéntelenül is hangosabban kezdtek beszélni, forró lesz a nyár, azt mondják, alig jön eső, milyen jó lenne valahová messzire utazni az idén.

Fúrnak, folyton fúrnak valahol.

Lakásfelújítás lehet

Néhányan tudni vélték, hogy hatalmas építkezések zajlanak a föld alatt, nem egyszerűen a csatornahálózatot bővítik, de raktárakat, áruházakat és közlekedési utakat alakítanak ki, külföldiek végzik a munkát, s az adók miatt nem nyilvános az egész, majd ha elkészült, akkor persze igen, de addig titokban akarják tartani.

Hogyan lehetne titok, amikor hallani a gépek zaját mindenütt?

Mások szerint éppen az volt a baj, hogy évtizedek óta nem történt semmi ott a föld alatt, egyszerűen megbetegedtek már a város vasból gyúrt belei, felmondták a szolgálatot, hallhatja bárki, aki az aszfalt fölött jár.

Az igazság szerint viszont egyáltalán nem csak a föld mélyéből tört fel a zakatolás: hallatszott a bérházak emeleti lakásaiban, mintha a szomszédból eredne, a hidakon, akárha a folyóból jönne elő, de még a ligetekben és az erdős dombokon is, remegtek a friss hajtások, hullámzott az új fű, mocorogtak a kövek.

Nem is jött sehonnan: ott volt, maga a város zakatolt.

Olykor halkult a zörgés, aztán, ha odafigyelt valaki, kiderült, csupán a megszokás okozta a csalódást. A kutyatulajdonosok arról beszéltek, hogy megváltoztak az állatok szokásai. Korábban örültek a sétának, alig várták a futkározást, a póráz nélküli szabadságot, most viszont folyton a gazda lábához bújtak, behúzott farokkal igyekeztek minél közelebb maradni, mint akik rosszat sejtenek.

Máskülönben olyan tavasz volt, mint akármikor: lágy esők permeteztek, ki-kisütött a nap, egyre melegebb lett a levegő, még akkor is, ha sokszor fújt a szél.

Április volt már, amikor a zúgás nem csupán egyértelműen erősebbé vált, de újabb hangok is vegyültek a zajba. Éles, kerregő felhangok voltak, mintha rég használatlan riasztócsengők éledtek volna fel, s mindjárt a bádoglapok kongásához hasonlóan mély, visszhangos buffogások feleltek rájuk. Az orvosi hírek szerint egyre többen keresték fel a rendelőket a hallásukra panaszkodva, s főként az idősebb betegek nehezen hitték el, hogy a zúgás valóban létezik, nem csupán az érzékszerveik játszanak velük. A kisgyerekes anyák viszont észrevették, hogy aluszékonyabbá váltak az apróságok, még azok is, akik addig minden erejükkel küzdöttek a délutáni alvás ellen, egyre gyakrabban már maguk kívánkoztak az ágyba.

Április volt még akkor is, amikor újságok cikkeztek arról, hogy mind több kifogás merül fel a háztartási gépek piacán: az új készülékek is hamar felmondják a szolgálatot, talán az újfajta igénybevétel teszi, erre nem készülhetett fel senki sem.

Remegett és zakatolt a város.

Hiszen tavasz volt, de akkor már nem lehetett nem észrevenni a zúgást: beette magát mindenüvé, függönyökbe és könyvlapokba, párnákba és asztalokba, bokrokba és autókba, házakba és a levegőbe, koncentrikus körök futottak szét a folyón, kilöttyent a reggeli kakaó, fodrozódtak a pocsolyák, alig maradhatott a kanálban leves, elcsúsztak a bútorok, összekoccantak az autók, egymáshoz ütődtek a járókelők, mint a részegek, kinyújtott kézzel, riadtan keresték a kapaszkodót.

A megszokást se lehetett megszokni.

Volt reggel és délelőtt, volt délután és este, de mintha az éjszaka, a zörgő, remegő, rémületes éjszaka húzta volna mindezt maga után, döndülésekkel és csapódásokkal, kattogással és zakatolással. Jött a hajnal, minden egyes nap tolta maga előtt a következő alkonyatot, meg-megremegtek a fények, mielőtt elpattantak a villanykörték.

Lehet kiabálni, de a szavakat elnyeli a zúgás.

Nem lehet úgy élni, hogy folyton érezni kell a létezést.

Otthon lenni se jó, elmenni se jó, nincsen menedék.

Aztán, április vége volt, szerda délelőtt, tíz óra harmincöt perc, amikor egyszerre vége szakadt a zajnak.

Nem elhalkult, nem félbemaradt, hanem eltűnt.

Csend lett, süket, tompa hallgatás.

Zakatolás és zúgás, lüktetés és dobogás nélküli csend.

Olyan csend, ami abban a pillanatban beette magát mindenüvé, a függönyökbe és könyvlapokba, a párnákba és asztalokba, a rezzenetlen bokrokba és mozdulatlan autókba, az üres házakba és az áttetsző levegőbe, a tükörsima folyóba és a kilöttyent kakaófoltokba, az opálos pocsolyákba és a kanálban bőrösödő levesbe, a kopott bútorokba és a sötét ablakokba.

Kinyújtott kézzel, vakon tapogató ujjakkal keresték egymást az emberek.

De csak hallgatás és csend volt, üres, nagyon üres csend.