„Nincs bennem semmi a múltból.”

Kassák Lajos

„[A] múlt az, ami jelenemet és jövőmet nagy részben meghatározza”

Ugyanő, 11 évvel később

Etelka, Juszti mama édesanyja valahol Makó és Földeák között volt cseléd, napi tíz óra munka, egyetlen szabadnappal, vasárnap bemehetett Makóra, ahogy később a lánya is, táncra vagy moziba. Makó fényes város volt a húszas és harmincas években, módos, forgalmas hely, végvár a határra került, megcsonkult Csanád megyében. A zsidók városának nevezik, vaskos és akaratos polgársága van, amely hotelt, kaszinót, gimnáziumot épít. Anyja és később a lánya szívesen járja a korzót, ezen az egyetlen, olyan hamar elillanó napon, amikor a jórészt kézművesek, iparosok, korcsmárosok legényei, ügyvédek, gimnáziumi tanárok, nagygazdák cselédlányai kerülgetik egymást, akarják az ölelést és félnek, családra, más életre, otthonra vágynak. Az anyám az utolsó percig dolgozott, míg terhes volt velem. Akkoriban még csutkával főztek. Édesanyám egy vasárnapi ebéd készítésekor kiszaladt, mert kifogyott a csutkatő a kosárból. Juszti mama megdőlt betűkkel írt, és egyetlen folytonos vonalban, úgy kavarogtak a betűk, mintha egy végtelen fonál tartaná őket egyben, és ha meghúznám, kiegyenesednének. Kiszaladt, várták, de már nem győzték bevárni, és kimentek utána. Muzsikaszóval fogadtam a mező közönségét. Megszülettem egy kazal tövében. Juszti mama címet is adott a szövegnek, az utolsó mondat az, Megszülettem egy kazal tövében. Nagyjából Márton nagybátyám megszületésével ért véget, akkor győzött a remegő kezén a Parkinson-kór, van még utána néhány oldal, apám is megszületik, de már nem bírtam tovább kiolvasni, a nagynéném és a Márton utáni három gyerek csak a valóságban van. Divat volt akkoriban a fosztókába járás. Édesanyám gazdasszonyának testvérénél fosztották a kukoricát, bent a városon. Ott tetszett meg édesanyám egy fiatalembernek, aki hamar el is vette. A fiatalemberről ilyen szűkszavúan beszél, és őszintén szólva csúsztat, ez a keveset emlegetett fiatalember ugyanis a már megesett lányt veszi el, de ez az önéletírásból nem derül ki, Juszti mama nem ír a felmenőkről többet, apám mostohanagyapjáról is csak ennyit. A valódi apja: ismeretlen.

Valószínű, hogy Juszti mamától örököltem a keresésre, formálásra, játékra való hajlamot, hogy a jelenből nem érdekel más, csak aminek hasítéka van visszafelé. Ezt az eltérések miatt gondolom, Juszti mama ugyanis faragta a múltat: szóban egészen mást mondott, ha a talányos, vér szerinti apjáról volt szó. Hol egy orosz muzsikszármazékról, hol egy erőszakos litván katonáról, hol egy grúz zsidóról beszélt. Arról én semmit sem tudok, hogy mit csinált tizennyolc őszén a makói tanyavilágban egy valamiféle orosz katona. Mama szóban ebből a távoli frigyből származtatta erejét, ellenállóságát, a két ennyire különböző fajtából ered az ő legendás vitalitása. Tény, hogy nem az anyja életerejét örökölte, mert Etelka, a „fosztókában ismerkedő” lány, hat év múlva nem él. Hogy az árván maradt, akkor hatéves Jusztikát miért nem fogadta be egyetlen fölmenője sem, képtelen voltam firtatni. Sosem adódott olyan helyzet, hogy ennyire kegyetlen dolgot meg lehetett volna kérdezni…

A mindszenti rokonok segítettek párt találni. A takaros, eladósorba került Jusztikának a szomszéd telepen szemeltek ki legényt, pontosabban mindjárt hármat is, az idős, angyalcsináló asszonyként is dolgozó kerítő mesél a fivérekről: alacsony mind a három, mokány, parasztfajták, magas a homlokuk és széles a válluk, az álluk előreáll, az orruk feltűnően nagy és kampós, de az csak jót jelent. Arra kérte Jusztikát, válasszon, aztán ők megszervezik a randevút. Ignác, a legidősebb, fekete fajta, fess legény, de túlzottan is kapós, csapodár, imádja a kártyát és a nőket, az italt sem veti meg, azt pletykálják, Szegeden több nyilvánosházban is törzsvendég. Nem így a két fiatalabbik testvér, Márton és Benedek, ők szőke fajták (ami azt jelentette, barnák), vallásosak, megbízható, katolikus legények, mindkettő férjnek való. Utóbbiról kiderült, hite túlzottan is buzgó, szerzetesnek készül, a választás tehát nem valódi, de a játék igen, mégiscsak három legény a vásár, és Jusztika végigfuttatta a szemét, persze szigorúan képzeletben. A külső a férfiembernél lényegtelen, az emlegetett legények nem csúnyák, mondta a kerítő asszony, és súlyos szava jelezte, ennyi egy tisztességes lánynak éppen elég. Fénykép persze nem volt, maradt a képzelőerő, és a kerítőasszony hangjának finom vibrálása, ahogy a szeme csillogott, mikor a fiúkról mesélt.

Jusztika Mártonnal akart találkozni, de kis híján kútba esett a találka. Juszti mama erről írt a leghosszabban, mikor ezt olvastam, megsimogattam a lapot, az állott szagot átvette a bőröm, éreztem az ujjaimon, mikor becsuktam az önéletírást, szagolgattam, ott volt a régi írás szaga, a régi szekrények, az öreg ruhák szaga, reggel, mielőtt elindultam a hivatalba, megdörzsöltem, néha tizenegyig ott volt a szag a kezemen, meg a mondatok a fejemben, mert olyan sokszor olvastam már őket, hogy bekezdéseket tudtam kívülről. Mikor ángyikám nagybátyja meghallotta, hogy inkább a középsőnek volnék én jó, rögtön rávágta, hogy bizony nem tudja, mert az meg lánykérőben van. És képes volt, mikor hazament, elmenni hozzá, megkérdezni, sikeres volt-e lánykérés. Az elmondta neki, hogy még nem tudtak közös nevezőre jutni azzal a lánnyal. Mert sem ő, sem a lány nem akarta édesanyját elhagyni: mindketten csak azt szerették volna, hogy a másik költözzön. Megegyeztek, hogy majd még gondolkoznak a dolgon. Itt olyan, mint egy dal, nem ritmusa van, hanem dallama, egy énekeskönyv, a templomi padon nyitva felejtett könyvecske: az anyjához a végletekig ragaszkodó, gyöngéd, vallásos fiú föltűnésével észrevétlenül erénnyé válik az árvaság. Nagybátyám erre azt felelte, hogy csak azért volt kíváncsi a fejleményekre, mert éppen Mindszentről jön, ahol meglátogatta ángyikámékat is, és ott – igaz, hogy csak fényképen –, de egy olyan csodás lányt láttak, akiről Márton mindig is álmodott. Nincs senkije, se szülei, se testvére, de ezzel együtt az sincs, aki befolyásolhatná. Aztán egy kis szünetet tartott, és hozzátette: „ezt csak azért mondtam, hogy ha nem sikerülne az a szentesi, akkor őt megpróbálhatnád!”. Meg is lett ennek a foganatja… így Mindszentre került (hozzám) Márton, ahelyett, hogy Szentesre ment volna a válaszért. Gondolta, lesz, ami lesz, eljön szerencsét próbálni…

Jusztika harmadik hete volt Mindszenten, kezdtek rá fölfigyelni a telepi férfiak. Egy bő hetet szolgált is, de mostoha helyre került, néhány nap után kiderült, nem érdemes maradnia, nem akart összevészni a gazdasszonyával, neki se jó, ha rosszhíre terjed, a perlekedős cselédet nem fogadják meg, a nagyszájú lányoknak nehéz helyet kapni, hiába dolgosak. Délután begyújtott az üstházba, míg forrt a víz, kinézett a deszkakerítés résén, az élő Tiszáról hazajöttek a halászok, tömött gyékényszatyraikon látszott, jó volt a fogás. Az állomáshoz kubikus brigád vonult, bársonyzakóban, bársonynadrágban, az egy rend ünneplőjükben, ütemre léptek, mint a bakák, énekeltek, Ki a Tisza vizét issza. Ángyika éppen az előző este mesélte, hogy indulnak a Dunántúlra, gyakran egy hónapra is elutaztak, Jusztika az arcukat nézte, vajon melyikre hasonlít Márton, ilyen-e az a kampós orr, mint azé a szőke legényé, talán összenőtt szemöldöke van, mint annak a cigányformának? Szomorúan nézett utánuk, pedig egyik legényt sem ismerte, de a férfiak, a remény miatt, úgy általában megváltoztak a szemében, sajnálta a mindszenti lányokat, akik titokban most sírnak a vasalás fölött. A víz forrt, mosott már a héten, fürödni akart, az ól előtt, a szeneskamra előterében senkit nem zavart, a hokedlire állította a zománcos lavórt, elefántcsont bőrét férfi még nem érintette, félelemmel, szorongva gondolt rá, hogy milyen lesz, ha majd egyszer. Talán éppen az a legény, az fogja végigsimítani szorosra font haját, magához húzza majd, aki ma délután jön, aki ahelyett, hogy Szentesre ment volna a válaszért, ide tart. Csapodár vagy türelmetlen fajta, gondolta Jusztika, próbált megvetéssel gondolni rá. A kubikusok hangja alig hallatszott, eltávolodott a brigád, a vásárhelyi gőzös kürtölt a határban, a temetőnél van, ott szokott kürtözni, a telepi átjárónál. Mi lesz, ha nem szép férfi, ha nem a kedvére való? Levette a trikóját és a hónaljára lögybölte a meleg vizet. Belenézett a vízbe, mintha a tükrében látná magát. Remegett a keze. Nem attól félt, hogy csúnya lesz a legény, és nem is attól, hogy nem fog neki tetszeni. Mi lesz, ha ő nem érdekli a férfit? Hirtelen nagyon mérges lett a kerítőkre, ha ez a Márton nevű legény mégis a városi lányt választja, ő nem éli túl a szégyent. Megmosta az arcát. Még egyszer. Még egyszer. Még egyszer. Mintha le lehetne mosni a rossz sejtelmeket, a baljós elérzetet.

Mire Márton megérkezett, Jusztika másra sem tudott gondolni, minthogy menne inkább el. Ángyika föltartotta, az udvaron diskurált vele, Márton beszélt, mondat közben lépett be a házba, és Jusztika egészen addig dühös volt az ángyikájára, mit tartja föl a legényt, de akkor, ahogy Márton belépett, és mondat közben beléfagyott a szó, és nézte, bámulta, csodálta őt, mintha mozdulni se lehetne mellőle, már hálás volt neki. Márton nézte, nedves volt a szeme, mintha meghatott lett volna, virágot hozott, de elfelejtette átadni, köszönni is elfejtett, ángyika kacagása törte ketté a csöndet, Jusztika megmelegedett, minden rossz sejtelme elszállt, ennél álomszerűbb belépőt el sem képzelhetett. Ángyika hellyel kínálta, Márton leült, ahogy volt, kalapban, kezében csokor, még mindig nem mutatkozott be, Ábel bácsi, ángyika nagybátyja ekkor jött meg, ránézett Mártonra, és tudta, itt minden eldőlt, ettől jókedve lett, és később többször elmondta Jusztikának, hogy az élet nagy dolgai ilyen nevetséges, apró pillantásokkal dőlnek el, egy ilyen pillantás, és két ember egymás mellé kerül, vagy egy félrenézés, és két idegen tovább bukdácsol a saját, magányos útján. Ábel bácsi pálinkával kínálta Mártont, megihatod, ha átadod végre azt a csokrot, mondta, Márton elpirult, Jusztikához lépett, kölniillata volt és füstszaga, bemutatkozott, Jusztika még sohasem hallott ilyen különös, szlávosan csengő nevet, azt a nevet, ami nemsokára az övé is lett, azt jelenti, görög, mondta, Márton, mi görög származásúak vagyunk… és filozófusok, mi?, incselkedett Ábel bácsi, aztán fölemelte a poharat, görög származású parasztlegény, mondta a bajsza alá, ki hallott már ilyet?

Estig beszélgettek, Jusztika napokig próbálta fölidézni, miről, de egyetlen téma sem jutott eszébe. Ha lement a meredek, homokos Tisza-partra, hogy nézze a ladikos halászokat vagy a Szegedre tartó gőzösöket, az uszályokat, ahogy Csongrádról viszik a Körösről halászott uszadékfát… de igazából azért, hogy magányában gondolkodhasson Márton felől, mindig csak a melegség jutott az eszébe, a beszélgetés melegsége. Elment a délután, Márton több pálinkát nem kért, és az első korty után is köhögött, próbálta tartani magát, de nem sikerült, Ábel bácsi az oldalára ütött, ez csak előttem szégyen, mondta, az asszonyok örülnek. És nem is gondolta, mennyire igazat mond, Jusztika majdnem nevetett örömében, éppen ilyen szerény, nem italos fiatalemberre vágyott. Máskor olyan beszédes vagy, mondta ángyika, Jusztikára nézett, Jusztika gyomra összeugrott, marni kezdte a sav, hogy mondhat ilyet, még a végén Márton azt gondolja róla, pletykás. Nem szólt semmit, de a szeme, a szeme gyűlölte ángyikát, az asszony nevetett, ő bezzeg ivott még pálinkát, és Ábel bácsi is ivott, Jusztikát dühítette, hogy az ángyikája meg a nagybátyja ilyen biztosak a dolgukban, elvégre Márton semmit sem mondott, itt ül, minden vonatot lekésett, ez igaz, de még egy szóval sem hozakodott elő. Mondaná már, hogy mi járatban. Jusztika térdében ugrált az ideg, ahogy később a fia térdében, és az ő fia térdében is ugrál majd mindig, ha ideges, kopogott a térdén, ángyika ránézett, most először megrovóan, „ne legyél türelmetlen”, üzente a szeme, de nem szólt semmit, és ekkor Márton megkérdezte, hogy tudja-e az ángyomasszony, mi az ő jövetelének célja. Az meg úgy mosolygott, mintha valami nagy titokról volna szó, és azt felelte, hogy ő sejti, de neki nincsen beleszólása, ez csak Jusztikára tartozik. Márton Jusztikára nézett, most először a szemébe, menjenek el sétálni, kérte, beszéljék meg a jövetele célját.

Mindszent nagy falu volt abban az időben, több mint tízezer ember lakta, így vagy úgy, ennyi ember a faluhoz tartozott, szétszórva álltak a házak, a falu körül telepek, putrik, tanyák, ha valaki először jött, nem is értette, meddig tart a falu, hol kezdődnek a telepek, az ötletszerűen elpotyogtatott viskók nem adtak utcaformát. A halászok faluja, így nevezték, pedig kevés embert tartott el a Tisza, a többség kubikolni járt, a putri óriási volt, és kegyetlenül szegény, ezerszám laktak cigányok a síneken túl, ha adódott valami egyáltalán, edényt foltoztak, rossz tollat gyűjtöttek. Jusztika és Márton körbesétálták a falut, a telep határáig, a putriig és vissza, sötétedett, ősz volt, már hűvösek az esték, a putriban tüzek gyúltak, minden kerítésnél megugatták őket a kutyák. Jusztika arra gondolt, hogy idegenek, azért is nézik meg őket, két idegen megy az utcán, nem akart ott lenni, nem volt jó ott lenni, most nagyon szeretett volna valahol otthon lenni végre. A ligethez mentek, a hivatal előtti parkban serdültek a fák, megálltak, Jusztika a hivatal új épületét nézte, az új makói szállodára emlékeztette, nagy volt, komoly, oszlopos, Márton a kalapját gyűrögette, most nem ment könnyen a beszéd, ritkán szólt, akkor is, mintha meggondolta volna magát, félbehagyta a mondatokat. Aztán a ligetben, a hivatal előtt végre kibökte. Gyors, határozott választ kért. Jusztika azt felelte, azért az nem úgy megy, nem eszik olyan forrón a kását, ránézett ő is, a sötétben már alig látta az arcát, de mintha az izgalomtól remegett volna az álla, legalább egy hét gondolkodási időt kérek. Márton ebbe, esetlegesen, belegyezett.

Hazakísérte, szótlanul mentek az utcán, mintha valami baj történt volna, Jusztika úgy érezte, túl nagy döntés ez, csak így, hogy kérdés-felelet, arra kérte Mártont, ne menjen be vele, de egy hét múlva mindenképp jöjjön a válaszért. Márton kezet csókolt, ügyetlenül, Jusztika nem értette, mit akar, neki nem szoktak kezet csókolni, nem nyújtotta a kezét, nézte Márton imbolygó alakját, a sötét sziluett távolodott, olyan különös, széles járással ment, hogy egészen sokáig lehetett követni, és mintha ez jelentett volna valamit, hogy Jusztika tudta követni a szemével. Most egy kicsit jobb kedvvel állt az utcán, a sötétben, nem akarta megnyitni a kaput, mert a nyikorgást meghallják bent, kijönnek, össze akarta szedni a gondolatait, érezni akarta, hogy örül, de nem örült, nem ment parancsszóra. A kutya kiszagolta, hogy ott van, odajött a kapuhoz, nem volt idő tovább tétovázni, még egyszer Márton után nézett, már nem látszott, egy idegen férfi, gondolta, Jusztika, egy idegen férfi a szomszédos telepről, a kendergyár mellől, egy zsellérlegény, akit talán soha nem ismer meg, ha nem látogatja meg az ángyikáját, és mégis, most lehet, hogy egy életre a társa lesz. Megsimogatta a kutyát, az csaholt, hálásan a fűre vizelt, a baromfiudvarból már nem jött zaj, elültek a tyúkok, Jusztika próbálta elképzelni Márton arcát, hangját, hol élhet, hogyan élhet, mit csinálhat, milyen a bőre illata. Egy idegen, gondolta megint, és magára nézett, a kezére, az ünneplőruhájára, és úgy érezte, ő is egy idegen. Meglepődött, először gondolkodik ilyenformán magáról, a sorsa felől. Megunta, fölállt, a merengés, úgy érezte, jót jelent, az ég tágas volt, tiszta, látszottak a csillagok.

Ángyika és Ábel bácsi kótyagosan várták, Jusztika ijedt, szomorú arca sem rémítette meg őket, Jusztika úgy érezte, nem figyelnek rá, mintha Istentől tudnák, nem lehet baj. Ábel bácsi töltött egy pálinkát, és addig tukmálta, míg Jusztika meg nem itta, prüszkölt tőle, fulladt, rövidesen asszony leszel, mondta Ábel bácsi, bírnod kell az életet. Jusztika kikérte magának, ő még nem döntött, mérges volt Ábel bácsira, nem mehetnek ennyire a feje fölött a dolgok, még nem döntött, megint kikérte magának, még nem döntött, ismételgette, még nem döntött. Ábel bácsi mondott volna valamit, de Jusztika leintette, az öreg hátradőlt, neki mindegy, dohogott, ángyika leültette a rémült, reménykedő lányt, aki éppen ezt akarta, ezért haragudott, biztatást várt, mert egyedül nem lehet ekkora dologról dönteni, és Jusztika nem tudta, hogy nem dönthetett a saját életéről, hogy idegenek, egy furfangos asszony meg az italos nagybátyja fognak rátukmálni egy idegent, mert ők mernek dönteni, nekik mindegy. Ezután megkértem ángyikámat, nyilatkozzon nekem. Megmondom őszintén, tetszeni tetszik ez a szép szál legény, de a szépség nem minden. Ők pedig ismerik, hát mondják meg, mi a véleményük róla. Attól ne tartsanak, hogy kihasználom őket, mert ha úgy döntök, hogy nem megyek hozzá, akkor rögtön másnap indulok is Makóra. Ott tárt karokkal várnak. Erre ángyikám és a nagybátyja is egyhangúlag azt mondták, az én dolgom, miként döntök, ők csak azt tudják mondani, egyelőre szegény leszek, az biztos, de férjben ennél jobbat nem kaphatok.

Márton, a magányos, türelmetlen, kétségbeesetten feleségre vágyó fiatalember ebben a pillanatban társra talál, a sötétben dülöngélő sziluett már nem magányos, két ember megy lassan, komótosan a telep felé. A frigy sietős lesz, de a házasság lassú folyású, meggondoltan élnek, első gyermekükkel Jusztika elvetél majd, gyermektelenek, mikor Márton a második magyar hadtesttel a Don mellé megy. Jusztika – aki nehezen viseli a férje által rajongásig szeretettett mamát – négy évig várni fogja haza, idővel minden jel elmarad, két idegen nő, élnek együtt, egymás mellett, fulladoznak, reménykednek, a másik szemében keresik a reményt. Szűk fél évtizeden át elviselik majd egymást, közben eltemetik a legkisebb testvért, a később is csak ritkán emlegetett lányt, Márton húgát, és a mama is megbetegszik. Márton néhány hónapig lesz a fronton, a szétkergetett magyar sereg katonái gyalogosan vágnak át a keleti sztyeppén, és a fél világot átgyalogló bakák között ott lesz ő is, a jövendőbeli nagyapám. A szomszéd városig jut, néhány hónapja ölelte meg utoljára ifjú aráját, nyolc kilométerre van a szülői háztól, a rövid frontélmény még viszonylag könnyen feledhető lenne, mikor oroszok fogságába kerül. Az utazás majdnem teljesen retúr lesz, az ellenséges csapatok kis híján a Donig viszik, négy évig raboskodik ott, a körülmények spártaiak, ráadásul le kell győznie az ördögi kísértést, elhallgattatnia a reménytelenség vékony fejhangját: majdnem sikerült hazajutnia. Apám szerint távoli rokonoknál próbált elbújni, de azok nem nyújtottak menedéket, és ezért fogták le az utcán, de a történetet senki nem erősítette meg, a nagyapám pedig soha egy szót sem volt hajlandó mondani a két útról és az ott eltöltött négy évről. Két-három begyakorolt mondatot ismételt el, mikor, mint valami nyomozópalánta, kitartóan vallattam, de se a fogságról, se a katonalétről nem maradtak anekdoták. Ha a nyomorról esett szó, a csalánlevest emlegette, ha a szerencséről, egy orvost, aki állítólag a nevét meghallva segített rajta, mert a név valamiért emlékeket ébresztett benne – ezt a szlávos csengésű, csúnyácska hangsort mágikus hatással ruházta föl a mese. Öt gyermekük születik majd: Böbe, az ifjabbik Márton, Ignác, az apám, Marianna és Katalin. Márton szerelmesen szereti majd a gyermekeit, és imádja a nagycsaládot, Jusztika remekül dönt, ennél jobb férjet nem találhatott volna. Hogy a gének és a távoli jövő bizonyos szempontból megcsalják őket, azt még nem sejtik, és miért is sejtenék. Áldottnak hitt családnevüket csak Ignác fiuk viszi majd tovább…