Szirénének
szatírjáték
PDF-ben
Az élet bizony álom
Édes álmaikban az eget nem a ködökből kelő hajnal pírja, hanem
égő erdők, égő falvak, égő városok visszfénye festi fel.
Ezzel jó sok dolga lesz a hangosítóknak és a világításnak, de
hiszen a maga módján ez is szép, nekik pedig legalább
a szépség illúzióját meg kell tisztességesen csinálniuk.
Egy közeli úton az ágyúzás, az aknavetők és a gépfegyverek
nagy zajában harckocsik vonulnak fényszóróik
ideges égi pásztáival.
Távoli kiáltozás, pattogó rövid vezényszavak töredékei,
az egész közkedvelt hadtörténeti egyveleg jön vele
a színesen felvisító világító rakétáival.
Jól mutat.
Ehhez jön még a kiégett gótikus maradvány hangdobozából a
míves rózsaablak csonka ívein zenélő széllel a
halk sirám, a panasz, a jajszó, a nyögés, a jajongás,
a nyögdécselés, a fohász, a káromkodás, a sziszegés, a hörgés,
a harákolás, a sikoly,
értsük úgy, hogy egy tábori kórház templomhajóban
felejtett valamennyi súlyos sebesültje.
AGONIZÁLÓ SEBESÜLTEK HANGJA
Tengeri szél tépázza takaratlan testünket, három napja ázunk,
vizet senki nem,
vizet,
halott társaink üszkös húsában megindultak a férgek,
a fehérek,
legalább vizet.
Persephoné
Oly halkan, behízelgőn, oly finoman zenélnek
szenvedésük húrjain,
ahogy légmozgás neszez közönyös villanydrótokon.
AGONIZÁLÓ SEBESÜLTEK HANGJA
Még szerencse, hogy ilyen végtelenül szép tud lenni a létezés
fájdalma, az istenek vonósain valóságos zeneköltemény.
Mely nem szűnik, soha el nem ül, ellenkezőleg, lassúbbnál is
lassúdabban, emberi hallással alig követhetőn erősödik.
Lassan telik el a világ vele.
E szépen hangzó zeneköltemény
történeti szimbolikájával
mit sem törődve, nemcsak a hadászatban jobbára
járatlan, álomittas fiak jönnek hasmánt a dűnék között, jönnek
minden irányból, féregként araszolnak, felütik fejüket,
fülelnek,
figyelnek, hanem jönnek hasmánt a meglett és magukkal felette
elégedett hadfiak,
ők sem újoncok e világszínpadon,
elsőként a leleményes Odysseus, másodiknak a gyorslábú
Akhilleus, harmadiknak az aranyfürtös Menelaos követi őket,
valamint rozsdálló páncélzatában és valamennyi hadijelvényével
kidekorálva a komor Arés, a merész Agamemnón és a hadi
bölcsességtől valamelyest ütődött Nestór –
legfőbb hadurak fenséges hármasa.
Hol a térdükön vezekelve közelegnek, hogy látcsöveikkel a
távolt fürkészhessék és közben kedvükre szónokolhassanak,
hol pedig négylábú harci emlősként csúsznak és másznak, már
ahogy a becsapódó lövedékek szükségessé teszik és zörgő harci díszeik megengedik.
FIAK
Strabónra mondom, hogy ismert világok legvégére értünk azon a
hajnalon.
Tejfehér ködben tévelyegtünk valahol Mohrdorf és Phron
között ezen a vértől mocskos világszínpadon, valamennyien
kiskunságiak. Büdös parasztok. Furkók. Bugrisok. Fajankók.
Bunkók. Tahók. Suttyók. Prosztók. Ahogy fenséges nagyuraink
az ő szárnyas szavaikkal voltak szívesek bennünket egymás
között kegyesen megemlíteni, hogy megkülönböztessenek azoktól
a szerencsétlen földönfutóktól, akik egyszer már túljutottak
falujuk határán, s maguk mesélték, hogy otthonukban ugyanazon
tető alatt végezik a kisdolgukat és a nagydolgukat,
ahol esznek, isznak, gyerekeiket nemzik és alszanak, és hogy
mi ezt ganajtúró parasztok nem értjük, mert ez a modernség
– ahol eszünk, ott szarunk,
és ez lenne a legújabb szép világ legnagyobb netovábbja,
amikor már mindenki így csinálja, vízzel öblíti.
Hazánktól távolabbra már nem mehettünk volna hazát védeni.
Hacsak nem találtunk volna fürge hajót
a parton, vízre szállni, hogy aztán így térhetnénk ki az ádáz
ellenség elől. Akiről nem tudtuk, ki fia borja, milyen anya
szülte és halála óráján ki fogja a szemét lezárni.
Ám a fürge hajóhoz előbb a partra kellett volna rátalálnunk,
Téthys és Ókeanos
méltán haragos vizeit megpillantanunk, a nyílt tengeren
Boreas leheletét bevárnunk és büszke vitorlát bontanunk.
Halkan szólongattuk egymást a végtelen nagy idegenben.
Testvéri köteléknek ennyi maradt, a szíves néven szólítás.
István, Jani, Gézám, egyetlen jó pajtásom, félhalott Józsikám.
Annyi, hogy figyelj rám, édes egy komám.
Hol láthatott volna tengert közülünk egy.
Nem is tudtuk, hol kell az ilyen helyen ilyesminek lennie.
Volt ugyan egy kitépett térképoldalunk, szél sodorta hozzánk
egy szétlőtt falusi iskola udvarán. Olyan kék tengert
kerestünk,
mint otthon a vizesveder. De nem tudtam volna megmondani, hol
végződik az ég, hol kell itt ebben a kibaszott idegenben
a földnek kezdődnie. Ez csak homok volt, semmi más, homok.
Húztam magam
a könyökömön. Honnan tudtam volna, hol vagyok.
Sok volt a könnyű sebesültünk, halkan sziszegtek, ahogy
jöttek, cibáltuk, nem hagyhattuk sorsukra őket.
A szakaszvezetőnk, ez a leleményes Fervega, parancsba adta,
hogy mindenkinek arra van előre, amerre az orra van.
Egy nagy piros hadikórházról, benne fehér kórteremről,
benne fehér vaságyról, benne fehér lepedőről,
puha meleg takarókról ábrándoztak a könnyű sebesültjeink,
amint
a nagy délelőtti fényességben szárnyas lépteivel jön a mi
legfőbb
hadurunk holdkóros menye, az Ilona grófnő az ő kifogyhatatlan
mosolyával. Komornája kis fonott kosarában hozza mögötte a
szép zörgős celofánba csomagolt csemegéket.
Ilona grófnő nyalókát osztogat.
Az egyiknek piros kakasost ad,
a másiknak sárga csillagost,
miközben elégedetten szemlélgeti
a sok fényesen hegedő, traumatológiai szempontból
kifogástalanul amputált fiatal végtagot.
Nyögtek, jöttek, olyan nagy volt bennük a vágy, hogy végre kés
alá kerüljenek, s aztán jöjjön, aminek jönni kell, jöjjön a
sebészetben jártas Ilona grófnő, vele az édes kis komornája,
vele a kosárka, benne a sok finomság, s így tovább, az idők
végezetéig mindig újra, de mit tehettek volna, fájdalmukban a
jótét lelkek azért sziszegtek, szitkozódtak, elsősorban
szidták a kibaszott kurva Istent, aztán legfőbb hadurunk kurva
édesanyját szidták, legvégén azt kívánták, hogy legfőbb
hadurunk és valamennyi vitéz tábornoka az ő hőn szeretett
édesatyja térdén folyt volna el.
Fehér vakságra jutottunk átkozott idegenben.
Minden más homok. Nem volt több hadicselünk, és idáig ért el a
mi nagy haduraink nagy hadi tudománya. Homok, ameddig a szem
lát. Fájdalmas sorsodon szitok nem enyhít, te szittya. Ragadós
homokban az ő nagy hadi tudománya szerteszét futott.
Uramisten, hogy terem meg ezeknek itt bármi. Homokon homok. A
Szememből sem tudom a homokos kezemmel a homokot kitörölni.
Fogam homokot fogott és homokot csikorgatott.
HADFIAK
Légy kicsit takarékosabb erőddel, ne fecsegj annyit, pajtás,
gyulladt szemekkel inkább kövesd figyelemmel
a járást a zsákmányolt térképeden.
FIAK
Hiába nézem, ha nincs iránytűm.
HADFIAK
Ott a szaros ujjad, Józsi, nyálazd meg, emeld fejed fölé,
akkor hűvöséből kiérzed, honnan fúj a szél.
FIAK
Nem fogunk kikerülni ebből a kutyaszorítóból.
HADFIAK
Ha szárazföld felől érkezik, akkor biztosan más az illata,
mintha a nagy víz felől. Amerről Boreas hűvösét érzed,
a tengert ott keresd.
FIAK
Szarok én Boreasra, szarok én a tengeredre, haza akarok menni,
szántanom kell, vetnem, aratnom, Néreus ötven lányának bája
nem elég, ha ötvenhét birka vár, kitörni, ki ebből a kurva
kutyaszorítóból. Meg kell nyírnom őket.
HADFIAK
Szárnyas szavaimmal szólok hozzád, egy komám, édes jó kenyeres
pajtásom, tőlem jó szívvel megtanulhatod,
én voltam Voronyezsben, voltam Orelben, Trója alatt voltam,
voltam Urivban, voltam Jénában, voltam Oránban, voltam
Sztálingrádban bekerítve, voltam Borogyinónál, voltam hajók
fáklyáitól vöröslő és vértől mocskos tengeren
a Trafalgár-foknál, voltam Mohácsnál,
Austerlitznél is voltam, voltam, voltam, voltam El-Alameinnél,
Isonzónál voltam, voltam Sedanban, Verdunben is, voltam
Tunisznál, voltam Budapesten százkét napig ostromgyűrűben,
nem fogod elhinni, te nevetni fogsz, az Ostrom utcán törtem
ki, ahol az osztrák betört, hogy a törököt kiűzze, de rajtam
kívül egyetlen jó nyilas társam nem maradt meg
– és ennyi élő tapasztalattal annyit azért mondhatok,
hogy asszonyra, házra, hazára, kutyaszorítóra
ilyen helyzetben nem gondolunk. Túlélők vagyunk. Nem azért,
baszd ki, mintha nem akarnánk, de az a nagy büdös igazság,
hogy semmire nem gondolunk. Túlélünk. Ez nem jó nekünk,
baszd meg,
de a túlélő akkor sem gondol semmire. Elteszi magát jobb
napokra, valakinek a jövő századokat is tönkre kell tennie.
Beszélni sem tud, aki nem éli túl, még hallgatni se.
FIAK
Meglehet, hogy tényleg olyan kék volt valahol a tenger, mint
Kiskunhalason a vizesvödör, de a víznél sem volt mit
keresnünk.
Ott voltunk, tengert mégse láttunk.
Szókratésre mondom, hogy csak az tanul, aki már tud.
Ganajtúró furkó paraszt tengert se lát, épp elég a főd, a főd,
meg a köd neki.
A szárazföld bensejébe vezető úton meg nem mehettünk.
Végtelen oszlopban vonultak, nem tudtuk milyen roppant harci
gépeikkel a nem tudtuk milyen ádáz ellenségeink.
HADURAK
Te azt hiszed, nem tudom, hogy a büdös parasztja mire gondol,
semmi másra, fődre.
Tudom én.
Ezeknél a ganajtúró parasztoknál nincs furfangosabb
és ostobább.
HADFIAK
Mert azt azért senki nem merészelte volna hangosan kimondani,
hogy érdemesebb lenne megadni magunkat, mintsem arra várni,
hogy az istenáldotta köd felszakadjon, s akkor a magasabban
fekvő úton haladó nem tudjuk milyen ellenségeink egyetlen jól
irányzott sorozattal valamennyiünket leterítsenek.
HADURAK
Amelyik először mondja ki, rögtönítélő bíróság elé állíttatom,
felkoncoltatom, karóba húzatom, kerékbe töretem,
megkorbácsoltatom, a gyáva parasztjával hasíttatok
szíjat a gyáva parasztja hátából.
Zeusra, kérdem, hogyan nyerhetnék ezekkel háborút.
Eleve beléjük van kalapálva a veszteség.
Moszkva alatt a nagy Napóleont, Sztálingrádban a titáni
Paulust, Budán a daliás Szálasit hagyták magára, s akkor én
most azon kívül, hogy sorban lelövöm őket, mint a tetves
kutyákat,
ugyan mit tegyek.
FIAK
Vonszoltuk könnyű sebesültjeinket, miként a féreg, kúsztunk,
suttogtuk, édes tetves Józsikám, egy komám, tetves Bélusom,
gyere, baszd ki, ne hagyd el már magad, ne tedd meg velem,
hogy itt pusztulsz el tetvesen ebben a kibaszott idegenben
a két kezemben. Senki nem merészelte volna kimondani,
hogy mi lenne jobb. Hideg hadifogság lenne jobb. Poshadt vizet
inni lenne jobb. Meleg hadikórház lenne jobb. Ilona grófnő
komornájának valagát simogatni vagy híg répalevest enni lenne
jobb. Senki nem választhatott kedvére a szavak és a szitkok
közül, de néha egy annyit azért kimondott hangosan –
legalább lenne egy kis vizünk.
HADURAK
Hogy fogná a szutykos parasztja a száját, legalább most ne
vizezne, hogy a koszos vize miatt fedezzenek fel bennünket
itt. Édes fiam, Ilona grófnő komornájának szépséges valagára
kérlek, hogy legalább ne legalábozz. Mert ha
még sokat legalábbozol, akkor a katonai cenzúrával töröltetem
le a szádról valamennyi legalábbodat és kivágatom hozzá
a nyelvedet,
meglásd, akkor majd nem kívánsz vizet.
FIAK
Ráhagytuk már hárman a veszett kutyákra, csak ugassanak,
óbégassanak, mert igazság szerint
valamennyiünket inkább az éhség mardosott. Helyesebben szólva,
nem lehetett volna megmondani, hogy melyik jár elöl vagy
melyiket lett volna jobb később csillapítani. Az ember akkor
nem úgy gondolkodott magában, hogy
táplálkozástudományi szempontból melyik lenne helyesebb,
étkezés előtt folyadékot venni magához, vagy rögtön nekiesni a
forró krumplipaprikásnak, amiben persze lenne kolbász.
HADURAK
Nincs olyan gondolata, amit ne tudnék előre. Annyit mondok,
hogy a tetves paraszt a négylábú állatnál nem különb. Miatta
veszítsünk el minden igazságos rablóháborút.
Mi lenne, ha száz disznója lenne, abból meg annyi kolbász,
hogy kiférne belőle a kerítése. Erre gondol. Ezen gondolkodik.
Mondd, hogy még szaporodni akar. Minden magasabb esztétikai
igény nélkül lerészegedni, és tetvesen elheverni a tetves
meleg vackán. A suttyó paraszt a tetves zsidónál nem különb.
Térképasztalnál átvirrasztott éjszakákon soha életében nem
elemezte lázasan a mi hadi tudományunk nagy taktikai titkait
és ármányos stratégiáját. Van-e közülünk egy, aki trükkös hadi
gépeivel ne szeretett volna az ölés Leonardója lenni. Ő meg
azt kiáltozza, víz, habár közben kolbászról ábrándozik. Merő
ellentmondás az egész életük. Hadi logikájuk, Pallas Athéné
nevére mondom, Clausewitz előtt biztosan nem állna meg. Ott a
kút, ordít a bunkó parasztja, holott tudja, hogy a büdös
száját engedély nélkül nem lenne szabad kinyitnia. Ha nem
lenne hadi tudománnyal kultivált bölcsességünkre bízva,
meg se nézné, hogy nem úszkál-e dög
a víz színén, rögtön inna.
Fervega.
HADFIAK
Parancs.
HADURAK
Elfoglalod, édes egy fiam, a templomot, elintézed. Közben a
többivel a kutat mereted ki és kitisztíttatod, de nekem az
alja úgy ragyogjon, mint macska segge a holdvilágon.
Erre van húsz perced, húsz embered. Itt állok, nézem,
ellenőrzöm,
de helyből seggbe kúrom és fejbe lövöm, aki a döggel
fertőzött vízből inni mer.
HADFIAK
Értettem.
HADURAK
Kedvteléseitek miatt, járványokkal és döghalállal,
ne tegyétek, édes egy fiam,
kockára a haza sorsát.
Kicsit többet dolgozzatok, kevesebbet szórakozzatok.
HADFIAK
Értettem.
HADURAK
Ne szórakozzatok már itt velem.
HADFIAK
Értettem.
HADURAK
Vigyázzatok, mert a kocka el van vetve. Kevésbé
képletesen szólva, nem érdemes vereségre
játszanod, ha egyszer küszöbön a végső győzelem.
HADFIAK
Értettem.
HADURAK
Mit értettél, nem értettél semmit.
HADFIAK
Értettem.
HADURAK
Akkor mire vársz, édes gyermekem, te vadparaszt Fervega.
HADFIAK
Alázatos tisztelettel jelentem, hogy legfőbb haduram végső
győzelemre vonatkozó parancsára várok.
HADURAK
Lelépni.
A Néreisek cinizmusának nincs határa. Jönnek és üveghárfáik
kíséretében előre kacagnak a komoly hadi cselekményeken.
Emberélet sem számít nekik. Énekelgetnek, dudorásznak,
karban táncikálnak és messzi zengő dalban jelentenek a várható
időjárásról háborús hangszóróikon.
Hosszan kivár a nulla.
Sok hulla hever szerteszét.
Élni kevés, megfagyni sok. Maguk a magas égilakó
istenek sem így akarják,
de a napi
középhőmérséklet szintúgy nulla fokra hág.
Szél kél, a köddel együtt a hangzatos dél
és az autista éjfél is felszakad.
Nincsen óra,
nagyokos hadúr mégis hagymázas napi parancsot ont, hogy
hadfiait fölösleges harci cselekményekkel foglalja el.
Méghogy seggbe kúrja, méghogy fejbe lövi.
Bassza, lövi, kocka, meri, seggbe, fejbe, hulla, fordul.
Méghogy alázatos, méghogy érti.
PERSEPHONÉ
Gyalázatos, gyalázatos, hogyan lehet valaki ilyen gyalázatos.
Édesanyám, Démétér, nem értem, nem értem, téged hívlak,
magyarázd meg, miért fáj nekem végre megérteni,
teni.
A tréfás Néreisek a tébolygó harcosok segítségére sietnek,
párba állnak velük. A lábukra loccsanó vízzel sem törődve,
dalolva veszik és adják a teli vödröket.
Egyedül atyánk, Néreus, a tengeri vén a megmondhatója, hogy
milyen osthobák, milyen osthobák.
Le akarják győzni a tébolyult istennőt, a szép Agóniát.
Mert mindeközben más tébolyult harcosok a gótikus maradvány
kapuját rúgják be, hogy félelmükben a feltáruló térbe, testbe,
szabadon áradó hangos jajszavakba lőjenek, a Néreisek
ugyan még dalolásznák, hogy a halandók milyen
osthobák, osthobák,
az eredménytől azonban elakad a lélegzetük, kezecskéikkel
kicsinység szemüket is eltakarják, szétrebbennek, iszkolnak
el,
mire hangja szakad szélnek is.
A gótikus maradvány kitárt gótikus kapujában mezítelenül,
csonkán, átvérzett kötésben jelennek meg
az agonizáló szerencsétlenek.
Indulnak is rájuk, támadásba lendülnek az ölebnyi döglegyek.
AGONIZÁLÓ SEBESÜLTEK
Vizet.
Jöttem, könyörgöm, édes bajtárs, a kegyelemdöfésedért.
Legalább a csontszáraz számba köpjetek.
Jó társam, kérem, áldozz rám egyetlen jó golyót.
Nem nézi, kit ér el, hol éri, a teremtésben ő is csak
rövid utat keres, miként az emberek.
Jő a jó. Ha jő.
HADURAK
Fervega, ne késlekedj, teljesítsd, fiam, agonizáló
fegyvertársaid, jó bajtársaid emberbarátilag igencsak érthető