Mint ki hagymát…

Mint ki hagymától könnyezik,

s orrát törölve elgondolkodik:

mért zuhan ő megint s megint a szörnyekig,

s mért nem hagyja mégsem e boltot itt;

Mint ki húst aprít s serpenyőbe vet,

s az illat lassan föl, orrába kúsz –

megérez egy delejes, új erőteret,

mely a kételyek mély árkába húz;

Mint aki salátát mos s levelez,

s az ujjáról ecetes lét lenyal,

töpreng, kipróbáljon-e újabb szereket,

vagy érje be kávéval s tablettáival;

Mint ki gombokat nyomkod s egerész,

nem tudhatván, hogy ebből ki mi sül,

s hogy mi vezeti kezét: merev ész,

lágy(uló) szív vagy Isten, kibicül;

Mint aki már minden leélhetőt leélt;

lesöpört konyhaasztal előtte a lét,

nem jajong és nem tanúsít erélyt

– ha rajta múlna, mint a gőz oszolna szét;

Mint aki már megint rossz verset írt,

de eldobni megint nincs ereje –

kudarcot beismerni sose bírt;

hogy foghatna hát tenni ellene?…