Krzysztof Varga Tequila és Fejlődésregény című két prózája egy kötetben jelent meg a Poligráf Kiadónál, s így – bár a két mű születése között négy év telt el – óhatatlanul párba állítódnak.

Mindkét regény alaptémája a halál és az emlékezés, ám e tematika, valamint a melankolikus hangnem Varga minden prózai írását erőteljesen meghatározza. Első regénye, az 1996-os A fiúk nem sírnak (Ch³opaki nie p³acz¹) generációs műnek lett kikiáltva, a szerző barátai által ihletett szereplők jól szituált huszonévesek, yuppie-k, a „vesztes nemzedékek” utáni első sikeres generáció tagjai, a könyv az ő mindennapi (főleg társasági) életüket örökíti meg. Ugyanezen szereplők térnek vissza az 1998-as Halandóság (Œmiertelnoœć) című regényben, amelyben felerősödik A fiúkban már jelen lévő melankolikus hangnem, és határozottabban körvonalazódik az elmúlás témája. E két mű között, 1997-ben jelent meg a magyar-lengyel vegyes házasságból született Varga első „magyar” regénye, a Fejlődésregény, amelyet 2001-ben követett a Tequila. A Fejlődésregényből később visszaköszön a múlt és jelen párhuzamba állításának, a múlt keresésének témája a 2002-es Karolinában és a 2007-es Műmárvány síremlékben (Nagrobek z lastryko), a saját (fél)magyarságával való szembenézés pedig a 2008-as Turulpörköltben (Gulasz z turula).

Varga regényei nem csupán tematikailag alkotnak egységet, hanem stiláris szempontból is. Az írásokat markánsan meghatározzák a hosszas mesélések, a „fecsegés”. A szerzőnél nem találkozunk párbeszédekkel, annál inkább kitérőkkel tarkított elbeszélésekkel, részletek aprólékos felsorolásával. Vargának sikerül a különböző nevek és márkanevek, jellegzetes momentumok számbavételével megidézni egy-egy korszakot, miliőt, negyedet, várost.

A Fejlődésregény eredeti címe a német felvilágosodás jellegzetes műfajának elnevezése: Bildungsroman, s így a magyar fordításnál erősebben utal az „ősmintára”, vagyis arra a regénytípusra, amely a mű folyamán végigköveti a főszereplő pszichológiai, morális fejlődését és szocializációját. A „klasszikus” Bildungsroman kiindulópontja a főhős útnak indulása, amelyre általában veszteség vagy kényszer hatására vállalkozik. Varga bevallottan apja halála után próbált meg tudatosan szembenézni magyarságával, bár korábban is gyakran látogatott az országba. A fejlődésregényekben a főhős gyermekből felnőtté érik, Vargánál viszont e fejlődésvonal némiképp sajátos irányt mutat, ugyanis a visszatérésben ölt testet: felnőtt fejjel látogat vissza gyermekkora helyszíneire. A regény végére azonban kiderül, hogy nincs is fejlődés, hiszen: „Ez a történet sehol sem kezdődik, és ott is végződik.” (133. o.).

A Fejlődésregény a halál és a felejtés prizmáján keresztül szemléli a múltat és a jelent. Budapest a halottak városa, s a Gellért-hegy „lehetne a világ legszebb temetője. Exhumáltathatnánk a holttesteket az egész város és környék nekropoliszaiból, és elrendezhetnénk őket, mint egy szanatórium lakóit, nyugágyban heverhetnének a panorámateraszokon, nézhetnék az emlékeiket a Duna vizében.” (10. o.) A szerző is az emlékeket keresi, Kristóf (saját) és Béla (apja) emlékeit, így a regény három idősíkon mozog: a háborúk előtti években (Béla fiatalkorában), a kommunizmus évtizedeiben (Kristóf gyermekkorában) és a mában. Időnként egy negyedik idősík is beúszik: a XIX. és XX. század fordulója, a boldog békeidők, méghozzá Krúdy Gyula Szindbádjának megidézésén keresztül. Varga több helyen közvetlenül is utal Krúdyra és novelláira, ugyanakkor az álomszerű emlékképek sora, valamint a „kulináris emlékezés” szintén a Szindbádot idézi. (Továbbá az írók és főhőseik közötti beismert-tagadott önéletrajzi összefüggés is újabb párhuzamot vethet fel.)

A Tequila egy sikeres lengyel punkzenekar frontemberének belső monológja, mialatt a banda dobosának koporsóját viszi a vállán zenésztársaival együtt a temetésen. Az alapszituáció a szerzővel megtörtént eseményre utal: elsős egyetemista korában ugyanígy a vállán vitte egy gimnáziumi osztálytársa koporsóját, a regényt Varga mégsem tartja önéletrajzi műnek, abban nem valós személyeket ábrázol. A főhős belső monológja – ellentétben a Fejlődésregénnyel – nem reflektál közvetlenül a halálra, vagyis nem vet fel halállal kapcsolatos filozofiai kérdéseket, és nem elmélkedik ezen a konkrét halálon (még azt sem tudjuk meg, hogyan hunyt el Dagi, a dobos), a temetés sokkal inkább annak terepe, hogy a harmincas éveit taposó zenész számot vessen múltjával és jelenével, zenésztársaihoz és a nőkhöz való viszonyával. A halál kérdésénél sokkal határozottabban jelenik meg a test elhasználódásának és elenyészésének témája (Dagi oszlásnak induló testét a főhős minden részvét nélkül idézi fel gondolataiban), amelyet belső monológjában úgy igyekszik ellenpontozni, hogy felidézi az őt nap mint nap foglalkoztató problémákat: a punk és a sznob közeg, illetve az üzlet és a szabad alkotás között feszülő ellentétet, a zenekar bizonytalan jövőjét és saját hiúságát. Ám hiába jut eszébe menedzserük kevéssé frappáns hasonlata, miszerint „A ti zenétek olyan, mint a tekila: van ereje és van íze.” (76. o.), érzi, hogy Dagi halálával az ő számára is lezárult egy fejezet.

A Tequila több szempontból erősebben kapcsolódik A fiúkhoz, mint a Fejlődésregényhez: egyrészt a főhős társadalmi közegének ábrázolása határozottabb, mint a múltban való elmerülés szála, másrészt pedig a melankolikus tónus háttérbe szorul, és a művet inkább egyfajta önironikus hangnem uralja. A frontember belső monológjában nem siratja vagy sajnálja Dagit, hanem némi ingerültséggel és megvetéssel beszél róla: született lúzerségéről, evéskényszeréről és igénytelenségéről. A halállal és „frendje” elvesztésével mintha csak a regény utolsó bekezdésében szembesülne, amikor a zenekar többi tagja szó nélkül otthagyja, a menedzsere pedig közli vele, hogy nem hosszabbítja meg a szerződésüket. „Valahogy nem akaródzik elmozdulni innen, semmi se húz a kapu felé, amelyet hamarosan bezárnak, semmi sem húz a város felé, amiből már elegem van, semmi sem húz a bend felé, a zene felé. Már nincs itt senki. Csak ketten maradtunk: Dagi és én.” (103. o.)

A halál motívuma mellett a regények fő szálát a város, pontosabban a két város: Varsó és Budapest alkotja. Varga egy interjúban a következőt nyilatkozta: „Meglehet, hogy Varsó kaotikus, ronda és zaklatott, de imádom ezt a várost és képtelen lennék máshol élni. A gyönyörű Budapesten igen hamar elkezdem furcsán érezni magam.”

A Tequila eseményeinek helyszíne Varsó, ahol a főhős nemcsak lakik, hanem él, abban az értelemben, hogy életeleme a város, a klubok, a kocsmák, a koncertek, a házibulik. Itt – a Fejlődésregénnyel ellentétben – Varga nem említ konkrét utcákat, negyedeket, környékeket, hanem egy rétegen (a könnyűzenei ipar világán) keresztül ábrázol egy egész várost. A Tequilában Varsó mintha kizárólag a zenekarok városa lenne, ahogy a Fejlődésregényben Budapest a „gyerekek és az öregek birodalma” (37. o.). A szerző Budapestben a múltat keresi, egyrészt gyerekkori tekintetével, másrészt az apja szemével próbálja látni azt. Budapest és Varsó ugyanakkor e műben összefonódik, ahogy a gyermekkori grund (nála: „kifutó”) ugyanúgy lehet „a Wiktorska és a Rac³awicka utca között vagy a Tallér és az Újvilág utca között” (83. o.).

A Tequila egyes szám első személyben íródott, így a főhős egyénített, a Fejlődésregény viszont gyakorlatilag az igéket minden személyben és számban használja, így megragadhatatlan a narráció alanya és tárgya. Annál is inkább, mert az egyes szám második személy ugyanúgy megszólíthatja Bélát, Kristófot vagy akár Latinovits Zoltánt, az egyes szám harmadik személy pedig vonatkozhat a szerzőre, apjára vagy lehet általános alany is. S míg a Tequilában túlsúlyban vannak a szubjektív leírások, pedig kevésbé önéletrajzi mű, addig a határozottabban autobiografikus Fejlődésregényben többségében objektív leírásokkal találkozunk.

Mindkét művet meghatározza a Varga írásaira oly jellemző „fecsegő” narráció. A Fejlődésregényben a költőiség dominál, hosszú körmondatok, kérdések és felszólítások váltják egymást, bőségesen fordulnak elő benne válogatott jelzős szerkezetek („Itt vagytok, csillagközi utazók, a rémségek tárházából szabadult, életre kelt bábuk, sakkozógépek, császári csodafegyverek, gólemek, frankensteinek, sárból, fáradtságból és betonból gyúrt emberek…” 7. o.). A Tequila nyelvezete viszont egyfajta szleng, amely erőteljesen merít a könnyűzenei világ lengyelesített / magyarosított angol szavaktól hemzsegő zsargonjából („Mint bend, mi mindig indepententek voltunk.”, 30. o., „A géj csávó különben okés, amikor elvittek minket a tóksójába, teljesen rendben volt a dolog.” 32. o.). Pálfalvi Lajos (Fejlődésregény) és Keresztes Gáspár (Tequila) fordításában a két stílus, a két nyelvréteg ugyanolyan szervesen kiegészíti és ellenpontozza egymást, mint az eredeti írások esetében.

Mindkét regény szabad asszociációk sorozataiból épül fel. Ám míg a Tequilában kitapintható egyfajta történetvezetés (a frontember a temetésen felidézi a zenekar pályáját és saját életét, amely elválaszthatatlanul összefonódott a „benddel”, majd fordulóponthoz érkezik a dobos halálával), addig a Fejlődésregényből teljes mértékben hiányzik a linearitás.

Az asszociatív történetmesélésből fakad a regények töredezettsége, ami ismételten némiképp máshogy mutat a két írás esetében. A Tequila inkább videóklipekből áll, a Fejlődésregény viszont régi fotókból – e képzettársításokat nyilván a két regény témája és nyelvezete is sugallja. Ám míg a Tequila videóklipjei hiába követik egymást látszólag random módon, mégis egyértelműen kijelölik az elbeszélés irányát, addig a Fejlődésregényben a fotók több lehetséges történetet is sugallhatnak. „A fényképek arra valók, hogy nézzük a halottakat, reprodukáljuk, filmre vegyük, retusáljuk őket.” (123. o.) A Fejlődésregény számos mondata kezdődik így: „Talán…”, „Vagy…”, „Nem, mégis inkább…”. Varga a legkisebb mellékszereplőről, az utcán elhaladó néniről vagy sarki zöldségesről is több különböző történetet skiccel fel, válogat a lehetséges életutak között. Közben Kristóf hétköznapi tetteiről, apró cselekvéseiről is vagy-vagy szerkezetű mondatokban ír: „Talán föltette vagy levette a napszemüvegét, talán zenét hallgatott vagy beérte a zene ideájával.” (121. o.) „Meleg, kora őszi idő, már halványan süt a nap. Vagy nem is így volt: természetesen május van, természetesen virágzanak a gesztenyefák.” (124. o.). E narratív „bizonytalanság” a regény vége felé egyre sűrűbbé válik, az utolsó oldalakat pedig az „érdektelen” jelző uralja. „Ugyan mi különös lenne ebben a történetben, melynek hősei, még ha egy-egy pillanatra érdekesnek tűnnek is, soha nem kerülnek be a háborús, világjáró vagy szerelmi legendakörbe, mint ahogy bármilyen másba sem, mert nem lesz már soha többé semmilyen legenda?” (136. o.)

A Fejlődésregény utolsó mondata ugyanúgy lehetne a Tequila zárszava is, hiszen mindkét regény végső kicsengése, hogy a halálban nem az elmúlás a legtragikusabb, hanem a felejtés.