A címben idézett megállapítás, miszerint a keresztény hívő sem a múlt egy gettóként értelmezett, önhatalmúlag (re)konstruált szeletében, sem bizonyos lelkiségi mozgalmak „rózsaszín ködfelhőiben” nem a valósággal találkozik, hanem éppenséggel menekül előle, merthogy „a valóság se nem gettó, se nem rózsaszín köd”, Varga Mátyás A képek hatalma című esszéjében olvasható. Ez az esszé a szerző 2008-ban, a Vigilia/Esszék könyvsorozat részeként megjelent Nyitott rítusok. Kortársunk-e a művészet? című kötetében látott napvilágot (az idézet helye: 63.). Nemcsak azért választottam ezt a címet, mert a benne megjelölt elv feltétlenül igaz Varga új könyvére, hanem azért is, mert úgy tűnik, az esszékötetben taglalt gondolatokat máskülönben is érdemes figyelembe vennünk a hallásgyakorlatok értelmezése során. Mielőtt tehát rátérnék kritikám tényleges tárgyára, szükségesnek látszik röviden elidőznöm a szerző művészetről kifejtett elgondolásainál. Rámutatni arra, hogy egy alkotó különböző műfajú szövegei között összefüggések vannak: közhelyes gondolat. A Homerum ex Homero réges-régi elve azonban, vagyis hogy Homéroszt Homéroszból, egy adott költő művét életművének más szöveghelyei alapján magyarázzuk illetve értsük meg, a Varga Mátyás-oeuvre esetében célravezetőnek látszik. A Nyitott rítusok esszéit és a hallásgyakorlatok verseit nemcsak a két könyv megjelenésének időbeli közelsége kapcsolja össze, hanem közös szellemi horizontjuk és a mögöttük rejlő művészi–gondolkodói magatartás is.

A Vigilia sorozatában olvasható „kísérletek” középpontjában vallás és (kortárs) művészet, kultusz és kultúra viszonya áll. A két fogalmat Varga Mátyás mindig egy harmadik tényező viszonylatában értelmezi, ez pedig a valóság. Ahogy Az eltérés öröm(hír)e című szövegben írja, kultusz és kultúra „etimológiailag és ontológiailag is egyazon valóság két arcára utal”. (Ami az etimológiai azonosságot illeti, mindkét szó a latin colo ’tisztel’, ’művel’ igére vezethető vissza.) Ugyanitt olvashatjuk, hogy „művészet és vallás egyaránt a világot mint tapasztalati valóságot tárja fel előttünk, s a világhoz való viszonyuk nagymértékben alakítja és meghatározza a befogadó és/vagy hívő világhoz való viszonyát.” A műalkotás képes arra, hogy láthatóvá tegye „a világot és annak titokzatos (rejtett) arcát”. (Nyitott rítusok, 23–24.) Varga nagyon következetesen vallja azt a nézetet, hogy a művészet (és a vallás) esetében nem az az igazán fontos, hogy miként, „milyen retorikai erudícióval” beszél önmagáról, hanem az, hogy miként tárja föl a valóságot. A művészet autoreflexivitásánál tehát ebben a felfogásban egyértelműen jelentősebb szerep jut a valóság jelenvalóvá tételének. Varga persze, ahogy A képek hatalmában írja, tisztában van azzal, hogy nem könnyű meghatározni a valóság fogalmát, mégis úgy véli, a szakralitás művészetben való megjelenésének „előzetes feltétele”, hogy a valóság jelen legyen a művészetben. Nem attól lesz tehát szakrális „üzenete” egy műalkotásnak, hogy az alkotó művész vallásos, de nem a vallási tematika és nem is az egyházi megrendelés szolgálnak a szakralitás jelenlétének zálogául. (Nyitott rítusok, 63–64.) Vannak tehát olyan művek, amelyek „címzettje” bár nem kifejezetten a hívő ember, mégis képesek megszólítani a hívőket (mint hívőket). Ezt pedig Varga szerint „mondanivalójuk súlyossága és a beszéd etikai felelőssége révén” érik el. (Az eltérés öröm[hír]e: Nyitott rítusok, 24.)

Természetesen nem azért bocsátottam előre a fentieket (és hivatkozom majd az alábbiakban is a Nyitott rítusok szövegeire), hogy Varga Mátyás versein számon kérjem a szerző irodalomról és művészetről vallott elveit, és nem is azért, mert a hallásgyakorlatokat (ad absurdum) az esszékben kifejtettek illusztrációjának tekinteném. Kétségtelen, hogy, mint utaltam rá, a két kötet szövegvilága nagyon közel áll egymáshoz. Ezen túlmenően Varga Mátyás szokatlan megvilágításba helyezi a – különböző szövegeket közös nevezőre hozó – szerző szerepének kérdését. Amennyiben egyazon író/költő különböző szövegeit helyezzük egymás mellé, mint jelen esetben, akkor a szerző „intézményéhez” akarva-akaratlanul egységesítő szerepet rendelünk. Az egységesség kapcsán pedig felvetődhet az a kérdés is, hogy mennyiben alkotnak a szövegek egységet azzal a személlyel, aki megalkotta őket. Varga Mátyás bencés szerzetes. Ha erről nem volna tudomásunk máshonnan, akkor megtudhatnánk a kötet fülszövegéről: „1963-ban született Zalaegerszegen, bencés szerzetes Pannonhalmán”. A szerző vagy a szerkesztő valamiért fontosnak tartotta közölni az olvasóval ezt az életrajzi vonatkozást. Nem teljesen kézenfekvő, hogy ezt a tényt ilyen módon a befogadó tudomására „kellett” hozni: legalábbis a Magvető könyvborítói általában nem hordoznak információt a szerző foglalkozását illetően – persze, mint tudjuk, a szerzetesség nem foglalkozás, hanem életforma. Mindenesetre ha ilyen módon bekerült a hallásgyakorlatok „paratextusába” ez a biográfiai „adat”, akkor már aligha tehetjük meg, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjuk a versek értelmezése során.

A szerző és a versek beszélője – illetve a lírai alany, a szövegekben megszólaló én, a lírai hang – közötti, a líraolvasás egyik alapvető alakzatának számító megkülönböztetésről természetesen nem feledkezhetünk el. Nem gondolhatjuk azt, hogy a szövegekben egy szerzetes beszélne. Az életrajzi értelemben vett szerző azonban szerzetes, még ha ennek nem is volna muszáj feltétlenül túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk. Azt gondolom, a legfontosabb jelentése annak, hogy Varga Mátyás szerzetes volta (szó szerint) bele van írva a könyvbe (a fülszövegbe), nem más, mint hogy ezáltal is jelezve van a költő személye és a versekben megszólaló hang(ok) közötti radikális különbségtétel. A hallásgyakorlatok – hogy végre a kötetről szóljak – több szempontból is radikális könyv, és ezek közül a legfontosabb az „én” visszavonásának a radikalitása. Ha a (keresztény) etika kontextusában akarnánk értelmezni ezt, akkor azt mondhatnánk, hogy az én elszegényítésének, az önzetlenségnek és az alázatnak a színrevitele történik meg a kötet lapjain. Félreértés ne essék, Varga Mátyás költészetétől – és mint fentebb megmutattam, művészeteszményétől – mi sem áll távolabb, mint hogy ezekről az „erényekről” beszéljen, vagyis hogy „tematizálja” őket. Azért sem merül föl egy pillanatra sem, hogy a szövegekbe beszüremkedne a kegyességi irodalom beszédmódja, mert Varga versei nem beszélnek az említett magatartásformákról, hanem megvalósítják azokat.

Mert mi is történik a kötet verseiben? Szállóigeszámba megy Esterházy Péter Tar Sándor kapcsán tett megállapítása, miszerint „[a]kik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud”. Némiképp hasonlít ehhez a képlethez a hallásgyakorlatok alaphelyzete, azzal a különbséggel, hogy talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, Varga Mátyás nem azok helyett beszél, akik nem tudnak beszélni, hanem hallgatja azokat, akiket egyébként nem hallgatna meg senki, vagy ha meghallgatnák is őket, a szavaikat nem jegyeznék le, és így azok a felejtés homályába vesznének.¹ A szövegekben nem konstruálódik meg egységes versbeszélő, viszont úgy érezzük, mintha volna egy többé-kevésbé konstans alakjuk, ez pedig a hallgató, illetve halló volna: az a szubjektum, aki képes ténylegesen meghallani és rögzíteni azt, ami másnak nem volna fontos – ez a hallásgyakorlatok cím értelme. (A már idézett A képek hatalma című esszében Varga a kortárs művészet kapcsán beszél a „meghallgatás képességé[ről]” mint amely elengedhetetlen az ítéletalkotáshoz. [Nyitott rítusok, 61.] Más összefüggésben, de mindkétféle [meg]hallgatást a kíváncsiság, a nyitottság és az odafordulás jellemzi.)

A kötet „hallgatója” tehát a hallást gyakorolja, és érdemesnek látja leírni mindazokat a gondolatfoszlányokat és narratívatöredékeket, amelyeket meghall. Míg Kosztolányi Dezső Negyven pillanatképében negyven helyzetet, jelenetet örökít meg, addig a hallásgyakorlatok negyven darabja negyvenszer féltucatnyi-tucatnyi kivágatát rögzíti a nem éppen „rózsaszín ködökhöz” hasonló „valóságnak”. Hogy látsszék, miként épül fel egy-egy darab, idemásolom egészében a 33-dikat. „üresnek látszott, mégis csöpögött belőle valami. | amerre csak ment, végig a járdán. || eszik a sok gyógyszert, aztán majd nem tudnak meghalni. || aznap éjszaka még kiment rágyújtani az erkélyre. nem öltözött fel, vitte a takarót is. | arra ébredtem, hogy fázok. | de később megéreztem a füstöt. || a villamoskocsi ablakát nem lehetett felhúzni. nem volt hozzá kurbli. folyt be az eső. | az utasok a két végéről nézték. || te se tehetsz róla. meg én se, hogy homokos lett. | csak nem tudjuk még, hogy kell vele viselkedni. || még nyár van. | szól a zene. || felhúzta a lábát, és onnantól már csak a hátát éreztem. || ha belemászik a csótány vagy valami más a kádba, addig spriccelem forró vízzel, míg le nem megy a lefolyón. || azt hiszem, hogy én nem tudnék a kardélre hányni. | biztosan nem. hiába próbálnám.”²

A vers címe hallásgyakorlatok #33: a kötet mindegyik darabjának ekként épül fel a címe vagy inkább címkéje. A lényegében csak sorszámmal ellátott szövegek címnélküliségük révén is meg vannak fosztva individualitásuktól. A forma – az egyes jelenetek két függőleges vonallal való elválasztása, illetve ezeken belül az egy függőleges vonal használata az egyébként is miniatűr egységek tagolására – felidézi Varga előző verseskötetének, a 2006-os a leghosszabb útnak a tördelését, de el is távolodik attól. Ott gondolatjelek tagolták a verseken belüli egységeket, és azokon belül nem voltak külön elválasztójelek. Itt a sok függőleges vonal és az, hogy minden vers elfér egy oldalon, sajátos, tömbszerű szövegfelületeket eredményez. A vonalak használata mintha azt jelezné, hogy a versek „rögzítője” a „hallottak” lejegyzése közben tette ki ezeket a határoló jeleket, mintegy jelezve, hogy hol tartott szüneteket a beszélő.³ Ugyanakkor ritmust is adnak ezek a jelek a szövegeknek, és úgy is értelmezhetjük őket, mint amelyek jelzik: a szilánkszerű valóságdarabok még további elemekre eshetnek szét. A kisbetűs írásmód megvolt a leghosszabb útban is; az így látni. mégsem című szöveg fontos reflexiókat fogalmazott meg erről, az idegenszerűséget nevezve meg a megszokottól eltérő írásmód lényegi mozzanataként, kicsire gyűrt nagyként értelmezve a létrejövő szöveget (a vers izgalmas tükör-motivikájáról itt most nincs alkalmam írni). A hallásgyakorlatokat illetően azt mondhatjuk, hogy a nagybetűk hiánya erősíti azt a képzetet, hogy a szövegek le vannak jegyezve: leírásukhoz nem a megfogalmazás gesztusa járul, amely során a fogalmazó–alkotó megteremtené a mondatokat, nagybetűkkel indítva őket.

Az alapvetően narratív töredékek úgy következnek egymás után, mint amikor az ember a televíziót nézi, és a kapcsolóval váltogatja a csatornákat, hol rövidebben, hol hosszabban időzve el egy-egy helyen. Van is erről az időtöltésről egy jelenet a kötetben. „a kezemet minden este bekenem ezzel a krémmel. néha az arcomat is. | tíz percig, amíg fel nem szívódik, nem lehet semmit megfognom. | ilyenkor nem tudok váltani a tévén. | tíz percig muszáj mindent megnéznem.” (hallásgyakorlatok #10) Nagyon esendőek azok az alakok, akiket a kötet „hallgatója” meghallgat, és akiknek mi is a hallóivá, hallgatóivá válunk. Olyan közléseknek leszünk a fültanúivá, amelyek egyébként nem érdekelnének bennünket. A kisszerűségnek, az érdektelenségnek és a nyomorúságnak olyan pillanataival találkozunk ennek a kötetnek a lapjain, amelyektől különben elfordulnánk mint a figyelmünkre nem méltóktól. Varga Mátyás úgy tárja elénk ezeket a közléseket, hogy muszáj meglátnunk (illetve meghallanunk) a hozzájuk tartozó alakokat (hangokat). (És itt most megint Varga egy esszéjére kell utalnom, a Ha ketten lesznek a mezőn címűre, mely azt az etikát fogalmazza meg, amely a hallásgyakorlatok „lejegyzőjének” is a sajátja lehet. „Egészen erőtlennek és gyengének kell lenni ugyanis ahhoz, hogy véletlenül se csukjuk be az ajtót a másik orra előtt. Egyikünk sem mondhat le a vágyról, hogy együtt legyen a másikkal. […] Hiheti-e bármelyik keresztény, hogy megtalálja őt a bárka, ha ő már lemondott a többiekről? – És hiheti-e bármelyikünk is, akit emberek vesznek körül, aki családban vagy közösségben él, hogy üdvözülhetünk testvérünk nélkül? […] Mindazoknak, akiket az Isten valamiképpen egymásnak adott, vágyniuk kell arra, hogy a másik egyetlen pillanatig se legyen annyi, amennyinek esettségében látszik.” [Nyitott rítusok, 18.; kiemelések az eredetiben.])

Amiképpen Varga Mátyás művészeti esszéinek egyik legfontosabb tárgya a test, a test a művészetben (a Nyitott rítusok egyik „főhőse” Frenák Pál), úgy a hallásgyakorlatok „szereplői” is gyakran beszélnek saját testi valóságukról. A szexualitásukról. „és annyira jól esik, amikor lazán a nyelvével birizgálja.” (#12) A test rossz szagáról. „ha a cipőt le kell vetni az előszobában. és ha csak zokniban. | mindig úgy érzem, hogy büdös a lábam. | meg általában fázik is.” (#14) „végig az járt a fejemben, hogy biztosan most is büdös a szám. | de már nem tudtam mit csinálni.” (#22) A halott után a lakásban maradó betegségszagról, melyet nem lehet eltüntetni. (#16) A betegségekről. A kínzó aranyérről. (#24) Újra és újra a halálról.

Banalitások sorakoznak ennek a kötetnek a lapjain, és nagyon sajátos, a valóságban aligha hallható mondatok, különös történetek. A szövegek, amelyekről végig elhisszük, hogy lejegyzőjük „hallotta” őket, nagyon is megmunkáltak. A könyv leghosszabb, tizenegy részre osztott egységének beszélője például arról mesél, hogy kijár a reptérre, és ott úgy tesz, mintha várna valakit – ez nem éppen hétköznapi jelenet. (#17) De vannak talányosabb foszlányok is, például az, hogy „most akkor mennék.” (#39), vagy az, hogy „valami baj van?” (#9). Eltűnődhetünk ezeknek a töredékeknek a lehetséges kontextusain. Amikor azt olvassuk a könyv első versének legelején, „mondta neki, hogy megpróbálhatja újra, de nem akarta. | kiszállt az autóból, hazament.”, akkor felmerül a kérdés, hogy ki mondta, kinek, mit próbálhatott volna meg újra. Sokfelé nyitottak a hallásgyakorlatok valóság-morzsái. Talán egymás felé is. Lehet, hogy a #3-ban és a #19-ben is felbukkanó „marcsi” név ugyanarra a nőre vonatkozik. Lehet, hogy a #4 mindenhová belátó magas „sráca” és a #15 lakásokba beleső figurája között van összefüggés, de az is lehet, hogy nincs. Van, amikor szinte észre sem vesszük az egységek közötti váltást. Mert miért ne mondhatná a #14 már idézett fázós lábú beszélője még azt is, hogy „mindenkit kihasználnak. | az első pillanattól látszott, hogy így lesz.”? Néha megtörik egy-egy töredék egysége, például a #11-nek abban a részében, ahol a beszélő reflektál a saját kijelentésére: „kicsit hazudott. | hogyan lehet kicsit?”.

Nagyon sok minden belefért ebbe a kis terjedelmű könyvbe, sok mindennek hordozója ez a minimalista költészet, melyet, ha nem volnának a mondatok rövidségéből és a gyakran sajátos szórendből eredő szokatlan megoldások, és nem volna a prózaversre jellemző tördelés, talán hajlamosak volnánk prózatöredékek soraként olvasni. A hallásgyakorlatok minimalista, radikálisan redukált költészet, melynek középpontjában nem egy lírai beszélő, hanem egy lírai hallgató áll.