A régebbi kutatók sokszor úgy vélték, hogy Janus V. Miklós pápa felkérésére lefordította latinra, mégpedig eredeti klasszikus versformában az egész Iliaszt, és ez a fordítás előbb-utóbb majd előkerül. Sajnos nem került elő, sőt valószínűleg a jövőben sem fog valahol felbukkanni, bár a humanisztikus kutatások terén olykor meglepő felfedezések tanúi lehetünk.

Eddig mindössze az Iliasz VI. énekének egy érdekes részlete (119–236. sor) maradt fenn Janus tollából. Miről szól ez a különös epizód, mely nemcsak a trójai hadszíntéren szokatlan, hanem a későbbi világtörténelem során is ritka. Az Iliaszból kiválasztott rész egy furcsa kimenetelű párharc története. Szerencsésen végződik, habár tragikus következményei vannak a XVI. énekben.

A rettentő erejű és közismerten “harsány hangú” görög hős, Diomédész, párviadalra szólítja fel a trójaiak harcosait. Meglepetésére egy arany fegyverzetű fiatal legény jelentkezik. Eddig sosem tűnt ki a trójaiakkal szövetséges Lükié harcosai közül. Ezért az óvatos Diomédész megkérdezi: ember fiával van-e dolga, vagy istennel? Ha az előbbivel, búcsúzzon el az élettől. Ha az utóbbival, akkor Diomédész nem fog kiállni vele. Hiszen tudott dolog, már az is nyomorult vakként végezete életét, aki csupán egy istengyermek, Dionüszosz dajkáit ijesztette meg, annyira hogy a kis kölyök anyja kebelére, a tengerbe menekült.

Glaukosz egy hasonlattal kezdi válaszát:

“Olyan az emberi fajzat, mint a faleveleké. Egyeseket földre ver a szél, másokat felnöveszt a szép tavasz.”

Érdemes egy pillanatra megállnunk ennél a klasszikus hasonlatnál. Nem az őszi lombhullást állítja szembe a tavaszi újrasarjadással. Azonos évszakban, tavasszal bekövetkező kettős jelenséget, egyrészt pusztulást, másrészt sarjadást mutat fel. Az előzőt a heves déli szél okozza. A görög eredeti szövegben a szél általános neve, anemosz áll. Róla mondja Homérosz, hogy a levelek egy részét földre veri, a másik részét a szép tavasz nagyra növeszti. Janus pontosítja a pusztulást előidéző szelet azáltal, hogy notus-szal fordítja. Ez a heves tavaszi szél délről fúj, zivatarokat hoz magával és leveri a levelek egy részét, a gyöngébbeket. Hatását ugyancsak Janus A szelek versenye és Az árvíz című költeményében is megörökítette. Az utóbbiban a vizet árasztó tavaszi szél hatását Magyarországon az árvízekéhez hasonlítja. Egyébként az Athénban Kr. e. 40-ben épült nyolcszögletű “Szelek tornyán” ma is látható az egyik domborművön a Notus szárnyas alakja. Ruháját meglebbenti a szél és mellette feldöntött vizesvödör áll. És ne felejtsük el Janus talán legszebb rövid költeményét, Egy dunántúli mandulafáról címűt. Ebben a szinte saját végzetét sejtő “beszédben” óvja az élet és halál mezsgyéjén élő fácskát attól, hogy túl korán virágozzék, mert akkor hamar tönkremegy a fagyos téli időben. Glaukoszt senki sem óvta a vakmerő jelentkezéstől. Elhamarkodott cselekedet volt kiállása. Keserűen tapasztalja, hogy az egyébként bőkezű természet végleg elzárja a túléléstől. Életének tavaszán olyan fiatal “levél” ő, amely nem tud ellenállni a heves “déli szélrohamnak”, nincs hozzá elegendő életereje. Nincs isteni származása sem, mert hát kik voltak ősei?

Érdekes, hogy legtávolabbi őse Aiolosz, a barlanglakó szélkirály. Hallatára az Iliasz és Odüsszeia olvasójában rögtön megcsillan a remény. Talán leszármazottjával kegyes lesz az ősapja, és nem sodorja a földre. Sajnos Aiolosz nem isten, és nem mentheti meg ivadékát a pusztulástól. De Glaukosz családfáján többi elődei sem istenek. A felsoroltak közt Bellerophontész, Glaukosz nagyapja sem az. Ő is csak halandó volt, jóllehet kezdetben istenek kegyeltje, akit Pegazusa csaknem az égiek közé emelt. De éppen ezért az ambíciója miatt az olümposziak a földre dobatták, és kétségbeesett csavargóként halt meg. Bellerophontész nagyon is emberi sorsát Glaukosz kissé részletesebben foglalja össze. Utána megnevezi saját apját, aki arra biztatta, hogy becsülettel küzdjön Trójában, az unokatestvére, Szarpédón vezérlete alatt álló a lükiai csapatban. Szarpédón, az oldalági rokon, egyébként Zeusz természetes fia. Más szóval, hozzátehetjük, Diomédész csak vele nem merne megküzdeni.

Bellerophontész nevének és sorsának hallatára Diomédész hirtelen visszaemlékszik valamire. Arra, hogy Glaukosz nagyapja, aki végül Kis-Ázsiában, Lükiában telepedett le, valaha az európai Görögországban, Kalidonia városában, Diomédész nagyapjának, Oineusz királynak volt húsz napig vendége. A szíves vendégségből hamar barátság lett, aminek emlékére díszes ajándékot adtak egymásnak. Oineusz egy ragyogó bíborövet, Bellerophontész egy kétfülű aranyserleget (δέπας). Diomédész még hadba vonulása előtt is látta otthonában ezt a serleget. Az ókori vendégbarátság értelmében tehát e barátok leszármazottai nem harcolhatnak egymás ellen. Ez esetben nyilván emberi jogszokás tiltja a vérontást és nem isteni beavatkozás akadályozza meg. Kezet fognak az eddigi ellenfelek. Mint nagyapáik, ők is megajándékozzák egymást, fegyverzetet cserélnek. Diomédész a kilenc ökör értékű bronzfegyvereit adja Glaukosznak. A fiatalember eszét annyira elvette a Zeusz sugallta öröm, hogy száz ökör értékű aranyfegyvereivel viszonozza a jóval csekélyebb értékű bronzot. Persze arról fogalma sem volt, hogy az V. énekben Pallasz Athéné az értékeket előzőleg már kiegyenlítette. A bronzpajzsot és sisakot rettentő hatásúvá, tűzokádóvá varázsolta. Homérosz kiemeli, hogy a harsány Diomédész, amint felismeri a baráti kapcsolatot, azonnal hangot vált. Barátságos, “mézédes tónusban” szól Glaukoszhoz. Mi több, már a “hadinép pásztorának” titulálja. Ez a jelző eddig valójában Glaukosz unokatestvérét Szarpédónt illeti meg, mivel ő a lükiaiak vezére.

Janust Bellerophontész és leszármazottai sorsáról más ókori irodalmi művek is tájékoztatták. Galeotto Marziónak írt levelében, melyhez az Iliasz-fordítást mellékeli, említést tesz ezekről az olvasmányairól. Rendkívül meglepő, hogy a levelében miként értelmezi Glaukosz válaszát Diomédész kérdésére. Ezt az értelmezést magyarul idézem Ritoók Zsigmond kitűnő tanulmányából: “Mégis, legalább az én véleményem szerint, nincs még egy olyan ragyogó dolog, mint az emberi előkelőségnek az a mélységes erkölcsös kicsúfolása, ahol az emberi ősfák zöldellése teljesen találóan van az erdők lehulló lombjához hasonlítva, hogy a halandók méltán abbahagyják már őseik dicsőségének barbár gőggel való hánytorgatását, ha meggondolják, hogy nemzetségük mennyire hasonló a fák leveleihez, melyek tavasz derekán születnek, s az ősz közeledtére leperegnek.” Ritoók Zsigmond Janusnak e hosszú mondatából azt olvassa ki, hogy a magyar költő haragja rejlik benne a származásukkal, rangjukkal kérkedőkkel szemben, sőt e haragban talán személyes indulat is munkál. Esetleg azért, mert Janus magát szintén egyszerű sorsból érkezőnek tudta. Feltűnő, hogy az idézett Janus-mondat a homéroszi hasonlatot némileg megváltoztatja, jóllehet az Iliasz fordításában az eredetit követte. Mint láttuk, Homérosz tavasszal azonos időben bekövetkezett két ellentétes eseményről szól: a falevelek egy része földre esik, elpusztul, másik része buján növekszik. Szintúgy, mint a trójai közelharcban, ahol egyesek elesnek, mások élve maradnak. Valószínűleg Janus indulatos megjegyzésében közrejátszik, hogy érzi és tudomásul veszi saját testi gyöngeségét a harcmezőn. Többször részt vett Mátyás király hadjáratában, és ilyen alkalmakkor rájött arra, mennyire alulmarad a fegyverforgatáshoz szokott, olykor durva nemességgel szemben. Ezt a tényt ellensúlyozza a Mentegetőzik, hogy nem elegyedik a harcba című költeményében, ahol rámutat saját pótolhatatlan harctéri jelentőségére. Egyedül ő az, aki megörökíti a harcosok tetteit, hősiességét az utókor számára. Nélküle mindez feledésbe menne egyszer s mindenkorra.

Nos, az Iliasz további olvasásából, majd a Homérosz utáni eposzok és cserépvázák ismeretében, a magyar költő bízvást meglátta volna saját sorsának tragikus előképét, fenyegető árnyékát.

Az Iliasz XVI. énekében kimagasló esemény szintén párharc. Az elkeseredett Patroklosz megütközik Bellerophontész másik unokájával, Szarpédónnal, az isteni gyermekkel. Patroklosz kétségbeesett, mert barátja, a legerősebb görög, Akhilleusz haragjában visszavonult a harctól, és tétlenül szemléli a trójaiak diadalmas győzelmi sorozatát. Hogy ezt megállítsa, Patroklosz elkéri barátja különleges sisakját, és azt téve fejére, beveti magát az ellentámadásba. Ekkor kerül szembe Szarpédónnal. Janus okvetlenül felfigyelt erre a találkozásra. Ugyan mi lesz, amikor Bellerophontész erősebb, hatalmasabb unokája, a lükiaiak vezére, Zeusz ivadéka méri össze erejét Patroklosszal? Mivel feltehető, hogy a trójai háborúban részt vett mindkét Bellerophontész-unoka története együtt foglalkoztatta Janus Pannoniust, valószínűleg kíváncsian olvasta a szerencsés kimenetelű találkozás tragikus ellenpárját is: Szarpédón összecsapását a kérlelhetetlen Patroklosszal. Mert mi is történt ekkor? Idővel a háború egyre vadabb, kétségbeejtőbb lesz. Nincs többé semmilyen hajdani baráti emlék, mely megakadályozná az anyaországi görögöt a tengeren túli görög legyilkolásában. Bár Patroklosz tudja, hogy ellenfele Zeusz fia, még sem merül fel benne a kétely, amely Diomédészben: hogy istennel vagy emberrel van-e dolga? A harctéri gátlástalanság mostani szakaszában Zeusz az, aki kétségekkel küzd: megmentse fiát, vagy veszni hagyja? Bizonytalan helyzetében tanácsot kér feleségétől, mitévő legyen. Héra határozottan kijelenti: Szarpédónnak vesznie kell. Egyszerűen azért, mert Zeusz fiának megmentése tarthatatlan következményekkel járna. Ugyanis a csatatéren minden kiemelkedő harcosnak védőistene van, s ha az közbelépne, végső soron eltűnnének az igazi harcosok a falakon belül és a falakon kívül. Vége lenne a trójai háborúnak. Az elkerülhetetlen halált sugalló tanácsát Héra némileg enyhíti azzal, hogy férje ne engedje, hogy a hellének meggyalázzák Szarpédón holttestét. Hüpnosz és Thanatosz, az Álom és a Halál röpítse az elesett hőst szülőföldjére, Lükiába, ahol honfitársai temessék el, és tiszteletére a sírja fölé emeljenek obeliszket. Zeusz elfogadja Héra tanácsát, de mérhetetlen bánatában véres könnyeket, véresőt hullat. Mindez be is következik, az elfogadott tanács megvalósul. Az első összecsapás mindkét részről eredménytelen. A másodiknál Patroklosz sértetlen marad. Szarpédón viszont, halálra sebesülten, földre zuhan. Nem úgy, mint a tavaszi széltől lehullott könnyű falevél, hanem:

“eldőlt, mint ahogyan tölgy dől, vagy nyárfa a földre,

vagy nagy kacsú fenyő, melyet magas ormon az ácsok

most köszörült fejszéikkel vágnak ki hajóhoz.”

És Szarpédón elbődül, mint a kiszemelt bika, akit leüt az oroszlán mélyen beleharapva. A haldokló nyakából ömlik a vér, keze a véres homokot markolássza. Utolsó erejével elbúcsúzik unokatestvérétől, Glaukosztól. Rábízza a lükiai csapat sorsát, és kéri ne engedje, hogy az ellenség megfossza bátyja testét fegyverzetétől, és meggyalázza holttestét. Bár Glaukosz is előzőleg megsebesült, de Apollónhoz fohászkodik, aki meggyógyítja vérző sebét. Miközben Patroklosz kihúzza mélyre hatolt bronzgerelyét Szarpédón testéből, Glaukosz ott áll az elhunyt fejénél. Hangos szóval kiáltja a megfutamodottak után, jöjjenek megvédeni ők is az elesett királyt (baszileusz). De Szarpédón fegyverzete a hellének zsákmánya lesz. Zeusz, aki mindezt nem nézheti tovább, utasítja Apollónt, hogy mentse ki a holttestet a sokadalomból, mossa meg a közeli folyóban, kenje be illatos olajjal, végül pedig vitesse el Hüpnosszal és Thanatosszal szülőföldjére, Lükiába, ott kapja meg honfitársaitól a végtisztességet. A szót tett követte.

Az antik iparművészek szintén megörökítették Szarpédón esetét. A két Bellerophontész-unoka tragédiája múlhatatlanul visszatér a görög kétfülű ivó-, evőcsészéken. Kizárólag a fő cselekményre összpontosítva, egy ilyen csészén látható kiterítve Szarpédón. Testéből Patroklosz éppen kiráncigálja gerelyét. Mellette Glaukosz áll, fegyveresen Patroklosz felé fordulva. Felettük Hüpnosz és Thanatosz repül tova a hős meztelen holttestével.

A Bellerophontész-leszármazottak tragédiájának utolsó felvonása szintén rákerült az antik vázákra. Az angliai Pembroke-Hope magángyűjteményben például látható volt egyik példánya, később eltűnt. Szerencsére fennmaradt a róla készült pontos rajz. Glaukosz elestének történetét a művész az Iliasz utáni egyik eposz-töredékből vette. A rajz közepén a halálra nyilazott Akhilleusz holtteste fekszik. Sarkában a vesztét okozó nyílvessző, fél lábát már megkötötték, hogy elhurcolják. A fejétől balra a görögök egy csoportja látható, jobbra a trójaiaké. Az utóbbiak élén Párisz, nyilazó pózban, mellette Glaukosz és más harcosok. Aiasz Telamóniosz bedöfte lándzsáját Glaukoszba, akinek elfutás közben felső teste hátrabicsaklik.

Hogy a következő pillanatban mi történik, arról ugyancsak az említett írásbeli forrás, Quintus Smyrnaeus Aithiopisz című művében értesít: Glaukosz Akhilleusz testére zuhan, “mint ahogyan a hegyen kidöntött fácska egy hatalmas tölgyfa mellett”. Végül a Szelek Apollón utasítására hazájába vitték, ahol sírjából a Nimfák folyót fakasztanak, mely Glaukosz nevét viseli.

Nem tudom, Janus Pannonius ismerte-e véges-végig a Bellerophontész-unokák teljes történetét. Viszont azt tudom, hogy az Iliasz-epizódból kiderül, szenvedélyesen érdeklődött a két rokon és fegyvertárs, Glaukosz és Szarpédón sorsa iránt. Mint vérbeli humanista költő feltétlenül meglátta benne saját és Vitéz János életének, végzetének előképét. Az ilyen meglátások ismételten színre kerülnek költeményeiben. Mátyás királyt magasztaló költeményét például valósággal “kitapétázta” az antik istenekkel.

A Mátyás király elleni összeesküvés idején bizonyára többször megfordult a fejében Glaukosz és Szarpédón klasszikus esete. Úgyszintén felmerülhetett lelkében a királya címerének képe, az ágaskodó oroszlánnal és a csőrében aranygyűrűt tartó hollóval. Ugyanakkor emlékezett Vitéz János szerényebb címerére: ennek alsó részén fehérliliom-szirmok lebegnek, fölöttük pedig egy elsétáló, elsompolygó rőt oroszlán.

Ezután a költő püspök Pécsen sietve összecsomagolta az elmozdítható arany és egyéb templomi értéktárgyakat, majd elindult délnyugatra. Zágráb mellett, Medve várában a Thuz testvérek adtak neki átmenetileg menedéket. Rövidesen ott halt meg, úgy, hogy királyi üldözője már csak eltemetése után érkezett a helyszínre. Ekkor a kezdetben szerencsés Glaukosz-sors ismétlődik szinte tragikomikusan. Ugyanis Thuz Osvát azzal éri el, hogy Mátyás megbocsásson mind neki, mind a költőnek, hogy átadja a királynak Janus kincseit.