Anna; Anna; Anna; Anna; Anna; Anna; Anna; Anna

Marno János  vers, 2010, 53. évfolyam, 2. szám, 196. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Anna

 

 

nélkül ne tűnjön fel egyetlen napunk;

maradjon alul, mint éjjeliedény

az ágyunk alatt, melyet ártatlanul

nyomtunk éveken át lázbetegen. An-

na ropogó zsömlét hasított félbe

a reggeli fényben és sajtot reszelt

sárga halomban a foszlós fészekre,

s azután felhúzva ingünk az arcunkba

ölelt magához, hogy lágy szivacsával

törölje végig a hajlatainkat.

Szavunk most odaszárad az ajkunkhoz.

És erre bukna föl rá még az epe.

 

 

 

Anna

 

 

mint ennivaló a szemnek s a szájnak

ígéret: sírnivaló kizárólag

a szemnek. Innen az utcáról épp csak

bepillantva, űzötten fel a vasút-

állomásra, vagy más elszenesedő

tájba, melyből máris kivehető

a szem fehére s a száj rózsaszíne.

A nyelv, mintegy rossz lelkiismeretből

öltve, lepedékes. Anna lepkével

hál egy pilleágyon – vagy fűben térdel,

magába bomló hajjal, vagy feltűzve

kontyba. Pongyolája a nap hevében.

 

 

 

 

 

 

Anna

 

 

ma nélkülünk mutatkozik az utcán

mulató faluban, hullámzó haját

a nyakszirtjén duzzadt fonatba fogva,

tafota szoknyában, melyet annyi de

annyi szenvedéllyel morzsolgatunk, ha

kihagy egy álmunk az éjjel, mutatónk

és a nagy s a hüvelykünk közé csípve.

Álmunkban pedig valami néptelen

városban találjuk magunkat viszont,

fényesre sikálva síkok és égbolt,

s a kezünk, érthetetlen, hogy mi végre,

kabátujjunkba bugyolálva zsibog.

 

 

 

Anna

 

 

melle, mint a vaj, mire felriadunk,

úgy olvad el a kezünkben. Szaladnánk

is menten a mosdóba, ámde lábunk

halott, nincs benne vér, vagy az élet

távozott belőle, egy más vidéket

találva magának álmunkban. Mászunk

tehát, mintha úsznánk, nehéz iszapban,

és uszonyunknak se széle, se hossza;

tenyerünkben tucat kövér pióca,

vonaglanak, mint afféle visszerek;

villanyt gyújtunk: a heverőn zacskóban

a kosztunk, szuszogva, a szája ereszt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Anna

 

 

bennünket okol, amiért nem lett a

szeretőnk soha, jóllehet alkalom

adódott volna több, mint elég. Akár

most itt, odabújni mellé a fűbe,

melyen kiterítve törülközője,

miután kibontakozott belőle

az imént. Nadrágunk is még a régi,

rövid, szorongatja a herénk, nem is

igen értjük, miért szerettünk annak

idején benne lenni. S nem lötyögni

inkább egy bővebben, egyik zsebéből

a másikba gyűrve papírkendőink.

 

 

 

Anna

 

 

zsírpapírban, dátuma elmosódott,

s a szemünk is sokat romlott a téli

hónapokban. Dobhassal, éhgyomorra

törekszünk hozzáférni a hátához,

mely füstszínnel bevont narancshéj gyanánt

kínálkozik a hajnali homályban.

Törekvésünk, mint mindig, komisz lelki-

ismerettel társul, ám a testünket

ez mit sem befolyásolja; sőt mintha

rajta, tulajdon testünkön hatolva

keresztül esnénk neki egy rajztáblán,

szavunkat nyelve, mely nyers és goromba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Anna

 

 

fitymálja szárnyaló szavunk, odaránt

ajkához, s szájunkba rágva fintorog,

oda a bátorságunk, inunkba szállt,

vagy hova, szállhatunk utána tehát

magunk, nyelve a port vagy dagasztva sárt,

sápadtan, mint felhők vázában a hold,

s kimerülten. Nevetségesen kevés

folyadékot vettünk magunkhoz a nap

folyamán, miközben gyújtó beszédet

intéztünk halottainkhoz, kik iránt

rég nem érzünk már semmit. Alkonyatkor

elüldögélünk az ablakban, vagy hol.

 

 

 

Anna

 

 

után botorkálva reggel a dohos

folyosón, s megcsúszván egy ajtószárnnyal

megütközve ocsúdnánk újra, s lelkünk

öblösnek és üresnek hat, mintha meg-

halt volna társunk, kit az Isten tudja,

hogy is hívtak. Vagy tudja, elnémulva,

mihelyt imánkba próbálnánk foglalni

azt. S arra vinné is már, felszakítva

másik ajtót, testünket tán kijjebb még

a huzat, rétek illatába fúrva

orrunk, mely eldugult a könnyezésben,

hogy baltafejünk horgasztva kísértsen…