erkélyláda

az introvertált ember kis használaton kívüli konyhakéssel kiáll az erkélyre

bámulja egyelőre ötlettelenül a pár arasznyi virágládákat és hajlott korának

neveltetésének s – némi túlzással – életfilozófiájának megfelelően emlékezik

erdővel szemben nőni föl ki tudta még akkor ez volt a paradicsomi állapot

no nem csak a szabadság és a köszvénytelenség mert hogy a szeplős suhanc

diktatúrában is szabad hiába írogatnak marhaságokat a heti brosúrák

és rab akkor mikor idegbeteg pöcsölő demokraták gégéjére könyökölnek

az apró lábak pedig ha kattogtak is beszáguldozták a végtelennek tűnő tereket

állsz hát a virágládácskák előtt elpereg szemed alatt egy-egy paneltetű

a fönt lakó maghéjait a humuszban megpörgeti a szél a névtelen kis gazok

mint egy távol-keleti hadsereg a parányság paradox bőségével rohamoznak

egy marék föld ennyi maradt az irdatlan makkosokból a zsiráfnyakú liánokból

melyek henri rousseau vad vegetációjával szőtték be a gyermeki képzeletet

a titokzatos repedésekből utószor ballagtak elő a misztikus szarvasbogarak

hőscincérek meghökkentő csápjaikkal tapogattak a megkövült fakérgeken

rajzott az óriáshangyák köztársasága azóta sosem látott madarak énekeltek

és májusban a fölzöldülő avaron mindenütt ibolya és az anyák gyöngyvirága

a bogyók barokkosan virítottak a táj orosz erdőfestők édeskés színeivel üzent

az apró szamócák illatát pedig fél évszázada nem tudta kitörölni orrodból

sem a női váladékok révülete sem a gasztronómia zamata sem a szesz szaga

ha pedig éretlen fejjel unni kezdted fauna és flóra atavisztikus bódulatát

falkázó csínyeiteket néhány szánalmas villanyoszlop porcelánja bánta

legörbülő kopott irányjelzők s a bokrok mélyére húzódó lihegő szeretők

majd az apró bűnöket követő önfeledt futás a maszatokon átütő piros kacajok

most állsz egy kősírban fullaszt a tölcsérelv megkotrod tenyérnyi műföldedet

mely mint egy romantikus cérnaszál a létezéshez még halványan odaköt