Perecz Lászlónak már egy korábbi munkájában, az Athenaeum című folyóirat történetét feldolgozó könyvében1 találhatunk utalásokat a magyar filozófiatörténetről kialakított képére. Ebben az írásában a magyar filozófiatörténetet mint recepciótörténetet interpretálja: egy olyan filozofálásról beszél, mely jórészt nyugati irányokból táplálkozik, és ez a létmód a megszületett munkák értékelésére is rányomja bélyegét. Ebben a felfogásban ugyanis a teljesítmények értéke mindig csak az eredeti műhöz való viszonyban generálódik, mely viszony az „élénkség-gyorsaság" és az „eredetiség-önállóság" kategóriáival írható le. A magyar filozófiatörténet ilyen szellemi kötöttségében való megközelítését minden bizonnyal az Athenaeum-könyv témája is támogatta, hiszen az Athenaeum, mint a magyar filozófia jelentős orgánuma, főként recepciós tevékenységnek adott helyet.

A folyóirat arculatát meghatározó szándékot a filozófia intézményesítés-folyamatának kontextusában kell értelmeznünk. Mivel az intézményesítés magának a filozófiának a meghonosítását jelentette, ezért ez olyan integráló törekvéseket implikált, melyeknek legalább két iránya ismerhető fel. Egyrészt egy olyan törekvést, mely a nemzetközi filozófiai irányzatok megismerését célozza, mégpedig az eredeti művek lefordításával, másrészt e passzív kapcsolódás mellett aktív hozzájárulást is jelentett ezekhez a nemzetközi filozófiai irányzatokhoz. A recepcióírás e két törekvést olvasztotta egybe: egyrészt vállalta a közvetítés szerepét, másrészt élt az interpretálás lehetőségével.

Perecz új könyvének Utószavában annyiban reflektál a magyar filozófia felvázolt helyzetére, hogy két szólásmondásra hivatkozva világítja meg azt. Az egyik azt állítja, hogy „magyar filozófusok vannak, magyar filozófia nincs", a másik pedig tulajdonképpen ennek okát jelöli meg, mégpedig a recepciós tevékenységben.

A filozófia intézményesítésének maga a recepciós forma, amellyel a filozófia működött, nem szabott gátat. A filozófiai élet kiépítésével létrejöttek intézmények, különböző fórumok, és megjelentek maguk a filozófusok is, akik ezekben az intézményekben és fórumokon tevékenykedtek. Azonban a recepciós forma nem teremt valódi magyar filozófiát. A „filozófia" ugyanis elsősorban iskolák szerveződését, gondolatkörök kapcsolódását, továbbélését, egyszóval egyfajta folyamatosságot feltételezne. Ez azonban szinte teljesen hiányzik a magyar filozófiai életből, hiszen a szerveződő iskolák igen rövid életűek voltak, vagy a gondolkodó személyisége hatást gyakorolt ugyan, de maga a rendszer, amit létrehozott, folytathatatlannak bizonyult, mint például Pauler Ákos esetében, akinek aprólékosan felépített rendszere megkésettnek bizonyult, sőt nem is kívánt a kezdődő szellemtörténeti korszakra reflektálni. Az iskolák élete különböző okokból ugyan, de általában egy nemzedék után megszakadt. Ilyen volt a könyvben említett Böhm Károly köré szerveződő Erdélyi Iskola vagy a Lukács György köré csoportosuló szellemiség is: fiatal éveiben a Vasárnapi Kör, majd idősebb korában a Budapesti Iskola.

A két nézetet - egyik szerint tehát létezik, másik szerint pedig nem létezik magyar filozófia - Perecz egyszerre látja érvényesnek. Számol egyfajta filozófiatörténettel is - bár korábbi munkájában ezt még pusztán recepciótörténetként értelmezte -, hiszen új könyvének az Arcképvázlatok a magyar filozófia történetéből alcímet adta. Erről tanúskodik továbbá, hogy ezt a kötetet „egy nagyobb szabású kutatás önállósult melléktermékének" tekinti. Amire ezzel utal, az egy szerzőtársakkal közösen írt munka, mégpedig a 20. századi magyar filozófiatörténet legújabb feldolgozása.

Hogy milyen intencióból születhetett ez az új könyv - amely a közös munkánál kétségkívül sajátosabban közelíti meg a filozófiatörténetet -, annak feltérképezésére az Utószóban találhatunk kiindulópontot. Az Utószó tulajdonképpen az arcképvázlatok hátteréül szolgál, áttekintést adva a magyar bölcselettörténeti hagyományról a középkortól az 1989-es átalakulásig.2 Perecz itt az 1989 utáni változást a „filozófiai reneszánsz" időszakának értelmezi, melynek egyik fontos mozzanata „a magyar filozófiatörténeti hagyomány megújuló újrafelfedezése". Ezt a törekvést szolgálja a könyv is, akárcsak az említett rendszeres filozófiatörténeti munka, de a Szép rendbe foglalva a szárazabb, szakkönyvi ismertetéssel ellentétben a szélesebb közönség felé nyit: nem terhel túl adatokkal, nevekkel, inkább elevenné akarja tenni figuráit. Perecz olyan műfajt választott írásainak, mely személyessé tudja tenni a filozófusokkal való ismerkedést. A választott esszéforma több szempontból közelítő, nem adatokkal operáló, inkább egy-egy momentumot megragadó szerzői módszernek bizonyul.

A tizenkét darabból álló portrégyűjtemény minden esszéje ugyanazt a felépítést valósítja meg: kilenc, az adott gondolkodótól választott idézet, mind után egy-egy magyarázó-értelmező szövegrész. Az újabb és újabb metszetekben életmozzanatok, illetve a gondolkodó munkáit ismertető és azokat az életműben szituáló részek váltogatják egymást. Ez a tudatos felépítettség több szempontú látásmódot valósít meg, mely élettelivé, összetettebbé teszi a megjelenített gondolkodót, és mégsem hagyja szétesni a részeket, nyitott marad, de mindvégig fenntartja egységét. Az esszé sajátossága ez a nyitottság, melynek folytán a megjelenítésbe még beilleszthetők további perspektívák. Ezt segíti a könyv végén található hivatkozásjegyzék is, mely az esszéket részekre tagoló idézetek forráshelyeire mutat rá, további tájékozódási pontokat adva. Az esszéforma képes tehát visszaadni egyfajta elevenséget: a szerző a gondolkodókról nemcsak teoretikus szinten beszél, hanem komplexebb kép kialakítására tesz kísérletet. Továbbá - persze ez már nem a formai megvalósítás problematikájához tartozik - a teoretikus szintet közvetlen párhuzamok felmutatásával sokszor az életgyakorlathoz köti vissza.

Elmélet és gyakorlat összefonódása tehát túlmutat a figurák elevenségének formai koncepcióján, ami a válogatás szervezőelvének kérdésére irányítja a figyelmet. Egyúttal a magyar filozófiatörténetről kialakult kép módosulására is fel kell figyelnünk. A kötetben megrajzolt tizenkét portré: tizenkét gondolkodó kiválasztása a történeti hagyományból. Perecz az Athenaeum-könyvben a magyar filozófiai élet kiemelkedő teljesítményeit a már említett recepciótörténeti elképzelésen belül értelmezte. Ez annyit tesz, hogy ezeket a teljesítményeket mindig csak a referenciapontként álló eredeti műhöz képest lehetett értékelni. Erre az elképzelésre épít egyrészt a portrékötetben is, amikor helyet ad benne a magyar filozófiai élet megteremtésére irányuló, recepciós tevékenységet végző alakoknak. Így kerül a válogatásba a tudatosan vállalt közvetítői szerepben feltűnő gondolkodó-filozófus Apáczai Csere János, aki működésének célját a nyugati példák közvetítésében látta, legyen ennek módja a descartes-i racionalizmus recepciója vagy egy Magyarországon megvalósításra szánt akadémia tervezete. A közvetítők közé sorolható még például a kötetbe bekerülő Alexander Bernát is, aki Bánóczi Józseffel a Filozófiai Írók Tára sorozatának fordításaival a filozófiai élet megteremtésére és a filozófiai nyelv egységesítésére tett kísérletet.

Ezzel szemben vagy inkább emellett a Szép rendbe foglalva a történeti anyag új megközelítését is tartalmazza, amiről az „eredeti értelemben vett filozófus" kifejezés tanúskodik.3 Ez a kifejezés élet és alkotás eleven viszonyát hivatott ábrázolni: Perecz meghatározásában az „eredeti értelemben vett filozófus", mint például a könyvben szereplő Böhm Károly, Prohászka Lajos vagy Lukács György, életproblémáit artikulálja és ezekre keres megoldást a filozófiában, illetve egzisztenciális problémáin keresztül jut el a filozófia problémáihoz, így olvasztva egybe elméletet és gyakorlatot.4

Az említett Böhm Károlynál erről a kapcsolatról a fiatal éveiben vezetett napló tanúskodik, amelynek alapján a szerző végig tudja követni a filozófus személyes élményeihez, olvasmányaihoz kapcsolódó szemléletbeli változásait, egészen saját rendszerének kiépítéséig. Az út változatos, ezért példaként néhány állomás: kiindulópont a vallási racionalizmus, amit a materializmus követ, ezt a természettudományos-dinamikus idealizmus váltja fel, ami a szkepticizmusnak adja át majd helyét. Prohászka Lajos esetében Perecz a gondolkodó életét végigkísérő, egyszerre ösztönző és fojtogató anyai háttérrel hozza összefüggésbe kultúrfilozófiájának egyik aspektusát, mégpedig a tömegtársadalom jelenségeinek - például a női emancipációnak - a bírálatát, így értékelve azt személyes, valódi filozófiának. A Lukács György-esszében élet és alkotás eleven viszonyát mint a filozófus életének és munkájának egyértelmű - bár a reflexióban megjelenve változó erőviszonyban lévő, de azért folytonos - összefonódását értelmezi a szerző. Perecz itt Lukács György gondolati, beállítódásbeli változásait egy-egy szerelméhez fűződő viszonyához kötve mutatja be. Három korszak - három asszony. Az esztétikai korszakában, amihez a Lukács életébe belépő Irma neve kapcsolódik, élet és mű ellentétében az alkotás csak az emberi kapcsolatok elsorvasztásával tud megvalósulni. Az etikai stádiumban, amit a Jelenával való kapcsolat keretez Lukács életében, megint csak fölébe kerül az alkotás az életnek - a filozófus Dosztojevszkij-hősnővé stilizálja az asszonyt, vagyis megkölti viszonyukat. Harmadik szerelme, Gertrúd hozza el Lukácsnak a valóban megélt szerelmet, ami kibékíti egymással az életet és a művet. Ez egyben új korszakot is nyit: a történetfilozófia korszakát.

A teoretikus szint és az életgyakorlat között vont párhuzamok néhány írásban túl nagyvonalúnak tűnnek. Ilyen merész kísérletnek tartom ezt az utóbbit is - a Hivatkozások szerint a szerző ezt Lee Congdom monográfiája alapján dolgozta ki -, bár az ilyen megoldások kétségkívül izgalmasabbá teszik a szöveget. Itt még néhány kritikai megjegyzést kell tennem. Lukács Györgynél, akárcsak Prohászkánál, az élet és mű viszonyának a problematikája az életmű fontos része, ezért e problematika feldolgozása a róluk szóló esszékben is helyet kapott. Észre kell vennünk azonban, hogy az esszék terjedelemre is vonatkozó felépítésbeli azonossága - minden esszé egy ív terjedelmű - sokszor egészen sűrű szöveget eredményez, ami egyrészt az esszék nagy részében megvalósított dinamikusságot töri meg egy-egy helyen, a szerző e szigorú keretek között rákényszerül az életmű súlypontjainak „tompítására". Ez utóbbi történik például Mannheim Károly portréjában, amikor esztétikai nézeteire a szerző nem tud akkora figyelmet fordítani, mint amelyet megérdemeltek volna. Sűrű szövegre példa a Pauler Ákos-esszé, amiben a gondolkodó főművének ismertetése már inkább átcsúszik a szakkönyvek száraz stílusába. Bár a szerző vállaltan bonyolódik bele a rendszer leírásába, hisz könyve természetesen a szakmai pontosság igényének is meg akar felelni, a feladat túl nagy falatnak bizonyul, legalábbis a saját maga szabta kereteken belül: a lendület megtörésével fizet a rendszerleírás egzaktságának megőrzéséért.

Az Athenaeum-könyv alapján kialakított filozófiatörténet-képhez képest a fentiekben értelmezett új szervező erő is dolgozik tehát a kötetben, amelynek alapján már nemcsak recepciótörténetként értelmezhetjük a magyar filozófiatörténetet, hanem a „valódi" filozófiát adó teljesítményeknek is helyet biztosítottunk. Továbbá a könyv formai megvalósítását válaszkísérletként értelmezhetjük a magyar filozófiatörténet-írás problematikusságára, mégpedig úgy, hogy e megvalósítást tekinthetjük a vázolt probléma feldolgozásának. A Szép rendbe foglalva ugyanis a hagyományhoz fordulást szolgálja, amihez inspiráló erőként a személyesebb viszonyulást létrehozó esszéformát választotta a szerző. Ezen esszék kötetbe rendezése ezen felül újabb értelmezési lehetőséget teremt, mégpedig a magyar filozófiatörténet-írás kapcsán felmerült nehézségekre irányítva a figyelmet.

Azt mondhatjuk, hogy választott formája révén a könyv a hagyomány felé fordulás lehetőségét biztosítja ugyan - a szélesebb olvasóközönség számára is -, de magának e hagyománynak a kerete, a magyar filozófiatörténet nem válik benne kérdésessé: Perecz a magyar filozófiatörténet-írás problematikusságára csak annyiban reflektál az Utószóban, hogy mindkét nézetet, „szólásmondást" elfogadja. Portrékat rajzol a valójában csak felemásan létező magyar filozófiához és annak történetéhez. A magyar filozófia létezésének problémája persze nem a gondolkodók portréinak megrajzolásával kapcsolatos, hiszen a magyar filozófusok létezését az Utószóban kifejtett nézet szerint is elismeri. Kiemelkedő teljesítményekről is beszélhetünk, ezt Perecz már az Athenaeumot feldolgozó munkájában is megtette, új kötetében pedig kimutatható az a szervező erő, amivel az általa „valódinak" nevezett filozófiai teljesítményekkel tágította ki az addig csak recepciótörténetként értelmezett magyar filozófiatörténetet. A probléma a folyamatosság hiányában van, abban, hogy ezek a teljesítmények magányosan álltak, e teljesítmények létrehozói szinte mindannyian csak elszigetelt „hősök" maradtak.

Perecz tizenkét választott alakjának legtöbbje is ilyen elszigetelt „hős". Olyan magyar gondolkodókat-filozófusokat jelenített meg, akiket teljesítményük alapján kitüntetett jelentőségűnek tart a magyar bölcseleti hagyományban. Fontos, hogy nemcsak filozófusokról készített portrékat, hiszen van köztük publicista, politikus, szociológus, költő, író, műkritikus és szerzetes: a kötetben szereplők szinte egytől egyig több területen is működtek. E gondolkodók filozófiatörténeten belüli elhelyezése tehát nemcsak e filozófiatörténet problematikussága folytán okozhat fejtörést. A megvalósítás azonban, az egymástól elválasztott, egyedi kis univerzumokat felvillantó esszék sorozata egyszerre kapcsolja őket össze és tartja fenn önállóságukat, kifejezve ezzel a tizenkét alak elszigeteltségét is.

A könyv tehát - a kronologikus sorrendet megtartva - tizenkét, javarészt teljesen különálló egységet helyez egymás mellé. Az Utószó teszi teljessé ezt a sajátos filozófiatörténetet, ez szolgál számukra háttérként, olyan ívet rajzolva föl, ahol a portrémozaikok elhelyezhetők. Az Utószóban feltűnnek ugyan még azok a nevek is, mint például Lakatos Imréé vagy Polányi Mihályé, akik joggal kerülhettek volna a legjelentősebbeket összegyűjtő kötetbe, és akikre biztosan kíváncsi lett volna az olvasó. Perecz könyve azonban a szerző bevallása szerint is szubjektív válogatás, egy saját filozófiatörténeti, vagy talán helyesebben: bölcselettörténeti kánon. Itt érdemes utalnunk a címre is, mely Apáczai Csere Jánostól származik, aki Magyar Encyclopaediájában „szép rendbe foglalva" tett kísérletet az ismeretek összefoglalására. A magyar filozófiatörténet első magyar nyelvű munkájának fő szempontja a hasznosság volt: az ismeretterjesztés. A fontosságát nem az eredetisége adja, Apáczai kéznyoma inkább a válogatáson jelenik meg. Perecz is válogat: a magyar bölcselettörténetből gyűjti össze azt a tizenkét alakot, akiket a legjelentősebbeknek tart, akikről - legalább - mindenképpen érdemes tudnunk.

Perecz László munkája meg akar felelni a filozófiai hagyomány életben tartásának, miközben a magyar filozófia folytonosságának hiánya a szokásos filozó-fiatörténet-írástól eltérő hozzáállást követel. Az esszékötet ebben az értelemben egy izgalmas kísérletnek is tekinthető, inkább bölcselettörténet, mint filozófiatörténet, ahol a teljesítményeket a kap-csolódások hiánya miatt nem lehet egy történeten belül elhelyezni, de a keret megváltoztatásával mégis teljesíthetővé válik a hagyomány felé fordulás: a máskülönben különálló alakokat a könyvben fellelhető szubjektív rend így össze tudja kapcsolni.

Perecz munkájának egyik oldalát tehát mindenképpen az ismeretterjesztés szándékában ragadhatjuk meg, amit az esszéforma használata is segít. Ennek ered-ménye, hogy a filozófiatörténetben járatlanabb olvasó is élvezettel forgathatja a könyvet, és nemcsak azért, mert az idézett gondolatok mögött mindig felvillantja a szerző az embert is, személyessé téve így a találkozást, hanem azért is, mert könnyed stílusával alkalmassá válik az értő befogadásra. Perecz mint filozófus eddigi filozófiai tárgyú könyveihez képest sokkal inkább támaszkodik publicisztikai mun-kásságára, többnyire szórakoztató olvasmányt nyújtva az olvasónak. Emellett azonban éppen a formai megvalósítás kínál mélyebb értelmezést, a rendbe szervezett és bölcselettörténetté tágított filozófiatörténet gondolatát, mely egyben a magyar filozófiatörténet-írás problematikusságára is megoldást kínálhat.

1 A pozitivizmustól a szellemtörténetig, Osiris Kiadó, Budapest, 1998.

2 Az Utószó eredetileg Perecznek egy angol filozófiai enciklopédia számára írt, magyar filozófiáról szóló szócikke.

3 Mivel a kifejezés és rá utaló különböző megfogalmazások több esszében is előfordulnak, érdemesnek tartom felhívni rá és lehetséges értelmezésére a figyelmet.

4 Perecz a „valódi" filozófiát nyújtó gondolkodókra még egy megkülönböztetést alkalmaz, amikor szembeállítja velük a „katedrafilozófust", aki ugyan alapos, mégis élettelen filozófiai tudással bír. A „katedrafilozófus" számára ugyanis a filozófia inkább akadémiai tudomány, mint megoldási kísérlet életproblémáira.