Dél-Kalifornia pusztaság volt, egész évben perzselte a nap, de Beverly Hillst eltakarták az árnyas fák. És ezek nem sovány pálmafák, hanem árnyat adó szilfák, juharfák, kőrisfák voltak. A házak előtt dús gyepszőnyeg, örökzöld bokrokkal és örökösen virágzó ágyásokkal. Beverly Hills kert volt, ahol minden reggel és minden este zümmögtek, sziszegtek az öntözőrózsák – örökös május volt. A kipufogógázok bűzét összesűrítették a napsugarak, ebben fuldokoltak Dél-Kalifornia napsütötte völgyei és medencéi, nem úgy Beverly Hills. Mégpedig a lágyan zümmögő és sziszegő víznek köszönhetően. Amiért vagyonokat fizetett.

Borsos ára volt egy lakásnak Beverly Hillsben, de a szélén állt néhány olcsóbb, gipsztéglás kuckó – négy kis lakás a földszinten, négy az emeleten – feltörekvő embereknek, és találtunk is ilyet a Clark Drive-on, alig száz méterre a mamától és Uszertől. Kis nappali, hálófülke, főzőfülke, fürdőszoba, teljes bútorzattal: széles, rugós franciaágy, két könnyű, vasvázas, szivaccsal párnázott fekete kanapé, összecsukható asztal, szekrények, beépített szekrények, krémszínű tapéta faltól falig. Mindez együtt százhúsz dollárba került havonta, az emberek pedig:

– Ó, Beverly Hills!

Beverly Hills a neve ellenére nem is annyira a dombokon, mint inkább a dombok alján terült el, a nagyon fotogén dombok lábánál, ahol tíz mérföldről látni a hatalmas HOLLYWOOD feliratot, amely éjjel is fényárban úszik, és egy percnyi nyugalmat sem hagy. A szomszédunk a vékonyka fal túloldalán egész álló éjjel verte az írógépet – persze forgatókönyvet írt. A fölöttünk lakó lány, aki megint nem kapott szerepet, a telefonba zokogott: – Többet nem leszek olyan, esküszöm…

Amerikában nincsenek arisztokratikus címek, ezek helyett vannak a lakcímek.

– Hol lakik?

– Beverly Hillsben.

– Ó, Beverly Hills!…

Szóval egymás után kaptam az ajánlatokat, diáktársaimtól, akik Svédországban kötöttek ki, a zsidó színházbeli kollégáktól, akik Argentínába kerültek, osztálytársaimtól, akikkel a zsidó elemibe jártam együtt, és akik Ausztráliában éltek már évek óta. Mindenkinek voltak ötletei, és mindenki forgatókönyvet akart írni velem. Egy hollywoodi profi, akinek vénségére elfogytak az ötletei, felvetette, hogy keressek témát a lengyel irodalomban, mert azt itt senki sem ismeri, aztán majd megosztozunk fele-fele alapon.

A lakcímünk márciusi menekülteket is vonzott hozzánk, akik meg voltak győződve arról, hogy ismerjük a siker titkát, vagy legalábbis tudjuk a módját, hogyan éljünk az emigrációban.

Eljött hozzánk Szymon Szechter és a frissen szabadult Nina Karsov^,* akit az év foglyának választott az Amnesty International.

– Szeretnénk elrejtőzni valahol vidéken, és ott csak írnánk, írnánk, írnánk – mondták, mert nem tudták, mekkora luxus csak írni, írni, írni.

Wohl – aki a ³ódŸi Filmfőiskola egyik alapítója volt, de idős korában kirúgták – leült a kanapénkra, összekulcsolta a kezét méretes pocakján, és azt hajtogatta:

– Genug gepist, genug gepist.

Egy háború előtti viccre utalt: elmegy az öreg zsidó az orvoshoz, és elpanaszolja, hogy nem tud pisilni. – És hány éves? – Hatvan. – Genug gepist (pisilt már eleget) – feleli az orvos.

Benézett párszor az öreg Krakowski – akit elüldöztek a Kamera Filmstúdiótól, ahonnan a vezetése alatt olyan kiváló művek kerültek ki, mint Munk filmjei, a Kancsal szerencse és az Egy nő a hajón, Polañski remekműve, a Kés a vízben, vagy a Prus regényéből, a Bábuból készült adaptáció és mind a három film, amely H³asko írásaiból készült: a Hurok, a Holtak bázisa és A hét nyolcadik napja.

 

Olyan barátok is elzarándokoltak hozzánk, akik odaát maradtak. Agnieszka^** utazásait az amerikai külügyminisztérium finanszírozta szerte az országban, de nálunk szállt meg, és egy hétig a nappaliban aludt a szűk kanapén. Attól sem riadt vissza, hogy Giedroycnál^*** vendégeskedjen, Párizs mellett, aztán Amerikában elintézett neki bizonyos anyagi ügyeket, amelyekről Lengyelországban nem kellett tudnia senkinek. Együtt mentünk a Beverly Hills Hotelbe, ahol Polañski lakott, mert Agnieszkának persze volt egy kész forgatókönyve, amit neki szánt. Ültünk, fogtuk a poharunkat, Polañski meg egyfolytában járkált, szaladgált, énekelt, szavalt, hadonászott, senkit sem hagyott szóhoz jutni. Nem bírt nyugton maradni, annyi volt benne az energia, hogy szétfeszítette, nem fért bele apró testébe. Sharon viszont csöndes volt és vékonyka, majdhogynem áttetsző, nem akart feltűnést kelteni. Egyvalami érdekelte, a feleségem hasa, rögtön össze is barátkoztak, aztán amikor Sharon is teherbe esett, rendszeresen beszéltek telefonon. Polañski ugyanilyen one-man show-t rendezett nekünk Komeda^* születésnapján – kimeríthetetlen volt a repertoárja. Amikor üdvözöltük egymást, mindig volt az arcán egy jelentéktelen vagy többértelmű kis mosoly, amelyet nem értettem. Sosem beszélgettünk, pedig elég hasonló volt az életutunk, és ezt ő tudta is, én viszont nem. Mindenki más – zsidók is, lengyelek is – faggatott, mit csináltam, mit írtam, mit csinálok, mit írok, ő viszont nem. Került, úgy tett, mintha a világon sem lennék. És minden vidáman zajlott. Úgy kellett lennie. Mint a Honoratka kávéházban és a Filmfőiskolán.

Agnieszka megkapta Polañskitól H³asko^** telefonszámát, és mindjárt fel is hívta. H³asko hatalmas, ötvenes évekbeli amerikai kabrióval jött: áramvonalas volt, mint egy lökhajtásos repülőgép, a lámpái, mint a turbinák, ilyesmivel járt James Dean. Az ülések kopottak, itt-ott kibújt belőlük a kóc, de egy új kárpit többe került volna, mint az egész autó.

Az arca puffadt volt, az orra is más – megduzzadt és elgörbült egy ököltől vagy valami keményebbtől (ezt tudtam, mert régebben az enyém is vékonyabb és piszébb volt), és már nem James Dean dús tincseit viselte, hanem sima frufrut, azzal takarta el egyre magasabb homlokát. Lomhán ült a kanapén, széttárt lábain lapos, mamuszra emlékeztető mokaszint viselt. Alig ismertem rá. Ha nincs ott Agnieszka, azt hittem volna, hogy itt, Kaliforniában H³askónak adja ki magát valaki. Bort nem ivott, csak sört, és csak húst evett, mint egy farkas, minden mást a tányéron hagyott.

 

*

 

Mro¿ek rögtön megmondta, hogy könyvekből nem élek meg. Ő a színházból tartotta fenn magát. Egyiktől a másikig utazgatott teniszütőjével és teniszpartnernőjével (sakkozni egyedül is tudott), és nem volt szüksége semmi másra. Az orra hosszú, mediterrán jellegű, az arcát fekete borosta keretezi, nagy tehetség – mindenki azt hitte róla, hogy zsidó. Lengyelországban ez megkeserítette volna az életét, Amerikában pont ellenkezőleg. Elvittük egy ambiciózus kis Santa Monica-i színházba, ahol a Tangót állították színpadra. A bejáratnál várta az igazgató, a rendező, a díszlettervező, a koreográfus. Nagyon örültek, az első sorba akartak ültetni minket, de Mro¿ek nem akart az első sorban ülni, ragaszkodott az utolsóhoz. Üldögélünk, játszanak, Mro¿ek meg fájdalmasan görnyed össze. Egyszer csak azt mondja:

– Én lelépek.

– Hogyhogy lelépsz? Ott állnak az ajtóban!

Mro¿ek viszont, aki színházi ember volt, mindjárt kitapogatott egy ablakot a sötétítőfüggöny mögött, és kiugrott rajta, pedig az utolsó sorok legalább emeletnyi magasságban voltak! Nem mondta meg, mi bosszantotta föl ennyire, mert nekünk végső soron tetszett az előadás, csak később értettem meg, amikor az én írásaimat is színpadra vitték, hogy a szerző többet lát, mint egy néző. Ezért szeretik jobban a színházak a halott drámaírókat. És az írónak is jobb, ha a halála után viszik színpadra. Shakespeare és Csehov kezét-lábát törve ugrott volna ki minden ilyen ambiciózus kis színházból, amelyek minduntalan „kijavítanak” valamit a darabban.

Wars egyszer magával vitt a Columbia Pictureshöz. Leültem az üres nézőtéren, ő pedig megállt a zenakari árok előtt, és a vászonra nézve jelt adott a zenére, amely előrevetített, figyelmeztetett, súgott, hozzátett valamit – halkabban vagy hangosabban, gyorsabban vagy lassabban, nyugodtabban vagy fenyegetőbben szólt. Egy dokumentumfilm enélkül is megáll. A színház is, mert természetéből adódóan önfenntartó. Wars képeket rendezett, amelyek zene nélkül éppolyan laposak voltak, mint a vászon.

A felvétel után kikísért, és bemutatott a bossoknak:

– A barátom, nagyon tehetséges író.

– Welcome, welcome! Nálunk mindig szükség van tehetséges fiatal írókra… – felelték.

Ekkor értettem meg, miért hozott magával. A drága, öreg Wars. Nem felejtette el, milyen nehéz volt neki, mielőtt bebocsátást nyert ide, és – anélkül, hogy előre szólt volna – segíteni akart. De én tisztában voltam azzal, hogy nem tudok filmet írni. Igaz, hogy drámaian írtam, de majdhogynem dialógusok és jelenetek nélkül. A lehető legkevesebb szót használtam, ezekbe akartam belezsúfolni a lehető legtöbbet, az ilyen prózát pedig nehéz idegen nyelvre fordítani, főleg olyan konkrét nyelvre, mint a film. Bossak és Krakowski vetette föl még Varsóban, hogy írjak forgatókönyvet A zsidó háborúból.

– Ha szerződést kíván, mindjárt aláírjuk.

– Ha előleget kíván, mindjárt kifizetjük.

– Csak ha már megírtam – feleltem.

Egymásra néztek, ekkora hülyét még nem láttak.

– Hogy nyugodt legyen az álmom – magyaráztam.

Később találkoztam a megállóban Kazimierz Brandysszal.

– Igaz, hogy nem fogadott el előleget? – kérdezte hitetlenkedve.

Összehoztak egy rendezővel, én meg felvázoltam neki néhány jelenetet. Azt mondta, hogy filmre nagyon gyengék.

– Az édesanyjának rá kell szánnia magát a megalázkodásra, például szexuális szolgáltatásra, legalább egyszer. Gondolja csak meg.

– Rendben, meggondolom – feleltem, és itt véget is ért az együttműködésünk.

 

H³asko viszont, akit Polañski csábított Hollywoodba, habozás nélkül aláírt mindent. Felvette az előleget, egyiket a másik után, elverte, aztán az ördög látogatta éjjelente, jött a lelkéért, nem hagyta aludni. Meglátogattam a garzonjában a Wilshire sugárúton, fekete takarók fedték az ablakait.

– A sírom – mondta nevetve.

Ugyanígy lakott később a Poinsettia Place-en, egy sokkal szerényebb kis lakásban, ahová a külső falépcsőn lehetett bemenni, mint egy tyúkólba.

Azt sem tudta (nem akarta és nem volt képes) megírni, amit vártak tőle, de a szerződést aláírta. Nem tudott aludni, mert nem tudott írni, és nem tudott írni, mert nem tudott aludni. Ivott, hogy aludni tudjon, de az alkohol nem hagy sokat aludni, ő viszont ezt nem tudta: „sosem ivott annyit, hogy hét vagy legalább hat órát átaludjon megszakítás nélkül” – írta a Mocskos tettek hősnőjéről. Minél többet ivott, annál kevesebbet aludt. Takarót erősített az ablakra, hogy ne lássa a nappalt, és éjszakánként hívogatott embereket, hogy jöjjenek el hozzá. Felhívta Adaœ Holendert^* a szállodában. Adaœ bérelt kocsival vitte el egy félreeső bárba Malibun, ahol a strand fölött, arccal az óceánnak vedelhettek. H³asko minden körben ivott, Adaœ csak minden második vagy harmadik körben. H³asko elment a mosdóba, a pultos meg odafordult Adaœhoz:

– Hová valók vagytok?

– Miért kérded?

– Mert olyat még nem láttam, hogy valaki tizenhét pohárral küldött le egy ültő helyében.

– Már tizenhéttel? – csodálkozott el Adaœ is. „Hej, de repül az idő, de repül az idő…” – mondta volna Wêgrowicz tanácsos a Bábu első fejezetében.

Már pirkadt keleten, amikor kiléptek a bárból. A parkolóban csak az ő autójuk állt, és – diszkrét távolságra – egy rendőrautó, ezért Adaœ karon fogta H³askót, és a strand felé irányította, de a derűs kaliforniai égbolton hasadó hajnal eszébe juttatott valamit H³askónak, és teli tüdőből rázendített:

 

Utro kraszit nyezsnim szvetom sztyeni drevnye-vo Kremla,

Proszipajetszja sz rasszvetom vszja szovjetszka-ja zem-lja!…

 

– Ne hülyéskedj, látod, hogy ott vannak a rendőrök… – kérlelte Adaœ, de H³asko sosem ijedt meg a rendőröktől, hanem csak még vakmerőbb lett:

 

Kipucsa-ja, magucsa-ja, nyikem nyepobegyima-ja!…

 

Adaœ, a krakkói zsidó civilizált ember volt, nem akarta fogdában tölteni ezt a romantikus éjszakát, ezért kicsit meglökte, amitől H³asko legurult a magas rézsűről, csak elhaló éneke szállt utána:

 

Mosz-kva ma-ja, sztra-na ma-ja, ti szama-ja ljubi-ma-ja!…

 

A strand fölötti rézsű persze homokos és puha volt, nem úgy, mint Hollywoodban, ahol később Komedával együtt gurult le.

Engem is felhívott egyik éjjel:

– Van egy üveg Ballantine’som, fölugorhatok?

Csakhogy az én feleségem már a sokadik hónapban járt, aztán meglett a kisbabánk, aki hasfájós volt, és ordított, ha éhes volt, de még jobban, ha teleette magát, ezért minden óra alvás aranyat ért mindkettőnknek.

H³asko feljött valamelyik nap, ránézett az asztalon heverő papírjaimra, száztizenhét oldal.

– Ha ránézek erre a száztizenhetedik oldalra, meg tudnálak fojtani! – mondta, és ezt el is hittem neki.

Polañski univerzális filmeket forgatott, Komeda univerzális zenét írt, Mro¿eknek megvolt a maga absztrakt, univerzális színháza, én folytattam a magam lengyel-zsidó történetét, amely nem volt annyira univerzális, de úgy jött utánam mindenhová, mint egy kutya, amit viszont H³asko írhatott volna meg, az Lengyelországban maradt. Előfordult, hogy két hétig ült a szobájába zárkózva, de nem írt semmit. Minden írónak vannak ilyen hetei, de ő nem engedhette meg magának, ezért ideges volt, dühös lett, és még kevésbé látott perspektívát maga előtt. Szuperhím önuralma egyébként mindig csak póz volt (a hollywoodi vászonról vette). Az önbizalmát is elvesztette. Amikor az ügynöknőjével megbeszélt találkozóra készült, megkérdezte, igaz-e, hogy segít a vörösáfonyaszörp. Láttam az ügynöknőt, nem volt fiatal, de egész jól tartotta magát, és teljesen fölöslegesnek ítéltem a vörösáfonyaszörpöt.

Az írás lehet művészi késztetés, erkölcsi kötelesség, a létfenntartás eszköze, de H³asko számára tesztoszteron volt. Akárcsak Hemingwaynek. Van ebben valami, mert semmi sem növeli annyira a férfiak potenciáját, mint néhány jól megírt oldal. Ezért van sikerük a nőknél az íróknak – mármint a jó íróknak. Még az olyan öreg, kopasz és csúf íróknak is, mint Singer. A toll is, a szerszám is a visszacsatolás elvén működik. De rejt magában bizonyos foglalkozási kockázatot is. Méghozzá duplán, mert ha az egyik elgyengül, akkor vele gyengül a másik is (mindegy, melyik az első). Létezik-e ennél rosszabb egy olyan író számára, aki a férfiasság dalnoka? Ezért lőtte agyon magát Hemingway. A nők megérzik ezt. Tudják, mikor „erős” egy szöveg. Általában jobban értik a nyelvet. A nyelv természetes közegük, hiszen ők tanítanak bennünket beszélni. Jobban mesélnek, jobban hallgatnak és jobban olvasnak. Az olvasók többsége nő, elsősorban nekik írunk. Nincs abban semmi különös, hogy végül kiszorították a férfiakat a szerkesztőségekből, könyvkiadókból, irodalmi ügynökségekről, a filológiából. És hogy egyre több az írónő. Tehetségesek, van képzelőerejük, bájuk, jó ízlésük, nincsenek híján műveltségnek, precizitásnak, logikának (Agatha Christie!). Nem hiányzik belőlük semmi, leszámítva a tesztoszteront. Azt az erőt, amely a férfiköltészet és a férfipróza sajátja.

H³askónak Lengyelországban volt ereje. Később már csak a látszata maradt, ez világosan kiderül a Mocskos tettekből, és főleg az utolsó, legdühösebb, szadista, nőgyűlölő regényéből, amely már nem jelent meg. Még mindig irigylésre méltó tehetség volt, de a tehetséggel, akárcsak egy nővel, kezdeni kell valamit, ő viszont – mint a földtől elszakított Antheusz – nem bírt vele, ezért még nagyobb haragra gerjedt. Még mindig fiatal volt és vonzó, de nőket nem láttunk a közelében. Még mindig bogyókat szedett valamire és valami ellen, Otek Lauterbach írta neki a recepteket. Orvosi papírral keresett önigazolást, mint egy klimaxos nő.

Otek gazdag gyáros famíliából származott, Krakkóban járt orvosi egyetemre. A falnál állva, mert nem akart beülni a padgettóba. 1939-ben Zaleszczykin keresztül sikerült elmenekülnie, mint a kormánynak és másoknak, akiknek voltak kapcsolataik vagy pénzük. Ingyen gyógyította a menekülteket – zsidókat is, lengyeleket is –, hadd szégyelljék magukat az antiszemiták, már akik ismertek valami szégyenszerű érzést. A hollywoodi dombok lábánál volt a háza, modern, kaliforniai épület medencével, és volt egy gyönyörű, tíz évvel fiatalabb felesége. Gyerekük nem született, minket viszont többször is meghívtak vasárnap délutánra, a kisbabánkkal együtt, akit mózeskosárban vittünk. Én fürödtem, H³asko dán sört ivott, amelyet Stefa külön neki vett. Estefelé Stefa megterítette az asztalt az étkezéshez. Néha Komeda is benézett, ivott valamit, aztán odaült a pianínóhoz. Ilyenkor H³asko odaállt mellé, és elénekelt egyet a Vörös Hadsereg hősi dalaiból. Ezt szerette legjobban:

 

Poljusko, polje, poljuszko siroko, polje,

Jedut po polje ger-o-oje, ejda Krasznoj Armi-i gero-jeee…

 

Senki sem énekelte jobban átérzett lovassági ritmusban és szomorú, orosz hangulatban. Az alkohol hatására megszólalt benne az orosz, ezt sokszor meg lehetett figyelni a lengyeleknél. Úgy kezdtek inni, mint a franciák, a végére olyanok lettek, mint az oroszok, oroszok szólaltak meg vagy inkább jöttek elő belőlük, éppúgy, mint az oroszokból a tatárok. Ennek én sem tudtam ellenállni, mellé álltam, és összeölelkezve énekeltünk, mint a nagyhírű hadsereg együttese, az Anszambl Pesznyi i Pljaszki duója, mert a hadseregre mind a ketten igen jól emlékeztünk. Senki másnak nem voltak olyan nagyszerű indulóik, mint az oroszoknak. Leszámítva talán a németeket. A két legmuzikálisabb nép hadserege volt a legvérszomjasabb.

 

Lengyelországban az autóvezetés volt a legférfiasabb készség, ezért H³asko nem ment egyetemre, hanem vezetni tanult, és sofőr lett. Amerikában, ahol minden nő tudott autót vezetni, H³asko kénytelen volt pilótává képezni magát. A repülési tanfolyam tandíját férfias munkával kereste meg egy fatelepen, de az ivás miatt el is veszítette az állást. Amikor lelőtték Uszert, a mi Buddynk megijedt és felmondott, más néger pedig nem akart ott állni a liquor store-ban, pláne nem esténként. Beajánlottam anyámnak H³askót, aki nemcsak hogy nem félt, hanem ellenkezőleg, imponált neki egy olyan munkahely, ahol minden pillanatban farkasszemet nézhetett a halállal. A barátomról volt szó, ezért anyám minden további nélkül felvette. H³asko meg rögtön összehaverkodott az iszákos kuncsaftokkal, nemcsak társaságot, hanem nagyszerű karaktereket és dialógusokat is talált közöttük. Egy üveg whiskyvel várta őket munkaidő után, de ha sokáig nem nyitott be senki a boltba, akkor a saját lelkét erősítette a pult alatt. A rengeteg üveg olyan választékot biztosított neki, amilyennel még sosem találkozott, bár a palackok gondosan számon voltak tartva. Eltelik egy hét, kettő, anyám furcsán néz rám. Három hét után közölte, hogy mégis kénytelen lesz lemondani a barátom segítségéről. Biztosított arról, hogy nagyon finoman fogja kitenni, nem tesz neki szemrehányást, de H³asko megsértődött, megszakította velünk a kapcsolatot.

– Ha Grynbergék ott lesznek, én nem megyek – mondta Niziñskinek.

Eljártam a liquor store-ba, hogy anyám ne álljon ott egyedül. Egyik nap, amikor nem voltam otthon, poros, New York-i rendszámú autó érkezett Beverly Hills-i címünkre, és a gyűrött Frykowski^* szállt ki belőle a gyűrött Gibby Folgerrel. New Yorkból érkeztek, mindkettőjüket kimerítette az egyhetes út. Nem a saját autójukkal jöttek, csak elszállították valakinek, akinek nem volt kedve megtenni vele ekkora utat. Amikor elfogyott a pénzük, és motelre sem telt, az autóban aludtak. A feleségem kiadós sajtos omlettet sütött, nagyon ízlett nekik, de látták, hogy a mi Beverly Hillsünk nem az, amit elképzeltek, és tovább is álltak. Polañski felajánlotta Frykowskinak, hogy legyen díszletmunkás, de neki derogált a kalapácsot emelgetni. Abba viszont belement, hogy delfineket idomítson a The Day of the Dolphin című filmhez. Nem úszott rosszabbul, mint a delfinek, és jobban megértette magát velük, mint az emberekkel. Egyenesen azt állította, hogy dallamos beszédük kifinomultabb az emberi nyelvnél, „az öreg, elkoptatott, az évszázados, meggondolatlan használattól eltorzult szavaknál”, amelyek fölött annyit borongott Conrad, a mély vizek írója.

 

*

 

Mióta a bookstore-ban dolgoztam, legtöbbször elmaradtam a Niziñskinél tartott ivászatokról, kezdtem kikopni a társaságból. Egyszer munkába menet azt vettem észre, hogy Niziñski és Komeda sporttáskákat cipel az autóhoz.

– Hova mentek? – kérdeztem.

– Síelni – felelte Komeda.

– Muszáj valamit csinálni – magyarázta Niziñski.

Komeda bicegett egy kicsit, Niziñski húzta az egyik lábát (gyermekbénulás), de mindketten jól síeltek, és a csodás Kaliforniában egy nap leforgása alatt síelni is lehetett meg fürödni is az óceánban – ez ám az élet.

H³asko viszont hiába volt tagbaszakadt, erős és a legügyesebb mindannyiunk közül, nem űzött semmilyen sportot, csak az alkoholt pusztította. Túl nagy volt és túl erős, nem tudott mit kezdeni a testével. Komedának szinte nem is volt teste, csak feje – amit betöltött a zene. H³asko a kötélidegzetű rettenthetetlent játszotta – Humphrey Bogartot, John Wayne-t, Gary Coopert –, de szenvedély fűtötte, amelyet alig tudott uralni, ha pedig leitta magát, akkor egyáltalán nem. Komeda viszont mindig nyugodt maradt, ihatott akármennyit. H³asko azért ivott, mert nem tudott dolgozni, Komeda meg azért, mert túl sokat dolgozott. H³asko a feledést kereste, Komeda a lazítást. H³asko sötéten ivott, Komeda derűsen. Ott ültek Niziñski kanapéján. H³asko inge köldökig kigombolva, feltűrt ingujja alól kilátszik a tetoválás, az arca részeg grimaszba torzul. Súlyos karjával átöleli Komeda kecses nyakát, átkarolja, magához szorítja. Komeda még a szokásosnál is kisebbnek látszik ebben a testvéri szorításban. Puha, dús fürtjei arany fénnyel csillognak, pedig fekete-fehér a fotó. A szeme szelíd, derűs, mintha egész máshol járna – mintha fotómontázs lenne a kép.

Mindketten autodidakták, őstehetségek – H³asko önállóan tanult meg írni, Komeda zenét szerezni. És mindketten maximalisták, de Komeda a levegőből ragadja meg a zenét, H³asko pedig mindent magából préselt, facsart, köpött ki. Komedához önszántából jött a zene, méghozzá olyan mennyiségben, hogy megkérte a hozzáértőket, ellenőrizzék, nem jön-e néha valaki mástól. H³askónak fájdalmat okozott ez az igazságtalanság, ezért Komeda iránti szerelme (mert ez szerelem volt) ambivalens érzés volt, pont olyan, amilyennek az utolsó fotón látszik. Ráadásul Polañski mindent elfogadott, amit Komeda vitt neki, amit viszont H³asko mutatott, azt mind visszadobta, ezért így nézett volna ki Káin és Ábel fotója, ha a maguk idejében lefényképezték volna őket.

A Los Angeles-i utcákon nem jártak emberek, csak autók. Ha találkozni akart az ember valakivel, meg kellett beszélni egy találkozót – hetekkel előbb. H³askót senki sem ismerte, és nem is akarta megismerni. Senki sem figyelt fel rá a diszkrét, félhomályos bárokban. H³asko viszont, az elvetélt színész nem bírta az egyedüllétet. Jeleneteket rendezett, ok nélkül pofán vágott másokat, hogy eljátszhassa a szerepét, és a figyelem középpontjába kerüljön. Rendőrség, letartóztatás – annál jobb, felfigyelnek rá. Nyilvántartásba veszik (police record) – nagyszerű, legalább a rendőrség megismeri. „Színésze, rendezője és forgatókönyvírója minden cselekedetének” – így jellemezte Niziñski, aki társa volt néhány ilyen jelenetben. De Los Angeles és Hollywood nem valami kicsinyített Tel-Aviv, itt aligha érdekelt bárkit is egy idegen akcentussal beszélő, balhés piás, aki lengyel írónak adja ki magát. A rendőrség és a sajtó itt bőven el volt látva fontosabb magamutogatókkal, akik nem tudtak betelni a közönség figyelmével.

Nem bírta az egyedüllétet – nincs ennél végzetesebb egy író számára –, és ugyanúgy dirigálni akart, mint Varsóban és Tel-Avivban. Ha azt mondta, menjünk, menni kellett, ha azt mondta, üljünk le, le kellett ülni, ha azt mondta, igyunk, inni kellett. Elmentünk egy bútorüzletbe, mert akartam venni egy íróasztalt, ott is: ne ezt, hanem azt! Pedig az én pénzemen vettük és nekem. Azonkívül sosem vágytam parancsnokra, magam is eldirigáltam magam, ezért mindig volt köztünk némi távolságtartás. És az is megvédett tőle, hogy volt feleségem, gyerekem és kötelességem, Komeda viszont egyedül volt még akkor is, ha ott volt mellette Elana.

H³asko keserű, borongós, pokoli intelligenciája (mert volt benne valami poklot idéző) vonzotta a művészeket és a nőket. Talán az az erővel visszafojtott szenvedély. De nem sokáig, mert a szesztől elpárolgott a varázsa. Agresszív, kellemetlen, sőt veszélyes alak lett. „Beleszálltam fejjel a tükörbe, miután Marek megölelt” – idézte fel Niziñski, aki ugyanúgy nem tudott egyedül lenni. Lefejelte a tükröt, mert H³askónak nem tetszett, amit benne látott. „Lassanként mindenki elhúzódott Marektól, kicsinyesen becsapták az ajtót az elázott, bajkeverő krakéler előtt” – írta keresetlen őszinteséggel Niziñski. Mindenki, csak ő és Komeda nem: „Krzyœ ajtaja a nap és az éjszaka minden órájában nyitva állt Marek előtt.” Mindketten a varázsa alá kerültek, elfogadták parancsnoknak – hűségesen, lojálisan és engedelmesen mindvégig. – Üljünk le! – mondta, és ők leültek. – Igyunk! – mondta, és ők ittak. – Menjünk! – mondta, és ők mentek, akár a sziklára is, ki a sötétbe.

Komeda Elanával élt, de Mia Farrow-ba volt szerelmes. Pontosabban abba a zenébe, amit neki írt, és amit Mia szebben énekelt el, mint azt Komeda elképzelte. Beleszeretett, mintha Mia a saját műve lenne. A szerelem nem nyert viszonzást, mert a) Mia Farrow-nak már volt valakije, b) profi színésznő volt, aki óvakodott az olyan érzelmektől, amelyek akadályoznák a művészete gyakorlásában, c) a félénk Komeda sosem mondta el neki, hogy szereti. A keresett és megbecsült zeneszerző boldogtalan szerelme nem kerülte el Hollywood figyelmét, ahol értettek az ilyen dolgokhoz, ezért a) vigasztalásul hozattak neki egy csinos kis színésznőt Izraelből, b) a kis színésznő maga is élt az alkalommal, hogy a közelébe kerüljön, c) Komeda mindent megragadott, ami a keze ügyébe akadt, akár egy pohár Kamchatka vodkát, hogy ellazuljon, és visszatérjen a zenéhez.

Zosia^* tudomást szerzett a színésznőről, és odarepült Los Angelesbe, hogy megvédje a jogait, a tulajdonviszonyait és még annál is többet. Hosszú évekig fáradozott és gürcölt mint Komeda menedzsere, impresszáriója és ügynöke. Támogatta, elhárította előle az akadályokat, egyengette az útját egészen Hollywoodig. Alkotótársa volt a művészetben, Komeda lett az ő műve, élete legnagyobb eredménye. Repült hozzá, amilyen hamar csak tudott – vagyis nem elég hamar, mert Lengyelországból nem lehetett olyan hamar Amerikába repülni – és itt senki sem állt mellé. Senki sem akart beleavatkozni a dologba, vagy ha mégis, akkor jobb volt Komeda pártján állni, mert ő itt volt, Zosia meg ott, Komeda itt számított, Zosia nem, azonkívül ez a sors rendes menete, főleg Hollywoodban. Zosia megjött, alulmaradt, és vissza is repült Varsóba, ahol a Spatif kávéház már nem volt meg, az elhagyott feleségek klubja viszont elég népes volt.

Komeda a sziklás hegyoldalban lakott, a Sunset alatt. Elment hozzá H³asko, Niziñski, leültek, ittak. Niziñski ugyanolyan békésen ivott, mint Komeda. H³asko énekelt, dühöngött, ütött, robbant az alkohol hatására, Niziñski viszont csendesen, keresztbe tett lábbal üldögélt, egyik cigarettát szívta a másik után, és minél többet ivott, annál kevesebbet beszélt. Egyébként józanul – már ha volt is valaha teljesen józan – sem volt semmi különös mondanivalója. Ő is művész volt, a művészetén keresztül kereste a megnyilvánulást. Kereste, és nem találta, amint az gyakran előfordul. Elana pedig nem ivott, vagy csak nagyon keveset, és nem értette, amit azok lengyelül gagyogtak, ezért fölment aludni. Niziñski is elfáradt végül, és úgy tett, mintha a mosdóba menne, de onnan halkan kiosont az autójához. Gurul lefelé, és azt látja, hogy valaki keresztben fekszik az úttesten. Gyorsan lefékezett – csoda, hogy működtek a reflexei annyi pohár után. Ki fekszik az úttesten? Komeda. És ki lesi a fa mögé bújva? H³asko. Mindhárman visszamennek a lakásba, „az ajtóban áll egy álmos, kócos, ingerült lány” – emlékszik Niziñski. Komeda és H³asko beszédbe elegyedtek vele, ezért Niziñski visszament az autójához, és ezúttal sikerült megszöknie.

Komeda és H³asko kettesben üldögélnek, isznak, aztán elindulnak sétálni. Vodkázás után, sötétben, sziklákon, ráadádásul Komedának gyermekbénulása volt. Miért a sziklákon mentek, amikor aszfaltozott út is volt? Aki be van rúgva, nem tudja, miért. Azért iszik, hogy ne tudja. És hogy azt csinálja, amit nem tenne meg józanul (és amiről jobb, ha nem tud). A tudat és az öntudatlanság közötti határ sokszor észrevehetetlen, akár alkohol nélkül is. Persze lehetett szerencsétlen baleset is. Vagy egyik is, másik is, kicsit az egyik, kicsit a másik (mint a kvantummechanikában?). Természetesen ez csak spekuláció, nevezhetjük irodalmi kitalációnak is, vagyis nem feltétlenül igaz, de feltétlenül valószínű. Az is igazolja, hogy H³asko irodalmi alak lett. Mégpedig, nota bene, olyan alak, akit ő teremtett.

Elzarándokoltunk a kórházba, a fehér ágyhoz, ahol olyanra nyírva és olyanra soványodva feküdt valaki, mintha Auschwitzból jött volna, a torka kilyukasztva, mint egy gyilkosság után. Pár drót kötötte az élethez, de ezt csak a bal keze ujjai jelezték, úgy mozogtak, mintha zongorázott volna, mintha a zene még élt volna benne. Mint a hős távírász az egyik szovjet háborús filmből, aki még kómában fekve is kopogta a jelentést, és nem tudott meghalni, amíg vissza nem kopogott valaki, hogy a jelentést nyugtázták. A szeme félig nyitva maradt, és Zosia biztos volt abban, hogy lát és hall, de csakis őt. Az ágy mellett hevert egy füzet, és aki akart, a biztonság kedvéért írt neki. „Szevasz, öreg! Mi újság odaát?” – írta nagy betűkkel Polañski, vidáman, mint mindig. Frykowski hozott egy lemezjátszót, és lejátszotta neki a bölcsődalt a Rosemary gyermekéből, Mia Farrow előadásában. Andrzej Krakowski, aki szintén ott volt, elmondta, hogy Komeda felemelkedett az ágyon, majdnem fel is ült.

Zosia ezúttal különösen gyorsan érkezett. Sikerült bejutnia egyenesen Spychalskihoz, az államfőhöz, és az állam engedélyezte neki. Nem volt szállása, ezért a repülőtérről hozzánk jött. Komeda eszméletlenül feküdt, de a mai napig vitatkoznak róla. Én nem akartam állást foglalni, de Zosia kétségbeejtő helyzetben volt, nem akartam megtagadni tőle a segítséget. Nem volt autója, ezért elvittem egy ügyvédhez, nem tudott angolul, én tolmácsoltam neki. Ez viszont nem tetszett Frykowskinak, aki Komeda szóvivőjének tekintette magát. Felhívott, és azt mondta:

– Te meg minek pátyolgatod?

– Mert a vendégem.

– Azt mondom neked, hagyd abba…

– Ugyan miért?

– Meg fogod látni…

Zosia később elmondta, hogy Frykowski ráfogta, hogy a belbiztonságnak dolgozik, de nekem ez eszembe sem jutott, úgy értelmeztem a szavait, hogy engem fenyeget, én viszont már amerikainak számítottam, és nagyon nem szerettem, ha valaki fenyeget, főleg ha az illető egy tört angolsággal beszélő foreign bastard, ezért rövid lett a beszélgetésünk. Visszafogtuk magunkat, hiszen mégiscsak régi ismerősök voltunk, de a további társasági érintkezés teljességgel ki volt zárva.

 

H³asko gyakran bement a kórházba. Magát hibáztatta, és ezt el is mondta mindenkinek. Egyszer megállította Andrzej Krakowskit a folyosón:

– Mondd, hogy nem én öltem meg Krzyœt.

Imádkozott az életéért.

– Ha Krzysio meghal, én is elmegyek – mondta Niziñskinek vodkázás közben.

Ugyanezt mondta Zosia Komedowának is. Úgy imádkozott az életéért, mintha a sajátjáért tenné.

Alacsony asztalka, rajta Kamchatka vodka, Schlitz sör és egy kis üveg bizonytalan kinézetű whisky. A kanapén, a kisasztal mellett Kaczanowski^* és Zosia. H³asko rövid ujjú fekete ingben, fekete nadrágban, fekete félcipőben kuporog Zosia mellett, hajlong, egyik kezében Zosia keze, a másikban egy doboz Schlitz, mindkét karján látszik tetoválás, gyászos arcán a bélyeg. Zosia sem teljesen józan, együttérző és feloldozó arccal néz rá, Kaczanowski pedig pohárral a kezében, oldalról, figyelmes művészszemmel nézi őket.

Egyszer Niziñskinél, már több pohár után kifakadt:

– Ti, gazemberek itt szórakoztok, ott meg haldoklik egy ember!

Ezután pofozkodás kezdődött, éppúgy, mint Varsóban és Tel-Avivban. Motoros rendőrök jöttek – cowboyok csinos térdnadrágban, a csizmájukat mintha lovagláshoz vették volna fel, a pisztolytáskában csillogott a Colt. Niziñski azt állította, hogy H³asko, „aki forgatókönyvíró volt, akármit csinált”, megrendezte a verekedést, de szerintem teljes mértékben őszinte volt a kitörés.

Végül elfogyott a pénz, nem tudták fizetni Komeda kaliforniai haldoklását, és Zosia hazavitte Lengyelországba, ott legalább ingyen halnak meg az emberek.

Sharon már a sokadik hónapban volt, ezért Polañski kivett egy csendes zugot Terry Melchertől (Doris Day fiától) Bel Air egyik félreeső völgyében. Londonban forgatott éppen, és hogy Sharon ne legyen egyedül, beköltözött hozzá Frykowski és Gibby.

H³asko pedig összecsomagolt, és elszökött. Hová? A múltjába. Oda, hol fiatal, szép és – ha hihetünk annak, amit Iwaszkiewicz mondott róla – érzékeny, ártatlan önmagát hagyta. Saját maga után repült, először Izraelbe. Estherhez? Biztosan, de elsősorban Sonia Ziemannhoz, aki éppen az ő írásaiból forgatott filmet, mint a régi, ártatlan, lengyel években. Kár, hogy ez nem A kutya második megölése volt, és nem is az Aki megtért Jaffában, hanem az És mind elfordultak – hiteltelen prózából készült hiteltelen film. Izraelben viszont sokkal gyorsabban múlt az idő, mint máshol, egy évtized alatt egész évszázad telt el, ezért egyetlen fotó láttán, mely szerint „Marek H³asko újra Izraelben”, senki sem rikoltotta el magát egyetlen bárban sem, hogy „Mahecsko! Mahecsko!”, szinte senki sem emlékezett rá. Ezért még meszebbre menekült, egyenesen Wiesbadenbe.

Eleinte azt mondták, hogy öngyilkosság, Aztán azt, hogy nem lehet tudni, mert túladagolta az altatót, miután leitta magát. És hát nem hagyott maga után egyetlen szót sem, vagyis lehet, hogy nem más, mint egy szerencsétlen baleset. Mindenki azt akarta hinni, hogy öngyilkosság, mert az tragikusabb. Én nem, mert ha H³asko öngyilkosságot akart volna elkövetni, akkor úgy csinálta volna, hogy mindenki tudja, nem hagyott volna ki ilyen szerepet. Azonkívül egy szerencsétlen baleset semmivel sem kevésbé tragikus. Nem jobb akkor meghalni, amikor az embernek úgy tartja kedve, saját akaratából? Még ha kényszer hatására is. Másrészt viszont az öngyilkosság lehet nem teljesen tudatos, félig tudatos, kicsit igen, kicsit nem (mint a kvantummechanikában): a) csak alszom egyet, b) elalszom, aztán meglátjuk, c) elalszom, biztos fölébresztenek. Az ilyen öngyilkosság alig különbözik egy szerencsétlen balesettől. Főleg éjszaka, berúgva, amikor az ember elveszíti az ítélőképességét, az arányérzékét, az akaratát.

 

Áprilisban Komeda, júniusban H³asko, augusztusban pedig Frykowski. És szegény Gibby, aki szerelmes

volt Frykowskiba. És szegény Sharon, aki meg nem született gyerekét imádta. És szegény Jay Sebring,^* aki halálosan szerelmes volt Sharonba. Polañski nem, mert ő akkor Londonban forgatott, és nem ért haza ezen a hétvégén ebbe a festői Bel Air-i zugba. Az öreg Krakowski csütörtökön utazott vissza Németországba, szerdán pedig Bel Airben vacsorázott. Wohllal és Andrzejjel, aki az autóján szállította őket. Wohlnak nem akarták meghosszabbítani az útlevelét a lengyel konzulátuson, azt mondták, ezt csak Varsóban tudja elintézni, ő meg nem akarta félvállról venni a dolgot, mert Lengyelországban három gyereke és két felesége volt – egy Varsóban, egy másik pedig £ódŸban. Szombaton indult a gépe, Frykowski meghívta arra a péntek estére, de pénteken Wohl búcsúestre volt hivatalos Kaperrel, ezért megígérte, hogy később benéz Andrzejjel, aki kocsival vitte, mert Wohl nem tudott vezetni. De a vacsora után elment a kedve.

– Olyan unalmas alakok – mondta Andrzejnak. – Megint meg fogja mutatni a pisztolyát.

Frykowski, aki Sharon testőrének szerepét játszotta Bel Air lakatlan végén, vett magának egy ezüstszínű Coltot, és elhitte magáról, hogy revolverhős egy westernben, akit nem fog a golyó. Csehovnál és egy hollywoodi filmben a pisztolynak el kell sülnie, a valóságban viszont nem, és nem is sült el.

Wohl már a repülőn szerzett tudomást az egészről, mielőtt földet ért volna New Yorkban, ahol Ela Czy¿ewska^** és Adaœ Holender várta. Elánál üldögéltek aznap este gyertyafényben, emlékeket idéztek. Köztük ült Kosiñski is, aki később a Blind date-ben részletesen leírta, mi történhetett azon a végzetes estén Bel Airben, egyébként csak azért nem tudott repülőre szállni, mert elveszett a bőröndje, de akkor Elánál erről egy szót sem szólt. Wohl, aki a Czo³ówka dokumentumfilmgyár operatőreként Leninótól Berlinig sok mindenen keresztülment, magát vádolta, amiért nem tartotta be a Frykowskinak tett ígéretét, mert ha ott lett volna, megváltoztatta volna a cselekmény menetét, és lehet, hogy nem végződött volna ilyen tragikusan. Csak egy játékfilmben, professzor úr, és nem egy ilyen lomha, elnehezült genug gepisttel, mint maga. Frykowski ötven késszúrást kapott, az öreg Wohlnak egy is elég lett volna. Nagyon könnyű megölni a civilizált emberekeket. Főleg ha meg vannak győződve arról, hogy civilizált világban élnek. Mire felfognák, mi történik, már késő. Mint nálunk 1942-ben. Andrzej Krakowski huszonhárom éves volt, egy méter kilencven centi, nyolcvan kiló élősúlyban – neki lett volna esélye annyira elhúzni a cselekményt, hogy valaki elmenekülhessen. Mint nálunk 1942-ben.

Kaczanowski úgy mesélte, hogy őt is meghívták, és a művészet mentette meg, mert trans