Mindenütt homok. Nemcsak nyomorúságos fekhelye alatt, nemcsak a tálban. A szeme, a pórusai, a haja mind tele homokkal. Olykor úgy érezte, hogy egész teste csupa szemcséből áll, és meghal, ha egy napon majd szétesnek a részecskék, amelyek valami ismeretlen módon tapadnak egymáshoz. Várta a halált. Egy éve zárhatták ide, talán még annál is régebben. Összezavarodtak a számításai. Hosszú idő telt el, mióta a vizet és ételt hozó őr észrevette a rovátkákat valamivel a döngölt padló fölött, amelyekkel a napok múlását követte. Lerövidítették a láncot, amellyel az ágy lábához béklyózták. Nem léphetett többé az ablakhoz, hogy lábujjhegyre ágaskodva kinézzen. Az ablak egy nagy térre nézett, ahol hetente egyszer rabszolga- és tevevásárt tartottak. A téren túl egy erődszerű város fala húzódott, rajta kapu. A nagyon magas, sárral tapasztott falak, különösen napsütésben, egy Grimm-mese homokvárát idézték. Csak két épület emelkedett a fal vonala fölé. A mecset minaretje, és – mint kitalálta – az uralkodói palota kupolája.

Régóta próbálta felvenni a kapcsolatot fogvatartóival. Gesztusokkal jelezte az őrnek, hogy tolmácsot szeretne. Vagy egy könyvet, hogy tanulmányozhassa az itteni nyelvet. Vagy valakit, akinek beszélhetne magáról. A fogatlan arab bólogatott, néha adott neki egy marék datolyát vagy egy adag maniókát, de ez minden.

Nem tudta, ki tartja fogva. Miért éppen itt. Meddig tarthat ez még. Ahogy múltak a hónapok, kénytelen volt megbarátkozni a gondolattal, hogy itt pusztul el, ebben a lyukban, a tetemét pedig kiviszik a sivatagba, és valami sziklahasadékba hajítják, mint egy veszett kutyáét.

Igazán már csak az emlékeiben élt. De nem tudta úgy előhívni azokat, ahogy az ember fellapoz egy fényképalbumot. A saját logikájukat követve bukkantak elő és tűntek tova. Gyakran csak tetézte kínjait, hogy anyjának alakja, vagy akár a dűnék és a fenyőligetek közt a tengerhez vezető dűlőút képe hirtelen elhomályosult és szertefoszlott.

Belátta, megbolondul, ha nem foglalja el elméjét rendszeres feladatokkal. Elégiákat kezdett költeni. Először anyanyelvén formálta meg a verssorokat, aztán egymás után lefordította őket ógörögre, végül latinra. Nehéz feladat volt, hiszen nem tudta lejegyezni a sorokat, így memorizálnia kellett őket. A harmadik elégiánál tartott, amikor szörnyű dolog történt. Felébredt, és nem tudta felidézni azt a sort, amelyre ráment az előző napja. Néhány egyszerű kifejezés elszállt, ki tudja, hová. Hiába szavalta újra a befejezetlen költeményt a kritikus pontig. Hiába ismételgette két korábbi elégiáját. Egy helyben toporgott. Minél több új variánst hozott létre, annál szilárdabban hitte, hogy az elveszett, hiányzó sor rejti az egyetlen jó megoldást. Zsákutcába jutott. Napokig teljesen búskomor volt. Mikor újra munkához látott, kiderült, hogy a nagy gonddal, három nyelven megszövegezett strófák összekeveredtek egymással, egész passzusok hiányoznak belőlük, és végül csak romhalmaz maradt a precízen létrehozott konstrukcióból.

Kíméletlen őszinteséggel állapította meg, hogy ha az emlékezete cserbenhagyja, akkor már nem számíthat semmire. Az egyetlen megoldás, ha halálra éhezteti magát. Tovább csökkenti nyomorúságos fejadagját, úgy, hogy az őr ne vegye észre. Mint a jógi, akiről Werfel egyik könyvében olvasott.

Úgy döntött, tesz még egy utolsó kísérletet. Elkezdi írni, mondatról mondatra élete könyvét. Rövid, már-már aszketikus szöveget kell alkotnia, az elégiáknál sokkal egyszerűbbet, hogy emlékezete segítségével nap mint nap visszataláljon hozzá. Új módszert fedezett fel. Mielőtt a cellában besötétedett, rövidítve lejegyezte a könyvhöz utolsóként hozzáadott mondatot. A padlót borító homok pont jó volt erre.

A a m r v é d b s k, rajzolta ujjával a homokba, ami azt jelentette, hogy –„Apám, aki mindig részeg volt és dühös, beíratott a stolpeni kadétiskolába.” Reggel, még mielőtt az őr beadta a vizet és az ételt, hangosan felolvasta a lejegyzett mondatot, és fejből felmondta az előzőeket. Nagyon megkönnyebbült. Most már nem törtek rá véletlenül és fájdalmasan a múltból felbukkanó képek, úrrá lett rajtuk, kedvére hívhatta elő és parancsolhatta vissza őket. Amit nem adhattak meg a terjengős elégiák, azt meghozta a szikár, ritmikus próza.

A sűrű ködben úszó októberi reggelen indult a vadászat. Horn, a főerdész mélyen meghajolt apja, az idősb Kotwitz előtt, és így szólt: – Báró úr, mindent előkészítettem, csakhogy ezek a kasub disznók leitták magukat tegnap, oszt nem tudni, ma hogy megy nekik a hajtás…

Apja tizenhat másik junkerrel állt a tábortűznél, részegen, pecsenye- és gombaillat vegyült a füst és a borókapálinka szagával, hazafias nóta harsogott a lövészről vagy a vadászról, aki minden áldozatra kész a Vaterlandért. Sarkantyúpengés, apja dülöngélve vonul a hallon és a szalonon át a hálószobájába. Az anyja, akit megint felpofozott Kotwitz báró, mert rajtakapta, hogy lengyelül beszél a cselédséggel, a nyavalyás polyákokkal. Az anyja, aki egyszer azt vágta a férje fejéhez, hogy a birtokaim, a hozományom nélkül te egy nagy nulla lennél, Kotwitz. Egy német nulla, Kotwitz, egy senki, akárcsak a te pomerániai cimboráid.

A nap, amikor kirúgták a stolpeni kadétiskolából. Ahogy York-Gostowski százados az ő füzetét tartva csúfolódik: – Verseket írogatunk? A fiatalúr katonatiszt szeretne lenni, és verseket ír? Hallgassuk csak, miféléket! – Felpofozza a feljebbvalóját, letartóztatják, tárgyalás, ítélet, utána egy bérelt bricskán haza, apja tombol.

Aztán az a verőfényes nyár, amikor belemerült az olvasmányaiba, a szótárakba, a lexikonokba, a versekbe és a szerelembe.

Hankának hívták. Szénakaszáláskor pillantotta meg, amikor a tengerről lovagolt hazafelé a fenyvesen át. Lóhere-, tenger- és felhőszaga volt, alig pár mondatot tudott csak németül, mulatságos akcentusa ugyanúgy vonzotta, mint az ajka. – Úrfi, mire való mindez – vallotta be –, megvan már a hajójegyem, még az őszön Ámerikába mék!

Az apja áll a tűzvészben a kastély előtt, alsóneműben, kétcsövű puskáját az égre szegezi: a polyákok megint gyújtogatnak, Bismarcknak igaza volt, egyszer s mindenkorra el kell őket intézni. Egy héttel később halott apja a stolpeni kórházban, kezelőorvosa, Landau doktor széttárja karját – a szélütésre nem tud gyógyírt a medicina.

Egy hónappal később az anyja is meghalt. Tüdőgyulladásban. Magával vitte legnagyobb titkát, a nyelvet, amelyet nem adott át a fiának. A lengyel így számára mindig a kaszálók, a virágzó lóhere, a tengeri szél és a felhők nyelve maradt.

Aztán magány a kastélyban, amelyet gyűlölt, de újjáépíttetett a polyákok által szított tűzvész után. Olykor betértek Krokowskiék vagy más környékbeli junkerek. Őket is gyűlölte, mert túlságosan hasonlítottak az apjára.

És végül az őrület. A téboly. Amint elolvasta az első cikket az ősnyelvről és Abulafiáról, a zsidó tudósról, aki Dantéval cserélt eszmét e kérdésről, folyóiratokat hozatott Berlinből, Londonból, Szentpétervárról és Párizsból. Elképzelte, ahogy Hillél rabbi levélben győzködi a barcelonai Z’rak’já rabbit, hogy az emberektől elzártan cseperedő gyermek minden bizonnyal héberül fog megszólalni, hiszen ez a természet adta ősnyelv. Z’rak’já persze kineveti: az a gyermek ugatna, mint a kutyák, mert az embernek semmilyen nyelv, még a szent nyelv sem adatik a természettől fogva. Vonzották, lelkesítették és mulattatták a végeláthatatlan filológiai viták. Milyen nyelven szólt egymáshoz Ádám és Éva? Semmiképpen sem németül, habár Schottel 1641-ben úgy vélekedett, hogy tisztaságával a német nyelv közelíti meg a leginkább az ádámi nyelvet. Érezte, az igazság valahol máshol keresendő, így mindent áttanulmányozott, amit a témában írtak, akadémikusokkal levelezett, míg végül a megnyugtató válasz hiányától elcsüggedve újra versírásra adta a fejét. Mígnem…

Mígnem egy berlini folyóiratban felfigyelt egy cikkre, amely a Szaharában élő, a berberekkel rokon, titokzatos törzsről tudósított. A No törzs nyelve hordozta magában Wieland szerint valamennyi későbbi fejlemény csíráját. Nem a szanszkrit, és nem a héber. Állítólag egy sivatagi oázisban, amely szintén a No nevet viseli, három feliratos kő maradt fenn. Senki sem látta őket, de Plinius és Hérodotosz egyaránt hivatkozik rájuk. A feliratok valamennyi nyelv és írás előképét tartalmazzák. Éva, Ádám, Gilgames, a teutonok, a szlávok és a tatárok ősnyelve egyaránt levezethető belőlük.

Eladta birtokait. Különböző bankokban helyezett el letéteket. Végül Genovába érkezett, hogy onnan egy brit teherhajón jusson el Alexandriába. A város egyik kávéházi teraszán tárgyalt egy Goncsarszkij nevű biztosítási ügynökkel, akit jó kapcsolataira való tekintettel az utazás előkészítésével bízott meg. – Ha bennszülött kísérőkkel nekivág a sivatagnak, a legjobb, ha londoni görög utazónak adja ki magát – tanácsolta az ügynök –, legyen, mondjuk, Ariszton Nikiforosz, aki ókori szobrokat vagy emléktárgyakat jött gyűjteni.

Londoni görög utazónak adta ki magát, aki szobrokat és emléktárgyakat keres. Semmire sem ment vele. Kirabolták, összeverték, gúzsba kötötték; több napon át vándorolt a rablókaravánnal, mire eljutott e helyre, ahol élete könyvét írta, és felhagyott az elégiákkal.

– Ha megölnek vagy itt pusztulok, semmi sem marad utánam – mondta magában. – Ki voltam? Valaki, aki néhány német filológus írásain felbuzdulva nekivágott a nagyvilágnak. Vajon mindez a filológia erejét bizonyítaná? Vagy inkább az én gyöngeségemet? Milyen ostoba história. A fogvatartóim még csak nem is hallottak Abulafia létezéséről. Ádám és Éva biztosan nem az ő nyelvüket beszélte. Abulafia végül Messiásnak hitte magát. Ám a halála után semmi sem változott. Az én halálom után sem változik majd meg semmi. Semmi.

Ilyen gondolatok kavarogtak a fejében, miközben lassanként könyve végére ért. Nap mint nap felmondta az elejétől. Nem javított bele. A változtatások nem kívánt zavart okozhattak emlékezetében.

Hajnalban két küldönc lépett a cellájába. Leoldották láncait. Új burnuszt adtak rá. Aztán hármasban lovagoltak a sivatagon át. Nem kötözték meg, hiszen hová is menekült volna. Kétnapi lovaglás után sziklás vidékre értek. Leparancsolták a lóról, ellátták vízzel, a legközelebbi, nem túl magas hegyre mutattak, és magára hagyták. Elcsigázva vonszolta magát tovább. Egy kisebb katlanban forrást talált. Mellette egy sátrat látott. Három zsámolyon három öregasszonyt és egy rokkát.

– Szóval így – gondolta magában –, végül mindig három öregasszony.

Nézte az orsóra tekeredő vékony szálat. Aztán leheveredett a forrás mellé, és a csillagokat bámulta. Elaludt. Már kegyetlenül perzselt a reggeli nap, mikor észrevette, hogy a sátor eltűnt. Egyedül volt a tökéletes csendben. Füvek édeskés illata csapta meg, lóheréé és mentáé, amelybe a nedves homok, hínárok és halak szagát keveri a tengeri szél a hazai partvidéken. Sohasem volt még ilyen boldog.

A pomerániai junkerek krónikájában feljegyezték, hogy a Kotwitzok utolsó sarja, Joachim 1899-ben a Szaharába utazott, és ott nyoma veszett, valószínűleg az egyik berber törzs tagjai végeztek vele. Abulafiáról és az ősnyelvről, amelyet Ádám és Éva használt, nem emlékezett meg a krónikás. Ahogy Joachim von Kotwitz édesanyjáról sem, aki Obuchowski lány volt. Az ő családi könyvtárukból való Mangoldt professzor 1896-ban Berlinben kiadott, Dante és Abulafia című értekezése, amelyre egy antikváriumban bukkantam rá. A műben ismertetett elképzeléseket Umberto Eco is tárgyalja A tökéletes nyelv keresése című munkájában. A Mangoldt brosúrájának hatására állítólag megháborodó Joachim ellenpólusa lehetne Umberto Eco racionális okfejtésének. De ez már egy egészen más történet…

KERTÉSZ NOÉMI fordítása