Már csak néhány hónap választott el a mágikus harminchármas szám átlépésétől.

Harminchárom év. Krisztusi kor. Győzedelmes fiatalságom idején úgy tűnt, ez a kor kötelez. Csakhogy mire, tettem fel magamnak a kérdést. Jó állásra egy külföldi cégnél, házasságra, dolgozó feleségre, aki folyékonyan beszél három nyelven, két gyerekre? Ez nálam fiatalabbaknak is összejött, csak nekem nem.

Albérletben laktam, tolmácsolásból, taxizásból, idegenvezetésből éltem. Szerelmi kapcsolataim mindig rövidek és fájdalmasan beteljesületlenek maradtak. Valójában inkább virtuális nőkről kellene beszélnem. Nőiességük csak valamikor később, a jövőben teljesedhetett ki. De amikor egy lány felkeltette a figyelmem, épp abban a korban volt, amikor azt mondhatta a nagyon fiatal nőkre: csak annyi a különbség köztünk, hogy én fiatalabb vagyok.

Amikor eléjük mentem, az iskolából kifelé sietve a táskájukba rejtették a váltócipőjüket, előkerült a cigi a zsebükből és adták nekem a sikkest. Futó csók, ahogy lazán behuppantak mellém az öreg Mercimbe. Felmentünk hozzám, vagyis a bérelt lakásomba. Ez általában lepukkant garzon volt, zuhannyal, mert kád nem fért volna be a mikroszkopikus méretű fürdőbe. A hűtőben – a legkisebben, amit csak találtam – mindig volt kóla és valami gusztustalan színes lötty, amit úgy szerettek ezek a kiscsajok. Öntöttem nekik valamelyik lónyálból egy pohárba, ami sosem volt elmosva, mert a mosogatás sem volt az erősségem, és mint egy királynőt, beültettem őket a legjobb fotelomba. Aztán felraktam a kedvenc zenéjüket, attól függően, mit is szerettek igazán az én kis barátnőcskéim.

Igazából nem is beszélgettünk, leszámítva azokat a szófoszlányokat, mormogásokat, alany és tárgy nélküli mondatokat, amelyekkel elmeséltük, mi is történt velünk az elmúlt órákban. Részemről ez mindig arról szólt, hogy vártam a találkozásra, ők meg jelentéktelen iskolai dolgokról meséltek.

Közeledési kísérleteimre a félénkebbek határozott „nem akarom”-mal vagy „később”-el feleltek, ami aztán sosem jött el, úgyhogy be kellett érnem aprócska mellük fogdosásával és pézsmaillatú testük szagolgatásával. Belementek, nem mintha lett volna kedvük a szexhez, hanem inkább azért, mert kíváncsiak voltak arra, amit még nem élhettek át, megölte őket a felnőtt élet utáni vágy, a türelmetlenség, hogy rögtön feltáruljon a titok egy férfi képében, aki odaátról, abból a varázslatos világból jött.

A félszegebbek úgy próbálták legyőzni a félelmüket és a szégyenüket, hogy elterpeszkedtek a székben, vékony vádlijú gyereklábukat a karfára rakták, és hagyták, hogy a miniszoknyájuk alá pillantsak, ahonnan kivillant fehér vagy fekete bugyijuk. Nem álltam ellen az effajta makacs merészségnek. Félelmükben a végsőkig is elmentek volna, én meg nem az a típus vagyok, amelyik megelégszik a gyermeki engedelmességgel.

Az egyik legfélősebb hosszú szoknyákat hordott, de nem volt alattuk semmi a makulátlanul sima bőrű, fehér popsiján és a sűrű fekete szőrön kívül. Oda voltam érte, és hat egész hétig tartott a szerelmünk, mialatt beavattam az előjáték rejtelmeibe, ő meg elhalmozott forró, lucskos csókjaival, amelyek édesek voltak, mint a gyerekkézben szorongatott cukorka.

Amikor magamra hagytak ezek a jövőbeli szeretőkezdemények, forró vágyam zöldes, éretlen gyümölcsei, kimerülten rogytam az ágyra, és a plafont bámulva fejeztem be a munkát. A meddő élvezet eredményét aztán egyszer használatos zsebkendők nyelték el, tetemes mennyiséget dobtam később a szemétbe. Végül egy pohár fehér, méghozzá feltétlenül fehér borral beültem a kedvenc fotelomba, és Scarlatti-szonátákat hallgattam. Ahogy az éretlen testek illatának utolsó foszlánya is elillant, minden gondomat elfelejtettem, és belemerültem a csodálatosan egyszerű és érzéki barokk muzsikába.

Mit akartam ezektől a zsenge nőcskéktől? Minek hajtottam őket ilyen lelkesen? És miért hagytak el, miért menekültek előlem, miért kellettek nekik helyettem a korukhoz képest túlfejlett vagy éppen alulfejlett testű, béna iskolatársaik?

Ha nem is vallottam be, hány éves vagyok, és még mindig nagyon fiatalnak néztem ki, ráadásul néha pont olyan éretlenül is viselkedtem, azért ott volt a szakadék közöttünk. Kerestem a jelet az arcomon, a testemen, ami azt bizonyítja, hogy nekik már csak egy öregedő faszi vagyok, nem pedig társ a szép reményeikben. Úgy néztem a tükörbe, mint egy nyugtalan nő. Megfeszítettem az izmaimat, és tapogattam a hasamat, ellenőriztem a potenciám. Minden a legnagyobb rendben volt. Még így is csak csúszkáltam a felszínen, mint a béna korcsolyázó, aki folyton felbukik, és jól seggre esik. De azért mindig újra megpróbáltam.

Más akartam lenni, eredeti, különbözni akartam az ismerőseimtől és a barátaimtól, akiknek az élete – nekem legalábbis úgy tűnt – véglegesen lezárult, mert olyan kerékvágásban haladt, ahonnan már csak a legvégén lehet kiszállni, amikor a halál véget vet ennek a gyászos utazásnak, amelyre csak oda szóló jegyet lehet váltani.

Féltem a haláltól. Nem tudtam gondolni rá. Nem mentem el a temetésekre, és nem olvastam nekrológokat. Szerencsére olyan korban élünk, amikor az átlagos emberi élet majdnem kétszer olyan hosszú, mint akár száz évvel ezelőtt. Mihez kezdtem volna akkor, a negyvenéves vénemberek és harmincéves öregasszonyok szörnyű korában?

Fiatalság, éretlenség, gombrowiczi győzelmi lobogó – gyerekbugyik. Egy időben nagyon belemerültem Gombrowicz Naplóiba. Az volt a bibliám. Ő a fiúkért rajongott, én a lányokért. Futottam utánuk, mint a kopó, ha szagot fogott, zihál, de boldog, még ha nem is magának vadászik, hanem a gazdájának. Mint ahogy én sem magamért csináltam ezt az egészet, hanem valamiért, ami erősebb volt nálam, és amit képtelen voltam megérteni.

Lehet, hogy az anyám tehetett az egészről? Anyám még mindig szép nő. Hétköznap is küldök neki virágot, és néha infókat cserélünk telefonon. Nem aggódik értem, nem cseszeget, nem ad tanácsokat, és nem is kér semmit. Nem tudom, eljutott-e a tudatáig, hogy a fiának van saját élete, még ha elhibázott is. Anya csak azokban a rövid pillanatokban vesz észre, amikor véletlenül épp rajtam áll meg az egyik dologról a másikra sikló tekintete. Az a gyönyörű mosoly ragyog fel az arcán, amelyről mindenki ismeri, és azt mondja: „Beszélnünk kellene”, de sosem beszélgetünk, mert nincs rá időnk.

Az én imádott anyukám. Miért is hibáztattam volna, amiért képtelen voltam összeszedni egy nőt a való világból, és függő lettem, egyre kevésbé tudtam szabadulni az éretlen lánykák fiatal testétől. Az volt a legrosszabb, hogy egyre fiatalabbak izgattak fel, és rettegve gondoltam arra, hogy már nem sokáig érem be felsőbb éves gimnazistákkal. Át kell majd térnem az elsősökre, aztán jöhetnek az általános iskolások. Aztán már csak egy börtöncellát láttam magam előtt, ahol engem molesztálnak a lakótársak.

De hát én nem voltam Humbert Humbert. Nem bántottam ezeket a gyereklányokat. Nem manipuláltam őket, nem is gyakoroltam rájuk nyomást, nem alkalmaztam erőszakot, sem fizikait, sem lelkit, ami még rosszabb. Csak ritkán engedélyeztem magamnak a szexet. Csak azt akartam, hogy szeressenek. Igen. Kétségbeesetten vágytam szeretetre, gyengédségre, megértésre. Titokban arra is szükségem volt, hogy gondoskodjak azokról a kis lényekről. Végül is közeledtem a krisztusi korhoz. Nemsokára át kellett lépnem a férfiélet első küszöbét.

 

Akkortájt képtelen voltam lakást találni. Végigkérdeztem az ismerősöket, hirdetésekre vadásztam, több tucat helyet megnéztem, és mindegyik egyre jobban keserített.

Egyik nap ott álltam az utcán, nem tudtam eldönteni, hogy átmenjek-e a túloldalra, vagy ne – akkoriban kezdett emészteni a döntésképtelenség kórja –, amikor egyszer csak odaállt mellém egy nő. Meghatározhatatlan korú figura volt, lila ruhában. A haja kócos volt, de lehet, hogy valami fantáziafrizura, amit megtépett a szél. A nő rám nézett. Világosan láttam. És akkor egyszerre látom ám, hogy széttárja a kezét, mint egy magasban egyensúlyozó kötéltáncos, aztán felemeli őket, furcsa mozdulatokat tesz velük. Csak pár pillanatig tartott. Senki sem foglalkozott a nővel, aki nyilván ártalmatlan őrült volt, csak én bámultam, mint akit megbabonáztak.

Az volt az érzésem, hogy titokzatos mozdulataival jeleket ad nekem. Hirtelen mozdulatlanná merevedett, szélesre tárva a karjait. Így maradt egy darabig, az arcán erőfeszítés látszott, fáradtabbnak tűnt. Lehet, gondoltam, hogy épp ebben a pillanatban, a szemem láttára hajt végre valami rendkívüli tettet. Lehet, hogy ő tartja egyensúlyban a világot?

A nő leeresztette a kezét, és megindult. Követtem. Arra a környékre ment, ahol csupa régi, elhanyagolt ház áll. Egyszer csak észrevettem, hogy betért az egyik ház kapuján. Gyorsítottam a lépést, még pont láttam, ahogy átvág a kis udvaron, közepén egy Szent Antal-szoborral, és eltűnik a kapuban, amely minden bizonnyal a ház másik oldalára vezetett. Akkor hát úgy döntött, itt ráz le engem, gondoltam, amikor megálltam és szétnéztem.

A lépcsőház faajtaján egy cetli lógott. Közelebb mentem, és kelletlenül átfutottam. „Komfortos szoba kiadó. Első emelet, balra” – olvastam. Lenyomtam a kilincset, és beléptem. A ház belsejének kicsit dohos, poros szaga volt, és volt benne valami, ami a gyerekkorom illataira emlékeztetett.

Kiderült, hogy a szoba egy tágas helyiség vécével és mosdóval. Az előszobából lehetett bemenni, ahonnan még két másik lakásba nyíltak ajtók. A magas velencei ablakok, a gipszstukkós mennyezet és a padlót borító világos fenyődeszkák teljesen elvarázsoltak, és úgy döntöttem, azonnal beköltözöm.

Tovább éltem az életem, úgy, ahogy addig. Kötelezettségek nélküli munka, felelőtlen és éretlen szerelem. Olyan éretlen, mint a partnereim. De most már gyakrabban találkoztam olyan lányokkal, akik szívesen beteljesítették forró vágyaim. Nem tudom, hogy a több intuíció vagy a tapasztalat segített, de már tudtam, hogyan kell közeledni ezekhez a fiatal nőkhöz, hogyan lophatom be magam érzelmeik szentimentális, mégis aggasztóan pragmatikus világába.

A gyermeki test szakértője és a szunnyadó érzékiség felébresztésének specialistája voltam. Nem nagyon különböztek egymástól, voltak jólesően csinosak, voltak, akiknek kamaszosan pattanásos volt a hátuk, és vagy a női magazinokból kitépett mintáktól illatoztak, vagy a saját zavaruk szagától. Így aztán egyedi jegyeik szomorú gyűjtőjévé váltam, végül pedig fetisisztává is, ha nem is túl következetessé. Kezdtem összekeverni mindazt a női kacatot, csecsebecsét, plüssállatot és fotót, amit a lányok sora hátrahagyott. Már nem tudtam nevet társítani a dolgokhoz, a nevet meg az emberhez, és így aztán minden összekeveredett bennem és a szekrényemben, teljes volt a káosz.

Egyik nap épp egy találkozóról értem haza. Amikor kinyitottam az ajtót, és beléptem az előszobába, a szemben levő ajtón kilépett egy fiatal nő. Leesett, hogy ő a szomszédom, akivel még nem találkoztam. Ott álltunk szemben egymással, és nem volt mese, meg kellett szólalnunk. Ő volt a gyorsabb.

– Szóval te vagy az új lakó?

– Aha – nyögtem ki, mert abban a pillanatban nem jutott eszembe ennél eredetibb.

– Szuper – mondta. – Dorota vagyok. Szólíts Andreának.

Ahogy elment mellettem, a kezemhez ért, mintha régóta ismertük volna egymást, és még hozzátette:

– Este ugorj át hozzám.

És elment. Egy pillanatig csak álltam, furán felkavart. Bár csak egy pillanat volt az egész, nem tudtam nem észrevenni, hogy a lány nagyon szép, és teljesen más, mint azok, akiket korábban megismertem. Hogy mitől is volt olyan más, nem tudtam volna megmondani. Hiszen még nem is ismertem Dorotát, vagyis tulajdonképpen Andreát, hogyan is lehetett volna határozott véleményem róla, amikor épp csak összefutottunk az előszobában? Elhatároztam, hogy nem töröm ezen tovább a fejem, és hagyom a dolgokat a saját medrükben folyni. Ez sem volt jellemző rám. Kinyitottam az ajtót, és megálltam a küszöbön. A lakásom szomorúnak és lepukkantnak tűnt. Az íróasztalon leírhatatlan rendetlenség uralkodott. Magam sem tudom, hogy boldogultam a fordításokkal, és hogy sikerült időben leadni az anyagot. Újságkivágások, jegyzetlapok, szótárak, régi levelek, fényképek, kétnapos reggelimaradék. Szörnyen éreztem magam. Mindent összeszedtem, és lesöpörtem a padlóra. Szemétbe az egésszel, döntöttem. Egy papír csúszott ki a többi közül. Felemeltem. Levél volt anyámtól. Még csak nem is emlékeztem, hogy levelet kaptam tőle, és nem tudtam felidézni, miről írt benne. Ész nélkül kapkodok, gondoltam magamban, és olvasni kezdtem. Hamar rájöttem, hogy egyáltalán nem olvastam végig ezt a levelet, elakadtam még az elején, és félretettem későbbre.

„Kedves kis Csacsim, ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez. Miért nem jelentkezel? Nem tudom, mi van Veled. Csak Cezarytól (az apám) tudtam meg, hogy lakást cseréltél. Ez most valami lényegi változást jelent az életedben? Nem azért kérdem, mintha magyarázkodnod kellene. Csak úgy, szeretnék eldumálni veled, de tudod, hogy kevés az időm, azért is írtam ezt a levelet. A levél az mégiscsak levél.

Hát, el kell mondanom Neked valamit. Szerelmes lettem, és férjhez megyek. Ilyen tömören és röviden írok erről, pedig mégiscsak egy egész hosszú történet. Nem arról van szó, hogy szükségem lenne a tanácsodra, mert már döntöttem, de Neked mondom el elsőként, mert szóval mégiscsak a Te új… apádat akartam írni, de hiszen már Te magad is apa lehetnél, és remélem, hogy összebarátkozol a leendő férjemmel. El se tudod képzelni, milyen csodálatos ember…” Anyám mesélt tovább a szerelméről, tele lelkesedéssel és, mit tagadjam, őszinte és forró érzelmekkel.

Szóval így állunk, gondoltam. Anyám már harmadszor készül erre az őrültségre, szerelmes, én meg… Az a mellékesnek tűnő megjegyzése, hogy már nekem is apának kellene lennem, elszomorított és kibillentett az egyensúlyomból. De hogy tényleg gyereket akartam-e nemzeni? Isten őrizz, szó sincs ilyesmiről. Minden létező módszert bevetettem, hogy erre ne kerülhessen sor. Akkor meg mi volt a baj?

Freud doktor biztos tudna mondani erről valamit. Hiszen az anyám, akit, ahogy ő mondja, titkos és kielégíthetetlen szerelemmel szeretek, bejelenti, hogy pasija van. Egyáltalán nem érdekel az anyám nemi élete. Őszintén szólva el sem tudom képzelni. Mégis, ez az ismeretlen férfi nem közömbös számomra. Anyám szeretné, ha megkedvelném. Én? Őt? Hiszen már ismeretlenül is utálom. Anyám is érzi, ezért szeretne elsőként lépni. A leendő házassága csak még nagyobb zűrzavart hoz amúgy is zavaros érzelmi életembe. Szex – oké, kaland – rendben, de házasság, felelősség – nem nekem való.

Önkéntelenül is összegyűrtem a levelet. Még csak nem is volt kivel megbeszélnem ezt az egészet. Kis gimnazistáimnak egész más problémáik voltak, meg aztán amúgy sem értették volna. A barátaim, akik nem voltak túl sokan, talán ketten, de az sincs kizárva, hogy csak egy volt, sosem értek rá. Dolgoztak a megélhetésért, meg törtettek fölfele, egy pillanatra sem álltak le, és mindig röviden lerendezték a kételyeimet azzal, hogy „Házasodj meg, öregem.” Úgy éreztem, ezt nem nekem találták ki. Még nem. Majd egyszer, talán.

Aztán hamar lecsillapodtam. Egyébként is volt mit csinálnom, teljesen be voltam havazva, ki se láttam a munkából. Kihúztam valahogy estig, aztán egyszer csak meghallottam, hogy hazajött a munkából a szomszéd lány. Eszembe jutott, hogy áthívott magához. Még vártam egy kicsit, aztán becsöngettem a lakásába. Néhány pillanat múlva nyitott ajtót. Ott állt a küszöbön, csodálkozva nézett rám, és az volt az érzésem, hogy én vagyok a legutolsó ember, akit várt volna. Már visszakozni szerettem volna, amikor félrehúzódott, és szélesre tárta az ajtót.

– Miért nem jössz be? Hiszen rád várok.

Most hazudik vagy igazat mond, töprengtem, és akkor még fogalmam sem volt arról, hogy abban a pillanatban a hatalmába kerített, és a kérdés, amelyet mostantól a leggyakrabban felteszek magamnak, pontosan ez lesz: „Hazudik vagy igazat mond?”

Andrea! Az első nap óta nem tudtam kiverni a fejemből. Hallgatóztam, amikor kilépett a lakásból, és valahányszor visszatért, én is úgy tettem, mintha épp elindulnék, hogy láthassam egy pillanatra, és hallhassam dallamos hangját.

– Szia, merre jártál? Nem akarsz beugrani? – kérdezte néha, és én úgy vártam ezt a pillanatot, mint a horgász, aki türelmesen álldogál a parton.

A konyhájába lépve olyan helyre értem, ahol megáll az idő. Az idő – ami folyamatosan sodort engem a felnőttség, az öregedés és végül az elkerülhetetlen vég felé – elvesztette a súlyát, mint egy levegővel teli szappanbuborék, és én néztem a világot, biztonságosan elrejtőzve benne.

Akkor persze nem így gondoltam erre. Egyáltalán nem gondolkodtam. Hosszú idő után először kezdtem a fiatalok normális életét élni. Mert Andrea konyhájában, ahogy az asztalnál ültem, és őt néztem – tényleg fiatalnak éreztem magam. Egy pillanatra sem kalandozott el a tekintetem, őt követtem a szememmel. Amikor kiment a szobából, majd megölt a bánat, hogy ott hagyott, és amikor visszajött, majd szétvetett az öröm, hogy újra itt van.

Az a finom, szív alakú arca felragyogott, ha rám pillantott. Nekem legalábbis így tűnt. Hangosan és röviden nevetett. A mozdulat, ahogy felemelte a kezét, azt jelentette: semmi közöm hozzá. Amikor viszont egy vízszintes mozdulattal hirtelen a levegőbe hasított, az azt jelentette, hogy valami jó, tetszik neki. Amikor mindkét kezét felemelve kicsit megmozgatta az ujjait, az irónia jele volt, kigúnyolt valamit. Észre sem vettem, és máris megtanultam a testbeszédét.

Úgy öltözött, mint a legtöbb vele egyidős lány, csak mindig egy kicsit eltúlozta; ha magas sarkút vett – az magasabb volt a szokásosnál; ha dísz, akkor nagy csomókban; ha rövid felső, akkor olyan, amiből kilátszott lapos, halványarany bőrű hasa, amelyet mintha a nap csókolt volna végig. Aztán mindig a tenyeréig húzta a ruha ujját, úgy, hogy csak az ujjai látszottak ki, mint a sápadt, hosszúkás arcú középkori szépségeknek a képeken. Talán fázott volna a forró nap, a mozgás és a meleg kacaja ellenére? Amikor mintegy véletlenül hozzáértem a kezéhez, hosszú ujjaihoz, csak úgy barátilag, mindig jéghideg volt, mintha épp akkor húzta volna ki a vízből, ahol a napsugarakat kergette.

Beszélt nekem a barátnőiről, a divatról, kenceficékről és férfiakról, de a szexről is, amitől érezhetően felgyorsult a szívverésem.

Andrea két pasival járt. Legalább kettővel. Hamar rájöttem, hogy melyik a szeretője a lakása körül ólálkodó számos fiú közül. A másikról tőle magától szereztem tudomást. Valószínűleg sikerült benne bizalmat ébresztenem, mert egyik nap azt mondta:

– Szeretek egy fazont, akinek felesége van.

Megkérdeztem, akkor mégis mi köti ahhoz az egyetemista sráchoz, aki szinte naponta felment hozzá.

– Szerelmes vagyok belé.

Hát valahogy így, a minőségüket osztályozva különítette el az érzelmeit. Arra következtettem, hogy a „szeretem” valamivel többet jelentett neki, mint a „szerelmes vagyok belé”, de nem voltam teljesen biztos benne. A srácot, akibe Andrea szerelmes volt, Czareknek hívták. Mindennap lement a konditerembe, látszott rajta, hogy vezérbika; ritkán szólalt meg, és amikor végre kinyitotta a száját, akkor sem vádolhatták kivételes intelligenciával. Szenvedélyes rajongója volt egy hiphopegyüttesnek; csak ült, órákig meg sem szólalt, és szürcsölgette a dobozos sörét. Egy nagy büdös semmi. Én legalábbis annak láttam.

Valamivel később teljesen véletlenül megismertem a másikat is. Mareket. Láttam, ahogy Andrea ránéz erre a férfira, ahogy rámosolyog, ahogy lesüti a szemét, amikor veszélyes tűz lobbant benne, nehogy elárulja ezt a titkos szerelmet. Elhatároztam, hogy közelebbről is megismerem az illetőt, ami nem volt túl nehéz, mert voltak közös ismerőseink.

– Művész – mondta Andrea, és tudtam, hogy ez volt a legfőbb ütőkártyája.

Egy művész, az isten szerelmére. Üstdobon játszott valami zenekarban, majdnem két méter magas volt, mafla arckifejezéssel és olyan fellépéssel, amit a nők mackósnak szoktak nevezni.

Andrea fiatalabbik szeretője szerintem idióta volt. Tényleg csodás izomzattal rendelkezett, és az én barátnőm nyilván adott elég sokat Jêdruœ pár kiló húsáért, de ezenkívül egy nagy nulla volt. Az idősebb, nős baráttal már bonyolultabb volt az ügy. Merthogy megismertem egy kicsit, és megértettem a helyzetét. Sőt mindennek ellenére még meg is kedveltem, ahogy valaki olyasvalakit kedvelhet az ember, aki rábízza a titkát, vagy akinek az akarata ellenére ismeri meg a titkát. Nevetségesek és szánalmasak voltak az ellentétes érzelmek kibékítésére tett kísérletei. Saját maga ellen védekezett, de mivel sötétben tapogatózott, egyáltalán nem tudta, mi is történik vele valójában.

Bebeszélte Andreának, hogy ez nagy szerelem, magát meg azzal nyugtatgatta, hogy csak futó kaland. Néztem, ahogy egyre jobban belegabalyodik, és a csapda foglyává válik, ahonnan már csak úgy tud szabadulni, ha magából is hátrahagy valamit. Nem sajnáltam ezért. Ő akarta, és ezzel fájdalmat okozott a barátnőmnek, ez pedig épp elég ok volt, hogy a vesztét kívánjam.

Andrea egyre gyakrabban hívott át magához, hogy a szerelmi ügyeiről meséljen. Természetesen el kellett titkolnia Mareket Czarek és Czareket Marek elől, ami egyre többször vezetett leküzdhetetlen akadályokhoz, amikor mindkettő egyszerre jelent meg nála. Ilyenkor aztán segítségért könyörgött. Nekem kellett igazolnom a rögtönzött sztori hitelességét. Mit tehettem volna, szomszédja és barátja lévén teljesítettem a kérését. Csak azon csodálkoztam, hogyan sikerült ilyen ügyesen lavíroznia a tengernyi hazugság között.

– Ahhoz, hogy hazudhass, a lehető leggyakrabban kell igazat mondani – közölte egy nap, amikor a két férfi összetalálkozott a konyhában, és ellenségesen méregették egymást, nekem pedig úgy tűnt, semmi sem mentheti meg attól, hogy fény derüljön a hazugságaira.

Egyik nap a konyhájában ültem, és elárultam neki, hogy félek a haláltól. Nem is tudom, mi vett rá erre. Ez tabutéma volt, nem beszéltem erről, még csak nem is gondoltam rá, és hirtelen, ki tudja, miért, azt mondtam:

– Nem tudom elképzelni, hogy egyszer meghalok.

– Na ne már – mondta, és elmosolyodott. – Halhatatlan akarsz lenni?

Nyökögtem valamit érthetetlenül.

– Hallottál már Gilgamesről? – kérdezte.

– Még szép. Nem sikerült legyőznie a halált, még ha ő volt is Babilon legnagyobb királya.

– Nem sikerült, mert nem tudott szeretni – közölte Andrea, és ivott egy kis bort a poharából.

Figyelmesen néztem. Arany sugarak táncoltak zöld szemében, pedig az ablakban vihar szaggatta a leveleiktől megfosztott, szürke ágakat, sötétkék felhőket kergetett az égen.

– Különben is, a történetének éppen hogy fel kellene vidítania, hiszen azt bizonyítja, hogy akiben olyan erős az élni akarás, mint benne, az életben marad. Ma is megtalálod az álmait az interneten, pedig ötezer éve álmodta őket.

Ahogy kiléptem Andrea lakásából, rögtön elfelejtettem, miről beszélt. Különösen ezt a mondatát: „Nem sikerült, mert nem tudott szeretni.” Elfelejtettem, mert fájdalmasan érintett, és valahol mélyen ott bujkált bennem. Én meg éltem tovább az életem, úgy tűnt, magam irányítom, pedig valójában minden abban a másik szférában zajlott, ahol a zavaros érzelmek úrrá lettek a tudatom vékonyka rétegén.

Addigra már minden alkalmi barátnő, iskolás vagy gimnazista lány végleg eltűnt az életemből, már nem jártak hozzám. Ez persze Andrea figyelmét sem kerülte el. „Attól ne félj, hogy nélkülük pillanatok alatt elkezdesz öregedni,” kommentálta a maga módján a fordulatot, amivel teljesen elképesztett.

Andrea naponta több órát is házon kívül töltött, az egyetemen volt a barátnőivel. Reggelente a padlástéri dolgozójában üldögélt. Nem szokta bezárni a lakást, amikor elment. Becsapta a bejárati ajtót, és hozzám már csak a magas sarkú cipője halk kopogása ért el egy pillanattal azelőtt még valós jelenléte utolsó nyomaként.

Vártam ezt a pillanatot. Miért? Ennek egyetlen oka volt. Vártam, hogy belopózhassam a szobájába. Először valami homályos késztetésnek engedelmeskedve cselekedtem. Fogtam magam, bementem, körülnéztem, és már mentem is onnan, mert nem volt ott. De később már pont az tetszett a legjobban, hogy nincs ott, de ott maradt az illata, a bögre, amelyből ivott, egy sietve a szék karfájára dobott zöld szoknya, valami, ami egyszerre volt ő és mégsem ő. Általában azért rendet hagyott maga után. Az elmosott és megszáradt edényeket sorba rakta a polcon. Levitte a szemetet. Beágyazott, a fürdőben pedig a helyére tette a szivacsot.

Mindezt ellenőriztem, aztán észrevétlenül elhagytam a lakást. Másnap megint bementem, most már rutinosabban; kerestem valamit, ami közelebb vitt volna hozzá. Nemsokára, mint egy állat, érzékennyé váltam a jelenléte minden formájára, vagyis még inkább a tényleges jelenlét hiányára. Különösen az illatot kerestem, a nő, a lány, a gyerek, a meg nem határozható, de vágyott lény sajátos illatát.

A parfümje határozottan emlékeztetett az ibolyára, de nem amolyan lapos és szirupos, divatos, egynyári édes-savanyú kölni volt, ami agresszíven támad a szaglószervekre. Klasszikus volt, könnyű, de egyben végtelenül érzéki is. De a parfümje csak a legfelső rétege volt valaminek, ami mélyebben rejtőzött, sokkal megfoghatatlanabb, mégis közeli és ismerős volt. Meztelen talpak taposta növények, egy sötét, iszapos fenekű tó vize, a menta illata valami édessel és üdével keveredve. Az élet illata és íze. A világ végére is elmentem volna az illata után.

Hamar a szokásommá vált, hogy megérintsem a tárgyakat a lakásában, vagy akár arrébb tegyem őket, látszólag akaratlanul, de valójában valami titkos tervet hajtva végre, amely még előttem sem volt világos. Mindennap megváltoztattam valami helyét. A jelentéktelen mozgás komolyabb mozgást indított el, ez pedig egyre nagyobb területekre terjedt ki. Ú lehetőségeket teremtett.

A félredobott cipőt a ikertestvéréhez toltam, és amikor elmentem, mindkettő szófogadóan és fegyelmezetten állt. A könyvben, amelyet olvasott, a következő oldalhoz vagy két lappal arrébb tettem a könyvjelzőt. Szinte semmi, de azért nem egészen az. Felvettem a polcról a kardigánját, abban mászkáltam, aztán mikor mennem kellett, visszatettem a polcra, de egy kicsit másképpen. Leültem az íróasztalához, bekapcsoltam a számítógépét, és nyomokat hagytam magam után egy általa írt szövegben vesszők, kérdőjelek, értelmetlen szavak formájában. Egyre világosabb jeleket hagytam. Persze ellenőrizhette volna a módosítás idejét, és nyilván rájött volna, hogy nem volt otthon, tehát…

Mindez kezdett a szenvedélyemmé válni, függő lettem, egyre nagyobb dózisokra volt szükségem. Tovább növeltem a veszélyt és a lebukás kockázatát. Beleremegtem a gondolatba, émelyegtem, és kivert a verejték a félelemtől. Mégis folytattam.

Nemsokára már nem csak érdektelen tárgyak áthelyezgetéséről volt szó. Egyszer bebújtam az ágyába. A takaró alatt kitapintottam a hálóingét. Maroknyi, szűziesen fehér, habos csipke volt, meztelen hasamra tettem és lejjebb toltam, de aztán megtorpantam. Túlságosan felizgatott, és robbanás fenyegetett. Végül valamelyik nap levetkőztem, és beültem a kádjába. Zuhannyal engedtem a vizet, hogy ne hallatsszon a fenéknek ütődő vízsugár. Így ültem pár percig, de végül már nem bírtam a feszültséget. Kiugrottam a kádból, meg sem töröltem magam, hogy ne maradjanak nedves nyomok a törölközőjén, leengedtem a vizet, felrángattam a nadrágom a nedves testemre, az alsógatyám a zsebembe tömtem, felkaptam a pulóverem, és zokni meg ing nélkül menekültem vissza a lakásomba.

Nem sokkal később hallottam, hogy hazaér, és bemegy a lakásába. Félve gondoltam arra, hogy ott maradhatott a padlón a vizes talpam nyoma. Pokolba az egésszel, ideje leállni, gondoltam. De hogyan? Hogyan tudnék nem gondolni rá, nem venni részt az életében, hogyan tudnám kiengedni a kezeim közül?

Amikor másnap vagy talán még aznap este átmentem – vagy ő nézett be hozzám –, feszülten figyeltük egymást. Nem tudtam, sejthet-e valamit. Beijedtem, de el is szemtelenedtem. Valamiféle feszültséggel teli függőség alakult ki közöttünk, aminek jobban ismertem a természetét, mint ő.

 

Ami néhány nappal később történt, olyan volt, mint egy rossz álom. Egyébként aznap este tényleg rémálmom volt. Álmomban egy ajtó nélküli, ablaktalan szobában találtam magam. Mászni kezdtem faltól falig, valami apró résre számítva, amin kiláthatnék. De egyetlen nyílás sem volt a szoba falán. Hirtelen nedvességet éreztem. Valahonnan víz ömlött a szoba belsejébe. Mindez nagyon gyorsan történt. Hamarosan felemelkedtem a víz színére, és láttam magam felett a plafont, amint elkerülhetetlenül közeledik felém. Nagyon féltem. Már nem volt menekvés. Hirtelen ért véget az álom, és vele eltűnt a vízzel teli szoba is, ahonnan nem volt kiút. Ez volt a legjobb dolog, ami aznap reggel történt velem, és ehhez is kellett volna tartanom magam. De persze én a legkevésbé sem hittem az álmokban, a megérzésekben vagy a jóslatokban.

Délután átmentem a lakásába. A reggeli élet melege már elpárolgott. A bögre alján ott maradt a kihűlt kávé. Beledugtam az ujjam, és lenyaltam. Az asztalon egy magazin feküdt, hálás című cikkel: Te is lehetsz zseni. Minek olvassa ezeket a hülyeségeket, gondoltam magamban, aztán mentem tovább. A fürdőben megrekedt a gőz a forró víztől. A bepárásodott tükörre írtam a nevét, aztán azonnal letöröltem. A szobában a számítógép üres képernyője meredt rám. Hirtelen megcsörrent a telefon. Megremegtem, egy pillanatra kihagyott a szívem, de csak egyet csörrent, többször már nem szólalt meg. Végül csendben bementem a hálószobába. Leültem az ággyal szemben a fotelba, és gondolkodni kezdtem.

Valójában mit keresek én itt? Mit akarok ettől a kedves és könnyelmű lánytól? Miért üldözöm? És mikor lesz már vége ennek? Nyugtalan lettem. Pont aznap töltöttem be a harminchármat. Mit végeztem? – tettem fel a kérdést. – Mit értem el? Nem dicsekedhetem semmi mással, csak harminchárom évnyi éretlenséggel. Gondolatban játszadozni kezdtem a két számjegy adta lehetőségekkel. Három meg három az hat, háromszor három az kilenc, harminchárom év múlva hatvanhat leszek. Akkor majd megváltozik valami? Egész biztosan, de mi? Megpróbáltam felidézni, mit csináltam, amikor huszonhárom, tizenhárom és hároméves lettem, és az a legfurcsább, hogy csak a harmadik születésnapomra, a padlón pörgő piros búgócsigára és a szülinapi torta utáni émelygésre emlékeztem.

Szóval visszatérek a valódi életkoromhoz, gondoltam, mert hiszen amikor hároméves voltam, az egész világ nyitva állt előttem, minden lehetséges volt, és nem létezett a halál. Hirtelen görcsbe rándultam, mint mindig, amikor csak arra gondoltam, amitől a legjobban féltem.

Hirtelen meghallottam, hogy nyílik a lakás ajtaja, és bejön valaki. Csapdába estem, a legutolsó szobában, ahonnan nem volt menekvés, legfeljebb kiugorhattam volna az első emeleti ablakból. Nem tudtam rászánni magam.

Ő volt az. Hallottam, ahogy a konyhában kinyitja és becsukja a hűtőt. Bement a fürdőbe. Hallottam a víz zúgását. Villámgyorsan kellett volna cselekednem, de képtelen voltam gondolkodni. Ott álltam a hálója közepén, bénultan a félelemtől. Ha belép, egy illetőt talál nadrágban, de egy csapdába esett vadállat tekintetével. Átvillant az agyamon, hogy adhatnám a holdkórost, aki épp alszik. Hipnotizálhatnám. Vagy szívrohamot tettethetnék. Történetesen tényleg közel álltam hozzá. Átkoztam a hülyeségem. Nem kellett volna többször átjönnöm. Mégis megtettem. Kimehettem volna, mielőtt megjött. De nem mentem el. Mit csináljak, mit csináljak? – gondoltam egyre idegesebben. Ágy? Nem. Szekrény? Mint egy rossz bohózat. Bár jó néhány embernek tényleg egy szekrény mentette meg a becsületét, ha nem az életét.

Nem volt vesztegetni való időm. Résnyire nyitva állt a szekrény tolóajtaja. Bemásztam. Belülről olyan gardróbszerű volt, sötét, tele ruhákkal és dobozokkal, mégis elég mély ahhoz, hogy le lehessen ülni benne. Hátamat a falnak támasztottam, és magam elé húztam valami lenge rongyot, hogy takarjon. Az ajtó szárnyai között maradt egy rés, láttam az ágy sarkát és a függönyt az ablakban. Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor meghallottam könnyű lépteit… és egy férfi hangját. Nem volt egyedül! Kivert a hideg veríték. Ijedtemben behunytam a szemem, és amikor végül kinyitottam, az ajtók közötti résben megpillantottam a lányt. Épp a szoknyáját vette le. Nem volt rajta más, csak egy tanga meg a csipkemelltartó. Azokat is levette. Teljesen meztelen volt. Éreztem, hogy patakokban folyik az izzadság a halántékomon. De nem is én lettem volna, ha akár egy ilyen pillanatban is elmulasztom szemügyre venni a testét. A melle kicsi volt, de formás, finom rózsaszín bimbókkal, mint két, tejszínhabba mártott szamóca. Meghatóan simultak össze. Lapos hasán olyan volt az apró köldök, mintha a Teremtő hagyta volna hátra a születésre emlékeztető nyomként. Göndör, vörösesszőke szálakkal csipkézett szeméremdombja meglepett, hiszen nem volt szőke. De legjobban a kicsit talán széles csípője ragadott meg.

Mit számít, ha mindezt valaki másnak szánta. Még mindig nem jöttem rá, ki is az. Hallottam ugyan, de fojtott hangon beszélt. Suttogtak. Ó, a szerelmesek suttogásai! Nekik valami megismételhetetlen, de bárki másnak, ahogy nekem is abban a percben, a közhelyek csúcsa. A meztelen lány eltűnt a látóteremből. Becsuktam a szemem, és igyekeztem minél halkabban minél több levegőhöz jutni, mert egyre jobban hiányzott. Amikor újra kipillantottam a résen, amin keresztül némi fény szűrődött a búvóhelyemre, az ágy szélét és két pár lábat láttam. Ritmikus mozdulataik alapján csak sejteni lehetett, mivel is foglalatoskodnak a tulajdonosaik.

A szerelmi epizód nem volt éppenséggel rövid, de nekem, aki megszégyenülten és félelemmel tele ültem ott, végtelenül hosszúnak tűnt. Andrea és Marek (közben rájöttem, hogy ő az) boldogan hagyták el a hálószobát. Hallottam, hogy először a férfi, aztán néhány pillanattal később ő is elhagyja a lakást, és nem zárja kulcsra az ajtót.

Úgy álltam az idegen hálószoba közepén, mint egy tolvaj. Teljesen összezavarodtam, és mélységesen hamisnak éreztem magam. Mégis mire jöttem rá, mit ismertem meg? Az intim magánéletét? A saját vágyaimat? A féltékenységet? Azt, hogy szép és titokzatos, attól a pillanattól tudtam, amikor először megláttam. Arra, hogy kívánom, majdnem ugyanolyan hamar rájöttem. Féltékeny voltam, pedig erre nem is volt jogom. Őrülten féltékeny voltam, és valójában szerettem volna bevonni a megszállott vágyálmaim körébe, a rejtekhelyemre, hogy aztán megérintsem a mellét, a fenekét, hogy megismerhessem, mint egy kisfiú, akinek sikerült elcsalnia kis barátnőjét, hogy a ház homályos zugaiban játszadozhasson vele.

Arra gondoltam, hogy ha nem hagyom abba azonnal ezt a veszélyes játékot, valami rettenetes történik, ezért villámgyorsan elhagytam Andrea lakását. Még aznap felhívtam egy barátomat, és elkértem tőle a vidéki háza kulcsát. Másnap otthagytam az albérletem, el sem búcsúztam, mint aki minél előbb el akar tűnni, és lementem a barátom falusi házába. Később aztán őt kértem meg, hogy hozza el a cuccaimat a lakásból. Hamar elköltöztem a városból.

Amikor két évvel később összefutottam Andreával, kiderült, hogy újra a szép, egyszerű nevét használja – Dorota. Megváltozott. Én is megváltoztam. Találkozgatni kezdtünk.

De ez már egy másik történet.

 

KELLERMANN VIKTÓRIA fordítása