Akkor egy fanatikus ököllel megütötte. Azt kiabálta, hogy emberáruló. Ez még a tilburgi incidensek előtt történt. Soha többé nem indult már sem a Békeversenyen, sem az Omloop Het Volkon.

(Zdenek Cihlár)

Alulírottak az Once, a Festina, a Rabobank, a Telekom, a Mercatone Uno és a Mapei-QuickStep kerékpáregyesületek nevében tiltakozunk az alábbi szöveg megjelenése ellen. Aláírások, dátum.

Konferenciaterem. Kezdődhetne mással is, bármivel. Három duplaszárnyú ajtó baloldalt, három duplaszárnyú ajtó jobboldalt. A konferenciaterembe bármelyik ajtón beléphetünk. A széksorok két oldalán, a széksorok és a fal között mintegy másfél méter széles rész, egészen az emelvényig: másfél méter széles korridor. Kezdődhetne akár az ikonfestészet történetével is. Az emelvényre lépcső vezet fel. Ha az auditórium felől nézzük, a lépcső baloldalt van, az emelvény bal oldalán. Három lépcsőfokból áll.

A konferenciaterem nagy. A konferenciaterem hatalmas. Mindjárt az első, öntudatlan megfigyelés ez: tágas és impozáns. Tágassága lenyűgöző. A tágas terem, a gyönyörű mennyezet lenyűgözi az embert. Ablakok nincsenek. Ha lennének, akkor kecses, hosszúkás alakú ablakokról lehetne szó, faragott kerettel és mozaiküveggel. De ablakok nincsenek. Helyettük ventiláció van, tizenkét ventilátor, összesen tizenkét ventilátor, összesen tizenkét szellőztetőgép arányos elosztásban. A konferenciaterem minden pontját lefedik hatókörükkel, hála az arányos elosztásnak: hála a tizenkét szellőztetőgép arányos elosztásának. Mind a tizenkettő azonban ritkán működik egyszerre, takarékossági okokból. Ennek ellenére mindig úgy tűnik, az a néhány – általában négy vagy öt, esetleg hat, s csak a legritkább esetben hét – működő ventilátor kifogástalan munkát végez, a konferenciateremben kellemesen hűvös van, akárha friss levegőn lennénk.

Ján Vencl szlovák. Szlovákia fővárosa Pozsony, de Vencl nem pozsonyi. Egy Eperjes melletti kisvárosból, Korompáról származik. Születhetett volna akár Kassán is, ahol apai nagyszülei éltek, vagy az északkelet-csehországi Trutnovban, közvetlenül a lengyel határ mellett, ahonnan anyja, Eva Matuzová származik. De nem. Vencl Korompán született 1971. január 10-én, csütörtöki napon.

A segédtechnikus bólint. A segédtechnikus bólintással jelzi, hogy igen, hogy hátul, sőt még a folyosón is tisztán hallani minden egyes szót. Illetve egyelőre csak hármat. Ezt a hármat: egy, kettő, három. Aztán kisvártatva a negyediket is: mikrofonpróba. Ettől számítva eltelik még néhány perc, amíg az utolsó pillanatban érkező vendégek is elfoglalják kijelölt helyüket; általában már az ajtóban megtorpannak. Hatalmas, duplaszárnyú ajtók, barna rézkilincsekkel. Ezúttal mind a hat ajtó sarkig tárva, a három jobboldali ajtó és a három baloldali ajtó is. Elmaradhatatlan kézfogások, a zakó hajtókája alá erősített miniatűr mikrofonnak köszönhetően szuszogás, kamerával rögzített biccentések, felvillanó fogsorok mesterséges fehérsége.

Az emelvényen egyetlen hosszú asztal látszik, ami vélhetően három kisebb asztal egymás mellett, három kisebb asztal összetolva és zöld terítővel letakarva. Az asztallap nézőtér felé eső részén diktafonok, az asztal előtt két félmagas állvány, szivacsos mikrofonnal. Az asztal mögött balról jobbra Štefan Holec, Anton Malout és Milan Šrámek. Anton Malout az órájára néz: hat óra nyolc perc. („És akkor órájára nézett.")

Malout, Anton (malout@union.szcc.sk) – 1941-ben született Körmöcbányán. Iskoláit szülővárosában végezte. 1965-ben a pozsonyi Comenius Tudományegyetemen szerzett újságírói diplomát. Volt pedagógus, kerületi tanfelügyelő, a négyévente megrendezett Csehszlovák Szpartakiádé koordinációs bizottságának előbb sajtóreferense, majd 1978-tól alelnöke, Radek Keví halála után 1987-től 1993-ig a Csehszlovák Kerékpárszövetség, majd 1993-tól 1996-ig a Szlovák Kerékpárszövetség elnöke. Posztjáról való távozásakor a kerékpáregyesületek képviselői az év végi közgyűlésen egyhangúlag szavazták meg számára a tiszteletbeli elnöki funkciót, amit Anton Malout a sportág iránt érzett önzetlen szeretetére hivatkozva elfogadott.

Az 1998 áprilisában megrendezett flamand körverseny utolsó szakaszán történtekkel meglepően kevés újságcikk foglalkozott azokban a napokban. Körülbelül a százhatvanadik kilométernél, nem sokkal a cél előtt történt: Vencl megállt. Előbb azt hitték, rosszul van. A kísérőkocsi azonnal fékezett. Nem, nincs semmi bajom, válaszolta Vencl az orvosnak. A technikus az első ülésen sóhajtott. Az orvos elfordult, feje olyanformán rándult, mintha kiköpne. Basszameg, mondta aztán, és erre már tényleg kiköpött. Egy ötfős boly húzott el mellettük, az üldözők élcsoportja, nem sokkal később pedig újra hallani lehetett a felvezető rendőrautó elnyújtott szirénahangját. A domb alján már feltűnt a peloton, amikor a másik kísérőkocsi is melléjük ért.

Vencl közben a fűbe fektette biciklijét, és az út menti védőkorlátra ült, az edző pedig fel-alá járkált a kocsi mellett és ingerült hangon telefonált. Hogyhogy mi van?, kiabálta a készülékbe, hát nem érted?, majd később, valamivel már higgadtabban azt mondta: igen, majd hozzátette még: két és fél perc előnynél.

Aztán felváltva hol Venclre, hol az árokba támasztott biciklire nézett, hátha mégis abban van a hiba, valami rejtett, alattomos kis hiba, ami elkerülte a technikusok figyelmét. Vencl ezalatt hátrahajtott fejjel itta ki az utolsó cseppeket a hétdecis víztartóból. A fehér műanyag flakonon Vianelli Brescia felirat. Amíg ivott, ádámcsutkája valószínűtlen lassúsággal mozgott föl-alá.

A szertartásteremben halk háttérzeneként Ján Cikker altatódala szól a Bajazid bég című operából. Az anyakönyvvezető mosolyog. „Tisztelt szülők, tisztelt megjelentek", mondja, „derűs, varázslatos pillanat ez, amikor egy új állampolgár –"

Ezután részlet hangzik el a Köszöntő című versből („A végtelen ég alatt / gyűjtünk sok-sok sugarat / s befonjuk az életed / legyen tőlük ékesebb / ami jó és ami szép / mind legyen majd a tiéd"). A szerző nevét nem említik. A vers után az anyakönyvvezető felolvassa a fogadalmat. A felolvasott fogadalom szövegével a szülők egyetértenek. Majd aláírás következik, az emléklap átvétele, kézfogások jókívánságokkal stb. A szertartás végén a zene szintén halk, de egy árnyalatnyival már vidámabb, mondjuk, Raveltől a Lúdanyó meséi.

Vagy más.

A pozsonyi Istropolis Művelődési Központ gálatermében tegnap ünnepélyes keretek között kihirdették az „Évtized hazai sportolója" ankét végeredményét. A sportújságírók döntése alapján a címet és az ezzel járó állami kitüntetést kiemelkedő teljesítményekben gazdag pályafutásának elismeréseként Ján Vencl kerékpáros kapta, aki egészségügyi okok miatt nem vehetett részt az ünnepségen. A kitüntetést a díjazott nevében Štefan Holec, Vencl egykori edzője vette át Rudolf Schuster államfőtől.

A rendezvényt, amelyen fellépett az O¾ga Hemerková Konzervatórium és Zeneiskola vegyeskara is, megtisztelte jelenlétével Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, aki rövid ünnepi beszédében méltatta a szlovák kerékpársport eddigi eredményeit, külön kiemelve Ján Vencl felbecsülhetetlen érdemeit a sportág népszerűsítését illetően, valamint támogatásáról biztosította a – – (-)

Minden reflektor az emelvényre irányítva. Anton Malout feláll. A konferenciaterem fokozatosan elcsendesedik. Hat óra tizenegy perc. A Canal Plus francia tévétársaság stábjához tartozó operatőrt egy biztonsági embernek kell egyértelmű karjelzéssel az emelvény és a nézőtér közötti rész elhagyására utasítania, ami a francia operatőr részéről ellenkezés nélkül megtörténik.

Anton Malout, a NOB delegátusi testületének tagja, a Szlovák Kerékpárszövetség tiszteletbeli elnöke hat óra tizenkét perckor a következő bejelentést teszi:

„Az évtized sportolója a kerékpáros Ján Vencl." (Malout 18:12, 99)

Taps.

Vencl apja a korompai városi múzeum mindenese volt. A városban órásmesterként ismerték. Műhelyasztalán a nap minden részében szétszerelt órák miniatűr alkatrészei, fogaskerekek, rugók és vékony üveglapok hevertek szanaszét. Vencl gyakran játszott a felnyitott órákkal, egyszer egy rozsdás nagymutató felsértette hüvelykujján a bőrt: a szúrás nyomán kibuggyanó vércseppet nadrágjába törölte. Ez négyéves korában történt, 1975. december 14-én.

A templomi keresztelő alatt a ministránsok a premontrei rendbe tartozó paptól valamivel hátrább, szinte a sekrestyeajtóban állnak. Egyikőjük lehajtott fejjel ásít. Az utcáról éles, csattanó hang hallatszik be, egy autóajtó csapódásának hangja. Hozzá női nevetés, női és férfi nevetések, mert többféle nevetés is elkülöníthető egymástól, majd fokozatosan halkul minden, ahogy a lármás csoport távolodik odakint.

– Ellene mondotok-e a sátánnak, minden cselekedetének és minden kísértésének?

A válasz tisztán artikulálva elhangzik.

– Ján, én megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen – mondja a pap, mire a karzatról orgonaszó harsan fel, a 47. zsoltár kísérőzenéje.

„Alleluja: midőn megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltötte magára lelketek! Alleluja, alleluja, alleluja!"

A taposómozdulat közben a kerékpáros a comb elülső részén lévő izmot megfeszítve lenyomja a pedált, a láb kinyúlik, a hátulsó combizmok összehúzódása pedig felemeli a lábat, és ezzel befejeződik a körkörös pedálozó mozdulat.

Ján Vencl 1993 tavaszán került a prágai PSK Unit Experthez. Prágában ismerkedett meg Magdalena Hiele-Schmittke (szül. 1972) újságírónővel, aki akkor a Karlovarské noviny-Karlsbader Zeitung című kétnyelvű cseh-német folyóirat munkatársa volt, s akivel Vencl 1997. április 19-én Karlovy Varyban házasságot kötött. A Karlovy Vary-i anyakönyvi hivatal „Svatby a jiní sváteèní obrady" (Esküvők és más ünnepségek) című katalógusa szerint Ján Vencl (szül. 1971. január 10-én Korompán, anyja neve Eva Matuzová) és Magdalena Hiele-Schmittke (szül. 1972. november 9-én Jáchymovban, anyja neve Linda Hiedweich) törvényes házasságkötésének tanúi: Ingrid Schmittke, Konrad Faber, Karol Poledniak és Emília Grubbová.

„A szlovák striciket pedig kiheréljük – jól megfenjük a konyhakést, és egy mozdulattal lenyisszantjuk azt a kibaszott töküket."

(Felirat egy piszoár fölött a Mapei-QuickStep kerékpáregyesület castellanzai edzőtáborában)

Eredetileg a sienai Szent Katalin-kolostorban őrizték az Istenanya a gyermek Jézussal, a megvakított Szent Boleszlávval és két angyallal című ikont, amely a 19. század közepén Porfirij Uszpenszkij archimandrita rendeletére került Kijevbe. A képen ábrázolt alakok feje a testhez képest még mindig aránytalanul nagy, ráadásul a háttér cinóbervörös és sárga színárnyalata is erőteljes bizánci (késő-bizánci vagy poszt-bizánci) és kopt hatásról árulkodik, az Istenanya maga elé révedő tekintete, valamint a gyermek Jézus arcán megjelenő sötétkék és zöldes árnyékok azonban nem felelnek meg egyetlen korabeli iskola hagyományainak sem. A kép egyik szélén jobbjukat áldásra emelő angyalok, Krisztus másik oldalán, Krisztus mögé húzódva pedig a megvakított Szent Boleszláv, kezében félig kibontott pergamenszerű tekerccsel, amin a következő görög nyelvű felirat olvasható: „Íme az Istennek báránya, aki elveszi a világ bűneit. A Boleszláv feje feletti glória egyenetlen ívű, ráadásul a festékréteg hiányai miatt meglehetősen töredékes, csakúgy, mint a grešovicei Elszenderedő Szent Szűz templom ikonosztázának Andrej Rubljov által festett, Kivágott nyelvű férfi az égő kemencében című ikonján Gábriel arkangyal glóriája.

Semmi sem jut már eszembe az égről, ezt mondta akkor, emlékezett vissza Magda, nem fordult felém, az ablakkal szemben ült és merev tekintettel bámult kifelé, egyáltalán semmi nem jut már eszembe az égről, ezt mondta, még az sem, hogy van, hogy akkor most itt van; de másról sem, folytatta halkan, pedig akkor már senki sem volt a teremben rajtunk kívül, de mintha attól félt volna, hogy egy élesebb hanggal megsértheti a csöndet, nekem pedig oda kellett figyelnem, hogy halljam a szavait, mert még az ajka is alig mozdult beszéd közben, szinte csak suttogott, mintha magában beszélne, úgy tűnt akkor, mintha nem is nekem szólnának azok a szavak; se az égről, mondta, se arról, hogy itt ülünk. Néha felberregett a radiátor. Sokára szólalt meg újra, nem tudom, hány perc telhetett el közben. Te azt mondanád, mondta akkor, hogy az ott az ég, és ha most látnál odakint egy varjút, akkor azt: nicsak, varjú száll; mire én azt feleltem, az ég üres, de akkor már ismét eldönthetetlen volt, hogy hallotta-e, amit mondtam; ha hallotta is, erre már nem válaszolt.

Ján Vencl 1993 és 1998 között ötször nyerte meg a Tour de France-t, az egyetlen érem nélküli év 1996 volt, amikor sorozatos sérülések miatt csaknem az egész szezont ki kellett hagynia.

Ha rajthoz állt, általában mindent megnyert, résztávokat, hegyi prémiumokat, még az időfutamokat is. Lehetetlen volt utolérni. Ha verseny közben nem léptek fel nála technikai jellegű problémák, még megközelíteni sem tudták. A szakértők egyetértettek abban, hogy még a legmeredekebb emelkedőkön is utánozhatatlan könnyedséggel hajt. Versenyzési stílusa a kétségbeesésbe kergette ellenfeleit. Természetesen akadtak, akik nem adták fel, akik „összeszorított foggal" küzdöttek éveken át, hogy megelőzzék. Ők lettek az „örök másodikok" (The Daily Sports). Előbb Rominger, majd Indurain.

A kísérlet azonban kudarcot vallott, Vencl a következő évben a TdF és a Giro d’Italia mellett a Vueltán is első lett, tíz és fél perces különbséggel előzve meg összesítésben Pantanit. (www.vueltaespana.com)

Tisztelt Vencl úr,

Minisztériumunk megdöbbenéssel fogadta a Šport napilap ez év aug. 19-i számában közölt nyilatkozatát, amely szerint felhagy az aktív sportolással, s a jövőben „semmilyen versenyen vagy egyéb rendezvényen" nem kíván részt venni.

Vélhetően több, általunk ismeretlen szempont alapos megfontolása után döntött így, ezért bejelentését kénytelenek vagyunk tudomásul venni, ennek ellenére álláspontunk szerint lépése helytelen és elhamarkodott volt.

Minisztériumunk természetesen elismeri és rendkívül nagyra értékeli az elmúlt évtized meghatározó világversenyein elért kimagasló eredményeit, ám a tudomásunkra jutott információk alapján egyúttal komoly aggodalmunkat fejezzük ki a magatartásában bekövetkezett változásokat és azok utóhatásait illetően. Tudatosítania kell ugyanis, hogy népszerű sportolóként állandó médiaszereplő, s a példaképek követése a fiatalabb generáció részéről gyakran kellő körültekintés nélkül történik, ezért egy élsportoló érzelmi életének esetleges kilengései, szélsőséges alakulásai nem szerencsések az ifjúság nevelése céljából. Mindezeket az összefüggéseket figyelembe véve morális értelemben elfogadhatatlan az a hozzáállás, amit nyilatkozatában utalások szintjén körvonalazni próbált. A személyiség autonómiájára és a szabad akaratmeghatározásra hivatkozó esetleges ellenérvei még abban az esetben sem lennének helytállóak, ha a sport intézményét nem tekintenénk társadalmunk immanens és lényegi elemének.

S bár nyilatkozatában – fiatal kora ellenére – többször is elhatározása véglegességét nyomatékosítja, mégis mindannyiunk érdeke, hogy egy ilyen kiváló versenyző a hazai és nemzetközi sportéletbe mihamarabb visszatérjen, ezért arra kérjük, gondolja át döntése helyénvalóságát.

A kedvező válasz reményében üdvözli Milan Šrámek docens, kandidátus, a természettudományok doktora, a Szlovák Köztársaság Sport- és Oktatásügyi Minisztériumának helyettes államtitkára.

Még ugyanebben az évben a Gazetta dello Sport olasz sportlap szavazásán Vencl a megszerezhető 300 pontból 285-öt kapott. „Vencl mennybemenetele" (L’Equipe), „A nagy Vencl" (El Pais), „Elsöprő fölénnyel" (The Guardian), „A század vasembere" (Corriere della Sera) – ilyen szalagcímek hirdették másnap a világsajtóban az ankét végeredményét, csupán a belga Bruxeller Herald jegyezte meg csalódottan, hogy „Eddy arasznyival második", a hetvenes évek legjobbjának, Eddy Merckxnek második helyére utalva. A szavazás komolyságát nem vonta kétségbe José Mari Alarda argentin és Oleg Kuzacs fehérorosz újságíró listája, rangsorukban ugyanis még harmadikként sem szerepelt Vencl neve, igaz, Merckx, Rominger, Indurain és Armstrong is hiányzott. Vencl?, kérdeztek vissza a szavazás után, és tanácstalanul megvonták vállukat.

Vencl egyetlen hosszabb interjúját Martina Hejduková készítette. A cseh Mladá Fronta Dnes 1996. okt. 4-i számában jelent meg, két oldalon.

Kedvenc étele? „Nagyon szeretem a palacsintát." Autómárkája? „Az autókat nem ismerem." Egyáltalán? „Otthon Skodánk volt." Milyen? „Piros." Úgy értem, Felicia, esetleg 120-as? „Nem emlékszem." Szeret utazni? „Nem." Ez furcsa, hiszen hetente más-más helyen áll rajthoz. Kedvenc országa sincs? „Nem, nincs." Árulja el: vallásos? „Nem." Jó, akkor másképp kérdezem. Hisz istenben? „Nem." Soha nem hitt? Gyerekkorában sem? „De, gyerekkoromban igen, bár…" Bár? „Bár inkább csak a lehetőségében, azt hiszem." Lehetőségében? Ezt értsem úgy, hogy most már isten létezésének lehetőségében sem hisz? „Akár így is értheti." A szülei vallásosak? „Nem tudom." Nem tudja, hogy vallásosak-e a szülei? „Nem, de ha akarja, megkérdezhetem tőlük." Mégis mi jut eszébe egy templomról? „A hideg." A hideg? Semmi más? „Talán a tömjénszag még." (folyt. a köv. old.)

A nizzai képeken jól láthatók azok a transzparensek, amelyek az 1994-es Tourt végigkísérték. Félbevágott lepedőhöz hasonlító transzparensek vászonból, de az is lehet, hogy csak közönséges fehér kartonpapírból: fehér vagy drapp, mert a képek alapján ez sem egyértelmű, mindenesetre két vékony tartórúd közé kifeszített világos színű anyag, rajta piros sablonbetűkkel: Laurent & Richard! A franciák két titkos esélyese közül Laurent Jalabert azon a versenyen összesítésben a negyedik, Richard Virenque pedig a kilencedik helyen végzett.

A nizzai képek között van egy közeli felvétel Venclről, amint a kormányra dőlve, egész felsőtestével közvetlenül a kormányra hajolva a célegyenesbe fordul. Arca furcsán eltorzulva, hunyorít, csak az összehúzott szemhéjat látjuk, és akár azt is hihetnénk, hogy csukott szemmel hajt, jóllehet nem is ez az érdekes, hanem a lélegzetvételnek az a pillanata, amikor hirtelen, szinte kapkodva szívná be a levegőt, és felső fogsora elővillan, de a szokásosnál jobban, erőteljesebben, úgy, hogy már az íny is látszik a fogak fölött: mintha vicsorogna.

Venclre jellemző volt, hogy még az utolsó métereken sem engedte el a kormányt, nem emelte magasba a kezét és nem integetett, hanem egészen a célvonalig hajrázott teljes erőbedobással, ha senki sem jött szorosan mögötte, akkor is.

„Megszállott", mondták róla, „ámokfutó. Nézd az arcát."

De ezeket a képeket most nem is annyira Vencl furcsán ránduló arca miatt vettük szemügyre, amely sokak szerint egyfajta könyörtelen, kegyetlenségbe hajló eszelősséget tükröz, bár azt nem lehetett tudni, pontosan mit is értettek ez alatt.

Itt ugyanis, ezen a képen Vencltől jobbra teljes terjedelmében és viszonylag közelről látható egy ilyen transzparens, és tisztán kiolvasható a „Laurent & Richard!" felirat alatti, kisebb betűkkel és nyilvánvalóan sablon nélkül írt mondat is: „Mindenki más halott."

Hét órakor ébredt. Néhány percig még fekve maradt, Magda légzését hallgatta. A bordó faliszőnyeg mintázata apró négyzetekből és háromszögekből állt, zöld négyzetek és zöld háromszögek. Az ablakban furcsa pózban megrekedt, harmonikaszerű papírredőny. Aztán felkelt, vigyázva a mozdulatokkal és hangokkal, nehogy felébressze Magdát, halkan nyitotta és csukta a vécéajtót, vizelés közben sóhajtott, a fürdőszobában a kád fölött fogat mosott, Fluora fogkrémmel, egy korty vízzel kiöblítette a száját, majd mezítláb az asztalhoz ment. Sokáig állt ott egyhelyben, mozdulatlanul, az asztal fölé hajolva.

Az 1995-ös Tourt követően, ahol 92 óra 33 perc 14 mp-es idejével mintegy 16 perccel előzte meg összesítésben a svájci Alex Züllét, a sajtón keresztül többen is éles hangon támadták az általában rajt–cél győzelmeket arató, szerintük a doppingvizsgálaton kimutathatatlan szereket használó (és némely etapban beszámíthatatlan tudatállapotú) Venclt. Akkor ugyanis a verseny történetében egyedülálló módon az első rajttól az utolsó, párizsi célig mind a huszonhat versenynapon keresztül ő viselte az összesített pontversenyben vezetőknek kijáró sárga trikót, amire a szervezők a harmadik futam után rávarrták a nevét: VENCL.

Azokban a napokban jelent meg az Aarhuser Bliggben a harmadik helyen befutó dán Bjarne Riisszel készített beszélgetés, benne Riis kijelentése a Vencl ellen készülő, minden eddiginél egységesebb összefogásról.

„Ha ez sem segít, akkor a Lavaredo lejtőin száguldás közben fogom meglökni, hogy kitörje a nyakát. Most nem a levegőbe beszélek. Nekem még soha nem volt problémám senkivel, de Venclt egész egyszerűen gyűlölöm. Ne kérdezzék, hogy miért. Én sem tudom megmagyarázni, hiszen soha egy rossz szót nem mondott rólam. Igaz, jót sem. Mintegy ötévnyi közös versenyzés alatt még sosem jött oda hozzám, egyetlenegy alkalommal sem jött oda azzal, hogy na mi van, öregfiú, mi újság, vagy hogy csak úgy dumáljunk. Se hozzám, se senkihez. De még a szélárnyékos pozíciót sem fogadta el, akkor sem, ha kettes vagy hármas meglógásban volt. Értik ezt? Fel lehet ezt fogni egyáltalán?"

Bjarne Riis ezekért a szavakért 15 ezer német márka összegű pénzbüntetést és kéthónapos eltiltást kapott, amit röviddel az ítélethozatal kihirdetése után Riis csapatának, a Collstropnak a fellebbezését követően a Nemzetközi Kerékpárszövetség fegyelmi bizottsága a kiszabott pénzbüntetés érvényben hagyása mellett egyetlen UCI-versenyről (a Liege–Flémalle–Liege gyorsasági futamról) való kizárásra módosított.

Az ikonfestészet történetének különös alkotása az a kép, melyet orosz kutatók a múlt század elején találtak egy zvenyigorodi ház fáskamrájában: Az Úr színeváltozása címet viselő ikon alighanem Feofan Grek munkája, bár a szerző személyéről máig viták folynak.

Feofan Grek, a moszkvai iskola legellentmondásosabb egyénisége 1405-ben készítette el az Angyali Üdvözlet székesegyház ikonosztázának képeit, ebbe a sorozatba illeszthető Az Úr színeváltozása is, még ha nem is Grek, hanem – mint ahogy a Kaunasi Képzőművészeti Akadémia legújabb kiadványa állítja – valamelyik műhelytársa festette.

A székesegyházbeli ikonokhoz képest az egyetlen és nehezen magyarázható különbség az, hogy az ijedten gesztikuláló tanítványok által közrefogott Krisztus arca a szokásos sárgás alapú rózsaszín helyett sápadt-fehér, és az ajkak végérvényesnek tűnő mozdulatlansága is inkább némaságra utal a következő pillanatban várható megszólalás helyett.

Hisz valamiben egyáltalán? Mármint önmagán kívül? „Ezen még nem gondolkodtam." És min szokott gondolkodni? „Biciklizés közben sok minden eszembe jut." Ez érdekel. Például? „Csak éppen nehéz elmondani."

Ingrid Schmittke, Magdalena Schmittke húga szerint Vencl 1998 telén többször – emlékezete szerint háromszor vagy négyszer – pszichiátriai kivizsgáláson vett részt a chebi elmegyógyinézetben, ahol 1999 januárjában másfél hetet töltött le az előírt négyhetes szanatóriumi kezelésből, mivel felesége, Magda – elsősorban befolyásos ismerőseiknek köszönhetően – megkapta a házi ápoláshoz szükséges engedélyt.

Karellel (Karel Frydek, Ingrid Schmittke akkori barátja, később férje, a Lidové Noviny című napilap szerkesztője, szül. 1964-ben) náluk töltöttük a karácsonyt. Ján rosszkedvű volt és hallgatag, akár azt is mondhatnám, rosszkedvű és hallgatag, mint mindig, de azokban a napokban különösen zárkózottnak tűnt vagy inkább közömbösnek, nem tudom. Magda ilyenkor mindig megpróbált minél kedvesebb lenni, de akkor mintha még ő sem lett volna egészen jelen. Talán túlságosan fáradt volt, nem tudom. A kórházi kezelésekről akkor még mi sem tudtunk, csak sejtettük, hogy valami van. Ők nem mondtak semmit, Magda sem. Ján nem is mondhatott volna. Az ünnepek alatt, amíg ott voltunk, többnyire a szobájában ült és egy keményfedelű füzetbe rajzolgatott szénceruzával. Eredetileg egészen újévig terveztük az ottlétet, de az első napok fagyos hangulata és némasága miatt Karel indítványozására karácsony harmadnapján visszautaztunk Prágába. (A prágai Revue című közéleti-kulturális havilap tavaly februári számában közölt Ingrid Schmittke-interjú alapján)

Percenkénti nyolcvanas fordulatnál a térd óránként 4800-szor hajlik be és nyúlik ki. Túlerőltetést okozhat viszont, ha a térd kikerül a függőleges síkból, mivel más ízületektől eltérően a térdet csak izmok, inak és ínszalagok tartják egyben. A taposó mozdulat közben a kerékpáros a comb elülső részén lévő izmot megfeszítve lenyomja a pedált, a láb kinyúlik, a hátulsó combizmok összehúzódása pedig felemeli a lábat, és ezzel befejeződik a körkörös pedálozó mozdulat.

Venclt 1998 nyarán láttam utoljára, a Tour után tartott sajtótájékoztatón. A végén csupa olyan kérdést tettek fel neki, hogy együttérez-e a kelet-timori forradalmárokkal, meg hogy részt vesz-e az emberi jogok megsértése elleni nemzetközi tiltakozó akciók valamelyikén, míg aztán az egymás után érkező kérdések egyikére azt válaszolta: igen, majd elnézést kért (elnézést, de most el kell mennem) és távozott.

A szövetség titkáraként persze számos mendemondát hallottam róla. Többségük nyilvánvaló túlzás. Mondták, hogy nőügyei vannak, persze senki semmi konkrétummal nem állt elő, csak úgy homályosan. Egyszer az olasz bulvársajtó összehozta egy bemondónővel, ezt aztán több helyről is hallani lehetett. A nő nevére már nem emlékszem. Csak a feleségét ismertem, Magdát, az évzáró bankettekről meg díjátadásokról, bár ezeken csak ritkán vettek részt személyesen. Hogy dölyfösségből-e, nem tudom. A riporterek mindenesetre nem is nagyon próbálták kamera elé fogni, egyenes adásban semmiképp, hiszen többnyire még a villáminterjúkat is megtagadta.

De mondták azt is, hogy megtagad minden csapatmunkát, és a szerződést is csak azzal a feltétellel fogadja el, ha külön edzéstervet engedélyeznek számára, ami valószínűleg igaz volt, mert a téli alapozást általában otthon csinálta végig.

Összességében, azt hiszem, kevés őszinte szurkolója volt. Mint ahogy ő sem szeretett igazán senkit, vagy legalábbis nem lehetett rajta látni. Amikor Prágába igazolt a PSK-hoz, és lemondta a válogatottságot, a Békeverseny szlovák szakaszán egy fanatikus ököllel megütötte. Azt kiabálta, hogy emberáruló. Ez még a tilburgi incidensek előtt történt, ahol állítólag előre meg volt tervezve a csoportos bukás. Vencl fel is adta a versenyt. Soha többé nem indult már sem a Békeversenyen, sem az Omloop Het Volkon.

Sokáig nem lehetett róla tudni. Három éve a szövetség tisztújító gyűlésén Ludwig Adler, a Wüstenrot elnöke hozta őt szóba, de még az újságírók sem hallottak semmit, már azon túl, hogy alighanem végérvényesen visszavonult. Csak később, mintegy másfél év után tudtuk meg, hogy Vencl még abban az évben öngyilkosságot kísérelt meg, majd hónapokat töltött kórházban, Prágában és Chebben is. Halálhíre mégis megrendített: az orvosi jelentések szívelégtelenségről szóltak. Persze elképzelhető, hogy ez így volt, mindenesetre egy időben azt is hallani lehetett, hogy csupán a felesége kérésére hangzott így a hivatalos verzió, s hogy Vencl valójában vagy negyven olyan Doxarean tablettát nyelt le egy kladnói motelben, amiből öt is elég. (Zdenek Cihlár: „Mítosz és valóság", in: uő.: Legyőzhetetlenek, Šport-Nova, Bratislava, 2001)

A temetés előtti napon a szertartásfelelős belekarolt Magdába és végigkalauzolta az épületen. „Minálunk az az elv jut érvényesülésre", magyarázta lehunyt szemmel, „hogy az elhunytat a koporsóban már mintegy fél órával, de adott esetben akár háromnegyed órával a végtiszteletadás előtt kiállítjuk a teremben, ebben a teremben, amit itt lát. Ez a díszterem" – mondta a szertartásfelelős Magdának, és megálltak az ajtóban. „Ott lesz majd a ravatal", mutatott a terem végébe, „pontosan előttünk, ha itt belépünk, ezen az ajtón, mert nem csak ez az egy ajtó van, van egy ajtó oldalt is, de ha itt belépünk, akkor a ravatal pontosan előttünk lesz".

A szertartásfelelős megvárta, míg Magda elképzeli a ravatal pontos helyét, majd mosolyogva folytatta: „Jobbra, ott jobboldalt az első széksor a legközelebbi hozzátartozók részére lesz fenntartva. Innen nézve a jobb oldali széksor az, ha viszont a ravatal felől nézzük, képzelje most azt, hogy a ravatalnál áll, akkor természetesen a bal oldali széksor az, nem a jobb oldali, hanem a bal oldali, éppen az ellenkezője. A ravatal körül lesznek majd a koszorúk", mondta még.

„Persze csak akkor", vonta maga után a félig még mindig a folyosón álló Magdát, „ha a megboldogult családjának nincsen valamilyen más, speciális kívánalma, ugye, érti? Mert akkor, abban az esetben más helyiséget jelölünk ki, bár ilyesmi nem szokott előfordulni nálunk, én legalábbis nem tudok róla."

„De hát nézzen körül nyugodtan", mondta a szertartásfelelős Magdának, „nézzen csak körül a díszteremben, asszonyom, menjen el az ablakokig, és onnan is figyeljen meg mindent, az ablakoktól, a terem majd egészen másnak tűnik onnan, ugye, érti, mire gondolok, az ablakoktól nézve a terem a fényviszonyok miatt egészen másnak tűnik, ugye, érti már, asszonyom, nem csúnyábbnak, egyáltalán nem, a terem nagyon szép, mondhatnám, rendkívül szép, eddig még mindenki meg volt vele elégedve."

Végig az ablakot nézte, és nem lehetett tudni, hogy hallotta-e, amit mondtam neki, vagy hogy hallotta-e azt, amit korábban mondtak neki, hogy hallott-e egyáltalán valamit is abból, ami a teremben elhangzott, olyan mozdulatlanul ült, még csak nem is pislantott, akkor sem, amikor hozzá szóltak, mintha üvegből lenne a szeme, ezt gondoltam akkor, ahogy elnéztem őt: üvegszem és az alatta levő karikák; gyakran megérinteni sem mertem, attól félve, hogy érintésemre összerezzen, és félig zavart, félig bocsánatkérő hangon azt kérdezi majd: tessék? Esetleg megkérdezhettem volna tőle azt, hogy mit néz ott kint, megkérdezhettem volna tőle azt, hogy lát-e valamit, de erre sem válaszolt volna, ez szinte biztos, hanem ugyanolyan pózban ült volna tovább a karfa nélküli széken, kezét ölébe téve, jobb kézfeje a jobb, bal kézfeje pedig a bal combján, néhány ujjhegy összeért.

Bent egyébként nem volt hideg, folytatta Magda, két radiátor is volt, ami nyilvánvaló pazarlás, hiszen egy is elég lett volna, túlságosan is, olyan meleg volt, csodálkoztam is, amikor bevezettek minket abba a helyiségbe, hogy erre senki sem gondolt, biztosan nem, mármint a radiátorokra, meg arra, hogy itt ennyire meleg van.

Fogadd jóságosan, Urunk, Ján testvérünket, akit ebből a világból magadhoz szólítottál. Bűneink bilincséből feloldozva ajándékozd meg békéddel és örök világosságoddal, hogy szentjeid és választottaid körében a feltámadás dicsőségére jusson.

Testvéreim! Isten irgalmáért esedezve bocsássuk most útjára testvérünk holttestét. A lélek visszatért teremtőjébe, a test pedig váljék porrá, melyből vétetett.

Andrej Rubljov Feofan Grek tanítványa volt, többek közt ő is részt vett az Angyali Üdvözlet székesegyház ikonosztázának díszítésében. Rubljov saját képein azonban – elsősorban a grešovicei Elszenderedő Szent Szűz templomában találhatókon – meglepően nagy felületek maradtak fehérek, és ebben az érintetlen tisztaságban mozgásnak semmi jele nem látható.

A Rubljov-féle ikonok megítélésének bizonytalanságát csak fokozza az a művészettörténeti tény, hogy a 16. századtól kezdve Rubljov képeit többször is átfestették, az ábrázolt alakok tekintetét a már-már hipnotikus üresség feloldása végett meghatározott pontokra irányították, a szigorú és fegyelmezett arckifejezéseket enyhítendő pedig a mosolytalan angyalok szájszegleteit felfelé görbítették, és néhol még a tiszta fehér háttér is sárgászöld, arany vagy éppen ibolyaszínű árnyalatot kapott.

Ha nincs versenyen, hetente hatszor edz, átlagban napi 130 kilométert téve meg, olykor órákig hajtva dombnak felfelé, zuhogó esőben. Mi a jó ebben? „Semmi." Akkor mégis miért csinálja? „Nem tudom. Így alakult."

A gyászteremben Bartók Divertimentója szól. A december 4-re rendelt gyászzene Rahmanyinovtól a Cisz-moll prelűd és Bartók Divertimentójának második tétele. A gyászszertartás negyven perc múlva kezdődik. A teremben kevesen vannak. Az a néhány ember, aki már a teremben van, fekete ruhát visel. A gyászterem széksorai egyelőre még üresek. Széksorok: kétszer huszonöt szék. A temetés nem lesz nagyszabású, mindössze kétszer huszonöt darab széket igényeltek a hozzátartozók, kétszer huszonötöt, azaz ötvenet. De még nincsenek ötvenen a teremben. Talán tízen, tizenöten lehetnek. A gyászszertartás negyven perc múlva kezdődik. Bartók Divertimentóját hallani. Ha véget ér, újra bekapcsolják. A széksorok üresek. Még negyven perc. Az a néhány ember, aki már a teremben van, a ravatalnál áll. A ravatal körül koszorúk. Hét-nyolc koszorú.

Ján Vencl a szokásosnál korábban ébredt, háromnegyed hat körül, de csak egy pillanatra nyitotta ki a szemét: a faliszőnyeget látta maga előtt, az egymásba fonódó apró négyzeteket és háromszögeket. Ezt látta, majd lehunyta a szemét és elaludt.

Amikor ismét kinyitotta a szemét, odakint éppen harangozni kezdtek. Hat óra körül lehet, gondolta akkor, aztán felkelt és az asztalhoz ment. Az asztalon teáskanna, egy belülről sötét csésze, kiskanál, porcelán kistányér, egy műanyag tartóban tíz-tizenkét kockacukor és egy félbevágott citrom, mellette egy Sigma márkájú pedál, hajtókar nélkül, valamint a Pravda napilap 1986. október 21-i, megsárgult száma, amelynek hiányzott az első és utolsó két oldala, egyébként sértetlen volt, a teafoltokat leszámítva. Vencl sokáig állt ott egy helyben, mozdulatlanul, az asztal fölé hajolva.