Első betűjétől az utolsóig provokatív a francia író búcsúja, mert aki komolyan veszi az Érzelmes regény címét, vagy akár egyetlen sorát, az ugyancsak pórul jár. A szentimentális regénynek minősített mű két évvel az író halála előtt jelent meg, és ez lett az utolsó alkotása. Rá jellemző módon itt sem tagadta meg játékosságát és felforgató hajlamait. Nemcsak a cím ironikus, de a szerzői előszó is félrevezető, amikor tündérmesét ígér, bár a figyelmeztetés, hogy ennek a mesének még sincsen helye a Pöttyös könyvek között, már árulkodik némi kajánságról. A mindenütt lefóliázva árult kötet az első oldalakon nem rántja le rögtön a leplet önmagáról, hadd legyen még nagyobb a meglepetés, amikor a pedofil, szkatologikus és vérfertőző történetek egyre szaporodnak a számozott fejezetekben.

A keret ugyan végig őriz bizonyos távolságot, amikor az Oulipo modorában kezdődik, akár egy Perec-regény („1. A hely ahol vagyok…"), és álomszerűen fejeződik be: „239. És ekkor a három pici lány, fenekükön azért jól látható, vörös hegekkel, körbeveszi a két alakot, és lassú, szinte anyagtalanul légies körtáncba kezdenek kézen fogva, akárha méla álom nyűgözné le minden mozdulatukat. // Így élünk majd, örökkön örökké, az ég erődítményeiben."

Nem szép dolog titkokat elárulni a kezdet kezdetén, de azért mégis lerántok egy leplet a sok közül az időközben elhunyt író utolsó provokációjáról: az egész kötet tekinthető álomnak, amely szabályosan filmszerű áttűnéssel indítja a szadomazochista cselekvések áradatát, amelyet aggályosan megszámozott apró fejezetekre tördel, majd a végén ugyanolyan szabályosan végrehajtott távolodó áttűnéssel újra álomszerűvé oldja a fantazmagóriák láncolatát. Ez a technika nem egészen új Alain Robbe-Grillet életművében: már az Immortelle (A halhatatlan lány, 1963) című korai filmjének volt ilyen álomszerű olvasata, amely szerint minden, ami a filmben történik, voltaképpen a főszereplő francia turista álmodozása a Keletről és egy Leila nevű török nőről. A képzelgés forrása egy kép a falon, amely tulipánt ábrázol, és mivel törökül a virág neve lale, onnan már csak egy lépés a Leila női név és a hozzá kapcsolódó álmok. Szegedy Maszák-Mihály ebben az értelemben írt a filmről a magyarországi bemutató alkalmával a Filmvilágban, rámutatva, hogy a történet valamennyi furcsa (illogikusnak tűnő és a filmben szándékosan homályban hagyott) csavarja így megmagyarázható: a francia tanár tudatlansága és keleti nosztalgiákból táplálkozó vágyképei alkotják a cselekmény hátterét.

És máris helyben vagyunk: az idős korában is fenegyereknek számító író utolsó művében saját fantazmagóriáit fűzte fel szeszélyes ugrásokban haladó, intertextuális célzásokkal és idézetekkel alaposan megtűzdelt szövegében. Interjúiban gúnyosan hangsúlyozta, hogy nemcsak nem érzelmes a mű, de nem is regény: kizárólag saját vad szexuális képzelgéseinek öregkori foglalata, amit nem kell műnek olvasni. És ha még ezek után is próbálkozott volna valaki pedofília melletti propaganda vádjával perbe fogni őt, biztosan ki tudta volna védeni a vádaskodásokat hasonló érvekkel: nem fikció, hanem személyes kitárulkozás, nem regény, hanem egy vén szadista álma a nimfákról… kegyetlen tündérmese formájában. Holott a szövegben több perre elegendő pedofíliára és kéjgyilkolásra ösztönző apró történet olvasható, és a franciák talán csak azért nem csináltak nagyobb botrányt a könyv körül,^{1 mert vénségére kiismerték a nehéz természetű szatírt, és nem mellesleg akkorra már „halhatatlan" is lett a szerző. Jóval a halála előtt a francia Akadémia tagjai közé választották, bár soha nem foglalta el bársonyszékét, tehát nem mondott székfoglaló beszédet sem. Így talán érthető, hogy kritikusok és olvasók ráéreztek, hogy túl nagy örömet okoznának a provokátornak, ha hagynák magukat bosszantani az utolsó művétől, és komolyan vennék a minden ízében ironikusnak szánt Érzelmes regényt.}

^{Másutt2 már írtam a rokokó paródiának vagy stílusutánzatnak is tekinthető ál-szentimentális regény szadista csapdáiról, a gazdag irodalmi és képzőművészeti utalások hálójában is túltengő szadista dimenzióról, amelyek alapján jogos szadista tündérmesének olvasni az egész írást. Most a szövegnek azokkal a jellemzőivel szeretnék foglalkozni, amelyek új vonások a szerző korábbi írásainak, sőt egész életművének tükrében. Az új regény elméleti alapjainak megteremtője ugyanis első nagy sikere3 után gyakorlatilag ugyanazt a technikát alkalmazta egészen az utolsó regényéig, amelyben radikálisan szakított saját hagyományával, s kiadót és módszert egyszerre váltott. Az Éditions de Minuit helyett másutt jelentette meg a könyvet, és egyúttal szakított a korábbi írásaira-filmjeire jellemző szeriális technikával. A radírokat követően ugyanis a zenében kidolgozott szeriális írás módszerét alkalmazta nyelvre és vizuális jelrendszerekre egyaránt: szekvenciákat variált sajátos módon, egy-egy fő témára fűzve fel a változatokat. Ez jellemezte már korszakalkotó művét, a Tavaly Marienbadban című filmes regényt, amelyet Alain Resnais rendezővel együtt forgatott 1961-ben mint a forgatókönyv szerzője. Már ott szerepel minden, később filmrendezői és írói gyakorlatában gyakran ismételt technikai eljárása: az emlékképek és a „valóság" összemosása, a kettő közti árnyalatok és átmenetek érzékeltetése a fekete-fehér filmben a szürke és a többi köztes árnyalat egybejátszatásával, az ismétlődő szekvenciák módosítása minden egyes alkalommal. Hasonló elem például az olyan rejtély, amely soha nem oldódik meg a történetben,4 vagy említhetnénk a központi szerelmi-féltékenységi történet töredékes előadását, és így tovább…}

^{Már ekkor nyilvánvaló, hogy az agrármérnöki képzettségű Alain Robbe-Grillet a hagyományos regényírás alapjait igyekszik destabilizálni: megszüntetni a regényhősök lélektani profilját, széttörni a hagyományos narráció kereteit, elsősorban az idősíkok váltogatásával, a jelenetek kimerevítésével (a regényekben is) és a motívumok variált újraírásával. A radíroktól kezdve visszatérő motívuma a megálló idő: ott széttörik az óra, A kukkolóban (1955)5 szintén megbomlik a kronológia, és a rituális gyilkos időcsapdába esik: emiatt nem tud elmenekülni a szigetről a naponta csak egyszer induló hajóval.6}

^{Az Érzelmes regény újszerű technikákat alkalmaz, bár fel-feltűnik benne egy-két korábbi elem is, például az áttűnések filmből vett megoldása, a töredékesség, néhány homályban hagyott rejtély, de alapvetően nincs történet, csak variációk különböző témákra, amelyek töredékesen kapcsolódnak egymáshoz. Fő szálnak legfeljebb a nevelési regény paródiája nevezhető, ez is Sade-mintára: egy gazdag férfi a szexuális perverziók minden fajtájába bevezeti serdülő (14 és fél éves) lányát, Gigit, folyamatos incesztusokat követve el. Eközben derül ki, lassan, mozaikszerűen, hogy hova lett a lány anyja, Violetta, milyen rémségeket követett el rajta és vele az apa, amíg bele nem halt. Ez a nevelés-motívum köti össze a fejezeteket, bár nincs összefüggő történet, amely időrendben egybefogná a különböző epizódokat. A történetmorzsákban, a nevelés keretében, túlnyomóan a szadomazochista tevékenységek dominálnak, mégis rengeteg egyéb téma is főszerepet kap egy-egy fejezetsorban vagy csak egyetlen epizódban: ilyen rekurrens téma a környezetvédelem, az emberkereskedelem, a gyilkolás kéje, a szentek élete vagy a modern szexturizmus, de feltűnnek kisebb horderejű motívumok is, mint a szökőkútlányok, a zoológia tudományos és fiktív eredményei (231–237. pontok), a kannibalizmus vagy a római építészet (23–26.) Folyamatosnak még a fő téma, a szexuális perverziók katalógusa sem nevezhető, mert ebben sincs olyan következetes rendszer, mint Sade befejezetlen főművében (Szodoma százhúsz napja): az író szeszélyesen ugrál egyik elrettentő témáról a másikra, hol folytatva, hol megszakítva a gondolatsorokat, nyilvánvaló élvezettel hiúsítva meg az olvasói elvárásokat.}

^{Ezek után lássuk, melyek az utolsó írás azon vonásai, amelyek újdonságot jelentenek a szerző pályáján, és amelyeket túl könnyű lenne a posztmodern kategóriába sorolni. A szótár forma megszokottá vált a posztmodern korszakban,7 de Alain Robbe-Grillet számozott szövegdarabokat illeszt egymás mögé, és nem árulja el a rendezőelvet. Miért éppen 239 pont szerepel a könyvben, és mi fűzi egybe a láncszemeket, ha egyáltalán van más rendezőelv, mint a számsor rendje? Mindez nem derül ki a szövegből. Szabályos kronológia természetesen nincsen, és más tematikai vagy műfaji rendszer sem bontakozik ki a műből. Csak töredékek vannak, sugallja a szerkezet, és az ismétlések variatív alkalmazása hatalmas lehetőséget nyújt az írónak, hogy szabadon mozogjon korok és témák között…}

^{A variációkban megfigyelhető mégis néhány törvényszerűség, és ebben, ha nem is egészen újszerű, de az életmű egészében kivételes az Érzelmes regény. Az egyik ilyen törvény az élő és élettelen formák egymásba játszatása, amely éppen a történet elindításakor és megállításakor működik hatásosan: az egész álomszerű történet felfogható egy tájkép megelevenítésének, ahogyan már az Immortelle lehetett a tulipán-kép keltette asszociációkból szőtt történésháló. Az 5. fejezet egy erdei tájkép leírásából bontja ki a főhősnő, egy nimfa alakját: a narrátor szeme megakad egy tájképen, amely „magas és egyenes törzsű fákkal, és egy hosszúkás, fürdőkádnyi vagy annál is mélyebb medencefélével" köti le a figyelmét. Az egyik kövön egy „fiatal lány üldögél, hosszú lábait mélán a medencébe lógatva…" A 6. fejezetben a leírás még ingadozik Kelet és Nyugat között, majd a 7. pontban megállapodik egy törökfürdőre emlékeztető nyugati fürdőszobában, ahol a lány elkezd mozogni, sőt mintha kacsintana is az elbeszélőre: „Lehetséges, hogy a szempilláival egy pillanatra, egyetlen rövid pillanatra felém intett volna?" És ebben a pillanatban megszólal egy férfihang (8. pont), nevén szólítja a nimfát, aki előbb Angine (kiejtve: Ann-Djinn)8 névre hallgat, majd később Gigi becenéven szólongatják, és ettől a pillanattól elindul az apa és serdülő lánya között a perverz, vérfertőző akciók egész sora. Az eleven-élettelen átmenetek sorát újból eljátssza az író az ajándékba kapott baba, Odile megelevenítésekor. Az átmenetek észrevétlenek, a baba hol szenved, hol valódi rongycsomóként roskad össze, a narrátor szeszélyét követve. Végül a 239. utolsó pontban, az életre támadás-holttá merevítés az álomszerű kortánccal „tűnik át" az örökkévalóság jelen idejébe.}

^{A témák közül kétségtelenül a libertinizmus, a szabadosság filozófiája, irodalmi és képzőművészeti ábrázolásai, illetve gyakorlata az egyik fő motívum. Mivel az említett tanulmányomban elég alaposan körüljártam a Sade márkira vonatkozó utalások rendszerét, itt csak annyit jegyeznék meg, hogy Robbe-Grillet ezúttal XXI. századi szemszögből tűzi újra tollhegyre a tematikát, és a modern kor összes fontos paradoxonát (háborúk, környezetrombolás, újkori gazdasági rabszolgaság és szex-turizmus) rávetíti a szabadság és szabadosság filozófiájának alapelveire. E téren nagyon aktuális üzenete van a könyvnek, amely a szabadság terének kiszélesítését a szexualitás harci terepén vizsgálja elsősorban, és elég keserű eredményekre jut. Ebből a szempontból igen fontos a mű ismerete és értelmezése nálunk, ahol a szabadság terei a 80-as évektől bővülnek egyre inkább, és szembesítenek azokkal a problémákkal, amelyek a francia XVIII. századi gondolkodásban már megjelentek. A szabadság csapdái és paradoxonai, fájdalmas megtapasztalása friss élmény a kelet-közép-európai térségben, és ezen a ponton az Érzelmes regény igen pesszimista üzenetet közvetít, széles nyelvi skálán.}

^{Nyelvi szempontból a regény magyarítása szintén igen sok téren gazdagítja a libertinizmus magyar irodalomát és terminológiáját. Korábbi kritikámban csak sommásan jegyeztem meg, hogy Dunajcsik Mátyás leleményes magyar szövegében sok a telitalálat. Ez a fordítás beváltani látszik azokat a reményeket, amelyek a 80-as években ébredtek abban a vonatkozásban, hogy a libertinizmus honi befogadása helyén tátongó űrt9 az irodalom és a filozófia be fogja tölteni. 1989 után csakugyan lehetővé vált az erotika megjelenése az újabb nemzedékek alkotásaiban. Már a Filozófia a budoárban fordítása közben,10 illetve később, a Sade-, Laclos- és Crébillon-fordítások megoldhatatlan problémái láttán úgy találtam, hogy csak új nyelv létrehozása és új művek végezhetik be ezt a munkát. Azóta valóban tapasztalhatjuk, hogy az 1989 óta kiadható és megszülető szabados versek, regények, fordítások és tanulmányok jelentős eredményeket hoztak. Várady Szabolcs disznó limerikjei11 éppen úgy, mint Parti Nagy Lajos egész életműve, a szerző hihetetlenül szerencsés nyelvteremtésével.12 A kiragadott irodalmi példák szaporítása helyett ezúttal a fordítás nyelvgazdagító hatását emelném ki Dunajcsik Mátyás míves és modoros magyar szövegében. Míves, mert minden mondata csiszolt és gondosan megszerkesztett, modoros, mert az eredeti is a rokokó manírok utánzása, stílusutánzat és paródia formában egyaránt, de talán azért is, mert a fordító hajlamos néhol túlfinomkodni a szövegét. Helyenként túl körülményesnek találom a mondatai szerkezetét, de ebbe a pastiche-jellegű szövegbe ezek a bonyolítások még beleillenek. Nyelvi telitalálatai viszont minden dicséretet megérdemelnek, annál is inkább, mivel a szerencsés megoldások között valóságos szóalkotásokat is találni. Én ebben a szövegben találkoztam először olyan szép és szabados kifejezésekkel, mint végbélrózsa,13 bujaszag, kurvaruha, húsbaba, odilizált Julieta szivar, szökőkút-lányok, falloszbot, disznóösztöke, kézicsörlő, és még sok-sok más. Nem mind a fordító saját találmánya talán, egyik-másik a folklórban is él, de szellemesen használ fel már létező szavakat, aktualizálva őket az adott kontextusban, és mindenütt kiváló stílusérzékkel forgatja őket. A legtöbb leleménye egészen pontos megfelelője a francia eredetinek, ugyanakkor jól hangzik és érdekes. Bizonyos szóösszefüggések is a fülnek kellemesen csengő formában kerülnek át a magyarba, mint például a szökőkút szobrának „csilingelő vizelete" (65.o.), vagy a „selymes szőke muff" (75.o.) Odile vénuszdombjának és fanszőrzetének leírásakor. Odile „betöretése" ugyancsak okosan utal a vadlovak betörésére, ironikus csengése pedig híven adja vissza az eredeti macho-paródiájának enyhén szarkasztikus felhangjait.}

^{Hosszan lehetne még sorolni a szerencsés szintaktikai, de főleg lexikai megoldásokat, amelyek visszamenőleg is hiánypótlók a libertinus regények nyelvének magyarítását tekintve. Néhány évtized múlva valószínűleg már lesz olyan rugalmas és sok színárnyalatot kifejező libertinus nyelv a magyarban, amely képes lesz érzékeltetni a XVIII. századi libertinus regények sokértelmű stílusának egyre több rétegét és filozófiai implikációit, anélkül, hogy archaikus vagy durva argó-kifejezésekhez folyamodna. Igaz, hogy a XVIII. századi nyelvet nem lehet újrateremteni, de mivel az akkori regényeket úgyis modernebb nyelvezeten kell majd a mai olvasóknak újrafordítani, ehhez Alain Robbe-Grillet utolsó regényének magyar szövege feltétlenül jó forrás sok más modern és posztmodern magyar szöveg mellett.}

^{A végső kérdés most már az, hogy Robbe-Grillet regénye megállja-e a helyét önálló irodalmi műként, eltekintve a sok provokációtól, a korábbi libertinus irodalom közvetítésétől, és általában a rendkívül gazdag intertextuális hivatkozás-háló értékétől? És ezen a ponton kétkedő választ adnék, mert nem vagyok biztos abban, hogy az az olvasó, aki Sade márki fő művei vagy Lewis Carroll pedofilia-gyanús gyermeklányfotói ismerete nélkül veszi kezébe a könyvet, igazán érdekesnek találja a szöveget. Eltekintve most az olyan olvasói attitűdtől, amely hajlamos erkölcsi felháborodásra okot találni a műben, nem tudom, hogy azok az újítások, amelyek kritikai szempontból, az életmű egészére vetítve feltétlen figyelmet érdemelnek, képesek-e lekötni az olvasók figyelmét. A sok rémség, akárcsak Sade esetében is, halmozva, elég gyorsan fárasztóvá vagy bosszantóvá tud válni olvasás közben. Az ironikus felhangok szintén csak ideig-óráig mulattatnak eléggé, és csak a művelt olvasónak nyújtanak élvezetet. A magam részéről legalábbis még mindig Robbe-Grillet korábbi, ma már klasszikusnak számító műveit tartom érdekesebbnek minden szempontból: A radírok, A kukkoló, Az útvesztőben, a filmek közül a Marienbad és A Halhatatlan lány világa alighanem eredetibb és maradandóbb. Nemcsak a poén kedvért állítom ezt, hanem mert az időszerkezet, a szeriális írás variációs technikája és a részletekre koncentráló újfajta írásmód ott alkotott valóban eredeti műveket. A végső provokáció, az Érzelmes regény bravúros írni tudással és imponáló műveltséggel összeállított fantazmagória-lánc, amit az életmű ismeretében lehet igazán élvezni. Több mint ujjgyakorlat ugyan, de a kezdő Robbe-Grillet-olvasóknak inkább csak a főművek után, csemegének ajánlott.}