Spiró legutóbbi regénye olyan időszakban látott napvilágot, amikor a szerzőről éppen sokan beszéltek, de e közbeszéd nem is annyira róla, még kevésbé műveiről szólt, sokkal inkább mai világunk és kultúránk állapotáról. Természetesen az irodalmi érettségire gondolok s arra a különös történetre, ami Spiró körül kibontakozott. E furcsa és dicstelen esemény persze semmiképp sem a szerzőre nézve kínos, hanem aktuális társadalmi kérdéseket és szimptomatikus problémákat tár fel. E vitára Spiró jó apropót kínált, ám a diszkusszió (pontosabban az acsarkodás) legfőképp azokról a kanonizáló törekvésekről és az ezekkel szembeni harcias attitűdökről szólt, amelyek a politika két oldalát jellemzik: vagyis egy alternatív kánon nevében támadták meg a „hivatalos" irodalom egyik olyan képviselőjét, akinek az érettségin való szerepeltetését „globális", mi több, „nemzeti" ügynek kiáltották ki. Hangsúlyozandó, hogy nem konkrétan abba a Spiró-szövegbe kötöttek bele, melynek érvelését a dolgozat során elemezni kellett, hanem az író tevékenységébe, s egy több mint húsz évvel ezelőtt megjelent versét citálták ennek példájául (jellemző, hogy kérdőre vonhatták volna, mondjuk, akár a pár éve megjelent nagyregény, a Fogság kereszténység-ábrázolása miatt is, csak persze ehhez végig kellett volna olvasni a művet). Nem szeretném bővebben ragozni a történteket, hiszen ismertek mindkét oldal hozzászólásai, s maga a jelenség elemzése hosszabb kulturális-szociológiai analízist igényelne, ám fontosnak tartom azt a szűkebb kontextust jelezni, amelybe új regénye, a Feleségverseny érkezett, s amely így vagy úgy, de valamelyest mindenképpen meghatároz(hat)ta fogadtatását – hiszen ezen események pozitív vagy negatív reklámként, de az új regényre is árnyékukat vetítették.

Már csak azért is érdemes e nem éppen dicső, de sajnos mindennapjainkra oly jellemző történetet felvillantani, mert kissé mintha „az élet utánozza a művészetet" hajdan szellemes, ma már inkább közhelyszerű elve érvényesülne újra, hiszen az érettségi-botrány akár a Spiró-regényben is szerepelhetne, olyannyira abszurd és mégis tipikus. A Feleségverseny ugyanis olyan átfogó társadalmi-politikai szatíra, melynek a jövőbeli Magyarországról szóló antiutópisztikus történetében lépten-nyomon olyasféle, jórészt képtelennek ható elemek bukkannak fel, amelyek az olvasó számára ismerősek lehetnek, mai világunkra erőteljesen emlékeztethetnek. Sőt a regényben szerepel egy a közoktatás állapotáról szóló rész, mely bár éppen ellenkező előjelű, mint az érettségi-botrány, de legalább annyira abszurd: itt az oktatás teljes liberalizációja után gyakorlatilag a diákok döntik el, mit akarnak tanulni, például, ha megszavazzák, hogy a Föld lapos, akkor a tanárnak kutya kötelessége egyetérteni velük, és eszerint átformálni a tananyagot. A mű valamikor a nem túl távoli jövőben játszódik, egy olyan Magyarországon, melynek államformája (a hazánk jövőbeli történetében lezajlott „Nagy Fordulat" után) az abszolút paradox kommunista királyság. Itt zajlik az az eseménysor, mely elvileg az elbeszélés fő vonalát (valójában csupán végkifejletét) adja: a feleségverseny, ahol a király egy nagyszabású televíziós showműsorsorozat keretében keresi élete párját: pontosabban a nyertes az ország szimbolikus királynéja, a Regina Hungarissima címet kapja meg, és az uralkodó, ha úgy dönt, ténylegesen is feleségül veszi. A könyv kissé népmesékre hajazó alaptörténetében a főszereplő, Vulnera Renáta sorsát követhetjük, aki szegény családjának legkisebb lányaként elindul a viadalon, és sok viszontagság után végül elnyeri az uralkodó kezét.

Persze a történet csupán a felszínen ilyen egyszerű és mesei, hiszen már a könyv legelején megtudjuk a végkifejletet, s e tudás annyiban szükséges is, hogy a főszereplő, Rea nem tipikus mesehős vagy szappanopera-hősnő, ahogy diadala sem éppen szokványos. A regény narrátora valamiféle névtelen krónikásként, intenciója szerint az „emigrációban felnőtt magyar ifjak"-hoz (5.) szólva egyfajta „Vulnera Renáta és kora"-típusú elbeszélést működtetve meséli el egyrészt a Vulnera-család, másrészt pedig Magyarország utóbbi évtizedeinek históriáját. Valamikor a regény vége felé azonban az is kiderül, hogy a kötet, amit olvashatunk, már erősen cenzúrázott változat, melyet egy pályázatra készített a szerző, s az, hogy jelen könyv díjnyertes munka lett, leginkább regényes műfajának, leegyszerűsített és könnyen befogadható jellegének köszönhető, ugyanis a pályázat bírálóbizottságának elnöke, maga a király (aki koronázása előtt villanyszerelőként tevékenykedett) így kommentálta: „Az ilyen regényt a hülye is megérti, és ez kurva nagy dolog" (311.).

E leegyszerűsített, cenzúrázott regény története tehát két síkon halad. Az egyik, a fő vonal a Vulnera-család életét mutatja be, melyet át- meg átsző a „nagy" történelem, a korabeli Magyarország politikai és társadalmi csatározásainak ábrázolása. Vulneráék tipikus antihősök, afféle „modern Hábetlerék" – hogy egy hajdan nagy sikerű, mára már kissé megkopott fényű magyar család- és társadalmi regényre, Fejes Endre Rozsdatemetőjére utaljak. Az analógia talán nem esetleges, ahogy Fejes Endre regényének „hősei", úgy Vulneráék is saját kis rozsdatemetőjükben vegetálva élik túl a történelem fordulatait, mit sem tudva a körülöttük zajló eseményekről. Mikrokörnyezetük még erőteljesebben meghatározó számukra, hiszen a regény többször utal rá, hogy saját városukat, Budapestet sem ismerik jól, Rea azt sem tudja, pontosan milyen városban laknak. Vulneráék még Hábetleréknél is állatiasabb, egyszerűbb létet képviselnek. Míg a Rozsdatemető körüli viharos (inkább ideológiai, mint irodalmi) viták arról szólhattak a 60-as években, hogy a bemutatott szereplők vajon mennyire tipikus figurái a kornak, itt ez alig lehet kérdés: Vulneráék a jövő Magyarországának reprezentánsai, ők az átlagemberek. Átlagosságuk groteszk és riasztó, életük és haláluk egyformán esetleges: a regény egyik nyitójelenete például az apa, Vulnera Bódog halálát meséli el, mely oly jellemző a korra – amikor egy parkolóőr tilosban parkolás miatt jogtalanul megbírságolja, az út szélén rosszul lesz, összeesik, és meghal. E végzet nem válik tragikussá, nagy halotti tort csapnak, mely némiképp Hábetlerék hajdani „rántott halas, túrós csuszás" ünnepségeit idézi: a helyi rendőr „vicces történeteket mesélt mindenféle temetésekről, különös halálnemekről és ritka gyilkossági módszerekről, sokat nevettek és jól berúgtak" (14.). Az anya sorsa még sajátosabb: a regény egy pontján eltűnik, valószínűleg a zűrzavaros események közepette elhurcolják, majd a családtagok keresik egy darabig, aztán megszokják hiányát. Hasonlóan értelmetlen-tipikus Rea nővérének a halála, aki valamilyen furcsa betegség következtében – miután nem használnak a családi ráolvasások és a kihívott kuruzsló „gyógymódjai" – végül kórházba kerül, s ott a magyar egészségügy helyzetéből adódóan mintegy rendeltetésszerűen a proszektúrán végzi. A család férfitagjai, Rea két bátyja, Kolonc és Birs tipikus ügyeskedő figurák, maga Rea pedig a família legkevésbé emberszerű lénye: afféle abszurd figura, aki némiképp Beckett hőseire vagy talán Gombrowicz Yvonne-jára emlékeztetve a totális emberalatti létet képviseli: az események alig jutnak el a tudatáig, kedvenc (és gyakorlatilag egyetlen) elfoglaltsága, hogy mindkét fülében fülhallgatóval (melyekben különböző adások szólnak) üres tekintettel mered a világba – innen gúny- vagy inkább beceneve is: Bambula. Olyan antihős Rea, aki, bár a könyv eseményei körülötte forognak, egy pillanatra sem kerül közel az olvasóhoz, nem válik szerethetővé, legfeljebb szánandóvá. „Karrierje", királynővé választása mesebeli történet, ám ez inkább afféle „magyar mese": nem érdemei folytán nyeri meg a versenyt, hanem azzal, hogy nem csinál semmit, s a szerencsés sorsolás révén továbbjut, később totális jellegtelenségét a zsűri zseniális paródiának hiszi, a döntőkben pedig ellenfelei magukat ütik ki. Így Rea mesei diadala a „magyar álom" szatírája: abszolút nullaként érvényesül, válik a kor látszatpolitikájának látszatcelebjévé.

Ezzel párhuzamosan zajlik a „nagy" történelem, Magyarország jövőbeli története, mely ugyanolyan groteszk és elborzasztó, amilyen Vulneráék mikrovilága. Egy vegetáló országot láthatunk, ahol a társadalomban a káosz, felsőbb szinten pedig a mindent saját céljai alá rendelő politikai korrupció uralkodik. Az elbeszélő beszámol a korabeli ország sorsfordító eseményeiről: egy új adófajta, a „kamatyadó" bevezetéséről (mely a szexuális aktust adóztatná – nem annak tényleges megtörténtét, hanem az állam által megállapított szorzók alapján a „valószínűsíthető kamatyokat"). Részben ennek, részben mélyebb társadalmi feszültségeknek a hatására robban ki egy polgárháború, melyet a cigányság vív a magyarok ellen, majd ennek következtében létrejön a Békés megyében létesített cigány autonóm terület. E zavargások és vérengzések, ahogy a regény utal rá, nem teljesen esetlegesek, inkább az orwelli rendszerhez hasonlóan működnek, amennyiben a belső ellenség keresése, a háborúskodás és a különféle látszólagos politikai csatározások elvonják a lakosság figyelmét és energiáját a valódi eseményektől. Magyarország végül királyság lesz, sajátos módon egy Jagelló-örökösnek kikiáltott, hajdani szakmunkás uralkodóval – csak sejthető, hiszen a cenzúra miatt a narrátor erről nyíltan nem beszélhet, hogy valójában valamiféle báburalkodóról van szó, s a „Nagy Fordulattal" tulajdonképpen csak a korábbi vezető réteg mentette át hatalmát.

Ahogy ezekből a rövid utalásokból is látszik, a Feleségverseny jövőbe helyezetett világa lényegében a mai magyar valóság, pontosabban a mai Magyarország egyik markáns és meglehetősen pesszimista értelmezése, továbbgondolása. A Spiró által választott kettős műfaj (a politikai szatíra és az antiutópia) már eleve „realistává" teszi a szöveget, hiszen mindkét műfaj legfőbb szövegszervező stratégiája, hogy fiktív világa valamihez képest, konkrétan vagy kevésbé, de egy meghatározott világrendhez viszonyítva működik. Ez lehet pontosan adott történelmi szituáció, esetleg kevésbé konkrét, inkább tendenciáiban működő történeti helyzet (mindkettőre jó példa lehet Orwell: az előbbire az Állatfarm, az utóbbira pedig az 1984), ám általában viszonylag megfoghatóan utal egy bizonyos történelmi-társadalmi konstellációra, melynek irányait a jövőbe vetítve a végletekig viszi. Így a Feleségversenyt nehéz lenne nem a mai magyar társadalom, kultúra és politika keserű szatírájaként olvasni, mint ahogy a mai, itthoni olvasónak a „kamatyadóról" óhatatlanul a „kamatadó" ugrik be, s az ilyen eljárások olyan értelmezői horizontot képeznek, melyek nem is annyira közvetlenül a konkrét jelen pillanatnyi kontextusában keresik a regény világának megfeleléseit, hanem inkább analógiás elven működnek. Magyarul a „kamatyadót" nem a „kamatadó" paródiájaként olvassuk, inkább olyan korszakutalásként, ami az egész rendszer abszurditására vonatkozik, s az egyik alapvetően önkényes (de létező) adófajta helyére pontosan ugyanolyan önkényes, ám önkényességét sokkal látványosabban mutató közterhet. Vagy egy másik példával élve, az alábbi sorok első pillantásra teljesen képtelen és életidegen, így riasztóan groteszk szituációt mutatnak be: „A rendelőintézetben kevés volt a beteg, mert háziorvosi beutaló kellett, hogy valaki kezelésre mehessen, de (…) először el kellett zarándokolni a körzeti egészségügyi pénztár kirendeltségére, ahol megállapították, hogy az illető valóban létezik, ott lakik, ahol állítja, és biztosítása van. (…) Budapesten a huszonkét kerületben volt összesen 14 ilyen kirendeltség, a zsúfoltság elképzelhető. Kettős célja volt az ilyen akadályhalmozásnak: egyrészt aki nem volt igazán rosszul, vagy közben meghalt, azt úgysem lett volna értelme gyógykezelni, másrészt minden egyes stáció munkatársait meg kellett kenni, hogy a továbbutalást megírják. Az állam ezen a módon csökkentette mind a bérkiáramlást, mind a munkanélküliséget." (16–17.) Nehéz elképzelni olyan mai befogadót, aki e sorokat ne jelen állapotaink, közegészségügyünk és túlfejlett bürokráciánk kritikájaként értelmezné.

Bizonyos szatíraelméletek szerint a műfaj alapvetően akkor tölti be funkcióját, ha a szatirizált világ mögött felismerhető egy biztos, legalább valamennyire stabil rend, hiszen míg például az irónia lényege a jelentés szétszórása, folyamatos megkérdőjelezése, addig a szatíra, ahogy Northrop Frye fogalmaz, „militáns irónia: erkölcsi normái viszonylag világosak, és feltételez olyan mércéket, amelyekkel a groteszk és az abszurd mérhetőek."1 Frye példája Swift Szerény javaslata, melynek riasztó képei és maró gúnya alig burkolják a szerző valódi véleményét, azt, hogy a jelen állapotokat mennyire riasztónak és értékhiányosnak tartja – ám semmiképp sem kiúttalannak. Mindez Spirónál annyiban nem igaz, hogy nem a rend felől kritizálja a káoszt, sokkal inkább a világ értelemhiánya manifesztálódik. A Feleségversenyben nemhogy pozitív szereplő, de még valamennyire szerethető karakter sincs, s ezzel egy riasztó, nem feltétlenül alternatíva nélküli, de legalábbis kétségbeesetten értékhiányos világot ábrázol. Hogy korábbi analógiáimnál maradjak: itt senki sem vágja a szereplők szemébe az „igazságot", mint a Rozsdatemető végén, és nincs egyetlen magánszféra-zug sem, ahova a főhős, míg a hatalom rá nem teszi a kezét, elbújhat, mint Orwellnél. Marad a pesszimizmus, a kiúttalanság és a keserű humor, mely a Feleségverseny világát jellemzi.

A regény azonban véleményem szerint több elemében is megbicsaklik, ami sajnos összességében azt eredményezi, hogy minden erőssége ellenére a mű hiányérzetet kelt, hatása nem átütő. Az egyik ilyen tényező a figurák nagyon direkt elidegenítéséből adódik: a Feleségverseny szándékosan groteszk szereplői (akiknek jórészt már a neve is viccesen torz és keresett: Pathó Kárpát, Fartin Gogó, Gréta Margó, Dr. Homongya Tógyer, Zsabó Bébi stb.) konkrétan nem, de attitűdjükben sokszor igencsak emlékeztetnek mai közéleti és médiafigurákra, miközben folyton végletekig feszített helyzetekbe, abszurd szituációkba keverednek. Ám e távolítás gyakran absztrakt bohócjátékká teszi a szöveget, miközben sokszor éppen ellenkezőleg, erősen mindennapi kíván lenni: e két tendencia pedig legtöbbször kioltja egymást, ahogy a vicces nevű és viselkedésű szereplők ellentételezik sorsuknak és a regény világának alapvető tragikumát.

A másik probléma, amely gyengíti a hatást, a szöveg szerkezetében van, pontosabban azokban a szerkezeti egyenetlenségekben, amelyek sajnos erőteljesen jellemzik a regényt. Egyfelől Spiró ezúttal nem volt képes arra, amit drámáiban – a Csirkefejtől a legutóbbi Koccanásig – oly sokszor és oly bravúrosan működtetett: hogy sűrített helyzeten keresztül bontakoztassa ki a társadalmi tablót. (Ahogyan például a Koccanásban a baleset utáni dugó elszenvedőinek heterogén társadalmi világa a Vállalkozó lángossütödéjének létesítésén keresztül a mai Magyarország mikroképévé válik.) A Feleségversenyben ezt nem sikerült elérni, a regény inkább szétfolyó, hol érdekes és mély, hol pedig kifejezetten fárasztó és unalmas epizódokra esik szét. Maga a feleségverseny lehetett volna az a jelenet, amelyben ez a tabló vagy koncentrált szituáció megteremtődhetett volna, ám mire a történet egyáltalán eljut idáig, már csupán egy hosszúra nyújtott epizód lesz a Vulnera-család életében, a „nagy" történelem leírásában pedig a társadalmi szatíra-epizódok újabb darabja (mely konkrétan médiaszatíraként és -paródiaként, kissé talán Spiró 90-es évekbeli tévékritikáinak2 továbbírásaként funkcionál). Maga a mű egyébként – ahogy a szerző egy interjújában elmondta – eredetileg drámának íródott, a szerző később írta át családregénnyé.3 Tudjuk a leckét, a regény sokkal inkább a teljesség formája, ám a mű itt éppen ebbe a teljességigénybe fullad bele, olyan széles történeti-társadalmi szatírává akar válni, ami e keretek között már nem működik.

Másfelől, az egyéni életúton és az egyén szemén keresztül a személyes életútba szőtt „nagy" történelem ábrázolása is olyan lehetőség, melyet éppen Spiró zseniálisan épített fel a Fogságban, itt azonban ez sem valósul meg. Minderre a családregény-forma is alkalmas lehetett volna, ám amíg a Fogság hőse, Uri Jeruzsálemtől Alexandrián át Rómáig végig csetlik-botlik a korabeli ókori világon, addig a Vulnera család még annyira se válik sem fő-, sem pedig mellékszereplőjévé saját történetüknek, mint Uri a világtörténelemnek, noha – ahogy már több kritikus is felfigyelt rá – a csúnya és vaksi Rea értelmezhető Uri egyfajta paródiájaként is.4 Az persze nem lenne önmagában feltétlenül probléma, hogy Rea nem úgy mozog a történelemben, ahogy Uri, ám a Feleségverseny sem a családtörténet-narratívát, sem pedig a személyes vs. „nagy" kettősségét nem képes működtetni, éppen amiatt, hogy szereplőinek céltalansága reprezentálhatja bár a történelem céltalanságát, mégis az említett epizodikusságba torkollik. Mindez talán ismét a korábban analógiaként említett Rozsdatemetőhöz hasonlít, ám itt műfaji okokból a szerző kénytelen a „nagy" eseményeket is ismertetni (hiszen a regényt a narrátor, mint említettem, alapvetően az „emigráns fiataloknak" szánja), s ezek (legalábbis számomra) általában sokkal érdekesebbek, mint a család körüli jelenetek, melyek a regény túlnyomó részét alkotják.

Így a regény tulajdonképpen sok kis epizódra esik szét, politikai helyzetrajzra, hatásos és kevésbé működő jelenetekre a Vulnera-család életéből (akik általában seftelnek, pénzért tüntetéseken vesznek részt, ügyeskedve próbálják átvészelni az eseményeket), alkalmanként pedig olyan epizódokra, melyek inkább betétnovellákként funkcionálnak. Talán a legemlékezetesebb ezekből a korabeli amerikai nagykövet története, aki Magyarországra jövetele után álruhában elvegyült az egyik vásárcsarnok figurái közt, hallgatta őket, anélkül, hogy egy szót is értene magyarul (mivel korábban, konzuli munkájára készülve tévedésből csehül tanult meg), s történeteiket egy könyvben megírva költészetet szőtt a mindennapi emberek mindennapi (és valószínűleg a könyv többi szereplőihez hasonlóan kicsinyes) élete köré. E különös, önmagában remek, lírai jelenet kissé kilóg a regényből, még akkor is, ha elfogadhatónak tartom Vári György értelmezését, aki a világot nem értő és ezért átpoétizáló szereplőt sajátos írói önparódiaként értelmezi.5 Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a nagykövet szándékosan nem akarja megérteni az ábrázolt figuráit, ő maga választja ezt a hazug költői szerepet. A jelenet aztán a „szokásos" abszurdba megy át: a konzul véletlenül leleplez egy a nagykövetség elleni támadást, ám kiderül, hogy a támadók valójában az amerikai kormány emberei, s ezután a konzult az USA kitünteti és nyugdíjazza. Az ilyen epizódok önmagukban nagyon jól működnek, az amerikai nagykövet abszurd líraisága remek novella lehetne, a regényen belül viszont számomra túl kevés. Nem más, mint odavetett ötlet-lehetőség, ami kidolgozatlan marad, s a könyv legfőbb problémáját épp e széttöredezettségben látom, abban, hogy a szereplők kis történetei nem képesek egységet alkotni, és egy idő után érdektelenné is válik a szereplők és történetek kavalkádja.

A regény tehát felvillantja a „jövő Magyarországát", és e keserű vízió minden hibája ellenére olyan mű, ami nagyon sokat elárul rólunk és világunkról. Nem hiszem, hogy Spiró legjobb művei közt fog bevonulni az irodalomtörténetbe. Aki azonban arról akar olvasni most vagy holnap, hogy milyen is ez az ország a 21. század elején, annak fontos könyv lehet. Nem véletlen, hogy bizonyos korokban milyen szatírák születnek. Spiró műve olyan szatíra, amely a körülöttünk lévő abszurdot szatirizálja, s viszi tovább a végletekig, a végső abszurditásba.