Miközben az utóbbi évek egyik legjobban megszerkesztett, gondolatilag legalaposabban átrostált verseskötetét tartja kezében az olvasó, mégis nagyon óvatosan és kisebb idegenkedéssel közelít ehhez a versvilághoz. Visszafogottsága és bizalmatlansága két, a költőre nagyon is jellemző és hangsúlyosan jelenlévő poétikai attitűd miatt erősödik néha már elviselhetetlenné. Nem tudni pontosan, hogy a túlérlelés vagy az igényesség emésztette-e fel a versek itt-ott még most is jelenlévő természetességét, poétikai frissességét, tény, hogy ez a költői hang, amely végigvonul a versesköteten, kissé modoros és visszafogottsága ellenére is mézgásan fájdalommal teli. A kötet férfias jeremiádáit pedig felerősíti, hogy rendkívül magas színvonalához képest sok a közhelyesnek mondható költői kép. Miután azonban ízlés dolga, hogy ki mit talál közhelyesnek, gyengébb megoldásnak, ezért címmegjelölések nélkül csupán az egyéni érzékenység jelzésére felsorolnék belőlük egy csokorral: „ragyogni készül egy szívroham. / De mi következik még a szeretet után?"(9.), „ünnepi teríték vár rád / a boncasztalon" (13.), „Nyelvem hegyén / száraz kavicsok forognak." (19.), „ragacsos fölöttünk a tavaszi ég"( 18.), „hideg szavak kopognak / egy betonkeverőben"(20.), „egy kalapács például, / megfogod, / és nincsen benne isten."(21.), „Pedig unom már látni magunkat / a nemi szervek pincehidegében." A példákat hosszan sorolhatnám, hiszen alig akad olyan vers a kötetben, amiben legalább egy hasonlóan elhasznált vagy teátrális kép ne fordulna elő. Ugyanakkor az egész kötet mégis valamiképpen egy másik, emelkedett dimenzióban játszódik, ezért méltatlan és igazságtalan volna, ha nem vetnénk rá elmélyült és értékeit feltáró elemző tekintetet.

A versekben homályosan és zaklatottan hétköznapi történetek vannak elmesélve. Legalábbis a kötet majd minden darabjában van egy-egy alig egyértelműsíthető szituáció, élettöredék-darabka, monológcsíra, és itt-ott fellelhető egy párkapcsolat vélhető romjainak tükörcserépszerű mozaikja, ezen narratívák mögött pedig nem egyszer húzódik meg valamiféle filozófiai jellegű kérdésfeltevés, avagy magyarázatkeresés. Minden történet azonban egy párhuzamos történetet is magában rejt. Ahogy az egyik szobából áthallással és átgondolással követhetünk egy tőlünk alapvetően idegen és ismeretlen indíttatású eseménysort, amely egy másik szobában zajlik, úgy Krusovszky majd minden versében találunk olyan hívószavakat, amelyek erre a másik térhez tartozó történésre vonatkoznak. Hol elmosódottak és többértelműek ezek a jelek, hol pedig teljességgel kitöltik a költeményt, és az a benyomásunk, hogy valójában már nem is itt, hanem ebben az idegenségben zajlik a versek hiteles cselekménye. Szembetűnő az egyes darabok zeneiségének tompítottsága, szándékolt csendessége, sőt monotóniája. Folytonos duruzsolás csak, és épp ebben a visszafogott képi- és hangzásvilágban minden egyéb nesz, határozottabb mozdulat, gondolat sokszorosan felértékelődött jelentéssel bír. Csak néha töri át, zúzza szét a vers forma- és gondolatvilágát egy-egy testesebb kép, ami aztán a kötet távoli darabjainak motívumaival rokon. Szijj Ferenc Kenyércédulák című kötete működik hasonló poétikával. Ott a szürrealisztikus, néhol apokaliptikus váratlanságok, sokszor a ki nem érlelt, de vulkanikus kitöréssel szövegbe bomló erőszaktétel nyersesége akadályozza a versek olvasóját abban, hogy képes legyen pontosabban követni a versek intellektuális vonalvezetését. Némiképpen rokon logika dolgozik Krusovszky verseiben is, ám többszörösen átgondolt, harmonikusabb és lírailag csiszoltabb megoldásokkal.

A versek epikus anyaga éppen a folytonos áthallások, a máshol-történések szüntelensége miatt nehezen kibogozható. Krusovszky előszeretettel imitálja a tárgyias költészet leíró, elbeszélő részletgazdag világát. Beindul egy folyamat, szerelmi civódásokkal, nagyvárosi, értelmiségi színpadi kellékekkel vagy a modellszerű természet helyszíneivel, ám a másik odarejtett történet mindig erősebb, lényegében megszünteti és átírja a szituáció hétköznapi szintjeit. Ha nem a versek sorrendjében, hanem a kibontakozás logikája mentén követjük nyomon a kötetben felbukkanó eseményeket, akkor a Tandori-idézetre – „Kiáll belőlük egy láb, egy testrész" (Mintha beszélgetnénk ) – esik a legerőteljesebb hangsúly. Az egyébként is fokozottan személytelen költészet ebben a versben a másság, az idegenség, a nem-én érzésének túlhangsúlyozásával csíraállapotában mutatja, hogy egy másik világ logikája hogyan töri át a vers képlékeny gondolati falait. Ez a motívum aztán sokszor, talán túl sokszor ismétlődik, és egyre inkább uralkodó gondolati eleme lesz az egész kötetnek: „mi a közös bennem és ebben / a puszta falból kimeredő rozsdás csőben? (Mintha beszélgetnénk); „az a másik vagyok, / aki részegen próbál / hazatalálni, és útközben / egy vasrudat cipel." (Inkább az a másik); „Milyen sok dolgot lehetne / ezzel a vasrúddal csinálni."( A hajnal szabályai)

De ki is az a férfi, aki bizonyára belőlünk lépett ki, hiszen jelen voltunk, amikor elhagyta a gazdatestet („Kiáll belőlem egy tárgy"; Egy sötét szobában minden pontosabb), vagy csak mi képzeljük bele a világba, és folytonos fenyegetettségérzést kelt bennünk? Nemcsak azzal, hogy vasrúd van a kezében, hanem leginkább azzal, hogy teljesen személytelen és gondolatilag amorf, ráadásul, valamiként hozzánk tartozik, bennünk szerveződött látható lénnyé. „Elromlani milyen?" – kérdezhetnénk a kötet címadó mondatával, különösen, ha ez a romlás odakünt már tárgyiasult, költőileg látható formát öltött. Ám ennek a költőre nézve is vannak már előzményei-következményei: „de nem tehetek róla, van ez a rosszabb / kezem, aki folyton bántani akar." ( A reggel elveszi); „hogy biztosan / megvágtad az arcát valakinek, / aki nem volt a testvéred már akkor." (Nem ajtó volt)

A kötetet átszelő sűrű utalásrendszer végül is elég meglepő, sőt brutális módon Káinként ölt személyiséget. És innentől fogva érthetőbb és átláthatóbb az egész verseskötet belső szerkezete, titokzatos cselekménye is. A bevezető vers figuráját sem érezzük már annyira a világból kivetettnek, aki idegen ajtón kopogtat, mégsem az ismeretlennel áll szemben, hallgatása („a hallgatásommal győzök") sem transzcendentális kísérlet, hanem a gyilkos szándék mindenütt ott lappangó fenyegetése. A Tört fehér versei pedig mintha már a történés után folytatódó szituációt írnák körbe: „Én itt olasz vagyok, te pedig / egy hideg énekesmadár." Ezen a szinten csodálatos képeket talál Krusovszky, hogy ezt a bonyolult kettősséget nagyon pontosan, jéghegyű tollal körberajzolja. Valamiféle egyetemessé növelt tétovaság és mozgásirány-tévesztés, veszteglő sehova-jutás teszi teljessé a jelenetek hétköznapiságát. Ha két térről beszélünk, akkor mindenképpen rá kell mutatnunk arra a hasonlóságra, amit Joyce az Ulyssesben (Maeterlincket idézve) emígyen fejezett ki: „Ha Szókratész ma elhagyja házát. Ha Júdás távozik ma éjszaka. Miért? A térben les rám, aminek az időben be kell következnie, elkerülhetetlenül." (Európa, 1974. 268. Ford. Szentkuthy Miklós) Mindezt azonban, úgy érezzük, a költő kissé túlírja. Ide kapcsolódnak a többször visszatérő bonctermi jelenetek is, vagy az a semmitmondó kép: „ A reggel, mint a gégemetszés, / elveszi a hangokat." (A reggel elveszi) Így egyre érthetőbb, hogy néhány versében Pilinszkyt idéző képeket is találunk, mintha a Szálkák vagy a Végkifejlet pillanatfelvételei folytatódnának, ismétlődnének: „Miért nem nézel rám? / Sötét folyosó, félmosoly, láthatatlan / túlpart."(Szabálytalan részek); „Délutáni fény, az üres szobában / egyetlen szálon függő poros villanykörte." (Nappali tárgyak) Szinte úgy is fogalmazhatnánk, hogy Krusovszky más olvasatát adja Pilinszky lírájának. A vesztőhely, a hóhérok világának megjelenítése pedig talán a kötet legszebb (és legpilinszkysebb) képét provokálja: „Egy hentespult a legelőről / vajon mit tudna mondani még?"(Elromlani milyen)

Krusovszky ugyanakkor állandóan túl is lép ezen a megmerevedett képi világon, jó érzékkel és szellemes poétikával a posztmodern eszköztárát is felhasználja a félelem érzetének hitelesítésére. „Vagy kihajolni legalább, / két sor közt egy / erkélyen" (Kihajolni legalább); „Ha nem félnék a következő sortól, / innen már nem is mennék tovább." (Erdősáv) Mindez megengedi az olvasónak, hogy széttagolja és többféle értelmezéssel szemlélje a félelmet, ne csak mint a versből áradó irracionálisat, hanem mint egy útszakaszt, amelynek bejárása megszakítható, miközben persze tudja, hogy az érzés mint intenzitás materiálisan nem darabolható. Az utóbbi versben aztán, közvetlenül az idézett sorok után Ábel is megjelenik: „A szemközti padon ül és / nem csinál semmit, meg / sem mozdul, csukva a / szeme, de a kinyúlt bőr / és a vastag zsír alatt még / megismerem a fiatal férfi testét. / Hogyan szólítsalak meg? / Lelkiismeretfurdalás-apa" (Meg kell itt jegyeznem – bár megint csak feltételesen nevezném objektív értékítéletnek –, hogy a vers utolsó két sora: „El fogom használni az arcod, / mint egy szappant" – kellemetlenül konkrét és direkt, a vers súlyos anyagához képest ezt is a könnyebb megoldások közé sorolnám.)

A kritikusnak az a rossz érzése támad, hogy elemzésével, a sejtelmesen beépített utalásrendszerek talán túlzásba vitt aprólékos analízisével magát fosztotta meg a versek esztétikai élményének közvetlenségétől. Hiszen ez a fajta erőszakolt egyértelműsítés, jelentésadás, a másik szoba történéseinek bibliai beazonosítása, mintha a kötet sokféleképpen értelmezhető, gazdag anyagának leegyszerűsítése lenne. Így örömmel veszi tudomásul, hogy a ragyogó intellektuális képi világgal megáldott könyvtervező, Hrapka Tibor egészen más értelmezési síkot kínált, amikor a borítót elkészítette. Az olvasó, alaposabban megszemlélve a festményszerű lobogást, egy víz alá bukó férfitest buborék-lángnyelvére ismer. A víz mint elem, mint a természet része, mint éltető közeg és mint az emberhalál, a pusztulás egyik lehetséges módja, szintén egy idézet révén kerül be a kötetbe, legalábbis a Szijj Ferenc-szöveg teszi középpontivá: „Az erdő szélén az egykori dögkút, de bizonyos értelemben áldott legyen minden kút a földben." (Részlet [2])

Óhatatlanul a fél világirodalmat versében feldolgozó Eliot Átokföldje (IV A vízbefúlás) című műve juthat az eszünkbe (vagy a szintén megidézett Ophélia halála a Hamletből, Ariel dala a Viharból). Itt azonban sokkal többrétegűbb és nehezebben azonosítható képi jelrendszerről van szó, mint a bibliai parafrázis esetében. A Talán kiderül valami című prózavers szinte az emberi-művészi beavatás nem veszélytelen rítusát idézi meg, „amikor egy gazdátlan csónakot talált a parton. Kievezett vele a folyó közepére, a sodrás irányába fordult, és beugrott a vízbe." A kötetben néhol felbukkanó vízihullák csak fokozzák a jelenet drámaiságát. A cselekedet misztériumszerűen önmagába záródik, ugyanakkor párversében, a néhány oldallal előrébb található, talán a kötet legmegrendítőbb, de nagyon mértéktartó, szinte száraz leírásában, az Élni akarban ugyanez az aktus ismétlődik, csak ott egy harcsát tesznek a poshadt vízbe, ami még este is „a hordó oldalát súrolva köröz." Ahogy a bűneinktől félünk, mert annak eleven (ha már nem is élő) nyoma fellelhető a hordó vizében, úgy bátor vagy felelőtlen tetteink is „kiállnak" belőlünk, akár csak egy tárgy, amely később eszközzé is lehet a bennünk érlelődő rosszban.

Kisebb bizonytalanságai ellenére, legnagyobb érdeme a kötetnek, hogy félszeg, alig kibontott szituációi is egyre erősebben magukba zárják az olvasót, ott tartják valami beazonosítható ráismerés reményében, és amikor már szabadulni szeretne, újabb intellektuális kaland részese lesz, és ha továbblép, és ha fényt lát is, a költővel együtt úgy érzi: „de nem lehetett több, ebben biztos vagyok, egyszerűen nem lehetett kijárat." (Nem ajtó volt) Mintha ez a sokszoros záródás lehetne a kötet talányos nyitja.