Amelyben a történet végre kezdetét veszi

Egy verőfényes szerda reggel

(Vagy péntek volt? Már nem tudom)

Hősünk a többi kisgyerekkel

Focizgatott az udvaron.

Egyszer csak elgurult a laszta,

S hősünk utána lett szalasztva:

„Van egy ugrásod, Muhikám",

S ő szökkent, mint egy mohikán,

A labdát üldözőbe vette,

Szökellt utána és szaladt,

Csúszdákon, mászókák alatt,

Mérleghintákon át követte,

És az gurult csak üldözött

Vadként a játékok között.

Ó, volt ott annyiféle játék

Az óvodának udvarán

(Mert hősünk óvodába járt még,

Nem említettem ezt talán),

Homokozó, körhinta, frizbi,

Roller, mókuskerék, tricikli,

Volt kis faház és kis faló

(Mi hintázásra is való),

És volt sok élénk, kicsi gyermek,

Kik az óvó nénik fejét

Megfájdították, mert elég

Nagy lármát csapva csiviteltek,

Hirdették: „Áruló a fagylalt!",

És ettől könnyen kapni agybajt.

A labda (mert hogy igazából

Mégiscsak arról volna szó –

Szólj rám, ha eltérnék a tárgytól,

Te sok kis nyájas olvasó),

Szóval – legyünk már túl a lasztán –

Az csak gurult, gurult, és aztán

Megunt gurulni, és megállt.

Kifújta Andrisunk magát,

Mert elfogyott szusz és lehellet

(Régen futott ilyen sokat),

Aztán fölnézett, és nocsak,

Egy kislány állt a labda mellett,

Ki, megvallva az igazat,

Csupa kosz volt, csupa maszat.

És attól fogva szinte mindent

Együtt játszott a két barát,

Együtt volt sülve-főve, kint-bent,

Felejtett gondot és parát,

Együtt volt jóban, néha rosszban,

Együtt is hempergett a koszban,

Együtt játszott papás-mamást

Meg azt a mindenféle mást,

Amit a lányok – macskabölcsőt,

Gumázást, ugróiskolát,

S még sorolhatnám is tovább,

Játszottak bújócskát, fogót, sőt

Focit meg indiánosat,

És beszélgettek is sokat.

Meséltek egymásnak meséket,

Johanna – lányhősünk nekünk,

Kit hősünk Jankának becézett

(Eztán mi is csak így tegyünk) –

Sok más hely mellett főleg egyről

Mesélt sokat, egy messzi hegyről,

Minek Maszat-hegy a neve,

Ahol nincs szappan, se kefe,

Hol egy kislánynak dísz a piszka,

„Nahát!", mondják, „De sok csinos

Maszat van rajtad és piszok!",

És kicsúfolják, aki tiszta.

Volt hosszú mese, volt rövid,

A legkurtábbat közlöm itt.

De vége lett az óvodának,

A sok játéknak vége lett,

Kik nemrég bölcsődébe jártak,

Most máris, lám, hatévesek.

Elfutsz, aranykor, gyermek-élet!

– Sajnos más mondta ezt a szépet,

Én már csupán idézhetem,

Egy orosz kollégám nekem,

Bizonyos Puskin Sándor írta,

Ki egyszer egy egész regényt

Megírt versben (ez ad reményt,

Hogy 400 strófán át kibírta),

Majd olvassátok el (ne most),

Szép történet, de bánatos.

A mi mesénkbe is a bánat

Most épp besompolyogni kezd,

Hisz vége lett az óvodának

(Ahogy már megbeszéltük ezt),

A sors kegyetlen ujja intett:

El kellett válni hőseinknek.

Kezdődik majd az iskola,

S egymást nem látják tán soha.

Elváltak, mint levél az ágtól

(De már ezt is megírta más),

Szomorú volt a búcsuzás,

„Na szia", vált hősünk a lánytól,

„Na szia", mondta Janka is,

S pityeregtek, mint két ovis.

És eltelt három hosszu nyár is,

És eltelt három hosszu tél,

Andris Jankát felejti máris,

Nem bánja, mit csinál, hol él,

De egy nap a postás kopogtat,

És egy lapot hoz Andrisomnak

(Meg volt címezve jól a lap:

Andrisnak, Törpe utca 6),

És ez állt rajta: „Kedves Andris!

Gondolok ám Terád sokat.

Puszil, Janka. Utóirat:

Ha kedved tartja, látogass is

Meg engem, címem: Pacarét,

Maszat-hegy, Szeplő utca 7."

Amelyben Janka elindul iskolába

De hagyjuk Andrist nézelődni,

Fürkészni mind a gizt, a gazt,

Mi útján kunkorodva nőtt ki,

Mert nem venném szivemre azt,

Ha nem bámulna jobbra-balra

Oly sűrűn, mint a kedve tartja,

És semmiképp se tűrhetem,

Hogy úgy érezze, sürgetem.

Szegény miattam még rohanna,

Hogy meg se áll, hogy le se ül –

Nem, hadd bóklásszon egyedül,

S mi lássuk, mit csinál Johanna,

S hol él? s ki ő? (de sok talány!)

Hősnőnk, e piszkos kisleány.

Mellesleg szólva, sürgetésben

Nekem volt részem épp elég.

De szörnyű volt! Belőle mégsem

Mondom, hogy semmit nem nyerék.

A költő, szó se róla, dőre,

Ha verset ír határidőre,

Viszont ha nincs határidő,

Mi mindent hagyna félbe ő!

Bóklászni jobb az úton inkább,

De végigmenni oly nehéz,

S tán mindig új utakra térsz,

Ha néha farba nem rug egy láb,

S ha tör rajtad a hiszti ki,

Nem szól egy hang, hogy: iszkiri!

Ó, Janka nem közénk való volt,

Elütött tőlünk nagyon ám.

Koszossága sem holmi hóbort,

Hol ő lakott, ez hagyomány.

Hogy hol lakott, tudjuk mi már azt,

Megírta hősünknek a választ,

Aki figyelt, rávágta rég:

Maszat-hegy, Szeplő utca 7.

Ott lakott hősnőnk kiskorába,

És most is ottan éldegél,

Midőn mesénk hozzá elér,

Elindul éppen iskolába –

Falfirkák és szagosmügék

Szegődnek lopva most mögé.

Mert hát a Maszat-hegyen innen

(Hol te laksz, olvasóm, meg én)

Nem is sejtjük mi, hogy mi minden

Van ott a hegy túlsó felén.

Ott van porhintés, szurka-piszka,

Ott szebb a szutykos, mint a tiszta,

Nappalnál szebb a szürkület.

Ott nem mos senki sem fület,

Böfögni illik, és a járda

Pocsolyával van ott tele,

Az ember vígan lép bele,

Hogy otthon aztán összejárja

Sáros cipőben a lakást.

Arrafelé ez így szokás.

Amit Makula bácsi mondott,

Hősnőnk azt hitte is, nem is.

Tudod, kis olvasóm, a gond ott

Kezdődött, azért tűnt hamis

Színben föl kissé őelőtte

Mindez, mert azt sehogy se hitte,

Hogy semmiképp se rokona

– Se húg, se lány, se unoka –

A vén pákásznak. Belül egy hang

Azt hajtogatta konokon:

Makula bácsi rokonom.

S kinyílt a kétely, mint a pitypang

Hősnőnk szívében… tudta, de

Magának sem vallotta be.

Elindult iskolába mármost

Jankánk, ezt tudjuk biztosan,

A Maszat-hegyi Általános

Iskolába járt – piszkosan,

Mosatlan cimpa, szurtos orrtő,

Léptétől cuppogott a fertő,

Ahogy ment iskolába épp –

De tudjuk, óvodába még

Ide járt hozzánk, Budapestre.

A szomszéd úr tanácsa volt:

„Lásson való kötényt, lavórt,

Ne csak könyvekbe belefestve!

Hadd legyen vállaltan trehány,

Tanult, világlátott leány."

Makula bácsi elfogadta

A szomszéd bácsi érveit,

És Jankát végül beiratta,

A terepet fölmérve itt,

Egy kis, budai óvodába.

Szerencse, hogy volt pont a házba

Egy nagy, rejtelmes, régi spájz

(Ilyet manapság nem találsz),

Amin át Janka furcsa módon

Rögvest az óvodához ért –

Mit Budán járt ki mindezért,

De utálta, ha nem csalódom,

Csúfolták rútul és bután,

Andrist szerette ott csupán.

Leírjam-e, szétnézve sandán,

A régimódi spájzot én,

Amin keresztül ifju Jankám

A hegy túloldalára mén,

Sitty-sutty, azonnal odaérve

(Mert ez valami csodaféle)?

Sok minden enyhén bűzlik ott.

Volt zabpehely meg műzli ott,

Volt szilvalekvár, kockasajt – ó,

Volt tálka vaj meg kanna tej,

És arra is volt benne hely,

Hogy elférjen egy rejtekajtó

Két titkos krumplinudli közt.

Nem is említve még a koszt.

Elindult iskolába Janka,

De nem ért oda sohasem,

Mert hirtelen egy furcsa hangra

Figyelt föl… reccsent odafenn

Valami… egy búsképü, roppant

Piros vödör fejére pottyant…

És míg azzal vetélkedett,

Hideg, szappanszagú kezek

Ragadták meg hősnőnket orvul –

Siess mesémnek hőse, te,

Jöjj, Andris! Janka helyzete

Félő, hogy még rosszabbra fordul,

És végzetes lesz már a baj,

Ha meg nem érkezel hamar…