Urban rájött, hogy gyűlöli az életét. Hazafelé tartott a műszakból a cséeszádé egyik buszjáratán, zötykölődve a műbőr üléseken a belváros felé, bár nem merte volna igazából városnak nevezni azt a néhány èinžiaktömbből álló épületcsoportot, melynek főterén egyetlen templom emlékeztetett csak valamiféle emberi településre. Mióta elköltözött Jasná Horkáról, minden egyre rosszabb lett, egyre többet ivott, a bolond Iveta hamar feladta a városi életet és visszamenekült Jasná Horkára.

Urban nem volt soha igazi Jasná Horka-i. Hogy pontosan mi tett valakit Jasná Horka-ivá, azt senki nem tudta, de a Jasná Horka-iak mindig tisztában voltak vele, ki tartozik közéjük és ki nem. Ujo Fero például elég messze lakott a falutól, nem is nagyon járt le a hegyről. Jobban belegondolva közelebb lakott Èernizemhez, a szomszédos faluhoz, mégis nyilvánvaló volt, hogy Ujo Fero ízig-vérig Jasná Horka-i. Megfogalmazni kevesen tudták volna, de minden Jasná Horka-i tudta, hogy például a szigorú özvegy Štrofeková vagy a vénségére teljesen tönkrement Babka miért tartozik közéjük. Ugyanígy Tomáš néni és Tomáš bácsi is egyértelműen Jasná Horka-iak voltak, pedig ők is a helységnévtáblán kívül laktak a falusiak által került Žabia hora kísérteties romházában. Ráadásul Tomáš néniék alig pár éve érkeztek Jasná Horkára, nem is voltak tősgyökeres lakosok. Mégis mindenki Jasná Horka-inak tekintette őket. A szenilisebb öregek közül sokan azt hitték, eleve ott laktak, de a többiek sem emlékeztek már pontosan, hogy mikor érkezett a furcsa cigánypárocska a faluba. Páran úgy próbáltak meg emlékezni, hogy nagyjából abban az időben kezdett Ujo Fero tönkremenni a piálástól, és indult meg végleg a lejtőn. Addig olyan jó erőben volt, hogy a legfiatalabbakban is vigyázban állt a szar, így mondogatták, ha felemelte a hangját, pedig talán kicsit idősebb volt Babkánál is. Babka meg már legalább hat éve azt sem tudta, hol van, reggel kirakták az unokák a tótkékre festett fakapu elé, este meg bevették, mint egy cserepes virágot. Tomáš néniék tehát pillanatok alatt beilleszkedtek, a Jasná Horka-iak kérdés nélkül befogadták őket, pedig a legkevésbé sem voltak vendégszerető népek. Két út futott be Jasná Horkára, de nem volt rajtuk nagy a forgalom, mert Jasná Horkát kerülték a környező falvak lakosai. Minden Jasná Horka-i stiches, mint egy hordó napon felejtett nova, a Jasná Horka-iak kedvenc bora – így mondogatták. Az öreg özvegy Sklenárová háza mellett futott be egy útszakasz a város felől, de senki nem tudott rá visszaemlékezni, hogy valaha is használták-e azt az utat kifelé, mert a helyiek nem nagyon mentek ki rajta, akik meg egyszer beérkeztek, azok nagyon gyorsan elhagyták a falut a másik úton, és visszafelé igyekeztek más utat választani. Így aztán a falu fő és egyetlen utcájába torkolló útszakasz amolyan kényszerű egyirányú utca lett, nem mintha lett volna az útjelző tábláknak jelentősége a környéken.

A vacak utakon rázkódott a busz, rázkódott Urban ölében a műbőr táska, benne pauszpapírokon épületrajzok és a hozzátartozó villanyvezetékek kusza vonalai. Urban bele sem mert gondolni miféle házak ezek. Fájdalmasan szögletes épületeket húztak fel az elmúlt években, lapostetővel, kockaablakokkal. Mindegyikre ugyanolyan ajtó és kilincs került, szigorúan dísztelen, szögletes fajta. A cséeszádé buszai is különlegesen hangulatromboló járművek voltak. Szögletes formájuk, dísztelenségük és kopottas, kékesfehér színeik már korán reggel görcsbe állították Urban gyomrát, ahogy szisszenve felnyíltak az ajtószárnyak a buszsofőr mellett, ahogy kerregve, nyögve váltottak egyesből kettesbe, minden egyes áldott reggel pontosan ugyanúgy. Modern buszoknak számítottak mégis, ezekkel cserélték le az addig használatos Ikarus buszokat, mert baráti blokk ide, baráti blokk oda, azért mégse kelljen használni a szomszédok gyártmányait.

Számolgatta a pénzét Urban, tíz korona volt éppen nála, sörre, felesre elég lesz még az útba eső talponállóban, mielőtt hazamenne a buszállomásról, ha meg nem, akkor majd Ondrej fizet, mert úgyis tartozik neki pár meghívással. Tíz korona, pontosan ennyit szokott otthon is hagyni bevásárlásra, amíg Ivetáék vissza nem mentek Jasná Horkára. Ennyi egy liter zacskós tejre, egy kiló kenyérre, egy vajra, meg valami édességre elég, a tej egy kilencven, a fél kilós vaj négy korona, a kenyér kilója három. A lakbér már ki lett fizetve erre a hónapra, a družstevní byt végül is olcsó, háromszáz korona a bérleti díj, nagy baj már nem lehet. Zakója bal zsebéből előkotort egy spartás dobozt, kipöckölt belőle egy szálat és rágyújtott a száraz, büdös dohányra. A sofőr nem szólt, a földön amúgy is szanaszét elnyomott csikkek hevertek, a műbőr ülések hátoldalán égésnyomok mindenütt. Urban remekül elvolt esténként, itta a csapolt sört egy ötvenért, hozzá erős borovièkát, kettőhúszért fél decit, ivott amíg volt nála pénz, hogy jól aludjon, hogy tompán fekhessen majd le, ne is gondoljon a holnapi napra reggelig.

Másra úgy sem kellett figyelnie, csak hogy elteljen a következő nap is, hogy leteljen megint egy hét, egy hónap, egy év, peregjenek csak szépen a napok, és legyen esténként tíz-húsz korona borovièkára, meg csapolt világosra, aztán majd csak lesz valami. A kiskocsma még pont útba esett a Holubièia felé, ahol a kiutalt földszinti lakás volt a panelcsoport egyik tömbjében, ötvenkét négyzetméter egy kicsinyke nappalival, ahova éppen csak be lehetett tuszkolni a kopott barna színű kanapét, meg a fekete-fehér tévét. Az előszobában évek óta ott volt a falon az az idióta tájkép-tapéta a fákkal, meg a lemenő nappal, amit még az előző lakó hagyott ott, le kellene már azt is venni egyszer, mert csak arra jó, hogy idegesítse az embert. Minek ezt takarni, tagadni, az ember mégiscsak a világ egyik elveszett zugának félreeső, poros kisvárosában rohad ötven négyzetméteren két gyerekkel, feleséggel, ezen a tájkép az előszobában nem változtat, ismételgette magában sokszor Urban.

– Hazamegyek, és a két kezemmel tépem le azt a kurva tájképet – gondolta, és magába döntött még egy feles borovièkát, elnézett Ondrej válla felett, aki vadul magyarázott neki valamit, valami egészen érdektelen dologról, de Urban nem is figyelt rá, ahogy általában nem figyelt semmire. Ha kellett, kedves volt, ha kellett, figyelt, ha kellett megtette, amire kérték. Rendre betartott minden szabályt, elfogadott minden véleményt, megértett mindenkit.

– Érted, hát nem beszarás! – üvöltött Ondrej túlharsogva a fekete-fehér tévé zaját, amiben valami istenverte slágerénekes dalolt a háttérben.

– Szörnyű – válaszolt Urban megértően, és próbált legalább kulcsszavakat visszakeresni abból, amit Ondrej mondott, hátha kiderül, miről beszélgetnek. Ondrej meg csak beszélt és beszélt, mint minden este az elmúlt években. Amikor az ócska ivó éjfélkor bezárt, Urbanban már tombolt a düh, görcsölt a gyomra a haragtól, minden erejét össze kellett szedni, hogy fel ne rúgja a fatáblát a bejárat előtt, amire kiírták, hogy pivo egyötven, strik egytíz, pálenka kettőhúsz.

Elindult a Holubièia felé a néptelen utcákon a kocka épületek között, amelyeket kapkodva húztak fel és hatalmas csinnadrattával adtak át az elmúlt években. Büszke tekintetű, boldog családapák és családanyák költöztek be kapkodva az összkomfortos házakba, így tett Urban is, hogy az elnéptelenedő környékbeli falvakból beköltözhessen a technika és komfort csúcsteljesítményének számító panelkockákba, hogy tájképekkel tapétázza ki az előszobát és a szűk vécé ajtaját belülről, hogy idilli facsoportokat vagy ugráló őzgidákat nézzen, miközben törli a seggét. Aki tehette, trópusi tájképet rakott ki, hatalmas pálmafákkal, égszínkék tengerrel, lehulló kókuszokkal, de az ilyesmihez nemcsak szerencsésnek, hanem bátornak is kellett lenni, mert egy valamirevaló trópusi tájképet nem lehet csak úgy úton-útfélen találni, meg elvágyódni egyet jelentett a békétlenséggel. Kinek kell az, hogy a szomszéd arról csámcsogjon, hogy a kettes lakásban lakónak nem elég a hazai tájkép, hanem egyenesen a Bahamák, mindjárt a trópusok vagy a sivatag. Szóval a kevésbé merészebbek, csak egyszerű tájképeket tartottak a budi ajtajának belső részén, vagy az előszobafalon. Olyanokat, amelyekkel a középületeket is próbálták díszíteni, bár mindenki tudta, hogy felesleges. Inkább rontott a helyzeten, amikor a szürkés, omladozó házfalakra kirakták a fakó, naplementés képeket. Szögletes kilincsű, szögletes ajtókon, szögletes keretben ingerelték az arra járókat.

Urban sokat gondolt a szögletekre, hogy ki gyűlöli az ívelt vonalakat ennyire. Az építkezések egyetlen sajátossága a szögletesség volt, mértani precizitással és odafigyeléssel szűrtek ki minden egyes hajlítást, ívelő sarkot, boltíves ablakkeretet. Szöglet szöglet hátán. Talán odafent gyűlöli valaki ennyire az íveket, talán az államfő feleségét dugták meg valami kurva boltíves kapualj alatt, gondolta sokszor magában. Mondogatta is röhögve a talponállóban a többieknek, de csak vonogatták a vállukat, hogy nekik aztán mindegy, szarnak ők magasról az ívekre meg a szögletekre is, az államfőről már nem is beszélve, inkább igyanak még egy pálinkát, és Urban hajlott is rá és ivott.

Ivott, ha rossz volt a napja, és ivott, ha jó volt, ivott, ha unatkozott, vagy ha túl sok volt a tennivaló, de ha sok volt a tennivaló és nem sikerült semmi, akkor is ugyanúgy, mint amikor sok volt a tennivaló, és minden sikerült. Persze az igazság csak annyi volt, tudta jól, hogy az ívekkel csak a gond van, bajlódni, foglalkozni kell velük, szögletesre vágni egy darab présfát nem nagy kunszt, be kell csak rakni valami gép alá, ami óránként ezret letermel, egy műszakban nyolcezret, egy évben legalább kettőmillió-kilencszázhúszezret, és lehet szórni szét az ország összes középületének, jut belőle mindenhova, ugyanígy a szögletes kilincsből. A szögleteket lehetett kezelni, az ívek fölösleges luxusnak számítottak. Így aztán az emberek ücsörögtek a panelkockák lakásnégyzeteinek legkisebb kockahelységében, nézték az ajtókra ragasztott őzgidás tájképeket szögletes keretben, a tehetősebbje bedobott egy fenyőfa alakú, orrfacsaróan szintetikus szagú illatosítót is, hogy nyomja el a szagot, persze nem nyomta el, csak társult mellé, vagyis a tájkép mellé dukált a fenyőillatú szarszag is.

A Holubièia felé hosszú volt az út, émelygett Urban a rengeteg alkoholtól, a paneltömbök között meleg levegővel szálló betonszagtól, ami már beitta magát a bőrébe, ruháiba, átitatta mindenét, érezte a nap minden pillanatában, de nem zavarta. Néma volt a város mint mindig, mély, urbánus csend volt, mondogatta is sokszor Urban, hogy így csak egy város tud hallgatni, ilyen mély és halott csend nincs falun. Az ívelt hátú, rozsdásodó pléhkukák csendje volt ez, a szürke és halott házkockáké, a betoné és a sárgán pislákoló foghíjas utcalámpasoroké. Urban emiatt költözött ide pár éve, sehol nem érzett akkora biztonságot, mint a városokban. Jasná Horkán úgy érezte, túl nagy a tér, hogy lóg a semmiben. Jasná Horkán mindig volt valami zaj, ha más nem, a bogarak vagy kutyák verték szét a csendet, vagy egyszerűen csak zúgtak a fák. A fák zúgását szerette legkevésbé, szorongott tőlük, főleg, ha az anyjáék nyári konyhájából hallgatta, ahol a szén is ropogott csendesen, télen-nyáron egyaránt, a legnagyobb hőségben is, mert azon sütöttek-főztek. Urban a városba akart menni a bolond Iveta miatt is, mert Jasná Horkán mindenki előtt világos volt, hogy ki nem állhatja, a városban meg jobban el tudott rejtőzni. Ivetának folyt a nyála, ferde szögben tartotta a fejét és bandzsán nézett. Egy szélütés miatt. De a rossznyelvek azt is beszélték, hogy az apja novája miatt. A nova Jasná Horka közkincse volt, pedig mindenki tudta, hogy a nova bora mérgező, sőt mondogatták, hogy a férfiak nemzőnedveit is mérgezi. Valamit valamiért – mondogatta Iveta apja, bár nem hitt a mendemondákban, és le nem cserélte volna másra a novát, ami kétszer annyit termett, mint a többi szőlő. Urban nem bírta már elviselni a bolond Ivetát és a családját, pedig igyekezett a maga módján. Ezért aztán beköltözött a városba a panelekbe, hogy megszabaduljon Jasná Horkától. Iveta még az elején élvezte is, hogy van mindig forró víz, csak a csapot kell kinyitni, hogy nem fával kell fűteni, és az ember megspórol így rengeteg vesződséget. A gyerekek meg úgy néztek a paneltömbökre, mintha űrhajók lennének, a kisebbik sokszor játszott éjszakákon át űrhajósdit a szobája ablakából nézve a csillagokat. Urban reggelente korán indult otthonról, hogy ne kelljen látnia, ahogy Iveta a gyerekeknek vajaskenyeret készít és a tenyerével el-elkapdossa hulltukban az elszabadult nyálcsomókat, alig valamivel a kenyér felett. Esténként is minél később ért haza, amikor már biztosan aludt mindenki. Volt, hogy hetekig nem látta a családját. Nem aludt közös ágyban Ivetával, a díványon feküdt le mindig, és még a gyerekek ébredése előtt indult munkába. Néha el-elnézegette őket hajnalban, ahogy alszanak, hallgatta a légzésüket. Amikor este hazaért, szinte semmire nem volt soha ereje, beleájult a barna műbőr kanapéba a kicsinyke nappaliban.

Soha nem ment egyenesen haza, most is lefordult a panelek között futó utak egyikére és megállt az egyik tömb előtt. Nézte a negyedik emelet ablakait, hogy lát-e még fényt. Sokszor járt ide, persze egy nő miatt, pedig ezerszer megfogadta, hogy nem teszi. Ha csak elment a ház előtt, összeszorult a gyomra, a gyomorsav marni kezdte a torkát, mintha smirglit öklendezne fel. De egy-két pálinka után már csak a nyirkosan összetapadó bőrfelületek szagára emlékezett. Ácsorgott pár percig imbolyogva a panelkocka lépcsőházbejárata előtt, nehéz léptekkel megindult a kapucsengők táblája felé, keresett, majd csöngetett, hosszú csend volt a válasz. Nem érezte már az idő múlását a sok alkohol miatt, próbált kapaszkodni a falba és zúgott a feje, alig tudott szavakat kivenni a méltatlankodó beszédből, amit recsegve továbbított a kaputelefon. A következő pillanatban az út mellett ébredt, a kukák mögött, két háztömb között húzódó parknak szánt, de hamar letaposott, lepusztított piszkos földdarabon, szájában keserű íz, tompa zúgás a fejében és hasogató fájdalom a dereka környékén. Nedvességet érzett az arcán, ami folyt lefelé, odanyúlt. A sötétben nem látta, de érezte a vér sós szagát, ahogy ez tudatosult benne, a fájdalmat is érezni kezdte, a felrepedt bőrfelület sajgását. Nehezen tudott csak feltápászkodni, kapaszkodott a kukák kiálló részeibe, valami posvadt nedvességbe bele is nyúlt, az erjedt szemétszagtól öklendezni kezdett. Amikor körbenézett, akkor látta, hogy már a Holubièián van, alig néhány méterre a panelkockától, ahol lakott. Kiszédelgett a betonra, de alig lépett egyet a ház felé, elesett. Védekezés nélkül, karját az oldalán felejtve zuhant neki arccal a betonnak. Az eséstől sajgott és zúgott a feje, és erről a tompa zúgásról a fürdés jutott eszébe, a kádvizek morajlása, ahogy belecsúszik az ember a térdét behajtva, és a víz lassan elborítja az arcát. A vérkeringés, a szívzörej mellé beszűrődik a szomszéd házak mocorgása, a három emelettel magasabbról lezúduló szennyvíz zöreje, a szomszéd lakásokban fürdőzők testének nyikorgása a kád falán. Egyszerre minden hang összesűrűsödött a fejében, fák zúgása, gyereksírás, réges-régi párbeszédek emlékfoszlányai, nedves bőrfelületek tapadása a kád falán, kiabálás valahonnan nagyon messziről. Próbálta összeszedni magát, rázta a fejét és igyekezett nem gondolni a gyomrából fel-feltoluló alkohol szagára. Érezte, hogy képtelen lenne hazamenni, bár nem volt otthon senki.

Tanácstalanságában a zsebét kezdte tapogatni, talán a pénz miatt, bár maga sem tudta hova mehetne még, mert a kisvárosban éjfélkor minden bezárt és reggel nyolcig egy lélek sem járt soha az utcán. A slusszkulcs akadt a kezébe, az öreg Škoda 100-as a ház előtt állt. Urban szerette ezt az autót, pedig folyton csak a baj volt vele, de egyetlenegy szöglet sem volt rajta, ívelt, kerek vonalú karosszériája mindig jó érzéssel és nyugalommal töltötte el.

Másnap Urban nem ment dolgozni. Keresték a munkahelyéről telefonon, csak hogy tudassák vele, hogy azonnal kirúgják, ha nem jelenik meg, de a vonalas telefont nem vette fel senki. Hívták később Jasná Horkán is. A helyi postára telefonáltak, mert egy-két házat kivéve csak itt volt telefon, de hiába szalasztottak el valakit Ivetáékhoz, ott sem találták Urbant, nem tudott róla senki semmit. Nem sokkal később a százas Škodát megtalálták a Jasná Horka felé vezető út mellett az erdő fái között. Törés, karcolás nem volt rajta, az ívelt karosszéria teljesen ép volt, ajtaja kitárva, a slusszkulcs a helyén, de Urban sehol. Ketten körbejárták a környéket, benéztek a bokrok ágai alá, de semmit nem találtak, másnap már nem is keresték.

A Jasná Horka-iak abban maradtak, hogy Urban meghalt, ott fekhet valahol az erdőben, Iveta is látszólag hamar beletörődött a gondolatba, bár sokan gonoszkodtak, hogy nem is fogja fel igazán, mi történt. Persze Jasná Horkán senkit nem rázott meg különösebben Urban eltűnése, rövid idő alatt napirendre tértek felette. Urban úgysem volt soha igazi Jasná Horka-i.