– Sancta Maria, mater Dei, ora pro nobis peccatoribus, nunc et in hora mortis nostri. Amen. Csak tudnám, miért olyan fontos, hogy latinul is elmondjam – fordult a nő a férje felé a félhangos mondatával, és arra gondolt, ha a férje ilyenkor egyszer felébredne, és meglátná a rózsafüzért a kezében, biztos kinevetné. A huszonöt év alatt nemigen láthatta nála, most is csak olyankor vette elő, amikor ő már elaludt.

Leengedte az ölébe az olvasót, és elnézett az ablak felé, lassan, mint akinek nehezére esik minden mozdulat, vagy minél tovább elhúzná azt a pillanatot. A könyvért se mindjárt nyúlt, várt még egy darabig, pedig ott volt mögötte, a könyvespolcon, hátra se kellett néznie, csak átnyúlni keresztben a válla fölött, mert pontosan tudta a helyét. De nem mozdult.

Újabban azt a szokást vette föl, hogy leemel a polcról egy könyvet, valamilyen regényt, mert a regények voltak a háta mögött. Találomra felütött egyet, és mintha titkos üzenetet lelne a sorok között, úgy olvasta a részletet. Egy oldalt, kettőt, mikor mennyit. Aztán ha megtalálta a mondatot, megállt, és ismételgette magában, mintha a rejtett üzenet értelmét keresné: „mi, halandó emberek mindig túl sok jelentőséget tulajdonítunk az éppen folyó időnek."

Eleinte fél óránál tovább sose bírta, a gondolkodást is beleszámítva. Mindig arra eszmélt föl, hogy már nem tud a mondatra figyelni, ahol abbahagyta az olvasást, szalad a gondolata, mintha kergetnék, egész másfelé tart, és a vége rendre az a földitől idegen, ismeretlen hidegség lesz, amelyről azt képzelte, ilyen lehet a halál vagy valami más bolygó hidege.

Az utóbbi időben mindig elimádkozta az Üdvözlégyet, miután a férje elaludt, előbb magyarul, a régi vagy az újabb szövegváltozatával, aztán rögtön utána latinul is, minden alkalommal, és a rózsafüzért morzsolgatva gondolta, egyszer már illene megtanulni, hogyan kell rendesen olvasni. Ahol egy szem áll szigorúan lezárva, ott biztos a Hiszekegyet kell imádkozni. Oda az illik. Rendíthetetlenül áll egymagában, mint az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyház.

Felállt, de nem indult el mindjárt, dermedt volt, mint az ablakon túl a lódarazsak, mikor a korán jött hideg őszi napok után támadt hirtelen napsütésben bizonytalanul előmásznak búvóhelyükről. Azokat figyelte az ablakból, és lomha reptük meghozta a kedvét a sétához. Mintha a séta gondolatára a hidegség is elmúlt volna a lelkéből.

Elhatározta, hogy felöltözik rendesen, nem így, tréningruhában megy, hadd higgyék odalent a faluban, hogy bent járt a városban, nem csak ide, a partra sétált le. Szoknya, harisnya, vékony pulóver, meleg, őszies árnyalatú színek, zöldesbarna ballonkabát. És a hátizsák. Ellenőrizte, megvan-e minden, telefon, pénz, kulcscsomó, slusszkulcs. Mikor a garázsban beült az autóba, bedugta a helyére a slusszkulcsot, jobb keze már a váltón volt, egyszeriben olyan izzasztó forróság öntötte el, mint akit gőzkabinba dugtak. Kiverte a víz a hátát, a jobb keze nem akart engedelmeskedni.

A kormánykerékre dőlve hallgatta az elnyújtott, fájdalmas kiáltást, anyúúúúú!, még most is a fülében csengett, pedig mióta morfiumozta, már régen nem kiabált a férje. Legtöbbször olyankor hallotta, amikor engedte a vizet a vödörbe a kerti csapnál, vagy ha centrifugált a mosógép lent a mosókonyhában. Vagy ha időnként feltette a fejhallgatót, és teljes hangerőn hallgatott egy régi számot a lemezjátszón. Kihúzta a slusszkulcsot, bezárta a kocsit, és visszament. Rá se kellett néznie a férjére, anélkül is tudta, hogy alszik, nem ébredhetett föl.

Az ablakpárkányon dobolt, pontosabban fura ütemre koppantott időnként a mutatóujjával, ahogy féloldalasan ült a székben az ágy mellett, és bámulta a rézsútosan tűző fényeket. Hunyorgott, és gondolatban kint járt a rebbenő őszi árnyak között. Vadas illatát érezte az őszi tájban, összefutott a nyál a szájában, és egy pillanatra elszégyellte magát, hogy milyen régen nem főzött már rendes ételt. Aztán addig bámulta az ablak sarkába vissza-visszahulló legyet, amíg el nem tűnt a nap a hegy mögött. Akkor felállt, nyújtózott egyet, és kiment a konyhába, hogy elkészítse az esti pépet.

Legjobban a délelőtti alvás időszakát kedvelte. Olyankor fényképeket nézegetett. Úgy aludt el a férje is, hogy mesélte neki a régi fényképeket. Hónapokig kitartott volna még, annyi volt belőlük.

Az esküvői képeket szerette, ahol együtt volt a násznép, elöl, a díszhelyen az ifjú pár, mellettük az első koszorúslány a vőféllyel, aztán a második, harmadik, a többiek, a lábuk elé terített szőnyegen vagy a puszta földön a guggoló gyerekek vagy a fekvő, borosüveggel integető vidám férfiak, a pár mögött az örömszülők, aztán a nagyszülők, s ha még éltek, a dédszülők, feljebb az idősebb, nős vagy férjes testvérek, mert a fiatalabbak vőfélyként vagy koszorúslányként lent ültek mellettük.

Ott guggolt a menyasszony előtt, szalaggal a hajában. Mintha tegnap lett volna, és közben eltelt negyven év. Szeretette hallgatni a férje, ha mesélt ezekről a gyerekkori emberekről.

Mikor észrevette, hogy a férje szeme lecsukódik, hátrahajtotta a fejét, és két-három perc múlva már bóbiskolt. Az elmúlt fél év alatt reflexszerűen kialakult benne a képesség, hogy hátraveti a fejét, és egy pillanat alatt elalszik. Persze ugyanolyan gyorsan föl is riadt, a legapróbb neszre, vagy ha álmában valami ijesztőt látott. Mert ilyenkor mindig álmodott, és minden álma után szívdobogással ébredt. Mint most.

Azt álmodta, hogy zörget az ablakon a halál, és ő beengedi a szobába. Olvasott éppen, és furcsa kaparászást hallott az ablakon, mintha valaki jelezné, hogy be akar jönni, engedje be. Kinyitotta az ablakot, hogy megnézze, mi az, erre berepült egy lódarázs, ő meg csak állt dermedten, mint akit megbabonáztak. A hatalmas rovar körözött egy darabig a lámpa körül, lomhán, esetlenül, s mintha egyre nagyobbra is nőtt volna közben, aztán elindult a férje felé, hogy belenyomja a mérgét a szondába, amin keresztül etetni szokta, erre ő meglódult, hogy elkergesse onnan, ám a lódarázs érthető emberi nyelven megkérdezte: még most sem akarod elhinni, hogy utolértem?

Felállt. Még harminc perc. Ha tíz perc alatt fő keményre a tojás, akkor ennyi idő alatt háromszor keményre lehetne főzni. Elindult a konyhába, hogy csináljon valamit, és ne kelljen az álmára gondolni. Az esti pép elkészítési ideje éppen harminc perc. A deci céklalé, a főtt krumpli, az olívaolaj, a búzacsíra és a hámozott főtt paradicsom leve, a krumpli összeturmixolva, majd a végén együtt az egész. Először is a krumpli. Mindig csak egyet kell megfőzni, hogy friss legyen, mert a krumpli hamar megfásul. És a paradicsomból is. Nem túl nagyot, de nem is a legkisebbet. Egyikből se. Só nélkül, persze. Amíg elkészül, a gyümölcscentrifugán át lehet engedni két-három céklát. Aztán jöhet a főtt paradicsom. Az is mehet a centrifugába a cékla után. A krumplihoz a botmixer is elég. Utána mehet az egész a turmixgépbe. Lehetne mindent egyben beletenni a turmixgépbe, de az úgy nem olyan jó. Ez így pont fél óra munka.

Percre pontosan tudta, mi a menetrend. Mióta morfiumozta a férjét, sokkal kiszámíthatóbb lett minden. Dolgozni is tudott, mert este a férje viszonylag korán elaludt. Szerencsére rajzolnia már nem kellett, csak átnézte az asztalánál a bérrajzolók munkáját, s ha talált hibát, az asztal végében álló, Javítandó feliratú dossziéba tette, ha nem, akkor a kimenő anyagok számára fenntartott kis asztalon elhelyezett emeletes irattartó hétfő, kedd, szerda, csütörtök vagy péntek jelzésű rekeszébe, attól függően, hogy mikor jöttek érte, aztán nekiállt a skiccelésnek. Kábultan állt föl az asztaltól, de arra mindig ügyelt, hogy valami jelet hagyjon bizonyosságképpen valahol. Mindegy volt, hol meg mit, csak éppen legyen valami kapcsolódási pont a másnap meg a tegnap között. Egy félredobott zokni az ágy mellett, vagy egy földön heverő újság az asztal alatt. Amiben megkapaszkodhat.

Ha éjfél előtt lefeküdt, hajnali négykor könnyebben felébredt. A biztonság kedvéért mindig beállította csörgőre az órát, nehogy véletlenül elaludjon. Sose aludt el, már négy óra előtt öt perccel ki is kapcsolta, minek berregjen fölöslegesen. Kiment a konyhába a hajnali koktélért, s miközben nyomta a szondába, a férje arcát fürkészte. Nyugodtan, egyenletesen lélegzett. Hatott a morfium, nem voltak fájdalmai. Nem mozgott a szeme, mélyalvásban volt. Megsimogatta a homlokát, mielőtt visszament volna a szobájába.

Ilyenkor nem szeretett a kelleténél hosszabban időzni, mert ha csak térült-fordult, benyomta a koktélt, vissza tudott még aludni arra a két-két és fél órára. Ha hatkor fölébredt, fél hétig olvasott, bár újabban már az ágyban is morzsolgatta a rózsafüzért, és imádkozta az Üdvözlégyet, először magyarul, régi vagy új szövegváltozatban, aztán latinul, és mosolyogva mindig arra gondolt, a férje kinevetné, ha látná, mit csinál. Aztán felállt, és sok, egyre több fölösleges mozdulattal indult a reggele.

Sírni sose sírt, talán csak a legelején, aznap este, mikor kiderült, hogy a férjének mi a baja, de csak akkor egyszer talán. Látta a férjén, mennyire tartja magát, igyekszik palástolni előtte az érzéseit, mikor felállt az asztaltól, s a szokott mozdulatával nyúlt a tányérjáért meg a poharáért, hogy viszi mindjárt a mosogatóba, és kimérten csak annyit mondott, hogy ez van, mit lehet tenni, egyszer mindenkinek meg kell halnia. Akkor alig bírta, legszívesebben már ott felüvöltött volna, de inkább azt mondta, leviszi a szemetet, és összetakarít kicsit a garázsban.

Le is ment, ordítani akart, de csak zöngétlen, fojtott hangokat tudott kipréselni magából. Aztán beállt az új rend, jött egyik nap a másik után, a végén egyre ritkábban kellett a kemoterápia, egyre gyakrabban a morfium, és ő eltökélten, szigorú rend szerint élte mindennapjait.

Mesélt. Akkor is, ha aludt a férje. Csupa olyan dolgot, amit azelőtt még sose mondott el neki, eszébe se jutott, nem is gondolt rá, hogy el kéne mondani: gyerekkori nyarak, régen elfelejtettnek hitt kirándulások, mulatságosan értelmetlen félelmek. Hangosan kezdte, aztán ahogy elmerült az emlékeiben, időnként azon kapta magát, hogy suttog, talán nem is lehet érteni, mit mond, mert a gondolatai gyorsabban járnak, mint a nyelve, s csak valami alig hallható, sisegésszerű hang jön ki a torkán, előrehajol, mozog az álla, jár a keze, lába. Ilyenkor tudta, hogy ideje felállni.

Már régen nem beszélt a férje, de hogy mi volt régen, meg mi volt most, az imént, annyira értelmét vesztette, hogy nem is törődött vele. Csak a munkaasztalnál számított a hétfő és a kedd, egyébként mindegy volt az idő. Még ezt se meséltem el neki, gondolta, meg azt se, és titkon áldotta a jó szerencsét, hogy ezt a néhány hónapot még így együtt tölthetik, és lesz mit mesélni, mert még sok mindent szeretne elmondani. Lélekgyógyász ismerősétől hallotta egyszer, hogy amíg magánál van a haldokló, csak addig szabad mellette lenni, fogni a kezét, ha már eszméletlen, el kell engedni.

Berendezkedett a betegségben, szigorú rend szerint élték a mindennapokat, meg se fordult a fejében, hogy ez egyszer majd ugyanúgy felborul, ahogyan a férje betegségével az előző rend felborult. Úgy látszik, az ember bármilyen élethelyzetben képes állandóságot teremteni magának az életben maradáshoz. Tudta, hogy a férje menthetetlen, talán egy-két hónapja lehet még hátra, és neki most ez a kis idő lett az életnyi örökkévalóság. Már a legelején eldöntötte, ez az idő neki ugyanúgy jár, mint amikor felfogta, hogy él, és először gondolt életre és halálra, amikor még határtalannak látszott előtte az egész, a halál meg valami távoli rossznak, ami csak másokat szokott utolérni, jobbára az öregeket.

Azért ez mégsem ment olyan egyszerűen. Addig semmi baj nem volt, amíg a férje beszélt, amíg társa tudott lenni ebben a behatárolható, új életben. El is várta tőle, hogy most is komoly partner legyen, mert tisztában volt vele, hogy neki utána nehezebb lesz. A férjének mindegy, ő csak meg fog halni, de ő itt marad egyedül, az üres lakásban, a ruháival, tárgyaival, mindenével, csak éppen nélküle.

Hamar legyűrte a férjét a betegség, akkora fájdalmai lettek, hogy csak kábulatban bírta. Nem kívánt már semmit, csak belesüppedni az ágyba, feküdni, nem gondolkodni, nem hallani, nem érezni, nem lenni. De ezt így nem tudta, nem is akarta volna kimondani, pontosabban az ő szemében már értelmét vesztette, hogy neki lehet akarni. Már nem ő volt, így lehetne megfogalmazni talán. És ezt az asszony is tudta, merő önzésből vagy önvédelemből úgy tett, mint aki nem látja, nem vett tudomást róla.

Már régen mással intéztette a nagybevásárlást, de ha véletlenül leugrott volna a szemközti kisboltba, már a garázsban dobolni kezdett a fejében, hogy anyúúúúú! Amíg föl nem ért a lépcsőn, végig hallotta az üvöltést. Akkor ledobott mindent a konyhaajtóban, rohant egyenesen a férje szobájába, és a saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy ugyanúgy alszik a férje, ahogy itt hagyta. Ezért inkább nem ment sehová, mindent otthonról intézett, nem akarta kitenni magát még egyszer olyan lelkiismeret-furdalásnak, mint amikor rendesen felöltözve le akart menni a Duna-partra sétálni.

Más léptékkel mért mindent, mint régen. Nem látta be, hogy helytelen, amit csinál. Pontosabban nem érdekelte. Berendezkedett erre a gyorsan múló időre, életet csinált maguknak az életben, de az már nem fért volna bele, hogy minden ésszerűen működjék benne. Ha már egyszer valaki tudja, hogy a végtelennek álcázott véges élete nagyjából még meddig tart – mint a menthetetlen betegek vagy a nagyon idősek —, akkor az egy másik dimenzióba kerül. Ott sok minden nem számít, ami addig számított, és fordítva, ami meg nem volt fontos, különös módon jelentőséget nyer.

Egyik éjjel azt álmodta, megkapta a férje hamvait, és a kis dobozkából éppen próbálja szétszórni, de hiába akar belemarkolni, nem tud, mihelyt hozzáér, folyékony, mézszerű anyaggá változik, ám amint kiveszi a kezét, megint por lesz, csak az érintésétől lesz olyan ragadós. Kétségbeesésében a Dunához szalad, és próbálja vízzel kiöblíteni a hamvakat, de nem tudja, mert ott meg mintha valami vízhatlan réteg képződne a felszínén. Szívdobogással ébredt reggel, de fellélegzett, hogy csak álmodott.

Elimádkozta megint az Üdvözlégyet. Csak úgy, olvasó nélkül, magyarul, latinul. Most már biztos volt benne, hogy még semmi nem változott, még tart a vágyva vágyott állandóság. Nem vette észre, hogy egyre szűkül az időkeret, fél évből egy hónap, egy hét, aztán már csak egy nap lesz. Vagyis dehogynem. Pontosan tudta, csak nem akarta észrevenni. Kikapcsolta agyában azt a területet, ahol összefügg esemény és idő. A feladat huszonnégy órára és vészhelyzetre, a gépies készenlét a rutinfeladatokra szól. Azon nem gondolkodott, hogy mikor lesz vége, mi lesz, ha vége lesz.

Éppen azt mesélte, hogy hazafelé mentek az óvodából, és az egyik a társukat, a gyengét, a kis Balogh Magdát elhagyták. Szegény, szaladt volna utánuk, de egy kőben megbotlott, elesett, és eltörött a keze. Utána sokáig a Balogh Magda gipszes keze lett szemében a bűntudat jelképe.

Mikor abbahagyta, félhangosan azon tűnődött, immár tényleg csak magában, bár a férje eddig se hallotta, amit mesélt, hogy egy életen keresztül kísértette a kép, ahogy a vézna kis Balogh Magda mögöttük szalad, mint borjú a menekülő csorda után, pedig nem is látta, hogyan láthatta volna, mikor a Magda mögöttük futott. De még most is tisztán látja azt a gyönge kislányt, tenyérnyi széles, fehér nylonszalaggal a hajában, amint kétségbeesetten szalad utánuk, de megbotlik, és a gömbölyűre koptatott, kiálló fehér kövön eltörik a keze.

Mindegy, mi lesz, csak valahogy játsszuk ki az időt? Kinek lehetne felróni, hogy legalább egy napra szeretné elhinni, hogy nem lesz változás, minden megy tovább a megnyugtató rendben, melybe beleszokott, hogy reggeli ürítés, mosdás, reggeli szonda, reggeli olvasmány, reggeli fényképmese, tízórai szonda, tízórai mese, ebéd előtti ürítés, ebédszonda-előkészítés, ebédszonda, ebéd utáni ürítés, olvasmány, egy kis mese, szundikálás a székben, esti szonda előkészítése, esti szonda előtti ürítés, esti szonda, olvasmány, fényképmese, aztán a skiccelés? A várakozási idő, a céklahámozás ideje, a mozdulatra figyelés ideje. A céklatesten sikló krumplihámozó borotvaéles acélkése. Egyik nap vízszintesen körbe, másik nap függőlegesen, föntről lefelé. Egyenesen vagy körbe-körbe. Siklik az acélkés a céklatesten. Aztán a burgonyán. Berreg a turmixgép motorja.

Hangokkal töltötte meg az üres perceket. Mindegy volt, milyenekkel, akár a fejében is visszhangozhatott az örökös dra-dra-dra-dra, a bizonyosságot jelentő alapzaj, amit mindig hallott, akkor is, ha csönd volt, és másban már nem talált kapaszkodót. Olyan erősen fogta, mintha vasmarka lenne a gondolatnak, vagy mintha borostyán módjára körbefonná a hangot, hogy abból szívjon erőt magának. Tudta, vagy inkább érezte, kimondatlanul sejtette, hogy egyedüli menedéke a hangok ismétlődése lesz.

Ajándékidő. Azt mondta a férjének, amíg nyitva volt a szeme a reggeli szonda után, és mielőtt beadta neki a morfiumot. A férje kínjában elmosolyodott, de inkább a morfium biztos tudatában, mint az ajándékidő örömére. Már egy ideje nem akart megszólalni, mert ha szólhatott volna, biztos azt mondja, ringass álomba, szívem, de örökre, mert én Morphéasz ölelő karját választom a tied helyett, látod, mit kell megérnem, buzi lettem, görög istenennel cimborálnék, engedj hát hozzá, szívem. De nem mondta, mert még táncolt a szekrényen az a reggeli fénycsík, és mint egy sűrű gézhálón át, még látta a felesége alakját, ahogy átnyúl a feje fölött a könyvespolcra, leemel egy könyvet, találomra felüti, és olvassa, hogy „finom tejszínes kávé, ujjnyi vastag zsíros föle rajta s olyan kalács, mint a hab", tudta, hogy nemsokára minden egybemosódik, jön az a könnyű lebegés, amely sokáig eltart, remélte, az tart majd örökké ezután is, ha már nem hallatszanak el hozzá a szavak, és már nem kell visszajönni, legalább egyszer, csak még egyszer. Ebbe az ajándékidőbe.