Adrienne Rich Magyarországon elsősorban feminista, illetve leszbikus szerzőként ismert. Az amerikai költészet élvonalába tartozó Rich identitásának azonban van egy másik, női mivoltához hasonlóan problematikus és izgalmasan reflektált komponense: zsidósága. Így Jom Kippur, 1984 című nagy verse, amely a fenti két témát egymás fényében vizsgálja, joggal tekinthető a nyolcvanadik évét nemrég betöltött költő tekintélyes életművében az egyik centrális darabnak. A vers azonban nemcsak Rich saját írásai közt kiemelkedő jelentőségű, hiszen egyszersmind egy tágabb hagyomány, az amerikai zsidó irodalom reprezentatív alkotása is. Az értelmezés során az utóbbi vonulatot négy másik verssel igyekszem érzékeltetni: ezek szerzői szintén amerikaiak, zsidók, nők, és Rich tágabb értelemben vett nemzedékéhez tartoznak. Az általuk felvetett kérdések azonban messze nem generációs problémák: az utóbbi tíz-húsz évben a judaisztika iránt megnőtt érdeklődés, valamint a marginalitás témájának centrumba kerülése az irodalomelméletekben és a társadalomtudományokban egyaránt arra utal, hogy az identitás újragondolása a Rich és társai által kijelölt irányokban számunkra elevenebb kérdés, mint valaha.

A Jom Kippur, 1984 központi fogalma a magány. Ezt körüljárva Rich a szó kétféle értelmét választja szét, és a kettő bonyolult viszonyát – ahogy azt a vers keletkezéséről szóló beszélgetés során kifejtette1 – két amerikai költővel folytatott dialógus során igyekszik tisztázni. Egyikük Walt Whitman, akinek a köznapi amerikai társadalmat ünneplő, lelkes soraival polemizál az a „whitmanszerű katalógus"2 („a buzi, akit a jeges folyóba rúgtak…" kezdettel), amely a másságuk miatt üldözött áldozatokat sorolja fel. Itt tehát a többségi társadalom által kirekesztett kisebbségi csoportok, egyének fenyegető magányélményéről van szó. A másik, pozitív értelemben vett magány az alkotáshoz szükséges egyedüllét, amit a vers a másik amerikai költőelőddel, Robinson Jeffersszel folytatott vita keretében vizsgál.

A vers egy Jeffers-idézettel indít, s az ebben említett „hosszú part" térbeli kapcsolatot jelöl: Rich a Jom Kippurt Kaliforniában írta, a Csendes-óceán partján, ahol Robinson Jeffers (1887–1962) élt a világtól elvonultan, családjával, saját kezűleg épített házában, illetve tornyában. Ez a csaknem szó szerinti elefántcsonttorony-szemlélet nemcsak Jeffers életét, hanem költészetét is meghatározta. 1948-as verseskötetének előszavában a két világháború borzalmaitól kiábrándultan fogalmazta meg sajátos filozófiai álláspontját, amit „inhumanizmusnak" nevezett. „Ez a dolgok lenyűgöző szépségének felismerésén alapul, és annak a ténynek a racionális belátásán, hogy az emberiség az univerzumban se nem centrális, se nem fontos."3 Az inhumanizmus „a hangsúly és a jelentőség elmozdulása az emberitől a nem-emberi felé; az emberi szolipszizmus elutasítása és az emberfölötti nagyszerűség felismerése…. Semmi rosszat nem jelent; annak eszköze, hogy megőrizzük józan eszünket felfordult időkben; objektív igazsággal és emberi értékkel bír. Viselkedésmódként egyfajta értelmes tartózkodást javasol a szeretet, gyűlölet és irigység helyett."4 Ez a felfogás nemcsak a korabeli történelmi tapasztalatok fényében tűnt indokoltnak, hanem a mai ökológiai mozgalmak hívei körében is igen népszerűvé teszi Jeffers önző emberközpontúságot hevesen ellenző természetszemléletét, ami egyben csodálatra méltó irodalmi teljesítményének is alapja. Rich az ő sorait említi a harmadik szakaszban, ám a virágok metaforája kétfelé nyitott: egyrészt Jeffers természetközpontú, az emberektől távolságot tartó poétikájára utal, másrészt Whitman orgonáit, azaz az otthonhoz, közösséghez kötődést, a társadalmi értelemben vett Amerikát asszociálja.

Hasonlóképp két ellentétes irányba mutat egy másik fontos, rejtélyesen többértelmű kép, a felhő. Rich egyrészt Wordsworth Táncoló tűzliliomok5 című versét értelmezi újra. „Biztos ez járt a fejemben, valahol mélyen: »Sétáltam, mint felhő, melyet / szél hajt, céltalan, könnyedén« – a végső romantikus költemény, amelyben a költői látomás a magány percében jön. »A magány áldása.« Többé nem lehet elképzelni ezt az áldást, így hát az én versemben »Ha egy felhő ismerné a magányt és a félelmet, én volnék az a felhő«."6 Azaz a trópushoz egyfelől az alkotói magány szabadságának és emelkedettségének hagyományos képzete kötődik, másfelől viszont a félelmetes magány érzése. Ez utóbbi jelentés értelmezésében segíthet egy témánkba vágó szöveghely Rich saját zsidóságtudatára reflektáló írásából: „a zsidó identitás kérdése úgy lebeg körülöttem, oly felfoghatatlanul, megragadhatatlanul; egy felhő, amelynek nem látom tisztán a kontúrjait, amelytől úgy érzem magam, mint akinek nincs definíciója."7 Csaknem szó szerint ugyanígy fogalmazott egy másik amerikai zsidó költő, Karl Shapiro (1913–2000) Egy zsidó versei című verseskötete előszavában. „Senki nem tudja definiálni, hogy ki a zsidó, és lényegében a definíció eme hiánya a zsidó tudat központi jelentése. Mert zsidónak lenni egyfajta tudatállapot, amelytől nincs menekvés."8

Ennek a tudatállapotnak mint a minden szenvedővel való sorsközösség vállalására felszólító erkölcsi imperatívusznak adott hangot Muriel Rukeyser (1913–1980) verse, a Zsidónak lenni a huszadik században. 1944-ben megjelent kötete9 Levél a frontra című ciklusának 7. darabja nemcsak irodalmi antológiák gyakori választása, de bekerült egyes amerikai zsidó irányzatok – így a reform és a rekonstrukcionista közösségek – némely imakönyveibe is. Rukeyser erős társadalmi felelősségtudattal rendelkezett. Újságíróként a spanyol polgárháborúról tudósított, egyik legismertebb ciklusa, a Halottak könyve10 pedig egy 1929-es gazdasági válság korabeli bányászszerencsétlenség áldozatairól – halottakról, illetve szilikózisban szenvedőkről – szóló dokumentumokat dolgoz fel. Baloldali elkötelezettsége egyáltalán nem egyedülálló jelenség az amerikai zsidó szerzők között: Tillie Olsentől Norman Mailerig sokuk kapcsolta össze szépirodalmi és politikai tevékenységét – amint azt például Alan Wald Baloldali amerikai zsidó írók című tanulmányában részletezi.11 Mintha a saját kisebbségi helyzetük miatt elszenvedett üldöztetések fokozták volna érzékenységüket és szolidaritásukat a szélesebb társadalom problémái iránt. E hozzáállást Cynthia Ozick (1928) – az amerikai feketék és zsidók közti ellentmondásos viszonyt zsidó nézőpontból elemző tanulmányában – így fogalmazta meg: ez „a zsidó temperamentum közhelye … leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy a zsidókra mindig is nehéz idők jártak, így aztán természetes módon együtt éreznek azokkal, akikre szintén nehéz idők járnak, vagy jártak valaha."12 Ez a szemlélet nyilvánul meg abban is, ahogy a Jom Kippur, 1984 párhuzamot von a nyolcvanas évek Amerikájában üldözött kisebbségek – feketék, nők, homoszexuálisok stb. – sorsa és a holokauszt között.

A holokauszt kétségkívül az amerikai zsidó irodalom meghatározó eseménye. A második világháború traumatikus hatásáról például Karl Shapiro 1950-ben publikált, Egy zsidó versei című kötetének már említett előszavában így ír: „A zsidókat érő borzalmas vértisztítás a huszadik századi Németországban világszerte újjáélesztette a Zsidó spirituális képét: nem mint olyasvalakiét, aki jó és nemes vagy épp megvetendő és ördögi, nem a nyugati vallások megalapítójaként vagy Krisztus gyilkosaként, hanem mint az emberét, lényege szerint, nemzettől függetlenül, védtelenül a történelem eltipró személytelenségével szemben. … Ezeket a verseket hosszú időn keresztül írtam, és többségében olyan kötetekből vettem, amelyeknek semmi közük a jelen témához. De a Zsidó témája búvópatakként ott fut legtöbb versem mélyén, és ezért mutatom be most ezeket a példákat külön összegyűjtve."13 A hosszas idézet két fontos mozzanatra is rávilágít. Egyrészt már ilyen korán felmerül a holokauszt önmagán túlmutató érvényességének gondolata, ami Rich versére is jellemző. (E szemlélet, amely a holokausztot az általános emberi szenvedés metaforájának tekinti, bár sok vitára ad okot, számos nagyszerű irodalmi műben is megjelenik: a nem zsidó származású szerzők munkái közül legismertebbek talán Sylvia Plath versei, elsősorban a Lázár kisasszony és az Apu.)14 A másik szembeszökő elem Shapiro bevezetőjében a saját költői pályáján történt fordulat jelzése. 1950-ben már többkötetes, elismert költő, aki egészen idáig nem érezte szükségét annak, hogy zsidóságának különösebb figyelmet szenteljen: az búvópatakként bújt meg eddigi műveiben, amelyeknek semmi közük a jelen témához. A holokauszt után azonban fontosnak tartotta, hogy teljes könyv terjedelemben reflektáljon saját zsidóság-élményére – sok más Amerikában élő zsidó íróhoz hasonlóan.

Azaz a zsidók megsemmisítésére tett kísérlet következtében az amerikai zsidó irodalom megerősödött. A több évszázados asszimilációs folyamat megtorpant, sőt, mintegy visszájára fordult: a zsidó identitás a figyelem középpontjába került. 1945-ig az Egyesült Államokba több hullámban érkező zsidók hasonló fázisokon keresztül integrálódtak a többségi társadalomba, mint a többi bevándorló: anyanyelvüket egy-két generáció alatt angolra cserélték, vallásuk szabályait a beilleszkedés érdekében többen (például a reform, a konzervatív irányzat tagjai stb.) fellazították, illetve terjedt az ateizmus, a praktikus hétköznapok tekintetében pedig szinte mindenki igyekezett a többséghez idomulni, és az eltérő származásúak közötti házasságok csak felgyorsították ezt a tendenciát. Vagyis a huszadik század közepére már valóban senki nem tudta definiálni, ki a zsidó, de nem is nagyon akarta – az első generációs bevándorlók jiddis nyelvű, nosztalgikus költeményei jobbára atavizmusnak tűntek, leszármazottaik pedig nem gyökereikre, hanem jövőjükre koncentráltak.

Az 1945 körül bekövetkező radikális fordulatot jól érzékelteti Philip Roth Eli, a fanatikus15 című novellája. A címszereplő Eli Tzuref fiatal vidéki ügyvéd, akit szomszédsága, a már asszimilálódott zsidó közösség bíz meg azzal, hogy hívja fel a városkájukba nemrég érkezett holokauszt-túlélők figyelmét, miszerint a helyi törvények értelmében itt tilos jesívát, azaz tradicionális vallási iskolát működtetniük, mivel ez lakónegyed. A szimbolikus elemekben és retorikus fordulatokban gazdag tárgyalások eredményeképp azonban nem az újonnan érkezettek hasonulnak a már asszimilálódottakhoz, hanem tragédiájuk épp az ügyvédet ébreszti rá saját, elnyomott-elfeledett zsidósága fontosságára. Mikor Eli a történet végén a névtelen túlélőtől – a saját odaajándékozott ruhájáért cserébe – kapott, hagyományos fekete kaftánba öltözve tüntetőleg végigvonul a városon, be a kórházba, hogy először találkozzon imént született kisfiával: e gesztusban Roth a holokauszt nyomán immár megkerülhetetlen, komplexitásával, külsőségeivel és következményeivel együtt vállalt és továbbörökítendő zsidóságtudat nagy erejű szimbólumát alkotta meg. És ez az élmény a következő generációkban is eleven, az irodalom számára termékeny erőnek bizonyult, hiszen „Ezeknek az amerikai zsidóknak a számára a holokauszt elfeledése nem pusztán az eseményeket, azok történelmi jelentőségét és tanulságát fenyegette pusztulással, hanem magát a zsidó identitást."16

A zsidó identitás megmentésének feladatát tűzte ki az amerikai zsidóság elé a már említett írónő, Cynthia Ozick is America: Yavne felé című előadásában. Yavne a zsidóság szellemi központja volt a Második Szentély (Kr. u. 70.) lerombolása utáni időszakban. A római hadsereg által feldúlt Jeruzsálemből Yochanan Ben Zakkai vezetésével Yavnéba menekült rabbik iskolát hoztak létre, ahol a következő évszázadok során írásban rögzítették az addigi szóbeli hagyományt. Nekik köszönhető a Talmud, illetve a máig meghatározó rabbinikus judaizmus – vagyis annak a szellemi eszköztárnak az alapjai, amelynek segítségével a zsidóság a diaszpóra közel két évezrede során életben tudott maradni. Ozick hasonló szerepet szánt az amerikai zsidó szerzőknek: úgy gondolta, hogy az európai diaszpóra jelentős részének pusztulása után nekik adatott meg és őket kötelezi a lehetőség, hogy a zsidóság szellemi értékeit átmentsék a jövő nemzedékek számára. Érvelése szerint amíg egy zsidó író általános témákról igyekszik beszélni, belesimulva egy befogadó nemzeti irodalomba, addig csak másodrendű lehet – a világirodalom és az emberiség kultúrkincséhez csak saját zsidósága problémáinak hangot adva járulhat hozzá érdemben. Szemléletes metaforával élve: „Ha a sófár17 keskeny végét fújjuk meg, messze elhallatszunk. Ha viszont inkább Emberiség próbálunk lenni, és nem zsidók, és a szélesebb végén fújunk a sófárba, akkor semmi sem fog hallatszani belőlünk."18 Ozick a szöveget Egy új jiddis felé19 címen publikálta, sőt egy rövid bevezetőben később fenti álláspontján is szelídített. A címváltozás a cikknek azt a mozzanatát emeli ki, mely szerint Ozick az angolnak olyan világi közvetítőnyelv-szerepet szánt, mint amilyet az elsősorban vallásos héber mellett korábban a jiddis töltött be. (E gondolatmenet szempontjából különösen érdekes a varsói gettóban született, majd még gyermekként édesanyjával az USA-ba érkezett Irena Klepfisz (1941) Néhány szó anyanyelven című verseskötete20 – melynek bevezetőjét egyébként Adrienne Rich írta. A kétnyelvű könyv ugyanis az angol és a jiddis fúziójával kísérletezik, sokszor egyazon versen belül. Klepfisz ezzel egyrészt a holokauszt áldozatainak állít emléket, másrészt saját kettős – amerikai és zsidó – kötődésének nehézségeit érzékelteti nyelvileg.)

A fenti Ozick-előadás az izraeli Rehovothban hangzott el 1970-ben, az izraeli és az amerikai zsidóság közti párbeszéd keretében rendezett konferencián. Míg 1945 traumájára Shapiro, Roth, Ozick, Klepfisz és az amerikai irodalmárok többsége azzal reagált, hogy saját zsidóságukat írásaik előterébe helyezték – addig mások a zsidó identitás megmentésének útját a biblikus múltban, illetve Izraelben keresték. Így tett Shirley Kaufman (1923) is, aki 1973-ban költözött Kaliforniából Jeruzsálembe. Ambivalens városélményéről szól a Kövek. Miközben Jeruzsálem az istenhit központja, a beszélő az isteni közönnyel és az objektumaiban rögzült múlt súlyával viaskodik. Ennél is radikálisabb a Lót feleségéről szóló vers, amely a sóbálvánnyá merevedő asszony viselkedését helyesli. Az ószövetségi történet szerint Isten jogos haragjában pusztította el Szodomát és Gomorrát, mivel annak bűnös lakosai megszegték a törvényeket. Kaufman nem vitatkozik az isteni igazsággal: ennek állításán vagy tagadásán túllépve egyszerűen annak ad igazat – „jól tette" –, aki felismeri, hogy identitása csak azokkal való viszonyában létezik, akik között élt, függetlenül egykori otthoni közössége erényeitől és bűneitől, és még akkor is, ha e belátás és az irántuk érzett részvét ára a fizikai megsemmisülés.

Látszólag Kaufmannal ellenkező álláspontnak ad hangot Marge Piercy (1936) Maggid című versében. „A bátorság, elengedni" kezdetű sorok nem az identitásukat fizikai pusztulásuk árán is megőrzők hűségét ünneplik, hanem azokat, akik az életben maradás érdekében képesek voltak elszakadni otthonuktól, nyelvüktől, tulajdonuktól, szokásaiktól, halottaiktól – és a lista vég nélkül folytatható. Piercy tulajdonképpen két ellentétes dolgot művel ebben a versben egyidejűleg. Egyrészt rendkívül érzékletesen, részletgazdagon ábrázolja azt a fájdalmas folyamatot: az identitás felszámolását a túlélés érdekében, amely az egyén számára szinte csak veszteséggel jár, viszont biztosítja a közösség fennmaradását. Ennek fényében úgy tűnik: a bibliai történet érvényessége a felsorolt történelmi példákon át egészen a jelenig hat. Ahogy az egyiptomi rabszolgaságból a sivatagon átvándorló zsidók közül egy sem léphetett be Kánaán földjére, oda csupán gyermekeik juthattak be, akik a rabszolgaság terhétől szabadok voltak, úgy a bevándorlók is új környezetükben „idegenekké lettek", akiket gyermekeik „vállukon állva" lenézhettek. Másrészt azonban – és ebben Piercy rokon Kaufmannal – a vers egyszersmind emléket állít, sőt, közösséget vállal ezekkel az elődökkel: „Csak azokat a zsidókat becsüljük, akik megváltoztak". Ezért gondolom úgy, hogy az utolsó versszak kivételes erővel és tömörséggel összegzi az amerikai zsidóság asszimilációjának paradoxonát: azt, ahogy épp az identitás elvesztésére, a mássá levés folyamatára reflektáló narratíva válik az identitás megőrzésének eszközévé.

Ezzel a gondolattal természetesen nemcsak az amerikai zsidó irodalomban találkozhatunk. Hasonló szellemiségről tanúskodik az a budapesti rabbi, akit Papp Richárd idéz. „Az egyik tisá beávot megelőző péntek esti kidduson a rabbi is kifejtette a Bethlen téren, hogy bár a tisá beáv elsősorban a gyász napja, »de a régi bölcsesség vigasztal ekkor is minket, hogy ebben a gyászban is benne van, benne lehet a zsidó öröm is, hiszen népünk összetartó erejét, a hagyomány megtartó erejét mutatja az is, hogy majdnem két évezrede emlékezünk a Szentély elpusztítására«."21 Másik magyar példával élve: az aradi vértanúk napján tartott megemlékezéseknek is tulajdoníthatunk hasonló, a veszteséget értelmes áldozattá átlényegítő funkciót. Az amerikai zsidó irodalom különlegességét abban a következetességben látom, amellyel a szerzők számos generáción át rendkívüli figyelemmel, pontossággal, és kiemelkedő irodalmi színvonalon dokumentálták az identitás elemeinek elvesztéséből-megváltozásából fakadó problematikát, ezáltal megőrizve-újjáteremtve identitásuk egészét.

A fenti folyamat eredményeképpen létrejött identitás persze messze nem homogén. Viszont a fenti narratíva a közösségen belüli diverzitásból fakadó feszültségekre is reflektál, melyektől így még sokszínűbb és izgalmasabb lesz. Adrienne Rich például a szó ortodox értelmében nem számít zsidónak, mivel anyai ágon nem, csupán apja révén zsidó származású. „Gyökérnél széthasítva … sem gój, sem zsidó" – vall erről a felemás állapotról Források22 című versében, amely egyszerre könyörtelen számvetés és szerető dialógus – a vers írása idején már egyaránt halott – édesapjával és zsidó férjével. Innen veszi már említett önéletrajzi írásának címét is: Gyökérnél széthasítva – esszé a zsidó identitásról. A bevezetőben a feladat nehézségéről elmélkedve megállapítja, hogy amivel szembe kell néznie, az nem csupán az apai örökség, hanem „saját zsidóságom ambivalenciájának hunyorgó jelenléte; egész életem mindennapi, közönséges antiszemitizmusai".23 A dilemmát fokozza, hogy bár Rich felnőtt élete első felében házasságban élt, amelyből három fia született, válása óta azonban nyíltan leszbikus – ami a zsidó ortodoxia számára elfogadhatatlan. Az efféle konfliktusokat igyekezett feldolgozni az a – provokatívan ironikus – Rendes zsidó lányok24 címmel megjelent leszbikus antológia, amelynek szerzői között mind Rich, mind Klepfisz szerepelt. És ez a belső meghasonlás az egyik fő hajtóereje a Jom Kippur, 1984-nek is; legnyilvánvalóbban talán annak a zsidó nőnek az alakjában testesül meg, akiről nem tudni „melegként vagy zsidóként halt meg". Mindamellett egyén és közösség konfliktusát Rich nem szűkíti le arra az egyszerű esetre, hogy a közösség kirekeszti azt, aki az általa előírt szabályokat nem tartja be. A második versszakban elutasított „fegyveres teherautó, ami Utahban vagy a Golán-fennsík egyik leágazásánál parkol" arra utal, hogy az egyén sem mindig tud vagy akar azonosulni a közösséggel; ebben az esetben például a Golán-fennsíkon folyó harcok résztvevőivel, a fegyveres erőszak képviselőivel – függetlenül attól, hogy azok izraeli zsidók-e vagy arabok. Rich esszéjének konklúziója a huszonegyedik század minden gondolkodója számára ismerős szorongást ragadja meg: „Néha úgy érzem, olyan sokszor láttam már olyan sok összefüggéstelen szemszögből: fehér, zsidó, antiszemita, rasszista, rasszizmusellenes, egyszer-férjezett, leszbikus, középosztálybeli, feminista, délről elköltözött, gyökerénél széthasított – hogy sohasem fogok tudni mindebből egységet teremteni."25 A vers mintegy erre az aggodalomra adott válasz, kísérlet a feloldásra Jom Kippur, azaz az Engesztelés napján, ami a zsidó kalendárium talán legnagyobb ünnepe. A hagyomány szerint ezen a napon pecsételi le Isten az ember következő évi sorsára vonatkozó ítéletét – melyet tíz nappal korábban, Ros Hasanakor, a zsidó újév napján hozott –, ezért mindenki igyekszik őt egész napos bűnbánattal megengesztelni. A vers szempontjából fontos az engesztelés két értelemben is erősen közösségi jellege: egyrészt a bűnök megvallása nem egyénenként, hanem a zsinagógában együtt elmondott imák során történik; másrészt pedig a zsidó gyakorlat szerint az Istennel való megbékélés fontos előfeltétele az emberek közti megbékélés, ezért ki-ki igyekszik Jom Kippurra kibékülni az előző év során szerzett haragosaival, jóvátenni az esetleg nekik okozott kárt, vagy megbocsátani az ellene elkövetett vétkeiket. Rich verse ennek a hagyománynak a szellemében keresi a megbékélést népével, önmagával és az Idegennel – aki bizonyos értelemben ismét csak önmaga.

A megbékélést természetesen bonyolítja mind a hagyomány komplexebbé válása, mind az, hogy az egyén identitásának egyre több komponensére formál jogosnak érzett igényt. Kész receptek híján tehát az egyén bizonyára nehezebb feladattal szembesül, mint az egyértelmű állítások és tagadások korában. Ezzel együtt azt gondolom, hogy az amerikai zsidó irodalom számos nagyszerű alkotója által módszeresen és összefüggéseiben végiggondolt identitás-megközelítések sora egy szűk közösségen túlmutatóan járható utat kínál – ha nem is valamiféle statikus végső megoldásra, de annak a dinamikus egyensúlynak a megteremtésére és folytonos újrateremtésére, ami minden nehézség közepette hozzásegítheti az egyént belső békéjéhez és otthonosságérzéséhez, valamint együttműködéséhez egy kirekesztés nélküli, az integráció esélyét mindenki számára biztosító társadalom megvalósításában. A hagyományos viselkedésminták és közösségek átalakulásával és felbomlásával kialakult helyzetben valamennyien osztozunk. Ezért érzem az egzisztencialisták abszurditás-élményével rokon módon általános érvényűnek a közismert Cvetajeva-idézet – „Minden költő zsidó" – John Hollander (1929) amerikai költőtől származó interpretációját. „Nemcsak arról van szó, hogy a modern költők és a zsidók kívülállók, természetük szerint vándorok, akármennyire kötik is őket helyi gyökereik. Inkább arról, hogy mindkettő (…) cipeli a terhet, amit saját identitása és történelme teljes megmagyarázhatatlanságának érzése jelent."26