Róheim Géza

A Múlt és Jövő Kiadó „Pszichológia" sorozatának köteteként jelentek meg Róheim Géza válogatott tanulmányai. Az új Róheim-tanulmánykötet számos kérdés végiggondolását teszi lehetővé a neves magyar etnográfus, etnológus, pszichoanalitikus életművét illetően.1 A kötet szerkesztője és az új kérdésfeltevések elindítója Hárs György Péter, akit a magyar pszichoanalízis történetének kiváló szakírójaként ismerhetnek az olvasók. Minthogy Róheim életművének legnagyobb részében összekapcsolódnak az etnológiai és a mélylélektani kérdésfeltevések, nehéz megmondani, hogy az egyes válogatások diszciplináris hangsúlyai hol vannak; de az új válogatás talán egyértelműbben a pszichoanalitikus Róheim alakját helyezi előtérbe. Elöljáróban talán nem felesleges Róheim izgalmas és fordulatos pályafutását röviden a Jelenkor-olvasók számára is összefoglalni.2 1891-ben született Budapesten; egyetemi tanulmányait ugyanitt kezdte el, majd széleskörű etnológiai tudását Berlinben és Lipcsében töltött szemeszterek során alapozta meg; 1914-ben doktori vizsgát tett. A Nemzeti Múzeum munkatársaként helyezkedett el; 1917-ben egyetemi magántanárságért folyamodott a budapesti egyetem bölcsészkarához, „Általános etnológia" tárgykörben. Kérelmét elutasították, Goldzieher Ignác egy naplóbejegyzéséből úgy tudjuk, kifejezetten zsidó származása miatt.3 Hazai tudományos pályafutása kezdetben a Magyar Néprajzi Társaság keretén belül bontakozott ki. 1919-ben felmerült, hogy a Tanácsköztársaság támogatásával egyetemi katedrát kap, és noha e terv nem valósult meg, hazai pályafutása során mindig érezhette a neheztelést, hogy (Kodályhoz, Babitshoz, Ferenczihez hasonlóan) aktív szerepet vállalt a kommün kulturális életében. 1919-ben elbocsátották a Néprajzi Múzeumból, ettől kezdve Magyarországon csak magántudósként és privát praxissal rendelkező analitikusként dolgozott.

A tízes években ismerkedett meg a pszichoanalízissel, Ferenczi Sándorhoz, majd Kovács Vilmához járt kiképző analízisbe. Mind Freud, mind Ferenczi rendkívül nagyra becsülte a freudi kultúraelmélet etnológiai-antropológiai alapjait továbbfejlesztő Róheim munkáit; 1921-ben Freud-díjat kapott. Ez időben sorra jelentek meg pszichoanalitikus szemléletű néprajzi és folklorisztikai tanulmányai, melyeket nagy elismeréssel fogadtak freudista körökben, viszont kiváltották a konzervatív néprajztudomány képviselőinek rosszallását is. Róheim 1928 végén Marie Bonaparte hercegnő pénzügyi támogatásával több kontinenst érintő antropológiai kutatóútra indult. Az expedíció előzménye, hogy a korszak talán legjelentősebb antropológusa, Bronislaw Malinowski elutasította az Ödipusz-komplexus egyetemességének freudi tézisét, azzal, hogy az anyajogú társadalmakban, ahol az apa jelentősége háttérbe szorul az anya és az anyai nagybácsi szerepéhez képest, nem ismerik ezt a jelenséget. Róheim kutatóútja olyan adatok és bizonyítékok gyűjtését tűzte ki célul, melyek megcáfolhatják Malinowski állításait. Útja során Róheim Észak-Afrikában, Ausztráliában, Új-Guineában és Észak-Amerikában végzett terepmunkát, és 1934 áprilisában érkezett vissza Budapestre.4 A birtokába jutott értékes anyag alapján Freud kultúraelméletéből kiindulva saját kultúrakoncepciójának kidolgozásába kezdett, megalkotva egy új irányzatot, a később könyvek és tanulmányok sorában propagált etnopszichoanalízist. 1938-ban a fasizmus elől az Egyesült Államokba emigrált. Amerikai pályafutása sem volt zökkenőmentes, a bostoni pszichoanalitikus egyesület nem vette fel tagjai közé, mert nem volt orvosi végzettsége, csak később, New Yorkban tudott csatlakozni egy laikus analitikusokat tömörítő csoporthoz.5 Először kórházban dolgozott, ahol továbbképző előadásokat tartott orvosoknak, illetve skizofrén betegekkel foglalkozott. Laikus analitikus volta, illetve erősen a kontinentális hagyományokban gyökerező antropológiai nézetei megakadályozták abban, hogy az Egyesült Államokban akár analitikusként, akár etnológusként egyetemi karriert fusson be. Ennek ellenére számos antropológiai és pszichoanalitikus testület tagja volt, szakmai kiadványsorozatokat tervezett és gondozott. 1947-ban utolsó terepmunkáját végzi Új Mexikóban, a navajo indiánok körében. 1953-ban meghal felesége, Ceszik Ilona, aki egyben legközelebbi munkatársa-segítője is volt; és ugyanebben az évben Róheim is.

A kötet három területre koncentrálva válogat Róheim publikációiból: zsidó-héber-ószövetségi tárgyú írások; az általánosabb etnológiai kérdéskörökben mozgó elméleti tanulmányok; és „határterületi" részproblémákkal foglalkozó dolgozatok (300.). Az első tanulmány az Ádám álma. Ha figyelembe vesszük, hogy az utószó nagy figyelmet szentel Róheim magyar-zsidó identitásának, akkor különösen fontos e tanulmány, mely egy Madách-motívum pszichoanalitikus és folklorisztikai hátterét elemzi, hiszen Róheim írása a magyar irodalmi modernség központi műhelyében, a Nyugatban jelent meg, és e modernség zsidó származású képviselői számára – így például Karinthy Frigyes számára – Madách drámai költeménye bibliai alapjai és európai ívű irodalmi-filozófiai horizontja miatt egyaránt nagyjelentőségű volt. Két tanulmány foglalkozik a „bűnbak" bibliai motívumával – Azazel kecskéje, Bűnbakok és beavatás –, itt Róheim a tőle megszokott széles vallástörténeti horizont előtt mutatja be a bűnbakmotívum párhuzamait és kulturális érintkezéseit. A tanulmányok konklúziója egybecseng Róheim ortodox, mai szemmel olvasva kissé ómódi freudizmusával: a falloszt, illetve a libidót jelképező bűnbak kiűzése az archaikus közösség „önkasztrációját" jelképezi, melynek célja az incesztuózus vágyak kordában tartása. Az Édenkert-tanulmány egyfelől az aranykor, az örök élet, a végső tudás, másrészt a bűnbeesés, a halál és a szexualitás motívumkörének átfogó etnológiai elemzése, a bibliai édenkerttől kezdve a Hesperidák kertjében termő aranyalmákig terjedően. A sokfelől összegyűjtött etnológiai, vallástörténeti, folklorisztikai anyagra épül a tanulmány pszichoanalitikus végkövetkeztetése: „megjelenik a világban a szorongás, a szégyen, a láthatatlan isteni hang, a büntetés; azaz: az Ödipusz-komlexum elfojtódik, és teret nyit a felettes énnek. Ahol a felettes-én megjelenik, számíthatunk rá, hogy a büntetés eszméjére bukkanunk" (78.). Az Ábrahám szövetsége az Örökkévaló és a pátriárka szövetségkötését, valamint Ábrahám és Izsák történetét elemzi. Ebben a tanulmányban Róheim a pszichoanalitikus szimbólumfejtés mellett egy általánosabb kultúraelméleti konklúziót is megfogalmaz, mely már a kötet következő tanulmánycsoportja felé mutat. Az ószövetségi zsidóság körében a szövetségkötés a kettévágott áldozati állat részei közötti áthaladásból állott; Róheim szerint e rituális cselekvéssor a közösülést jelképezi. Az ábrahámi szövetség pszichoanalitikus értelmezése egy alapsémára hívja fel a figyelmet: a test destrukciójából és a „jó testtartalmak" (újszülött, anyatej, az apa pénisze stb.) kiszabadításából az „ökonomizált agresszión" alapuló „bölcsesség vagy ítélet" képzetköre születik meg (vö. 115, 117.); ez utóbbi a klasszikus pszichoanalitikus kultúraelmélet alaptézise, Freudtól kezdve Róheim Gézán keresztül Norbert Eliasig. Az Ábrahám szövetsége mint esettanulmány konklúziója részletesebb kifejtésre kerül majd a Freud és a kulturális antropológia tanulmányban, mely elsősorban a Totem és tabu jelentőségét méltatja. „Az emberi lényeknek nehéz szeretniük egymást, mert éppenséggel nem nyájas, szeretetre méltó teremtmények, hanem olyan lények, akikben az erős agresszió eredeti ösztönadottságuk része. A civilizáció ezekkel az agresszív késztetésekkel megpróbál megbirkózni, az azonosulások, a céljukban gátolt szeretetkapcsolatok révén, és azáltal, hogy bűnbakokat talál más csoportok vagy nemzetek körében. Az egyénben az ellenséges és destruktív impulzusokat megzabolázza a felettes-én kifejlődése" (179)".

A pszichoanalízis és a kulturális antropológia kapcsolatát bemutató tanulmánycsoport egy része szintén etnológiai anyagon alapszik, ugyanakkor Róheim általános kultúraelméletét, valamint Freud kultúraelméleti tanításaihoz való viszonyát is bemutatja. Noha Róheim több tekintetben is (gyermekanalízis, az analitikus terápiás szituáció merevségének feloldása stb.) árnyalja a klasszikus freudi koncepciót, írásaiban jól érzékelhető a kettősség: „ontogenetikus" kultúraelmélete a freudi nézetek merész és kreatív továbbfejlesztéseként született meg, míg szimbólumértelmezéseiben merev, már-már iskolás freudistának mutatkozik.6 A Pánikban az istenek tanulmány azt a (Wagner Rheingoldjából jól ismert) helyzetet elemzi, amelyben a szörnyeteg (sárkány, óriás, fúria stb.) megfenyegeti az istenek gyülekezetét, és a válságot valamelyik főisten egy varázserővel rendelkező segítőtől kapott csodás fegyver segítségével oldja meg. A kánaáni, az indiai, a görög, a germán mitológiából egyaránt ismerős történet Róheim által nyújtott értelmezése szerint a fegyver a falloszt, a harc után kimerülten elrejtőző győztes pedig az anyaméhbe való visszatérést, a regressziót jelképezi. E tanulmány azért is érdekes, mert Róheim felsorakoztatja az akkori tudományos iskolák által nyújtott mítoszértelmezési lehetőségeket (funkcionalista antropológia, diffuzionista antropológia, a jungi mélylélektan, Bachofen összehasonlító vallástörténete), és saját álláspontját ezekkel vitatkozva fejti ki. A Bachofen koncepciójára való utalás azért is lényeges, mert itt Róheim visszatér a Malinowskival folytatott vita alapkérdéséhez: szerinte (a freudi elmélettel inkább összhangban álló) patriarchátus az elsődleges társadalmi forma, melyben az erős és agresszív fiúk küzdenek meg egyrészt az apákkal, másrészt a női szexualitást jelképező alvilági szörnyetegekkel.

A pszichoanalízis és antropológia című tanulmány egyrészt bemutatja a kulturális antropológia és a pszichoanalízis közötti érintkezéseket, majd arról értekezik, hogy a freudi elmélet milyen válaszokat kínál a hagyományos antropológia vakfoltjaiból következő miértekre. Itt újra megjelenik a polémia Malinowskival: „Malinowski kutatásainak eredménye az a meglepő felfedezés volt, hogy a Trobriand-szigetek lakosainak olyan központi komplexusa van, mely különbözik a patrilineáris kultúrák népeinek komplexusától. A matrilineáris kultúrában élő ember anyja fiútestvérét akarja megölni, és saját lánytestvérét szeretné feleségül venni, s csak a patrilineáris kultúrára jellemző az, amit Freud állapított meg: a vágy tárgya az anya, az apa pedig csak a vetélytárs. Amennyiben Malinowski akár a legcsekélyebb mértékben is megértette volna a pszichoanalízist, önnön szavaival cáfolta volna meg saját elméletét".7 Ehhez képest, írja Róheim, „tanulmányoztam Normanby szigetének matrilineáris társadalmát is, mely etnológiailag szoros kapcsolatban áll a Trobriand-szigetek területén élő lakossággal, és még szigorúbban matrilineáris. Elemeztem és közzétettem e terület lakosainak álmait, melyek kétséget kizáróan igazolták az Ödipusz-komplexum létezését" (148–149).

E tanulmányokban a két tudományterület (a pszichoanalízis és a kulturális antropológia) a módszertani-szemléleti szintézis igényével kapcsolódik egymáshoz. E kapcsolatot illetően látnunk kell, hogy egyfelől Freud és a Freud által ismert-olvasott etnológia, másfelől Róheim gondolkodása is milyen erős gyökerekkel kapcsolódik a 19. századba.8 Freud tudományhívő és optimista racionalizmusa, illetve a 19. századi „karosszék-antropológia" fejlődéshite és valláskritikája, továbbá a két említett diszciplína univerzális nézőpontja talál egymásra a freudi antropológiában, melynek centrumában a Totem és tabu helyezkedik el. Ehhez az antropológiai pozícióhoz képest jelent tudománytörténeti léptékben és szemléletben előrelépést Róheim. Egyrészt tereptapasztalataival és alapos bennszülött nyelvismeretével, másrészt azzal, hogy az evolucionista-összehasonlító szemléletet kiegészítette az akkor forradalminak számító lélektani irányzat, a pszichoanalízis felismeréseivel. Mindez alkalmas volt arra, hogy egységes fogalmi-szemléleti keretbe helyezze, sőt reményei szerint meg is válaszolja a korábbi antropológusok által feltett kérdéseket a mítoszok, rítusok, szokások, hiedelmek – általánosabban fogalmazva: a kultúra – eredetét illetően. De az is kétségtelen, hogy az „eredet"-re helyezett hangsúly maga is a 19. század gondolkodásából vezethető le, és itt a kör bezárul: Róheim ambiciózus válaszai ismét az evolucionista kultúrafelfogás optimizmusát, az ember maradéktalan megismerhetőségébe vetett hitét idézik fel.

A kötet utolsó tanulmánycsoportja az álmokat, a meséket, illetve az archaikus hitvilág lélekfogalmát elemző tudóst mutatja be.9 E tanulmányokban – de a kötet más írásaiban is – megfigyelhető Róheim sajátos vonzalma, hogy (hasonlóan Ferenczihez, Junghoz és magához Freudhoz is) erőteljesen, némely vonatkozásokban szinte gyerekesen vonzódott a „titokzatos" jelenségeihez. A kötet egészét figyelembe véve tehetünk kísérletet annak végiggondolására, hogy az etnográfus, etnológus és analitikus körökön túlmenően milyen tanulsága lehet e kötetnek azok számára, akik Róheim írásaiban inkább az irodalmi-irodalomtudományi jelentőséget keresik. A kötet tudománytörténeti értéke vitathatatlan, méltó része a huszadik század első évtizedeiben, a sajátos kelet-európai szociális és szellemi miliőben forradalmi vagy iskolaalapító eredményeket produkáló magyar tudósokat bemutató mai vállalkozásoknak. De találhatunk közelebbi szempontokat is. Egyrészt Róheim minden írása valóságos katalógusa vagy kincsesháza a szépirodalmat is meghatározó vagy átszövő folklorisztikai, mesei, mitológiai motívumoknak, és mintegy működés közben mutatják be az emberi képzelet azon mélyrétegeit, melyekben a nagy univerzális (irodalmi) formák és jelentések megszülettek. Másrészt Róheim írásai nagy erővel hívják fel a figyelmet arra, hogy mind a kulturális antropológia, mind a pszichoanalízis afféle „alkalmazott" történetmondás (és történetértelmezés), mely eszközeit és tanulságait tekintve egyaránt az emberiség antropológiai egységében rejlő, illetve kultúrájának változatosságában megmutatkozó konstans elemekre, tapasztalatokra támaszkodik. Ez a felfogás jelenik meg azokban az elméletekben is, melyek a történetmondást az ember legsajátabb antropológiai ismérvének tekintik, embervoltunk biológiai-pszichológiai szükségleteiből eredeztetik.10

A Hárs György Péter által írt utószó szakszerűen és érdekfeszítően foglalja össze Róheim és a pszichoanalízis kapcsolatát. Ennek ellenére az utószóhoz néhány kisebb kritikai észrevétel is fűzhető. A szerkesztő szerint 1945 előttről Róheim Gézának csupán két könyve olvasható magyarul, a Magyar néphit és népszokások, valamint A csurunga népe; itt nem említi Róheim A varázserő fogalmának eredete című 1914-es nagyszabású monográfiáját.11 Úgy érzem továbbá, hogy egy olyan par excellence szimbólumfejtésre irányuló közegben, mint a pszichoanalitikus diskurzus, pusztán abból kiindulva, hogy Róheim sok nyelven beszélt és írt, kissé túlzás a nyelv és a nyelvészet problémái iránti kifejezett érdeklődésről beszélni (278–279); Hárs György Péter inkább csak utal egy ilyen kérdésfelvetés és vizsgálódás lehetőségére, de nem győzi meg erről az olvasót. A másik árnyalható kérdés az „integrálatlan Róheim" szempontja. Kétségtelen, hogy Róheim napjainkban ritkán idézett szerző, a kortárs tudományos diskurzusok csak szórványosan találnak vele kapcsolatokat. Ennek oka több körülményben is kereshető. Egyrészt a pszichoanalízis mai irányaihoz képest Róheim kissé ortodox szerző; az okozza a problémát, ami kétségbevonhatatlan autentikusságának forrása is: „túl közel" van Freudhoz. Az etnopszichoanalízis pedig (minden tudománytörténeti és szellemi jelentősége ellenére) továbbra is a kulturális antropológia szakmai térképének a peremén helyezkedik el (ami az irányzat másik klasszikusának, a magyar származású francia George Deveroux életművére is vonatkozik).12 Ezzel szemben a folklorista Róheimről, a magyar folklór területén alkotott nagy művéről napjaink egyik legkiválóbb folklórkutatója, Pócs Éva állapította meg, hogy „sikerült már 1925-ben végérvényesen kirajzolnia a magyar néphit legfontosabb kulturális kapcsolatait. […] A Magyar néphit és népszokások-ban megrajzolt kép nagyjából érvényes maradt az azóta eltelt több, mint fél évszázadban. Ha nem a régmúlt nyomaira sarkítjuk figyelmünket és lelkiismeretes összehasonlító vizsgálatnak vetjük alá a magyar néphit egészét, körülbelül az lesz az eredmény, amire Róheim jutott".13 De Pócs voltaképpen a pszichoanalízis ellenében látja-láttatja Róheim e klasszikus munkájának értékeit, a pszichoanalízistől mintegy „visszatisztított" Róheim munkálkodásában, akit nem annyira Freud módszere, mint inkább egyetemes műveltsége, rendkívüli anyagismerete, megbízhatóan pozitivista adatkezelése, valamint kritikai érzéke segített abban, hogy maradandó és jelentős művet írjon a magyar népszokásokról.

Róheim fogadtatását elsősorban a szocializmus tudománypolitikájából eredeztethető recepciós törés jellemzi, amiben viszont beszédes módon osztozik másokkal. Hárs György Péter is utal rá, hogy a szocialista könyvkiadásban 1984 az áttörés éve Róheimet illetően, amikor egyszerre jelenik meg két terjedelmes válogatás, A bűvös tükör és a Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Korábban leginkább az Ethnographia lapjain olvashattunk Róheimről, például Muensterberger tollából, aki Róheim barátja, valamint hagyatékának gondozója volt.14 Róheim hatása a pszichoanalitikus gondolkodás szempontjából (Székács Istvánt nem számítva) Magyarországon megszakadt, néprajzi szempontból pedig szórványosnak és rejtettnek mondható.15 De a hasonlóan jelentős, szintén emigráns Szondi Lipót ennél sokkal kevesebb figyelmet kap a szocializmusban: először semmi, aztán megint semmi, majd 1987-ben jelenik meg a Káin a törvényszegő – Mózes a törvényalkotó. Hárs György Péter állítását – miszerint „Róheim Géza máig sem vált a magyar kultúra integráns részévé" (268.) – úgy finomítanám, hogy a hozzáférés lehetősége és az integrációt megalapozó szakmai és tudománytörténeti keretek kidolgozása már adottnak tekinthető. Ennél sokkal többet a tudománytörténet és a szakmai könyvkiadás nem tehet (ha csak nem vizionálunk egy magyar nyelvű „Róheim-összest"); most már a szélesebb körű tudományos-kulturális érdeklődésnek kellene valamiféle indíttatásból Róheim életművéhez fordulnia. Nyilvánvaló, hogy a Múlt és Jövő szép válogatáskötete az „inter- és intrakulturalista Róheim" alakjának előtérbe helyezésével erre tesz határozott javaslatot.

Végül: az új kötet jelentős hangsúlyt fektet Róheim származására, a magyar zsidóság kultúrájában betöltött helyére-szerepére, illetve a műveiben található, a zsidó tradícióhoz kötődő tudományos témákra. A korábbi válogatások, noha említették a kiváló tudós származását, inkább csak családi háttereként értelmezték, illetve az emigráció kényszerű kiváltóját látták benne. Jelen esetben sokkal inkább az erős zsidó kötődésekkel rendelkező Róheim bemutatásáról van szó, megfelelően egyrészt e szempont eddigi viszonylagos háttérbe kerülésének, másrészt annak, hogy a vállalkozást gondozó könyvkiadó kiadványainak jelentős részében magyar zsidó tudósok (újra) hozzáférhetővé tételére, újrafelfedezésére vállalkozik. A kötet arra is lehetőséget teremt, hogy az Anschluss és a közelgő zsidótörvények árnyékából 1938-ban az Egyesült Államokba menekülő Róheim példáján elgondolkodjunk. Írásai, szép gesztusai, valamint a rá vonatkozó visszaemlékezések mind arra utalnak, hogy magyarsága sokkal tisztább és – ha tetszik – „mélyebb" volt, mint sok más nem-zsidó honfitársa esetében. A kötet szerkesztője a kettős identitású Róheim Gézát helyezi előtérbe, nagyon helyesen, és mindegyik vonatkozást külön is, de a kettő egységét is dokumentálja. „Egyik visszaemlékezésében Székács István felhívja a figyelmet Róheim önmagában is »érdekes« magyarságára, amely az utolsó mozzanatig és azon is túl – haláláig és temetéséig – konfliktusmentes összhangban állt identitása zsidó elemeivel. »Róheim etnológusnak indult, etnológusnak tanult. Érdekes módon etnológiai érdeklődését a magyar hitvilág és a magyar mondavilág kötötte le. Ez volt az a téma, mi őt a legjobban érdekelte, egész életén keresztül ezzel foglalkozott, és ez volt az a téma, amihez élete utolsó éveiben is visszatért. Engem nagyon meglepett Róheimnek a szinte naiv hazafias magatartása, mert amikor meghalt, a végrendelete vagy utolsó akarata szerint a temetésén a koporsója nemzeti színű zászlóval legyen letakarva […] és egy magyar nyelvű búcsúztató legyen«" (270). Az előkerült dokumentumokból tudjuk, hogy a búcsúztatót mondó Patai Raphael angol nyelven beszélt, de az utolsó mondat valóban magyarul hangzott el.16 Az utókornak fontos tanulság ez; most, visszatekintve, szinte mintaszerű érvényességében látjuk-láthatjuk ezt a magyarságot – sok más nagyszerű magyar tudós és gondolkodó esetében is. Nyilvánvaló, hogy a magyar folklór Róheim Gézának, a „mese világa" Honti Jánosnak, a magyar irodalomtörténet Szerb Antalnak és Halász Gábornak ugyanazt jelentette: valódi (egyszerre reális és ideális) magyarságot, antiszemita törvényeket gyártó politikusoktól és sötéten gyanakvó kispolgároktól mentes szellemi világot. E szempontból különösen tanulságos az új kötet kísérőtanulmányának címe: „Drága Géza bátyám, Isten hozott" – formálja újra a búcsúbeszéd zárómondatát a szerkesztő.