Miután elolvastam – helyenként kedvetlenül, el-elcsüggedve – az Ezer és 3-at, sőt már az olvasás és a gyakori visszalapozások közben is: próbáltam felidézni, miről olvastam, miről is szól ez a könyv, mi a „meséje", mi a matériája, tart-e valahonnan valamerre, de csak homályos, diffúz benyomások jutottak eszembe. Persze voltak ezek a baszások, szopások, seggbekúrások, faszmerevedések, pinanedvedzések, voltak ezek a dupla zárójelek közé zárt három- és négyjegyű számok, amelyek az elbeszélő nőit jelölték, voltak ezek az aforisztikus szentenciák, amelyek szerint „meg kell őket baszni… Kötelező, ha nem teszed, megbánod. És ha megteszed, akkor is megbánod…"; meg hogy: „Aki beszél róla, nem csinálja"; meg hogy: „A pénz jel. Férfiak jele, ahogy a kozmetikumok márkája a nőké, és… igazából a parfüm is a férfiak jele – a nőkön. Ők kenik rájuk, mert inkább az ondójukat kennék rá minden nőre." És volt persze itt is ez az ismerős, hasonlíthatatlan Kukorelly-hangzás, ez a töredékes, csapongó, dünnyögő beszédstílus, ez a szöszmötölő, vacakoló nyelvi araszolás, a romos, slampos hétköznapi élőbeszédnek és az önfeledt, motyogásszerű monologizálásnak ez a Kukorellyre jellemző, ironikus elegye, amelynek mindig kedvtelve adja át magát az ember, úgy olvassa, mintha valami végtelenített minimalista zenei improvizációt hallgatna. De mindez aztán valahogy elfoszlott, szétszóródott, és mintha minden egyes számozott szakasszal (éppen száz van belőlük a 268 oldalas könyvben, illetve a három részt megelőző lírai bevezetésekkel együtt: százhárom), sőt minden egyes, spáciumokkal elválasztott bekezdéssel újra kellett volna kezdeni az olvasást.

Vajon mi lehetett ennek a Kukorelly-könyvnek az eredeti koncepciója? Talán éppen ilyen diffúz, megfoghatatlan, szétszórt hatások keltése? Elvégre olyan lírai naplóként vagy jegyzetfüzetként is fel lehet fogni az Ezer és 3-at, amely a fenti stratégia szerint olvasható és olvasandó. Ebben az esetben nincs epikum, nincs szerkezet, nincs jelentősége a szakaszok sorrendjének, ott kap bele az ember a könyvbe, ahol fellapozza, kicsit belehallgat, mint egy hangfelvételbe, aztán félreteszi. Csakhogy nyomokban másféle poétikai elgondolás körvonalai is látszanak Kukorelly könyvében. Eszerint egy én-elbeszélő emlékező vallomásaival, töredékes emlékképeivel volna dolgunk. Nőkről, önmagáról, szexuális élettörténetéről beszél egy férfi. Ki ez a férfi? Ki az Ezer és 3 én-elbeszélője?

Kétféle válasz adható erre a kérdésre, bár a két válasz nehezen különíthető el egymástól, és ez már maga is a szöveggel kapcsolatos zavarok egyik forrása. Az egyik válasz szerint egy fiktív férfiról van szó, aki vallomásainak címével és bizonyos eljárásaival, utalásaival Mozart Don Giovannijával hozza magát összefüggésbe. Az Ezer és 3 cím Leporello első felvonásbeli híres regiszteráriájára utal, amelyből megtudjuk, hogy gazdája csak Spanyolhonban 1003 nőt csábított el, Itáliában, Némethonban, Franciahonban stb. még további sok százat. Az elcsábított nőket Kukorellynél azok a bizonyos dupla zárójelbe tett számok jelölik, tehát nem nevek, nem kezdőbetűk, hanem számok, amelyek nemcsak azért nem jelentenek semmit, mert a számoknak semmi közük sincs az általuk jelölt lány vagy nő kilétéhez, és mert sorrendjükben nincs semmiféle felismerhető rendszer, hanem azért sem, mert egy-egy szám (= nő) legfeljebb egyetlen, két-három oldalnyi szakaszban fordul elő néhány említés erejéig, és aztán soha többé – ha vannak ritka kivételek, és nem zárom ki, hogy vannak, annak sincs jelentősége. A könyv egyik kritikusa megszámolta, hogy az Ezer és 3 a 000-tól 1003-ig terjedő számsorból valójában csak 110-et szerepeltet – igaz, az így számszerűsített nők majd mindegyikének emlékéhez társul valami apró tárgyi tény, ha más nem, annyi, hogy ((068)) ukrán lány volt, „akiről azt se tudtam igazán, kicsoda" – míg a Don Giovanniban a nagyszájú Leporello csak ellenőrizhetetlen számokkal dobálózik.

A másik lehetséges válasz szerint az én-elbeszélő nem más, mint maga a szerző, amit nemcsak a lírai és naplószerű beszédmód személyessége támaszt alá, hanem számtalan olyan tematikai motívum is, amelyek a Kukorelly-olvasó számára már ismerősek lehetnek, mindenekelőtt a TündérVölgyből, a szerző előző, önéletrajzi ihletésű regényéből. Például az anya és az apa alakja, a Szondi utcai lakás és környéke, a Pest környéki családi nyaraló, a futballozások és hévezések, egyáltalán a hetvenes-nyolcvanas évek hétköznapi banalitásai, és maga az írás, általában is, meg mint annak a szövegnek az írása, amelyet épp olvasunk. És ismerős persze az említett Kukorelly-hangzás, vagy akár a szöveg tagolásának külsőségei is: miként itt, a TündérVölgyben is spáciumokkal elválasztott, néhány soros bekezdésekből építkezik az én-elbeszélő. Különösen feltűnő és sokatmondó azonban, hogy Kukorelly elbeszélője a TündérVölgyben sem nevezi meg szerelmeit, alkalmi kedveseit, akik ott is fontos szerepet játszanak, sőt teljesen egybeolvasztja őket azáltal, hogy valamennyit egyazon betűjellel jelöli: mindegyiket C.-nek nevezi. Az olvasó először azt is hiszi, hogy mindig ugyanarról a nőről van szó, később jön rá, hogy ezek más-más nők. Aki olvasta annak idején Kukorelly nyilatkozatait, onnan megtudhatta, hogy összesen kilenc nőről van szó – magából a regényből ezt nehéz kiolvasni. Kukorelly (vagy elbeszélője?) számára tehát a nőkhöz való viszony, az egyes nőkhöz fűződő „párkapcsolatok" emléke olyasfajta problémaként jelenik meg, amelyben maguk az egyes nők, csajok, kedvesek nem különülnek el egymástól, nincs önálló arculatuk, csak az én-hős rögeszmés keresésének és/vagy élvhajhászásnak perspektívájában jelennek meg mint a vágy egyáltalán nem titokzatos, alkalmi tárgyai, úgyszólván mint egyszeri használat után eldobandó kellékei.

Az Ezer és 3 tehát többféle szempontból is úgyszólván folytatása a TündérVölgynek, és ezért az új könyv kritikai recepciója nem állhatta meg, hogy művészi eredetiség és érdekesség szempontjából össze is hasonlítsa, akár pontokra átszámítva, a Kádár-korszak gyermekének vallomásait a nőcsábász-Kukorelly vallomásaival. Ezek az összehasonlítások, amelyek különben mindannyiszor az előbbi javára dőltek el, akarva-akaratlanul azonosították mindkét műben a szerző személyét az elbeszélővel. Ilyen személyes művek befogadásakor a kortárs kritikusok óhatatlanul látják a szöveg mögött a szerző személyét is, főleg ha olyan, irodalmi berkekben közismert és közkedvelt személyről van szó, mint „kukorellybandi". A mindenkori irodalmi mű azonban ideális esetben – és érdemes-e a szerzőnek az ideális esetnél alább adnia? – a laikus olvasót veszi célba, azt a feltételezett avatatlan vagy utókori vagy külföldi olvasót, aki nem tud semmit a szerzőről, akinek csakis a szöveg alapján kellene megtudnia, ki beszél hozzá egyes szám első személyben, úgy, mintha önmagáról beszélne. Mit tudunk meg az Ezer és 3-ból az én-elbeszélőről, ha nem tudjuk, kicsoda Kukorelly Endre?

Mindenekelőtt azt tudjuk meg róla, hogy olyan férfi, pontosabban olyan hím, akinek úgyszólván valami biológiai vagy antropológiai végzet folytán a nőket, azaz a nőstényeket meg kell basznia. Nem meghódítania kell őket, nem vetélkednie értük, nem beléjük bolondulnia, nem rajongania értük, nem bókolnia nekik, nem játszania velük, nem fűt-fát ígérgetnie, nem gyereket csinálnia nekik, hanem megbasznia őket. Hogy minden férfi ilyen-e, vagy csak a domináns macsók, az nemigen érdekli elbeszélőnket, ő mindenesetre ilyen, és saját felfogását tételes állításokban kiterjeszti az egész férfinemre, sőt ennek függvényeként az egész női nemre is. Hogy mennyire biológiai eredetű ez az állítólagos végzet, azt a hím oroszlánra való célzatos hivatkozásokkal is alátámasztja: „Nem kényelmes neki. Kétszer nagyobb a nősténynél, látható előre, mi lesz, semmi különleges amúgy. Az erő látszik mindenek előtt, az áll legelöl, erőből megy." Az öreg hím csak heverészget egész nap, „nem vadászik, nem csinál semmit, azt csinálja, hogy van" – és ebben a puszta erőfölényes létezésében, „ha bekapcsol a programja", mintegy unalmában reflexszerűen magáévá tesz nőstényeket. Ehhez olykor el kell kergetni más hímeket: „((208))cal irodalmi rendezvényen ismerkedtem meg… Szép mellű, nagydarab lány, az egyik kollégával beszélget, nem ő fog baszni vele, pedig látom, mennyire igyekszik, hanem én, bár erről még nem tudnak." Eszerint vannak gyengébb, kevésbé férfias hímek – ezek többnyire „férjek", és így valójában: „Nem a férfiak uralkodnak, hanem férfias uralkodni. Én nem uralkodom. Uralkodok magamon, a bennem lévő férfias uralkodik, többnyire saját magán… Férfiak nem nőket uralnak, hanem a gyengébbet nyomja el az erősebb".

Az elbeszélő tehát saját megítélése szerint azok közé az erős férfiak közé tartozik, aki nem tehet mást, mint hogy átengedi magát a benne lévő férfiasnak, és ennek erejével elnyomja a gyengébb férfiakat és nőket. „Tény, hogy komolyabb az esélye egyes férfiaknak az – egymás fölötti – uralomhoz, mint egyes nőknek ugyanazok fölött a férfiak fölött. Nekem ((1000)) fölött, mint neki fölöttem." Erre a hevenyészett és kihívóan (ironikusan?) lebutított darwini-freudi-bourdieu-i alapozásra építi föl skalpvadász-történeteit az elbeszélő – már amennyire történetek ezek. Mindenesetre egyes „viszonyok" (amiről itt szó van, arra valójában nincs is megfelelő szó a magyar nyelvben: a szinonimaszótár szerint: nemi kapcsolat, flört, kaland, liezon, egyik sem jó ide), tehát egyes „aktus-orientált párkapcsolatok" töredékeinek felidézésében, az üzekedések rideges tárgyias leírásában és cinikusan ironikus kommentálásában Kukorelly szólama nem okoz csalódást. De ahogy a lírai napló-jelleg csak kisebb szövegegységekként érvényesül, az emléktöredékek novella-kezdeményei és a hozzájuk kapcsolódó bölcselkedések is inkább apránként, önálló szövegekként élvezhetők. Folyamatosan összeolvasva őket kiütköznek a koncepcionális és kompozicionális problémák.

A férfi elbeszélő kilétéről, az általa vitt szólam jelentéséről a szöveg lírai személyessége, az emlékképek időbeli és szociális hovatartozása, a kommentárok antropológiai szemlélete és az intertextuális utalások alapján lehetnek sejtéseink. Ezek a sejtések azonban sehogyan sem illenek össze. Ha eltekintünk attól – noha ez persze egyelőre nehéz –, hogy az én-hős itt felismerhetően a szerző maga, aki jelentékeny irodalmi munkássággal és műveltséggel rendelkezik, és fontosnak érzi, hogy a szexuális életének történetét lépten-nyomon összefüggésbe hozza az Anna Kareninával, fettel szedett szövegelemeket idézve belőle, illetve hogy hódításait Mozart Don Giovannijának érzéki kalandjaihoz hasonlítsa, ha tehát eltekintünk attól, hogy egy ilyen intellektuális csábító aligha mond le a nők titkainak, az alcím szerint: „a nőkben rejlő szív" kutatásáról, merthogy Kukorelly én-hőse éppen erről mond le –, akkor lehetne ez az elbeszélő – némi poentírozó túlzással: a pornófilmekből ismert szexatléta vagy korunk erőszakkultuszának macsó hőse. Poentírozó túlzás nélkül: ezeknek az agresszív médiamintáknak egy nyomorúságos, elgépiesedett hétköznapi klónja, egy teljesítménykényszerben szenvedő, egomán szexbajnok. Az ilyen „röptében a legyet is"-típus persze nem reflektálja önmagát lírai naplójegyzetekben, amint egyébként teljes joggal mutatott rá arra is több kritika, hogy Don Giovanni sem készített jegyzeteket hódításairól – szolgája, Leporello húzta a strigulákat. Kukorellynek nyilvánvalóan nem is volt szándéka, hogy egy tőle elidegenített, ellenszenves, primitív baszógép vallomásait írja meg, szándéka sokkal inkább az lehetett, hogy saját szexuális tapasztalatait vetkőztesse sivár lényegükre. És itt megint érdemes visszatekinteni a TündérVölgyre: ahogy ott Tolsztoj Családi boldogság című elbeszélésére hivatkozva idézi meg a szülői ház „tündérvölgyét", azt a viszonylagos családi boldogságot, amelyet később, a saját felnőtt életében nem sikerült elérnie, itt most az Anna Kareninát idéző hivatkozások a házasságtörések, a szerelmi viszonyok, az aktus-orientált párkapcsolatok boldogtalanságának témáját helyezik tekintélyes világirodalmi perspektívába: mint tudvalévő, az Anna Kareninának mindjárt az első mondata bejelenti ezt a témát: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az". (Hogy végeredményben mihez kezdhetünk az Ezer és 3-nak ezekkel az állítólagos Tolsztoj-hivatkozásaival, amelyek leginkább arról felismerhetők, hogy vastag betűvel vannak szedve, az más lapra tartozik.).

Kukorelly párkapcsolatai, szexuális tapasztalai tehát, úgy látszik, kiábrándítóan egyoldalúak és egyhangúak, de a rögeszmésen ismétlődő, szentenciózus kijelentések, a baszás-téma monoton variációi azt a gyanút is felkelthetik, hogy a szerző ezúttal az őszinteség, a mélyreható önvizsgálat mellett (vagy helyett?) talán provokálni is akart. Provokációnak itt mindenesetre én nem annyira azt gondolnám, hogy minden a nemi aktus és a nemi szervek körül forog, hogy minden a nevén van nevezve, vagyis nem értek egyet azzal az érveléssel, mely szerint Kukorelly szókimondása, egyáltalán a szexuális tematika leplezetlen tálalása jótékonyan provokálhatja a prűd magyar olvasót, és ezáltal felszabadító hatású lehet a magyar irodalomban. Noha létezik még prűd közízlés, bár egyre inkább defenzívába szorulva, valójában túl vagyunk már ezen, gondoljunk csak Nádas Párhuzamos történetekjének nevezetes fejezetnyi szeretkezésére.

Sokkal inkább provokál Kukorelly könyvének antropológiai szemlélete, a nemi szerepekről hangoztatott nézetei, különösképp a gender-elméletek korában, amelyek viszonylagosnak, szinte tetszőlegesnek tekintik a férfiak és nők közti határvonalat, és azt vallják, hogy a nem, társadalmi szempontból legalábbis, szabadon választható. Ehhez képest a „nő-kritikusaink" eddig nem is fogadták olyan megsemmisítő elutasítással az Ezer és 3-at, ahogy éppenséggel fogadhatták volna, és ahogy Németországban vagy az Egyesült Államokban bizonyosan fogadnák is. Élesen bírálták ugyan a könyvet több okból, így a férfi-nő viszony ábrázolása felől nézve is, de inkább „csak" azt kifogásolták, hogy nincs szó érzelmekről, a „nőben rejlő szívről", nincsenek hús-vér nők, csak sorszámok, nincs szó valójában érzékiségről, testről sem, mint ahogy a férfiról is csak „kiégett spekulációk" (Radics Viktória, Műút) olvashatók.

Kukorelly bizonyosan tud mindent a feminizmusról, a gender studiesról, és e befolyásos tudományos elméletek ellenében fogalmazta meg társadalomtudományosan nem kevésbé alátámasztott, csak mostanában nem éppen divatos nézeteit arról, hogy a férfi uralkodik, a nő aláveti magát, a férfi poligám természetű, a nő monogám és házasságban szeretne élni. Kétségtelen, helyenként (nyelvi?) finomítással tompítja a hagyományos kategóriák élét: „férfias"-t mond „férfi" helyett, „nőies"-t „nő" helyett: „Ha a férfias azonos a hatalmaskodóval, akkor a nőiest nyomja el abban, akit elnyom, akár nő, akár férfi. Eleve jobban akarni, ez illik a férfiakhoz, ennyiben azok, az akarásukkal együtt" – de az aktusok mindennapi gyakorlatában helyreáll a hagyományos rend: a hím kiszemeli a kedvére való nőstényt, a nőstény kicsit kelleti magát, aztán a férfi akarata legyőzi.

Az őszinteség hiányát nem úgy képzelem, hogy a szerző valójában nem ezt gondolja, de a provokáció kedvéért mégis így beszél. Személyes tapasztalatai alapján Kukorelly bizonyára csakugyan így látja a férfi–nő-viszonyt, és ezt a tételes általánosítások szintjén, egy szépprózai szövegben, nemigen lehet vitatni. Akár ő maga beszél, akár egy fiktív elbeszélő, akár szó szerint értendő, amit mond, akár többé vagy kevésbé (az olvasói tapasztalat szerint szinte alig) ironikusan, a szépprózai szöveg szubjektív igazával szemben csak fenntartásokkal érvényesíthetők objektív tudományos kategóriák, hiszen az állítólagos objektív igazságokban többnyire úgyis csak azok hirdetői és követői hisznek feltétel nélkül. Tapasztalati tények tanúsítják, hogy az utóbbi évtizedekben, Kukorelly hódításai idején, a felületes partnerkapcsolatok többnyire valóban úgy alakultak, ahogy a könyv láttatja őket. Igaz, újabban, a mindennapok szerelmi-szexuális praxisában a férfi-dominancia súlyos veszteségeket szenvedett, amelyek más szempontból esetleg nyereségnek is tekinthetők. Mindenesetre örökérvényű antropológiai tételek nem következnek ilyen személyes vagy kultúrafüggő tapasztalatokból, és amikor Kukorelly elbeszélője mégis ilyeneket fogalmaz meg, akkor nem észleljük világosan, van-e ezeknek a szentenciózus kijelentéseknek valamilyen indulatból fakadó vagy bizonyos modalitást jelző, szubjektív, irodalmi igazságuk, vagy szó szerint kell venni őket. Az összbenyomás inkább az utóbbi, reflektálatlan jelentést erősíti meg.

A bölcselkedő antropológiai program, a nemek harcáról vallott doktríner felfogás káros nyomai megmutatkoznak a mű szövetében is. Az egyes helyzetek és a számokkal jelölt nők a merev szemlélet egyhangúan ismétlődő illusztrációi. Azt gondolhatnánk, egy donjuant, egy kékszakállt, egy casanovát, itt: az író-elbeszélőt, ha valami, akkor a mindenkori nő aktuális vonzereje, varázsa, személyisége, teste érdekelhetné igazán. Még akkor is, ha csak megbaszni akarja. A vadászt is a vadászszenvedély űzi, az elejtett vad trófeája gyönyörűséggel tölti el. Kukorelly elbeszélőjéből teljesen hiányzik a szenvedély, a kíváncsiság. A nők ennek következtében válnak érdektelen számokká, azonosíthatatlan személyekké. Kukorelly elbeszélő-hőse unatkozik, unaloműzésből hágja meg a nőket. Sőt helyenként még megvetően, becsmérlően is beszél róluk. Az Ezer és 3-ról eszébe juthat az olvasónak Esterházy Egy nője, amelynek egyes szakaszaiban szintén egy első személyű „beszélő" beszél egy-egy nőről, mindig másról, illetve a hozzá fűződő erotikus viszonyáról, amely szintén mindig más és más. Az Egy nő nem tartozik ugyan a szerző legjobb művei közé, de azzal a bravúrral mégis nyomot hagy az olvasóban, hogy kilencvenhét rövid, két-három oldalnyi szövegegységben (lám, ez is hasonlóság) mindannyiszor megragadja egy-egy nő sajátos testiségét, és az elbeszélő róluk szőtt képzelgései együttvéve azt példázzák, milyen végtelenül sokféle alakot ölthet a nemi szerepjáték.

Ez a változatosság, ez az élvezkedés teljesen hiányzik Kukorelly új könyvéből, ami persze önmagában nem baj, hiszen nem azt keressük benne, ami más művek sajátja, és ami nem is volt célja. Csupán megállapítjuk, hogy ami elkészült, ami elolvasható, az a macsó szemlélet irritáló-provokáló gesztusaival együtt egyhangú, alig van valami epikus menete. Ha valami mégis, akkor annak a folyamatnak a lírai-melankolikus érzékeltetése, amint lassanként, szinte észrevétlenül tért hódít ez az egyhangúság. A szomorúság, a gépies ismétlődés, a boldogtalanság. Van ennek valami időbeli íve is: nagyjából a kamaszkor felől haladunk az öregkor felé, az ügyetlen, kóbor numeráktól a rutinos, lélektelen baszások felé, de az alaphelyzet nem változik: donjuanunk retteg, sőt utálkozik az érzelmi elköteleződéstől, a többi nőről való lemondástól, a nősüléstől, főleg a férji szereptől. Ugyanakkor egyre jobban fél és utálkozik önmagától is. Mindebben van valami, ami egyszerre tűnik kínos magánügynek és szomorú férfisorsnak.