A határ az, ahol véget ér valami. Teljesen. Nem elválaszt, hanem lezár. Sőt leginkább úgy helyes: elzár.

Győrött a Tanácsköztársaság útja mentén zöld útjelző tábla állt. Akkor lehetett a legjobban látni, ha a benzinkúttól kikanyarodtunk, és a teli tankkal szinte bárhova elindulhattunk volna. A tábla balra azt mutatta: Bécs (Wien), jobbra: Budapest. Bécset 150 kilométerre jelezte, Budapestet 146-ra.

Akárhányszor ott álltunk a kereszteződésben, apám – úgy is lehet mondani: viccelődve, ám inkább sóhajtásszerűen – megszólalt. Na, ma sem megyünk Bécsbe.

Ültünk a Volkswagen hátsó ülésén, s igazából nem értettük a kijelentést. Miért kéne Bécsbe menni? Mi lehet sóhajtásra méltó ott, 150 kilométernyi messzeségben? És hogyhogy ma sem, hiszen – való igaz – nem mentünk tegnap se, tegnapelőtt se, sőt soha. Mi keresnivalónk lenne ott?

Aztán eltelt néhány év. Kaptunk piros útlevelet, amivel Csehszlovákiába autóztunk a tavaszi szünetben. Nagy szó volt ez a kis könyvecske, komoly dokumentum, és épp ezért tulajdonosának megfelelően komolyan (vagyis: jól) kellett viselkednie, amikor megközelítettük a magyar–csehszlovák határt. Ott szigorú bácsik, majdnem olyanok, mint a rendőrök, vártak ránk, és elkérték a piros könyvecskéket, alaposan végigtanulmányozták, a térdüket kissé rogyasztva belestek az ablakon, összehasonlították a fényképeket az autóban ülők arcával.

Rendnek kellett lennie.

Amikor visszaadták az összes okmányt, és engedékeny hangon azt mondták, „mehetnek", apám arcán is kisimultak a vonások. Ím, megérkeztünk a baráti országba.

Furcsa vidék volt az. Ahol külföldön voltunk, miközben másról sem hallottunk, mint hogy egyszer ez is Magyarország volt, és bárhol álltunk meg, mindenki magyarul beszélt. Szaftos húst ettünk knédlivel. Ilyen nem volt otthon, hát mégis idegen világ ez. Idegen, ám kellemes. Jólesett megízlelni. Hazafelé menet egy szembejövő teherautó felvágott egy követ, amitől kitört a szélvédő. Az ablak egy pillanat alatt olyan lett, mint a tejüveg, ki kellett ütni az egészet a helyéről, anyámmal tartottuk a pokrócot a szilánkok alá. A kora áprilisi, gyorsan hűlő alkonyatban üres ablakkal döcögtünk az ősi magyar földön, vissza, a határ felé. Mindannyian dideregtünk, hároméves öcsém zokogott, mackóját hívta segítségül.

Mégis sokszor kirándulgattunk át így a szomszédba. Szaporodtak a pecsétek a piros útlevelekben. Szerettük a knédlit, apámék a Zlatý Bažant sört. A győri benzinkútnál, a kereszteződésben azonban rendre elhangzott a sóhajtásszerű mondat. Na, ma sem megyünk Bécsbe.

Megint eltelt néhány év. A sötét, februári délutánban a házi feladatos füzeteket félrerakva az íróasztal fölé hajolva részletes kérdőívek és nyomtatványok kitöltésére került sor. Nagyon kellett ügyelni, elrontani nem volt szabad, és szép írással kellett az aljára odabiggyeszteni a nevünket. Apám okmánybélyeget ragasztott a nyomtatványok jobb felső sarkába. Svájci és német meghívóleveleket csatolt melléjük, valamint azok hiteles fordítását. Amikor minden elkészült, berakta egy félfamentes, kékes színű dossziéba, ráhajtotta a fedelét, és azt mondta: Majd meglátjuk, mi lesz…

Aztán vártunk. Már bőven benne voltuk a tavaszban, amikor a benzinkúttól kikanyarodóban elhangzott a bűvös mondat: Lehet, hogy itt hamarosan balra fogunk elindulni, ha minden igaz!

De hát igaz lehet-e minden?

Már én is tudtam, olyan nincs, hogy minden igaz, mert a legnagyobb igyekezet mellett is elkerülhetetlen egy kis füllentés, egy kis suskus. Erőltetni sem kell túlzottan, mindig találni valamit, amiért felelősségre lehet vonni az embert. És eltiltani attól, amire a leginkább ácsingózik.

Vastag, szürke, temérdek pecséttel és bélyeggel felékesített és sasszeggel lezárt borítékban érkeztek meg az új útlevelek. A színük világoskék volt – arra gondoltam, ezek szerint a kék országokba lehet utazni velük. Apám elmagyarázta, hogy ablakot ütöttek beléjük, valamint a nyugatnémetek és a svájciak vízumot is ragasztottak a 8. és a 12. oldalra, amik szép képnek tetszettek, csillogó jellel ellátva. Ausztriába nem is kellett vízum, oda eddig vízum nélkül nem lehetett volna menni. Csak az ablak, az ablak!

Világoszölden-sárgán villódzó reggelre ébredtünk az indulás napján. Elérkezett a pillanat, amikor hosszú évek megkövesedett sóhajait úgy hagytuk magunk mögött, mint a csálé országúti kilométerköveket. A kutas teletöltötte a bogárhátú tankját benzinnel, apám fizetett, és elgurultunk a kereszteződésig. Mint mindig, ott virítottak előttünk a zöld táblán a fehér betűk: Bécs (Wien) 150 és Budapest 146.

Apám egy pillanatig kivárt: Na, Budapestre menjünk vagy Bécsbe?

Mi pedig hangos visításban törtünk ki. Bécsbe! Bécsbe! Bécsbe!

Ültünkben ugráltunk a hátsó ülésen, apám pedig hátranézett, átszellemülten elmosolyodott, és miközben egyesbe tette a sebváltót, mint aki nagy kegyet gyakorol, így szólt. Hát jó, ha ennyire akartok Bécsbe menni, akkor menjünk Bécsbe!

Ösztönös mozdulattal megtapogatta a zakója zsebébe helyezett világoskék útleveleket és a sok pecsétes valutakiviteli-engedélyeket. Aztán kikanyarodtunk az ezerszer megjárt országútra, ami ezúttal nem egyszerű országút, hanem a határhoz vezető út volt.

A határhoz, ahol ezek szerint nem ért véget a világ.

Sőt, talán épp ott kezdődött.

„A Párttal, a néppel egy az utunk", fújtuk az énekórákon és a kötelező ünnepélyeken, de otthon egyáltalán nem ez volt a módi. A rendszerhez, az egyetlen, mindenek felett uralkodó párthoz, a szovjetekhez való viszonyulásban természetesen apám volt a mérvadó. A hetvenes években is azt hangoztatta, hogy egy szép napon össze fog omlani minden. Ezt részben vágyképző optimizmusa mondatta vele, továbbá az osztrák tévé híradójából okult, ahol Paul Lendvai és Hugo Portisch a két Kelet-Európa-szakértő hosszas elemzésekben tárták fel előtte a szocialista országok gazdasági helyzetét, egészen Leonyid Brezsnyev nálunk könnyű megfázásnak beállított vesedialíziséig, és láthatta-hallhatta a vasfüggöny mögül kiszabadult disszidensek, másképp gondolkodók fejtegetéseit.

Kérdés, lehet-e másképp gondolkodni, ha egyszer itt élünk?

Apró kis „ellenállásaira" azért büszke volt. Immár Győrött hívatták nemegyszer, hogy lépjen be a pártba, elvégre… és különben is. Ezt rendszerint azzal hárította el, hogy nem elég érett még rá. Aztán amikor a fiait Pannonhalmára adta a bencésekhez, már nem annyira azt firtatták, hogy akar-e párttag lenni, hanem hogy mégis mit képzel, miféle példával jár elöl. Sokkal később beszélt erről egyszer, a nagy, barna cserépkályhának dőlve, hogy ebben a kérdésben nem volt szívbajos. Ha piszkálták, azt felelte, mondják meg, ha elégedetlenek a munkájával, neki nem mindenáron való életcélja, hogy főorvos legyen. Ha arról van szó, nagyon szívesen elmegy egy isten háta mögötti faluba körzeti orvosnak, az is van legalább olyan nemes feladat. De más egyébhez, hogy mit csinál a szabadidejében, milyen iskolába járnak a fiai, senkinek semmi köze. Aztán erre csak morogtak valamit a főemberek. Ugyan már, Karcsikám, te is tudod, hogy nem erről van szó…

Pedig hát erről volt szó. Nagyon is.

A Zrínyi utcai ház, ahol laktunk, pontosan szemben állt az egykori habsburgi Frigyes-, ám akkor már régóta (ideiglenesen, persze) szovjet laktanyával. Egyszóval mindent láttunk. És nem nagyon kellett ahhoz kommentár.

Láttuk a Pravdával takart, kitörött ablakokat. A nyomorúságos udvart, ahol hatalmas táblákon a pártvezérek arcképei virítottak, és ezek előtt masíroztak reggel és kora este a kiskatonák, rekedt, torz hangon üvöltve valamiféle lelkesítésre szánt dalokat. Az utcára is kivonultak néha, hármas sorban meneteltek, ki tudja, miért, alumínium teáskanna volt némelyikük kezében; az első ember, aki vezette őket, kis háromszögletű piros zászlóval integetett. Vasárnap az ablakba ültek a kopaszra nyírt, ferde szemű legények, és a legnagyobb szórakozásuk az volt, hogy zsebtükörrel villogtattak a járókelők szemébe. Mi is visszavillogtunk egyszer-egyszer. Aztán azokat az ablakokat, ahonnan sokat villogtattak, egyszerűen befalazták.

Láttuk, hogy rendszeresen verik a legénységet. Egy tiszt jelenlétében hozták hátra a fenyítésre várót a kerítés sarkába, pontosan a fiúszoba ablaka alatt, átellenben. Két másik kiskatonának jutott a feladat, hogy jól ellássa a baját. Általában nem is volt ebben semmi hiba, úgy ütötték-verték a társukat, mint aki minden dühét és bánatát így akarja kitombolni, a földre került fiút még össze is rugdosták. Tudták, hogy jövő héten esetleg ők következnek, vagy éppen emlékeztek a két héttel korábbi verésre, amit kaptak. Az ott hagyott, elintézett bűnös egy ideig hevert a porban vagy a sárban, aztán lassan feltápászkodott, kicsit leporolta magát, és lassú léptekkel, de mégis, látható igyekezettel ment vissza a helyére, nehogy késésért újabb fenyítésben legyen része.

Néha a mozipénztárnál lehetett összetalálkozni két-három izgatottan pusmogó kiskatonával, akik vaskos, koszos kezükben a legolcsóbb, háromforintos jegyre való aprót szorongattak, és próbálták elmagyarázni, hogy mit is szeretnének. Persze moziba szerettek volna menni. Amerikai filmre, esetleg francia filmre vagy olaszra. A széken teljesen lecsúszva ültek az első sorban a cigányok között, előadás végén meg loholva igyekeztek vissza a laktanyába. Bizonyára tudták, hogy rájuk is büntetés, kegyetlen verés vár, de valamiképp mégis megérte. Másfél óráig éltek, még ha teljes álomvilágban is, aminek a nyelvét sem értették, de a képek, a mozivászonról beszívott levegő életerőt adott a számukra elviselni azt, ami van.

Hatodikban érkezett hozzánk egy új fiú, a Somogyvári Pali. Moszkvából. Ez még egy orosz tagozatos suliban is már-már botrányosnak számított. Holott mindenki levelezett szovjet pionírral, nekem is volt egy Szergejem, csomagot is küldött, olimpiai Misa macis jelvénnyel, egy ripityára törött festékkészlettel és a színjátszó naptárral. Cserébe szandált kért. Mert azt náluk nem lehetett kapni. Szandált, a nagy Szovjetunióban.

Somogyvári Palit mindenki utálta. Még Nelli néni, az orosztanárnő is idegenkedett tőle, lehet mondani, hogy cikizte, elvégre a fiútól elvárható lett volna néhány év moszkvai tartózkodás után, ahol természetesen iskolába járt, hogy tökéletesen tudjon oroszul. A beszéd ment is neki, de a rafinált nyelvtani kérdésekre, mondjuk, a lágy ragozású igék vagy a rendhagyó nőnemű főnevek témakörében sokszor egyáltalán nem tudta a választ – szemben velünk, akiknek ezt töltögették a fejébe. Más kérdés, hogy Somogyvári Pali bizonyosan többre ment odakint a ráragadt orosztudásával, mint mi bármikor is a hibátlanul bebiflázott krásznájá plóságy ragozással…

Pölivel kezdtük el cikizni a fiút. Pöli apja szintén orvos volt, apám mindig mosolyogva mesélte, ha néha összefutottak a Bem téren (ők ott laktak, nekünk a garázsunk volt a közelben), Pöli apja mindig úgy köszönt neki, „tiszteletem, Karcsi bátyám", holott apám tudta, hogy legalább öt évvel idősebb nála. De úgy látszik, ő sem szívelhette különösebben a szovjet rendszert, mivel Pöli is elég szépen tudta cifrázni a ruszkik szidalmazását. Sőt ő volt az, aki nem átallott dehonesztáló kijelentéseket tenni magára Leninre.

Somogyvári, szegény, lehet, hogy nem akart rosszat. Kifejezetten besúgni minket. Nem gonosz volt, csak végtelenül meglepett. Elmesélte otthon, hogy mi mindent hallott a suliban attól a két fura figurától oroszórán, meg énekóra alatt, amikor a NOSZF évfordulójára készültek a dalokkal, és a szünetekben is; csupa olyasmit, amit korábban soha, pláne nem Moszkvában. Hogy nem is a Szovjetunió a világ legfejlettebb országa, és tán nem a Moszkvics vagy a Zaporozsec a földkerekség legpompásabb autója. Továbbá Lenin… szóval, képzeljétek, anyu és apu – mesélhette odahaza Palika –, Lenin sem volt olyan szent ember, mint tőletek hallottam.

A Somogyvári szülők fogukat csikorgatva rohantak az igazgatóhoz panaszt tenni. Illetve nem pusztán panaszkodtak, hanem követelték, hogy azonnal távolítsák el a két hangadót, méltatlanok, hálátlanok, korcsok…

Anyámat azonnal hívatta az igazgató. Ugyanaz a régi pártember, aki két évvel korábban, a belépésekor azt is megkérdezte tőle, hogy milyen gyakran él házaséletet a férjével. Most összeszedett volt és félreérthetetlen. Ha ez még egyszer előfordul… És mondja csak, kollegina, mivel tömik maguk otthon a gyerek fejét?

Apám maga elé állított, és kijelentette: amit mi itthon beszélünk, ahhoz senkinek semmi köze. Azt akarod, hogy anyu és én elveszítsük az állásunkat, és ti ne tanulhassatok többé?

Nem akartam ezt. Végignéztem a lakáson, belém hasított, hogy ha a szüleimnek nem lesz állása, akkor nyilván pénzük sem, és szép lassan – mint ahogy a filmekben, a Balzac-sorozatban is – el kell majd adogatnunk mindenünket, hogy fussa ennivalóra. És szegények leszünk. Nyomorultak.

Nem akartam ezt.

Pölivel, akit az apukája jól meg is ruházott, megbeszéltük, hogy békén hagyjuk Somogyvári Palit. Aki ezek után teljesen egyedül ácsorgott a folyosón a szünetben, többé még a hülye kis Moszkvája meg Leninje miatt sem volt érdekes.

Apám legkedvesebb mini-hőstettére az NDK-ban került sor. 1980-ban járt ott egy gyerekorvos-kongresszuson, Rostockban, és három helybéli kollégájával, akik közül – vélte ő – mindegyiket alaposan ismerte, sétáltak Warnemündében a tengerparton. Itt jelentette ki apám, meglehetősen merészen a későbbiek fényében, hogy a berlini fal nem fog örökké állni. Egy ártatlan kis mondat volt, elszállt a semmibe, süvített a szél, tépte a fövenyt a dűnén, ők sétáltak tovább. Abban az évben apám gyermekkori álmainak színhelyére, Görögországba szeretett volna utazni anyámmal egy szimpla társasút keretében. Az első részletet már be is fizette, megvolt az indulás dátuma. Ám miután visszajött az NDK-ból, kisvártatva üzentek az IBUSZ-ból, hogy lenne kedves befáradni. Furcsállotta, mivel az amúgy ismerős hölgy, egy volt beteg gyerek anyukája a telefonban nem volt hajlandó további felvilágosítást adni, mindenképp személyesen akart vele beszélni. Apám bement, s ott rövid úton tudtára adták, hogy felsőbb utasításra nem kaphat útlevelet Nyugatra. Márpedig a tőlünk délkeletre fekvő Görögország vastagon Nyugatnak számított.

Felbosszantotta magát, úgy gondolta, nem lehet elmenni szó nélkül egy ilyen eset mellett, elvégre nem a sötét ötvenes években élünk. Még akkor sem, ha Brezsnyev egészségi állapota sokkal súlyosabb (ő tudta!), mint ahogy itthon elhitetik.

A rendőrségen is akadt egy apuka, akinek gyógyította a gyerekét, aki aztán felajánlotta, hogy ha netán a főorvos úrnak szüksége lenne rá, áll a rendelkezésére. Elzarándokolt hát oda, a hálás szülőhöz. A rendőr apuka kicsit másképp viselkedett irodája íróasztala mögött, mint annak idején a kórház folyosóján, a kezét tördelve. Azt azonban elárulta, hogy a keletnémet testvérszervezet, azaz a berlini belügyesek komoly veszélyt láttak apámban, mivel – természetesen – a fülükbe jutott, tán még a mondat elhangzása napján, a warnemündei szélfútta fövenyről, hogy szerinte a berlini fal el lesz takarítva egy szép napon. Mert bizonyára apám szerint az szép nap lesz. Nos, dőlt hátra a rendőr apuka, így áll a helyzet, és a legenyhébb büntetés, amit foganatosítaniuk kell, a nyugati útlevél bevonása, vagyis ki nem adása. Kérte apámat, amolyan utasító hangon, hogy nyugodjon meg ebben. Majd kiegészítette azzal, ha akar, a Szovjetunióba azért elutazhat a feleségével. Így kerültek az ehhez a történethez legméltóbb helyre, Leningrádba.

Csalános Árpi bácsi és családja a Zrínyi utcában lett szomszédunk a szemben lévő lakásban. Mindenáron barátkozni szerettek volna, aminek az eredője az volt, hogy a felesége, Erzsi néni szintén a mi iskolánkban tanított, anyám kolléganője volt. Nekem a biológiát adta elő, és rögvest az első órán közölte, hogy nála minden tanár-gyerek ötöst fog kapni, ez természetes, de nem ingyen ám, elvárja tőlük, hogy megszolgálják.

Árpi bácsi a rendőrségen dolgozott, őrnagyi rangban. Apám némiképp kínos helyzetbe került, mert bár minden igyekezetével kerülni akarta az „efféle alakokat", neveltetése és jó modora semmiféle nyers vagy elutasító magatartást nem engedett meg a számára. Márpedig Csalánosék nagyon akartak haverkodni, kihasználtak minden alkalmat arra, hogy áthívják a szüleimet italozni, vagy ők csöngessenek be egy üveg konyakkal Károly-, Hedvig- avagy Árpád-, Erzsébet-nap ürügyén, amelyek nem maradhattak ünneplés nélkül. Amúgy az U-alakú ház ablakai lehetővé tették, hogy az előszobánkból és konyhánkból premier plánban élvezhessük a Csalános família életét. Mi tagadás, leskelődtünk is. Holott a szomszédok egy percig sem csináltak titkot abból, hogyan élnek, elvégre számukra ez volt a lehető legtermészetesebb. Télen-nyáron alsóneműben járkáltak a lakásban, Árpi bácsi atlétában és gatyában, Erzsi néni kombinéban, legfeljebb pongyolában. Egész nap sütöttek-főztek és közben italoztak. Nagyfröccsel kezdve, aztán ahogy egyre komolyodott a helyzet, úgy kerültek sorra a keményebb itókák is.

Már érettségi után jártunk egy évvel, amikor Árpi bácsi kivételesen telefonon szólt át apámnak, hogy beugrana, ha nem zavar, valami fontosat akar mondani. Apám azt hitte, megint „az" a baj, mivel korábban már kétszer kellett barátilag intézkednie a „kis" Erzsi ügyében, aki egy évvel volt ifjabb nálam, de kétszer is terhes lett a gimnázium alatt.

Aztán kiderült, hogy most én voltam terhes – a hatóság számára.

Egyik osztálytársam írogatott leveleket Budapestről, aki már a gyógyszerész karra járt, és tudósított engem, a vagongyári fordítóirodán senyvedő páriát, hogy milyen víg élet folyik a székesfővárosban diák uraméknál. Egy ilyen levélben szerepelt az a kitétel, miszerint október 23-át méltó módon megünnepelték, s nagy italozásba fojtották a bukott forradalom emlékén fölérzett bánatukat. Az irományt annak rendje s módja szerint megkaptam, ám csak most derült ki, hogy időközben mások is olvasták, és érdekes módon Árpi bácsi asztalát is megjárta. És milyen áldott szerencse, hogy az ő kezébe került… Apám meglehetősen szűkszavúan tudósított erről a négyszemközti beszélgetésről, nyilván nem esett jól neki, hogy most neki kell hálálkodnia Árpi bácsinak, aki bizonyára olyasmiket mondott, hogy ugyan már, hát legalább mi segítsünk egymáson, ahol tudunk – jóllehet apám épp ezt nem akarta, főleg hogy ő és Árpi bácsi túlzottan „mi"-vé kovácsolódjék össze.

Árpi bácsi nem titkolta: nem tesz jót az efféle kapcsolattartás az oly nagyon vágyott továbbtanulásomnak, és barátilag azt ajánlotta, válogassam meg, kivel és mi ügyben levelezgetek.

Végül is ez elég érthető beszéd volt. Még csak nem is olyan meglepő. Sem az, hogy olvasgatják a postát, sem pedig, hogy bármikor lecsaphatnak, ha úgy szottyan kedvük.

Ám ez még csak az első felvonás volt. Ugyanis voltam oly merész – és talán oktondi –, hogy mindezt elmeséltem az egyik munkatársamnak, Eszterkó anyámnak, akivel még a vagongyárban ismerkedtem meg, és mély lelki barátságba keveredtem. Ő pedig végképp afféle ember volt, aki nem tett lakatot a szájára. Semmiféle tekintély nem létezett a számára, amelynek a tiszteletét valós alap nélkül, „csak úgy" elvárták volna. Így aztán ő is továbbadta az Árpi bácsiról szóló történetet. Képzeljétek, ezek a szemetek elolvassák a volt bencés diákok levelezését, rohadjon ki a belük…!

Eszterkó tudta cifrázni, ha felidegesítette valami.

Addig-addig mesélte, amíg az egyik alkalommal egy rendőr-feleség nem akadt a társaságban, aki aztán beindította a gépezetet. Nem tűrhette, hogy ilyen álságos rémhíreket terjesszenek a szocialista demokrácia rendőri szerveiről, ez bujtogatás, ami megengedhetetlen.

Elkezdődött az újabb szimatolás, a keresgélés: miért, hol és főképp ki volt az, aki nem átallott ekkorát hazudni, hogy a Magyar Népköztársaság rendőrsége megsérti állampolgárai egyik legalapvetőbb jogát, a levéltitkot.

Hozzám immár a pécsi albérletben értek el újból. Fényes délután ücsörögtem otthon, amikor csöngettek. Általában a házinénihez jöttek a barátnői, akikkel aztán a konyhában rikoltoztak hosszasan, úgyhogy fel voltam készülve a műsorra. Ám az ajtóban egy jelentéktelen külsejű, kopaszodó férfi állt. Közölte, hogy engem keres. Kérdezte, bejöhet-e, és akad-e egy olyan helyiség, ahol háborítatlanul tudunk szót váltani. Szinte baráti volt, már-már bocsánatkérően szívélyes. Be is mutatkozott: Bodó Béla a neve.

A konyhában foglaltunk helyet. Ekkor ért az első meglepetés, mert suttogva azt kérte, ha bárki jönne, közöljem vele, ő távoli rokonom, aki erre járt, és beugrott hozzám kicsit társalogni. Azt feleltem, a legvalószínűbb az öcsém érkezése, aki az orvosi egyetemre jár, és vajon neki is azt mondjam-e, hogy Bodó úr egy távoli rokon? Erre reményét fejezte ki, hogy nem jön haza az öcsém, amíg itt lesz. Úgyis hamar végzünk, mert biztos benne, hogy szót értünk mi ketten.

Kíváncsian vártam, mi sül ki ebből.

Akkor rátért Árpi bácsira. Illetve a Csalános elvtársra, akiről én azt állítottam, hogy tőle tudok a volt bencés diákok levelezésének elolvasásáról. Hogy is volt ez pontosan? Elmeséltem, amit minderről tudtam. Kérdezte még, hol beszéltem erről, ki tudhat róla. Eszterkó nem is jutott az eszembe. Kicsit tanácstalanul vonogattam a vállamat. A kettős konyhaablak között álló hatalmas dunsztosüvegre figyeltem, ahol még egy utolsó adag kovászos uborka savanyodott kenyérrel a tetején. Az őszi nap úgy világította meg, mint egy akváriumot, ahol a vízinövények között úszkáltak lassan a lusta uborka-halak. Szép volt.

Bodó Béla arról beszélt, hogy láthatom, nincs semmi baj, immár itt vagyok Pécsett, járok az egyetemre, senki nem akar nekem rosszat. Annyit kér csak, hogy holnap reggel fáradjak be a megyei kapitányságra, hozzá, addigra jegyzőkönyvbe veszi, amit elmondtam, és csak alá kell írnom, ennyi az egész.

Nem izgatott az ügy. Tényleg úgy hittem, semmi bajom nem történhet. Nemhogy nem a sötét ötvenes években élünk, hanem a glasznoszty és a peresztrojka korában, ahol minden politikai turpisságról lehull a lepel.

A rendőrségen ugyan ismerték Bodó Bélát, de a szoba, ahová végül is betessékeltek, teljes puritánságot mutatott, és sem az ajtón, sem másutt nem láttam, hogy épp ez lenne Bodó Béla irodája.

A jegyzőkönyv, amit elém tett, tényleg azt rögzítette, amiről előző nap a házinéni konyhájában beszélgettünk, természetesen nem említve azt, hogy ez idő alatt Bodó Béla az én távoli, vidéki rokonom lett volna, álruhában. Viszont az Árpi bácsiról szóló történet végén állt egy mondat, amit nem én mondtam, holott az is egyes szám első személyben szólt. Mégpedig arról, hogy időközben elgondolkodtam ezen az eseten, és rájöttem, hogy mindez bizonyára nem így van, nem lehet így, és – érthetetlen módon – maga Csalános Árpád sem a valóságot mondta nekem, hiszen a Magyar Népköztársaságban egészen bizonyosan nem olvassák el senki leveleit.

Bodó Béla mereven nézett, várta, hogy az írás végére érjek. Majd megkérdezte, hogy ugye egyetértek vele, és amennyiben igen, ott írjam alá.

Megtettem. Ő elvette a papírt, megnézte magának alaposan, majd hosszában összehajtotta a lapot, és betette egy iratmegőrzőbe.

Nem tudom, megvan-e még ez a papír valahol. Amikor 1989-ben, a rendszerváltás évében valamilyen egyéb ügyben újból ebben a Légszeszgyár utcai épületben jártam, nem állhattam meg, hogy a portán meg ne kérdezzem, itt találom-e Bodó Bélát. A marcona portás meglehetősen elutasító volt. Annyit vetett oda, náluk nem dolgozik semmiféle Bodó Béla, és soha nem is dolgozott. Néhány évvel később a Történeti Hivatal is arról értesített, hogy rólam semmiféle feljegyzést nem találtak, vélhetőleg a belügyi szervek nem érdeklődtek irántam a rendszerváltás előtt. Egyébként apám ugyanilyen tartalmú közlést kapott a hivataltól.

Nem lett belőlünk papirossal elismert ellenálló.

De az is lehet, hogy minderre mi emlékszünk rosszul, és egy nagy, vörös szárnyú lepke álmodott mindkettőnket.