Másnap reggel nem volt kedve semmihez. Szabadnapos volt, ráért, és fogalma sem volt, mihez kezdhetne az idővel. Pedig jó lett volna kezdeni vele valamit.

Nem szokta így érezni magát. A szabadnapjain rendszerint bemegy a központba, ruhát vagy cipőt vásárol, beül egy kávézóba. Vagy ha otthon marad, olvas és zenét hallgat. Most nem volt kedve egyikhez sem. Olvasni nem akart, vásárlásra gondolni se tudott. Nem értette ezt a hangulatot, amely rátelepedett, akár egy súlyos lepel.

Igazán nem értette.

Emirewet már letisztázta magában. Legalábbis eddig így hitte. Akkor pedig mégis mi lehet.

A konyhába ment és főzött egy kávét. A könyv ott hevert az asztalon, belelapozott. Azután félretolta, és csak ült, nézett kifelé az ablakon. Figyelte a reggelt. A bizonytalan és rövid átmenetet, ahogy a reggel átváltozik délelőtté. Sokáig nézte, a kávé kihűlt közben. Nem kellett volna szürcsölnie, hiszen nem volt forró. Mégis szürcsölt, fogai közt szívta magába a feketét.

Az utcáról autók hangja szűrődött be, és tízpercenként a 147-es busz, ahogy megállt a ház előtt.

Emirew délután jön. Öt vagy hat körül, ha jön egyáltalán. Nem biztos, ha a múlt éjszakára gondol. De ha mégis jön, akkor hét vagy nyolc óra még az érkezéséig. Valamit kellene kezdeni az idővel. A fiókból előkotorta a körömápoló készletet, a körmeit reszelte.

Holnap ilyenkor már a szállodában lesz, Mrazenkával nagyokat nevetnek ablakpucolás közben. Vele jól érezte magát. Megszerették egymást, barátnők lettek. És a szálloda jobban tetszett Lucynek, mint narancsot facsarni a ligetben. Tavaly egész nyáron narancsot facsart, délelőtt tíztől este tízig. Napközben a forróság, esténként az italozó fiúk megjegyzései, az otromba udvarlások. Tudta kezelni őket, sőt még élvezte is, hazudna, ha azt mondaná, hogy nem. Csak éppen kifáradt tőlük, és mire hazaért, alig várta, hogy ágyba dőljön.

Emirew rosszul viselte, hogy ott áll fedetlen vállakkal. A kulcscsontjára szépen süt a nap, és férfiak bámulják a vállát, a nyakát, a mellét. Pedig csak a kipárnázott melltartót láthatták.

A szállodát mindenesetre Emirew jobban tűrte, de lehet, hogy csak fásultabb lett. Különben, ha Lucy akart volna valamit, a szállodában több lehetőséget talált volna rá. Az emeleten mindig volt üres szoba, frissen vetett ággyal, és hetente akadt olyan vendég, aki ajánlatot tett. Ők viszont csak nevetgéltek Mrazenkával.

Már hatodszor vagy hetedszer állt meg a busz a ház előtt.

Buszozik egyet, gondolta, megy egy kört a 147-essel. A ház előtt felszáll, és egy óra múlva ugyanide ér vissza. Mint egy idegen, mint egy turista. Ettől megmozdult benne valami, egy keveset máris javult a hangulata. Mint egy turista, aki soha nem járt itt, és most lát mindent először.

A szobába ment, sietve dobta le magáról a pizsamát. Ahogy az ágyra hajította, a könnyű selyemingecske lecsúszott a földre, ráesett egy összetaposott papírpillangóra. Szűk farmert, virágmintás ingblúzt húzott, az előszobában felkapta a kézitáskát, és máris kopogott lefelé a cipője az üres lépcsőházban.

A megállóban két komoly képű, idősebb asszony várakozott. Halkan beszélgettek a meleg júniusi délelőttben, hosszú szüneteket hagytak a mondatok között. Néhány lépéssel távolabb egy munkásforma férfi állt, arca borostás volt. Egyik kezét a nadrágzsebébe süllyesztette, a másikkal dohányzott, az orrán keresztül fújta ki a füstöt. Oldalt, a füle alatt néha megvakargatta a borostát. Ez a munkásforma alaposan szemügyre vette. Az ingblúz és a farmer között kétujjnyi fedetlen rész maradt, ebben a keskeny sávban villant elő Lucy dereka és hasa. A köldöke is kilátszott, a borostás arcút ez izgathatta a leginkább.

A busz megjött, szuszogva nyílt ki az ajtaja.

Lucy a hátsó ajtón szállt fel. Leghátul szeretett volna utazni, de nem talált helyet. A busz közepén ült le, az ablak mellé, és a térdeit rögtön felhúzta, nekitámasztotta őket az ülésnek. A blúz még feljebb csúszott a derekán, bőre tenyérnyi sávban világított.

Próbálta úgy nézni az utcákat és a házakat, mintha most látná őket először. Az alacsony, barna sorházakat és a közéjük ékelődő lakóházakat. Vagy a legújabb épületet, amelyik magasan a többi fölé emelkedett, legfelső ablakai szikráztak a napsütésben. Bejárata felett neonlámpás felirat, Nirvana Club, az ajtón és az összes ablakon sűrű rácsok.

Az egyik sarkon kutyaetető tálakat vett észre a fűben. Két fehér kutyaetető tál, közvetlenül egymás mellett.

Újabb épületek következtek, az utat sűrű lombú, illatos hársak szegélyezték. A házak ebben a negyedben nem olyan régen épültek, pasztellszínekre festették őket, világoskék, rózsaszín, halványabb lila. Széles erkélyek, tele növényekkel. Virágok, hófehérek és bíborak és mályvalilák.

Úgy nézte, mintha valóban először látna mindent. Egy idő múlva aztán mégis azon kapta magát, hogy hiába néz kifelé, hiába nézi az utcát, hosszú percek óta nem látja, amit néz. Pontosabban nem azt látja. Kiegyenesedett, a lábait letette a padlóra, az utasokat kezdte figyelni. Az előtte ülő kamasz tarkóját, a fiú rövidre nyírt haját. Olyan közel volt hozzá, hogy a lilás foltokat is láthatta a fejbőrén. A fiú mellett könnyű, szilvakék nyári ruhában egy harminc körüli nő állt, és már-már tolakodóan bámulta a kamasz arcát. Nem lehetett nem észrevenni, de a fiú nem zavartatta magát. A nő álla enyhén előreugrott, alsó fogsorát kissé előrébb tolta a felsőnél.

A következő megállónál egy középkorú asszony szállt fel. Végigment az ülések között, Lucy mellett állapodott meg. Szürke, megnyúlt arc, beesett száj. Gyapjas haj, őszülő szálakkal. Nem ült le, csak megkapaszkodott fél kézzel, és szünet nélkül erre-arra tekintgetett, mintha keresne valakit. Vagy inkább valamit, nyugtalan szemekkel. A másik kezében egy kopott karácsonyi reklámszatyrot szorongatott. Lila gömbök, aranyszínű gyertyák. Nézelődött egy ideig, végül a padlóra szegezte a tekintetét. A szája mozgott, valamit motyogott, egyesével nyitogatta ki az ujjait. Számolt. Utána zavartan eltűnődött, mint aki elcsodálkozik a végeredményen. Egy perc múlva aztán újrakezdte az egészet.

A lépéseket? A láthatatlan nyomokat számolja?

Lucy ismét az utcát nézte.

A busz éppen egy ajándéküzlet előtt állt meg, ajándéküzlet vagy régiségbolt, nem tudta eldönteni. Az ajtaján egy sötétszürke zakós férfi készült kilépni, ez azonban nem ment egyszerűen.

A férfi, bizonyára a szakálla miatt, erősen emlékeztetett Hemingwayre. Egy jókora szobrot, egy másfél méteres flamingót szorított magához, és ezzel együtt nem fért ki az ajtón. Néhány eredménytelen próbálkozás után Hemingway belátta, hogy csak úgy tud kijutni a boltból, ha a vállig érő madarat oldalra dönti, és kitolja maga előtt az ajtón. Ezzel persze némileg akadályozza a járókelőket, ami kellemetlen, más megoldás azonban nincsen. A boltos mindössze annyit segíthetett, hogy kitámasztotta az ajtót, amíg Hemingway óvatosan kitolta az utcára az óriás flamingót. Nézték sokan, mások sietve kikerülték. Hemingway elköszönt, intett is a boltosnak, majd magához ölelte a madarat, és megindult vele a többi ember között. Néhány lépés után meg kellett állnia, a flamingót letette maga mellé. Melege volt, zsebkendőt vett elő, a homlokát törölgette.

A busz közben elindult, egyre távolodott. Lucy hátrafordult, és addig figyelte őket, amíg csak lehet.

Ez az ezüst szakállas férfi jelentette számára az első megnyugtató fordulatot azokban a hetekben. Hemingway vergődése a flamingóval, gondolta. Nincs miért aggódni. Alapjában véve mégiscsak minden rendben, mert aki képes egy ilyen túlméretezett flamingóval vergődni a hársak alatt, ebben a melegben, az csakis egy nagyon boldog ember lehet.

A 147-es a következő saroknál jobbra kanyarodott, majd megint jobbra, és innen már visszafelé haladt, a párhuzamos utcán.

Nem láthatta többé, de Lucy vitte őket magával, vitte Hemingwayt és a flamingót, a jelenetet, amelynek köszönhetően a hangulata elmozdult az ijesztő holtpontról. Akár le is szállhatott volna már a buszról, vehetett volna egy cipőt, megihatott volna egy kávét. Nem szállt le mégsem, szeretett volna mielőbb hazaérni. Sietve felmenni a lépcsőn, ledobni a szűk farmert, a hűtőből sajtot, olajbogyót elővenni. A szobába menni, előkeresni Hemingwayt, és az ágyba feküdni.

Kezdett lassan megjönni a kedve.

Hogy olvasson egy kis Hemingwayt.