Hogyan találkoztunk 1944 májusában elhurcolt szüleimmel? 1945 áprilisában ültem egy nagy, kerek asztal mellett Pogány György, akkor városi ügyész, korábban ügyvéd és munkaszolgálatos nagyváradi, Körös-parti lakásában (az ő családja is odaveszett), és egyszer csak megjelent bukaresti unokabátyám, Kun László, ami nagyon különös volt, mert mintha az apám lépett volna be, csak egy fejjel magasabb, vállasabb, minden tekintetben nagyobb szabású alakban és tíz évvel fiatalabban. Magabiztos, elegáns ember, az öltönye hibátlan volt, látszott rajta, hogy viselte már, és hogy jól érzi magát benne.

A jövevény ott Váradon nagyvárosiasabb volt, mint a helybeliek, őt nem alázták meg úgy, mint a táborba zártakat. Akik onnan jöttek, azok örültek, hogy élnek, és kicsinyesebbek voltak, mert mindenük volt az a néhány holmi, ami a hátizsákjukban elfért.

A svéd lord, mondtam a nővéremnek Laciról, annak tudatában, hogy ilyenek nincsenek. Laci fintorgott a kicsinyességtől, mások kurta elintézésében le nem tagadható gőgössége nyilvánult meg, és bár a szülei tisztes egzisztenciájú kisemberek voltak, ő nem akart az lenni, százkilencven centi fölött nehéz a kisembert játszani. Keveset kérdezett, inkább csak annyit, hogy elégedett vagyok-e a körülményeimmel, és megnyugtatott, hogy csak ideiglenesen kell ebben a lakásban kibírnunk, nem egész egy hónap múlva visszajön, és elvisz bennünket innen Bukarestbe a családjához, feleségéhez és két kisgyerekéhez, és ezentúl mi is az ő gyerekei leszünk, függetlenül attól, hogy a szüleink hazajönnek-e vagy sem.

Bensőségesebb téma ezután nem került megtárgyalásra, megkérdeztem, hogy szerinte addig is, amíg megjön, mi lenne a dolgom. Erre Laci elég sok papírpénzt vett ki a farzsebéből, és letette elém, mondván, hogy ez az enyém, és nekem csak az a dolgom, hogy elköltsem. Ugyanezzel a feladattal bízta meg a nővéremet, Évikét is. Ennek utána sok krémest ettem, és többször megnéztem egy szovjet filmet, a címe: „Hat órával a háború után", sem az orosz hangot, sem a román feliratot nem értettem, de hogy mit mondanak, többszöri megtekintés után ki tudtam következtetni.

Egy ablakból egy fiatal nő kedvesen rám mosolygott, visszatértem néhányszor az alá az ablak alá, de a nő nem tűnt fel többé. Hiányba, veszteségbe bele tudtam törődni. Elvadultam, ami abból is kitetszett, hogy az ingemet kigombolva nyúltam be a hónom alá, és vakaróztam. Ezt észlelte Zsófi néni, aki Budapesten a nyilas időkben, az ostrom alatt gondoskodott rólunk, öt gyerekről, Éva nővéremről, a két berettyóújfalui unokafivéremről, Istvánról, Paliról, a saját fiáról, Péterről és rólam. Budapesten nem volt mit enni, Évával mi már korábban eljöttünk a belvárosi nagy orvoslakásból, hogy két éhes szájjal kevesebbet kelljen táplálnia, de így sem boldogult.

A három fiút elvitte Kolozsvárra, ahol nagybátyánk, Dobó Ferenc könyvkereskedő életben maradt, és vállalta az eltartásukat; így az akkor harminc éves Zsófi néni átadhatta magát a férje utáni kutatásnak, még nem tudva, hogy nagybátyánkat, Dr. Zádor Gyula elme- és idegorvost már csak egy nyugat-magyarországi tömegsírban keresheti, amelybe a nyilas karszalagos, magyar tábori csendőrök belelőtték.

Kolozsvárról Budapestre visszatérőben kis időre megállapodott Nagyváradon, nálunk. „Gyurikám, mi történt veled, hogy így elengeded magad?", kérdezte Zsófi néni. „Hat hete váltunk el, és te máris ilyen közönséges szokásokat vettél fel?" Mosolygott, és talán viccelt, de komolyan is lehetett érteni, amit mond. Egy átutazó testvérpár ült a vacsoraasztalnál, csapongott a munkaszolgálatból hozott fekete humor, amelyben annyi erőszakos haláleset sötétlett, mint görögdinnyében a mag. Az egyik fivér hivatásos humorista volt, a másik csak szellemes, a kopasz és a hajas vetélkedett Zsófi néni mosolyáért. Szívesen hallgattam őket, de elégtétellel töltött el, hogy abban a mosolyban benne volt a kikezdhetetlen rezerváció.

Zsófi néni másnap hajnalban folytatta az útját, én meg fel-alá mászkáltam a Körös-parton, néztem az internáltakat, akiket egy szedett-vedett ruházatú, puskás rendőr kísért romeltakarításra. Könnyű lenne e mellől megszökni, de állítólag egyik sem lépett le.

Kerestem a házat, amelyben három éve még a nagyapám lakott, idegeneket találtam benne, nem akartak tudni semmiről, azt mondták, hogy őket is kibombázták. Lekváros kifli volt az asztalon, megkínáltak, de nem bánták, hogy az ajánlatot köszönettel elhárítom. A konyha sarkában egy kislány rajzolgatott, az alatt a néhány perc alatt, amit ott töltöttem, háromszor sem emelte fel a fejét, de mind a ketten megnéztük egymást. Ide is elsétáltam még egyszer-kétszer, hátha szembetalálkoznánk az utcán, ahogy az iskolából hazajön, de ezek a véletlen séták sem hozták meg a remélt látomást, amelyet időközben szöveggel is elláttam. A fejemben komoly párbeszédeket bonyolítottunk egymással.

De aztán a sétát ebben az utcában abbahagytam, és többet felé sem mentem, mert ott szembetalálkoztam a nagynénémmel, Gizu nénivel, megcsókolt, és én kibontakoztam a karjaiból. Úgy tetszik, engesztelhetetlen voltam, amiért váratlanul, hír nélkül otthagytak bennünket Budapesten a nyilas uralom kezdetén, és nem ígértem meg, hogy meg fogom látogatni őket. Idekeveredtek Nagyváradra, elfoglalták a rokonság házát és javait. Szabadkozó mosollyal elbúcsúztam, és még a lakcímünket sem mondtam meg.

Erre a hidegségre nem volt jogom, elvégre Gizu néni mentett meg a meghívólevelével. Az, hogy abban az évben, amelyben szüleink ausztriai munkatáborokban voltak, Gizu néniék után mások – Zsófi néni, Székely Imre bácsi és most, íme, Kun László – felügyelete alá kerültünk, nekem nem adott jogot arra, hogy azt a négy hónapot, amelyet Gizu néniéknél töltöttünk, ne köszönjem meg illő hálával, akkor sem, ha egyszer csak szó nélkül otthagytak, talán abban bizakodva, hogy majd jön valaki más, és az majd törődni fog velünk. Hálásak lehettünk azért is, mert eseményekben és benyomásokban dús hónapokat tölthettünk felkarolóinknál.

Erős kíváncsiság töltött el útilázzal és a várakozás izgalmával, hogy most Bukarestbe megyünk. Hallottam róla, hogy több magyar lakik ott, mint a magyarországi vidéki városokban. Hosszú út várt ránk, méghozzá a nagy, fekete Chrysler Imperial kocsiban, amelyet Laci a román királynőtől vett meg sofőröstül. Most, hogy már nem volt tilos működnie, megszervezte a kereskedelmet minden irányban Bukarest és Erdély között, de Kolozsváron és Brassóban is volt dolga, úgyhogy útközben családi színtereken szállhattunk meg.

Utólag visszatekintve, művelődésemben ez alatt az egy év alatt feljebb emelkedtem, a vidéki középpolgárságból a nagyvárosi értelmiség ízléskörébe, amelyhez hozzátartozott az ironikus modor a berettyóújfalui családi háttérrel és az én naiv honvágyammal szemben. Mosolyogtak, hogy oda akartam visszatérni, én meg azt állítottam, hogy az a falu nekem megfelelő volt, és minden mást ideiglenes stációnak tartottam. Mind a két gyámolítónk, a kosztümtörténész-divattervező Zsófi néni és a textilmérnök-nagykereskedő Laci, Románia mellúszóbajnoka és egy elismert amatőrzenekar másodhegedűse, a szülők eredetét a legszívesebben árnyékban hagyta volna.

Én ezt annál is kevésbé fogadhattam el, mert szerettem a termetes, magas Sarolta nénit, Laci édesanyját, aki pontosan értette, hogy mivel járhatna a kedvemben. Ha vendégségben voltam náluk, kiültetett a Körösre néző teraszukra, és becsavart egy selymes szőrzetű plédbe, amikor szél járt a Sebes-Körös felett. Letett mellém egy tányér kakaós pitét, eperlekvárral ízesítve, meg egy színházi látcsövet, hogy azzal figyeljem a köveken feltarajosodó vizet és a folyó színe fölé ugráló halakat. Órákat tudtam így eltölteni, Sarolta néni olykor egy kis utánpótlást hozott a felnőttek asztaláról, és kérésemre röviden összefoglalta, hogy miről beszélgetnek: főként a családról és Laci házasságáról, a magas, szőke, elegáns, nemes szívű és mindenkinél mindent jobban tudó Ibolyról, aki talán még felül is múlta Laci tökéletességeszményét.

Iboly kolozsvári, jó családból való lány volt, egyetemre is járt, teniszezett és művészi tornában gyakorolta a testét, németül, franciául és egy kicsit angolul is beszélt, a háta mögött tetszetős hozománya várakozott. A jó modor vagy az ízléses viselkedés ismeretében, gyakorlásában pedig felülmúlhatatlan volt. Szája sarkának egy kis lebiggyesztésével könyvelte el a többiek hibáit és neveltetésbeli kezdetlegességeit, nem tette azokat szóvá, megbocsátotta, de megjegyezte.

Apósa, Dolfi bácsi is vaskereskedő volt, csak termetét és üzletét tekintve kisebb, mint az apám. Nem értettem, hogy miért kerüli Laci az Auschwitzban megölt szülei említését. Szeméremből talán? Nem akarta maga előtt látni a borzalmat, vagy éppenséggel látta, és illetlennek találta volna a szóba hozatalát? Ne essen szó a megaláztatásról és a meggyilkoltatásról?

Apám is Sarolta nővérét szerette és tisztelte a legjobban, őtőle kapta kisfiú korában is a legtöbb testvéri gyöngédséget és kézen fogást. Sarolta mindig tudott adni neki valamit, vagy egy almát, vagy egy cérnaspulnit, és mindig gondolt rá, hogy legyen valami adnivalója.

Ha nyugtalanság volt otthon, ha nagyanyám valamiért fölizgatta magát, márpedig öt gyerek és nagy háznép mellett mindig lehet valami okot találni a bosszúságra, ha látta, hogy a mama megindul, akkor Sarolta is működésbe lépett, és mondott valami olyan mulatságosat, hogy a nagyanyám belepirult a kacagásba, és a bosszankodás a jó okával együtt odalett.

Ráadásul Sarolta volt a józan ítélet és a biztos arányok tudója, ami abban is megmutatkozott, hogy a pici Dolfi bácsit választotta a kérői sorában, mert úgy érezte, hogy ő a legjobb ember az udvarlók közül. Dolfi bácsi elvarázsolva nézte az ő nagyszabású feleségét, és valószínűleg eszébe sem jutott megcsalni őt, Sarolta néni pedig maga volt a nyugodt megelégedettség, csak a gyerekeiért aggódott.

Lánya, Magda, Laci húga volt a legszebb nagylány, akit gyerekkoromban ismertem. Egyszer velünk nyaralt Hajdúszoboszlón, korán reggel hozzábújni és vele halkan duruzsolni, őt szagolgatni és egyenletesen belehelni kedvenc passzióim közé tartozott. Többnyire én ébresztettem fel, amihez nem mindig volt kedve, néha csak egy kicsit nyögdécselt, hogy várjak, és ne izegjek-mozogjak a paplan alatt, de mikor kinyitotta a szemét, akkor Magda szeretett különös dolgokat mondani.

Például azt, hogy őt csak a rossz emberek szórakoztatják, és hogy szeretne már egy kalózzal, de legalábbis egy igazi kalandorral összetalálkozni. Szeretne megnézni magának egy igazi, romlott nőcsábászt, mert Nagyváradon a színházban vagy a cukrászdában vagy a nőegyleti bálon vagy az őszi zsidóünnepek alkalmából a templomkertben csak jóravaló fiatalemberekkel találkozott. Akit Magda érdekesnek látott, az mind elment a fővárosokba, ahogy az ő Laci bátyja is kinőtte Nagyváradot, és csak Bécsben vagy Bukarestben tudta magát otthonosan érezni. És persze neki is annyi barátnője volt, hogy keze-lába ujjain se tudná őket megszámolni.

Magdának az volt az ünnep, ha Laci bátyja hazajött, olyankor együtt mentek a Körösre épített Pankolits-uszodába, és mind a ketten látványosan úsztak, háton is, mellen is, gyorson is hosszú tempókkal előrevetve a mélyből felkanalazó karjukat.

Laci, ha Váradon volt, akkor többnyire csak a húgával, Magdával mutatkozott, aki rosszmájú megjegyzésektől sem tartózkodott, ha valamelyik barátnője feltűnő érdeklődést mutatott a fivére iránt. Bár tizenkét éves korom előtt még sohasem találkoztam vele, már sokat tudtam Magda nagyszerű bátyjáról, aki a fényképeken lovas- vagy teniszöltözékben is remekül mutatott. Arról is értesültem már, hogy egy Magdára irányozott tiszteletlen megjegyzésért Laci akkora pofont adott egy fiatalembernek, hogy az hátrabukfencben átesett egy sétatéri padon.

Azt a sejtelmét is megosztotta velem Magda, hogy a bátyja nem is igazán szerelmes a feleségébe, de biztos, hogy Iboly kitűnő nevelést fog adni a gyerekeinek. Különösnek találtam, hogy Laci tegezi Ibolyt, Iboly pedig magázza Lacit. De az esti programokon jól mutattak egymás mellett.

Magda Hajdúszoboszlón, 1942-ben találkozott egy nála húsz évvel idősebb, vállas, rézbőrűre sült, már kopaszodó és enyhén pocakosodó férfival, és úgy érezte, hogy ő az, akinek a romlottsága már eléri a talányosság szintjét. Azt mondta, hogy a rossz emberben az az érdekes, ami mégis, kedve ellenére is jó. Flóra volt a vezetékneve, azt mondták róla, hogy fezőr; legalábbis Lívia, a nevelőnőm erről tájékoztatta anyámat. Flóra Steyr Puch sportkocsival jött Magdáért a Gambrinus szállóba, nagy kirándulásokra hívta, anyám és a nevelőnőm nyugtalankodott. Magda Flórával ebéd után elviharzott, és csak vacsora után jött meg. Magda szerette a különös ételeket, például a négyszögletű hasáb alakúra formázott, lemacerált csirkehúst rántva, én kevésbé vonzódtam az ilyen újításokhoz. Eltettem neki a szobámban egy ilyen hasábot, de semmilyen érdeklődést nem mutatott iránta, és azt mondta, hogy a debreceni Arany Bika szállodában evett velőspudingot, amitől kicsit elborzadtam. Ültünk egymás mellett a Gambrinus Hotel teraszán, Magda izzásban volt, egy kis udvarias figyelemmel Flóra úr is odaült hozzánk, de az érdeklődése hamar elapadt.

„Hány éves tetszik lenni?", kérdeztem, és láttam, hogy nem szereti ezt a kérdést. Magda megpróbált egy vasvillatekintettel felnyársalni engem, de aztán letett erről, és hallgattunk. Az éjszakát betöltötte Holéczy Ákos jazz-zenekara Ákos Stefi énekesnővel. Magda is, én is elérzékenyültünk, valami búcsúdal okozhatta.

Csöppet sem szerettem ezt a lánynevű gúnárt, ármányos kérdéseket tettem föl neki, hogy bejöjjön a csőbe. Például: hogy tetszett neki az alföldi táj? Ha nincs tőle elragadtatva, az ügye veszve van. Hát nem volt! A legunalmasabb kifogásokkal hozakodott elő, lapos, nincs rajta semmi, ezek a porfészek falvak is messze vannak egymástól, köztük a macskaköves országút valóságos kínzás az autójának.

Egyre elégedettebb voltam. Ha ez ilyen hülye, akkor Magda nemsokára kiadja az útját. De nem! Csendes elszörnyedésemre Magda vidáman egyetértett vele, sőt még rá is duplázott: megértette ezt a majom Flórát, aki a Gellérthegyen lakik és Tirolban sízik. Ő, Magda, aki Nagyváradon a Bihari-havasok közelében lakik, maga is hegyvidéki ember, lélekben legalábbis, nem olyan egysíkú, mint az alföldi emberek. Ők ketten, hegyvidékiek, ellenem, alföldi tuskó ellen.

Ezzel szövetkezel, vele mi vagy, én meg ti lettem neked? Ezt még megkeserüli a te Flórád, akinek a hasán hájhurkák gyülekeznek, fogod még látni meztelen csigának, fogsz még hányni tőle!

Még abban az évben rettenetesen igazam lett. A teherbeejtett és elhagyott Magda nem tudta kihányni a lenyelt altatókat, és mindörökre elaludt. Az asztalán selyemszalaggal egybekötve a Flórának írott és visszaküldött levelei.

Esemény volt Laci érkezése, az a nagy ember a hátsó ülésről kibontakozott, fogadta az elé sietőket, kihallgatta a családtagokat és a beosztottakat, adott dicséretet is, és kiosztott néhány elmegyöngeségünkre rávilágító élcet. Nem lehetett felőle biztos az ember, ki tudja, milyen megfontolás okán fogja helyteleníteni azt, amit hall. Érezhettem, hogy működik benne egy műszer, amely minden érintésre rezeg, és mindazt, ami idétlen, túlzó, kicsinyes, a fekete mezőbe utasítja.

Gyanítottam, azért pipázik, mert nem akarja elhamarkodni a válaszát, amely sokkal csípősebb lenne, ha csak úgy kiszaladhatna a száján, de mert még egyszer megfontolja, epigrammatikus mondás kerekedik ki a füstből, csak úgy maga elé ejtve a szavakat, amelyeket nem kell nyomban mellre szívni, de ha rád néz szemének teljes hatalmával, akkor az úgy van, és annyi legyen elég.

Tehetség, az volt Laciban, tudott nagyszabású vállalatokat alapítani, indokoltan lett 1950-ben, az államosítás után főmérnök és technikai főosztályvezető, de a politika nem engedte kibontakozni. 1938-ban az osztrákok Hitler mellé álltak, és neki sebesen el kellett hagynia Ausztriát, ahol már cégvezető volt és nyalka lovas, ahol be volt vezetve néhány jó társaságba, ahol szellemes ajakmozdulatai és virító, értelmes mosolyai a kitűnő zakó fölött már szinte ráadásnak látszottak, mert a hibátlanság is elég lett volna, de ő a jelentőség, a súlyponti vonzóerő adományával is rendelkezett, magához szívta, maga köré rendezte a többieket. Őt szórakoztatták, neki játszottak, az ő szemében igyekeztek a legelőnyösebb színben mutatkozni, a főnök elengedett tetszése azonban nem jött egykönnyen, és bár az emberek nem kapták meg a kitűnő érdemjegyet, mégis tovább folytatták az erőfeszítéseiket, hogy Lacit mosolyra derítsék.

Mire Laci nem egész egy hónap múlva visszajött, felkészültünk arra, hogy esetleg ő lesz a gyámunk, és talán mert annyira hasonlított apámra, bizalommal öveztem a személyét. Rendes ember, akkor is, ha Mimi, az egyik barátnője többet volt boldogtalan nélküle, mint boldog vele. Egy jól öltözött fiatal nő az utcán megszólított, mert Laci elbeszélése és némi hasonlóság alapján, bár nem látott rólam semmilyen fényképet, megsejtette, hogy én vagyok én, és a nevemet mondta kérdő hangsúllyal. Bólintottam, igen, az vagyok, és nagy csodálkozás áradt el bennem tetőtől talpig, hogy egy jó szagú, bundás-kucsmás szépség engem ismer, vagy legalábbis megismerni érdemesnek tart.

A Japort cukrászdában levette a kucsmát a fejéről, és engedte a sötétarany-szőke kontyát lebomolva a hátán szétterülni, teát rendelt, a márványasztalra könyökölt, állát a két öklére támasztotta, és erősen szemügyre vett engem. Aztán rám mosolygott, mint aki azt mondja, hát akkor gyerünk!

Noha többször jártam már itt, és noha szigorúan csak krémest rendeltem, mert azt kedveltem a vaníliaszagú berettyóújfalui Petrik cukrászdában is, de hogy új ismerősömnek örömet szerezzek, úgy tettem, mintha ő szerzett volna örömet nekem, mikor a sütemények üvegszekrényére mutatva azt mondta: „Az egész a tiéd." Amiből arra a következtetésre jutottam, hogy a hölgy hajlamos a sietős túlzásokra.

Mimi Laciról és a családról kérdezősködött, mindent tudni akart az én szófukar unokabátyámról, akit Mimi szerint idegesített bárkinek a kíváncsisága. „Amit nekem elmondanak, azt meghallgatom, de kérdéseket nem teszek fel senkinek," mondta nekem Laci, amikor elhalmoztam a kérdéseimmel.

Miminek gyorsan járt az esze és a nyelve, és azt állította, hogy két nap alatt kiolvasta A Thibault család című vaskos, kétkötetes regényt, amellyel nekem az ostrom és Zsófi néni uralma alatt kényelmetlenebb viszonyom volt. A hónom alatt kellett tartanom, hogy ne távolítsam el az oldalamtól a könyökömet, s nehogy az asztalra rátehénkedjem, bár kellően idomítva voltam már anyám és a nevelőnőim jóvoltából, de visszaesésekre, már ami az asztalra könyöklést illeti, hajlamos voltam. „Nem vagy kocsmában!" – hallottam. Kár, gondoltam.

Mindenesetre ez a tréning közeli viszonyba hozott ezzel a továbbolvasásra hívó, bő és laktató regénnyel, olyannyira, hogy Bukarestben is ez lett a sorsom. Iboly is észlelte bűnös vonzódásomat a könyökléshez, s hogy a kezemnek is legyen dolga, lehetőleg egy poharat markolva, úgy, ahogy ezt az újfalui kocsmákba bekukkantva láttam, és mert neki is előadtam groteszk viszonyomat a Thibault családdal, gyorsan a könyvszekrényhez nyúlt, és leemelte ugyanazt a kiadást, amely Bukarestben cseppet sem lett könnyebb. Ráadásul még azzal is csiszolni próbált engem, hogy feladatommá tette a vajban párolt zöldborsónak olyanfajta szájhoz emelését, hogy a villának nem a homorú, hanem a domború oldalára kellett a gurulékony zöldborsószemeket terelgetnem.

Ehhez képest, lovagiasságomat bizonyítandó, tízegynéhány évvel később hosszabb tanulmányt írtam Roger Martin du Gard-ról, kalapot emelve a megbízható mester előtt, zűrzavaros évek és modern szökdécselések után ízlelgetve a polgári derekasságot. Szóba hoztam tehát ezt a pedagógiai eljárást, kihívón az asztalra könyökölve.

Betyár família, mondta Mimi, és felborzolta a hajamat, természetesen vörös volt minden körme és hosszú, ami ezerkilencszáznegyvenötben, egy hónappal a második világháború vége előtt, mondhatom, hogy szokatlan tünemény volt még a nagyváradi Japort cukrászdában is.

Érdekelte a családunk, az övé nagyobbrészt elpusztult, és eredetileg sem volt olyan kiterjedt. Mimi nem igazán szabályos házasságból született, és már kislány korában elhatározta, hogy híres és gazdag nagyasszony lesz. Később ehhez hozzátette még azt az óhaját is, hogy életben szeretne maradni. Mimi úgy érezte, hogy hasonlít Magdára, vagy talán Magda hasonlított rá. Az iskolában ők ketten voltak a legszebbek, sokszor összeméricskélték őket, amin a lányok azzal tették túl magukat, hogy kölcsönösen dicsérték a másik szépségét, de nem kerültek közelebbi barátságba vele.

Laci vele sem akart beszélni az elgázosított szüleiről és a gyönyörű Magdáról, akinek Auschwitzot már nem kellett megérnie. Hála istennek, mondta volna Mimi. Itt sem volt könnyű, ő átszökött Dél-Erdélybe, Romániába, ahonnan nem vitték el Lengyelországba a zsidókat. Csak saját hazájukban öltek meg néhány tízezret. Barátnőjét sokadmagával elvitték ősszel egy szigetre, ahonnan nem lehetett eljönni, és aki megpróbálta, azt lelőtték. Tavasszal már csak a maradványaikat lehetett megtalálni.

De névházassággal, vesztegetéssel és csak úgy a véletlennek vagy a közigazgatás hanyagságának köszönhetően is meg lehetett úszni; így nem sokkal az oroszok után Mimi is megjött Nagyváradra, az anyja lakását is megvédte, áthozta belé az elhurcolt, módosabb nagynéni bútorait, és gyertyát gyújtott az ezüst gyertyatartóban. Kitapogatta Laci ízlését, kedvenc ételeit főzte, enyhítve, nemesítve és a hozzávalókat rejtelmes, félsötét láncolatokon át megszerezve. „Tudod, ugye, hogy a te finnyás unokabátyád nagyon is szereti a hasát? Vetted észre, hogy ez kezd meglátszani rajta?"

Mimi elárulta, hogy ő engedte ki Laci nadrágját, mert volt benne még tartalék a varrásoknál, ugyanis Mimi ehhez is ért, varrónő a tanult szakmája szerint, de inkább divatszalont akar nyitni, majd a pesti belvárosban, talán a Szervita téren, ezt kinézte magának, igen, a Rózsavölgyi Zeneműbolt mellett. És úgy érzi, hogy Laci is el fog járni oda őutána, ha béke lesz, ha addig véletlenül egyiküket sem lövik le. Mimi számolt azzal, hogy Laci nem éri be Bukaresttel, neki kell Budapest és Bécs is, ahol jó éveket töltött. Már azt is elárulta Miminek, hogy mi lesz a cégének a neve: Technicomp. „Jól hangzik?" „Hm." Jóllehet Lacinak nem lesz társa, mert minden döntést egyedül akar meghozni, talán őt, Mimit elfogadja majd a ruhagyárában divattervezőnek, habár most talán inkább munkaruhákat kellene gyártani, de azok is lehetnek mutatósak. Lacit állítólag elképesztette Mimi produktivitása, mert valahányszor Nagyváradra jön, Mimit új öltözékben találja, és azt mind ő maga szabja-varrja, meghökkentő, sőt arcátlan gyorsasággal. „Ez a te kényúr bátyád imádja az újdonságokat. Ne ijedj meg, titeket nem fog lecserélni. Rendes, családszerető ember, csak egy kicsit görcsös, nem hagyja magát szeretni, és engem sem akar elkényeztetni."

Jó neked, mondta kedves irigységgel Mimi, mert te majd délben-este egy asztalnál ülhetsz Lacival. „Ő az én örökös vőlegényem", mondta Mimi ábrándos szomorúsággal, és szidta magát, hogy így kiadja magát előttem, de Laci szavaiból azt hallotta ki, hogy az unokabátyám szívesen beszélget velem.

Való igaz, politizáltunk is Lacival. Kért, hogy vegyem meg neki a Scinteiát, a román kommunista pártlapot. Kérdeztem, hogy miért éppen azt. Laci is azt mondta, amit már Budapesten is hallottam a szép Magda nénitől, a mozdulatművész tornatanárnőtől, akit öt évvel a felszabadulás után tiltott határátlépési kísérlet közben – már néhány méterrel a határvonalon túl – hátulról lelőttek, nevezetesen azzal érvelt, hogy a kommunisták voltak a legelszántabb ellenfelei a náciknak, nyilasoknak, vasgárdistáknak, ezért őbennük bízik meg a leginkább.

Ez igaz is, meg nem is, mondtam, mert Újfaluban már hallottam olyan történetet, hogy nyilasból kommunista lett, ilyen nagyszájúból olyan nagyszájú. Laci azonban abban szeretett volna hinni, hogy most fog az ipar fellendülni, és most jöhet végre a nagy vállalkozások kora. Történeteket mondtam el neki az oroszokról, részeges lövöldözésről, meg hogy én húztam vissza az egyiket, aki Imre bácsi udvarán belehugyozott az éppen nyitott kútba, és már készült beledőlni.

Igen-igen, mondta, ő is tudna ilyeneket mesélni, de hozzátette, hogy én gondolhatnék éppenséggel arra is, hogy ők szabadítottak fel, és nem korrekt, ha elfelejtem, hogy nekik köszönhetem az életemet. Ezt elismertem, de én már annyifelé tartoztam pusztán azért, mert tizenkét éves koromban még élek, hogy kezdtem ellustulni a köszöngetésben, és Laci bizakodó nagyvonalúságát a kommunizmussal szemben elhamarkodottnak éreztem.

Akárcsak az igazgatóhelyettese, Bibi, aki Bukarestben azt mondta, hogy les ideées sont belles, mais le pratique, mon bon dieux, c’est tristement douteux. Bibi már kora délelőtt éles, magas hangon jelentkezett telefonon, kicsit türelmetlenül csak annyit mondva: Bibi! Csodálkozott, hogy nem tudom az ő francia üzeneteit Lacinak maradéktalanul átadni, felajánlottam, hogy talán németül, de ő erre azt mondta, hogy köszöni, inkább nem, ő most ezt a nyelvet elkerüli.

Bibi egyáltalán nem volt meghatva attól, hogy az oroszok egyetlen napon tízezer magánautót rekviráltak Bukarestben, és ennek többféleképpen adott hangot a családi asztalnál, mert gyakran ebédelt Laciéknál, hogy rendes kapitalistákhoz illően konyak és szivar mellett a fontosabb ügyeiket megbeszéljék, amivel együtt jártak Iboly utólagos, kétségbeesett szellőztető hadjáratai.

De hogy Bibiről a szomorú Mimihez visszatérjek, lám, sokszor hiába vár az ő örökös vőlegényére, és ha netalán másnak lesz is a felesége, ő mindig Lacira fog várni. „És ha egyszer a bátyád otthagyja azt a száraz, okos asszonyt, és ha azt mondja, gyere, Mimi, akkor a bolond Mimi hanyatt-homlok rohanni fog utána, férjet, családot faképnél hagyva, csak hogy a fején érezhesse a te drágalátos unokabátyád súlyos kezét." Ezt mondván néhány szép könnycsepp futott végig az orrán, amelyeket az illatosított zsebkendőjével törölgetett le.

Többször nem találkoztam Mimivel, pedig azt mondta, hogy majd meglátogat, de nem tette, láttam egyszer még, ő nem vett észre, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem venne észre, és bement egy házba. Sétáltam az utca másik oldalán, ha bement, talán kijön valamikor. Valóban kijött, de ahogy kilépett a kapun, egy hosszú, fekete autó kanyarodott a ház elé, bőrkesztyűs, fekete napszemüveges, kefehajú férfi vezette. Mimi beült mellé, és matatott egy kicsit a férfi koponyáján. A látottak fényében Laci fellángolását Mimi iránt könnyelmű beruházásnak éreztem.

Erkölcsi latolgatásaimban azonban oda jutottam, hogy Laci vélhető házasságtörései még nem jelentik azt, hogy a mi szempontunkból is megbízhatatlan lenne. Megtárgyaltam tehát Évikével, hogy beavassuk-e Lacit a titkunkba. A nővérem is úgy döntött, hogy igen. Amit eddig nem mondtunk el senkinek, azt neki elmondhatjuk.

Az elásott aranyról volt szó. Két kilóról egy rozsdamentes acélkazettában, felerészt karkötők és más ékszerek, felerészt törtarany formájában. Amikor Berettyóújfaluba érkezésünk másnapján tüzetesen körüljártuk a házunkat, amelyben szennyes hulladékon kívül mást nem láttunk, benéztünk az udvarból nyíló kályhacsőraktárba is, és megállapíthattuk, hogy a sarokban ásás tette porhanyósabbá a talajt, az ajtófélfától egy méter távolságban azonban a keményre döngölt olajos, földes padlón nem láttunk semmilyen ásónyomot. Biccentettünk, világos, a sarok minden hólyagnak az eszébe jut, ám ez az egyméteres távolság a faltól és az ajtótól valószínűtlen rejtekhely, nem is nyúlt hozzá senki sem. Egymásra néztünk, a földről leolvastuk, hogy az egyik kazetta odaveszett, a másik viszont talán megvan még, és a föld alatt nyugszik. De ha mi kiszednénk, nálunk sem lenne nagy biztonságban.

Így hát Lacira bíztuk a titkot, ő megtalálja a módját az ékszerek biztonságba helyezésének és megőrzésének. Harmadnap este Laci azt mondta, hogy reggel kilenckor indulunk. Három autóval mentünk, zsidó fiatalemberek kísértek öten-hatan, rövid kabátjuk alatt pisztolytáskával. Volt munkaszolgálatosok, a családjuk nekik is eltűnt, ha már megmaradt két zsidó gyerek, ritkaságként az egész megyében, segítenek nekik.

Hoztak ásót, és nem engedtek be senkit a kertkapun, ők maguk ástak, jó időbe beletelt, amíg az ásó hegye acélba ütközött. A fémládát kiemelték és zsákba tették. Nyomban fordultunk is vissza, hogy még mindig ugyanazok a határőrök és szovjet katonák legyenek szolgálatban, akik reggel átengedtek Magyarországra az újonnan felállított határon át, csak biccentéssel, értő egymásra pillantással helyettesítve az útleveleket, megveregették egymás vállát, mondtak valamit, nem értettem, mehettünk tovább.

A középső kocsiban Laci ült elöl, a gépkocsivezető mellett, a nővérem és én hátul ültünk a zsákkal. Ha megjönnek a szüleink, nem mondhatják, hogy gondatlanok voltunk. Korábban eszünk ágában sem volt Andor bácsit beavatni a titkunkba, pedig erősen érdeklődött, hogy mit tudunk a szüleink elrejtett értékeiről: Semmit sem tudunk ilyenekről, mondtuk, és, azt hiszem, elég ügyesen adtuk a butát.

Nemsokára útra keltünk, emlékszem még a hosszú búcsúzásra a néniktől, akik valahogy megmaradtak, és akik egy kisbabát őriztek. Nagyváradon kisgyerekkorom óta szokva voltam az ilyen lépcsőházi érzelmességekhez. Emlékszem anyám nővéreinek hangos, kitörésszerű üdvözléseire (Margitéra és Ilonkáéra, gázkamra és krematórium várt rájuk), én ilyenkor hátrahúzódtam, hogy nekem már csak a fáradt utolja jusson felsikoltó örömhangok kíséretében a kissé bajuszos pusziknak.

Anyám ma is, amikor már kilencvenhat éves lett, őket emlegeti, a réges-rég elhaltakat, hogy náluk járt nemrég, hogy látogatóba jönnek, és kérdez, hogy mit tudok róluk és mikor találkoztam velük utoljára. Kissé ostobának és nem helyénvalónak éreztem a valóságra ébresztő válaszaimat, hogy „De hiszen édesanyám, ő már idestova hatvan éve nem él. Tudod, megölték, Auschwitzban". „Meg?", kérdi anyám csodálkozva, „megölték?", mintha először hallaná ezt a szörnyűséget.

Tudja ő, csak mostanában nem akarja tudni, az ágyban szenderegve, ahova legtöbbször visszakívánkozik, róluk ábrándozik behunyt szemmel, gyerekkori játékaikról. Apámra sem emlékszik már, az örvendezteti meg a leginkább, ha az unokái, dédunokái jönnek látogatóba, ahogy a teraszán is az szórakoztatja a leginkább, ha ölébe ugrik egy szürke kandúr. Zsuzsa, a finom munkácsi közgazdásznő, aki anyámat ápolja, Bandinak nevezi a macskát, eteti, és humoros jellemrajzot készít róla.

Anyám néha rajzolgat, olvas, a kertben karonfogva kicsit sétál, elé teszik az ételt, megeszi, nem beszél, kérdezik, nem beszél, aztán elneveti magát. „Jól tartanak ezek a lányok, finom leveske volt, húsleveske és csibesült, krumplival, mert tudod, Gyurikám, én a leginkább azt szeretem a hús mellé, a krumplit." „Igen, tudom, édesanyám, és borban is az édeset szereted." „Igen, az édeset", mondja anyám helybenhagyólag. Töltök neki egy pohár muskotályt, ebéd után alszik, napi tizennyolc órán át alszik, de az ételt cseppig elfogyasztja, mint egy jó kislány, beveszi a tápszereket és vitaminokat is, amelyeket a nővérem írt elő számára.

Ha meglátogatom, jobb kezébe veszi a botot, bal kezével belém karol, és teszünk néhány kört a kertben, esetleg kimegyünk a ház elé. Éjszakára pelenkát kötnek rá, az ágya mellett van a bilis széke, kéredzkedik, ha nem felejti el. Talán ez a feledékenység segíti anyámat ebben az egyenletes haladásban az évek múlásával. Mind több terhet ad le magáról, csomagban hullanak ki a tudatából az emlékszövevények, marad a kisimult, barázdátlan derű, amelynek csak a simogatás kell. Az ősz, puha haját simogatom a feje búbján, megdicsérem és szépnek találom a rajzát, amelynél egy kétéves gyerek már ügyesebbet csinál, és gyakran érzem magamon is azt a báva derűt, a ráhagyás, a kihúzódás, az így is jó, úgy is jó álarcát; azt pedig, hogy holnap mi lesz, senki sem tudhatja.

Érzem anyám arcát az arcomon, érzem apám mosolyát a számon, mondom néha az ő együgyű mondásait, nem olyan sok maradt meg belőle, legalább ezeket továbbadom. Ilyenkor a fiaim kétértelműen mosolyognak, nem egészen tudják, hogy hova tegyenek a mondásaimmal együtt. És hogy az elbeszélés fonalát visszacsomózzam a kiinduló történethez, az aranyásáshoz, illett volna elbeszélnem (és csak az epikai takarékosság miatt hallgattam el, nem az osztályhelyzetem szépítése végett, mert diákkoromban ezt az arany-ezüst históriát szégyelltem volna), hogy ezüst is volt egy kiásott ládában: tálcák, evőeszköz, cukor- és gyertyatartó.

Ennek a nagyját, ahogy a szegénység beköszöntött, a szüleim eladták, más része rokonoknál elkallódott, ami kevés megmaradt, az néhány éve, a dicső emlékezetű huszadik század legvégén még ott állt anyám vitrinjében, ám amikor éppen egyedül volt a földszintes lakásában, két vaskos nőszemély becsengetett hozzá azzal, hogy: „Emlékszik, ugye, a néni? Egy szobában feküdtünk a kórházban." És meséltek neki mindenfélét őróla magáról és a köztük lévő meghitt kórtermi barátságról, amit anyám nem cáfolt meg, mert, ha már ilyen kedvesen meglátogatták, nem akarta őket megbántani. Amíg az egyik beszélt, mint a vízfolyás, addig a másik a szekrényfiókból kivette anyám takarékbetétkönyvét és a vitrinből az ezüsttálcákat, batyuba kötötték a javakat, aztán szomorkodva, hogy most egy darabig nem látják egymást, elbúcsúztak, megígérvén, hagy majd ismét meglátogatják, és a jó szavak után anyám is búcsút mondott nekik.

Mielőtt a második világháború utolsó havában elmennénk Laci unokabátyámmal az ő kéz alatt a román királynőtől sofőröstül megvásárolt Chrysler Imperial kocsiján Nagyváradról Bukarestbe, mintegy nyolcszáz kilométeres útra, mielőtt betérnénk Kolozsváron másodnagybátyám, Dobó Ferenc kertes villájába a Görög templom utcában, mielőtt meglátogatnánk Klein Ernő nagybátyámat Brassóban, ahol 1945 áprilisában ő volt a Korona Szálló igazgatója, és mielőtt megérkeznénk Laciék bukaresti lakásába, némi kitekintés helyénvaló lenne.

Laci az ötvenes években a román ipari, majd a külkereskedelmi minisztérium főosztályvezetője volt, gyárak főmérnöke, megbecsült szakember, nemzetközi tárgyalások bonyolítója, de mindig gyanús, mert burzsoá, objektíve ellenséges elem, s hogy a lelke mélyén, tehát, ahogy akkoriban mondták, szubjektíve is az volt-e, annak megállapítására működtek a megfelelő szervek.

Egyszer arra ébredt, hogy zseblámpák világítanak a szemébe. A felesége mellett feküdt az ágyban, és négy esőkabátos, kézilámpás alak állt fölötte. Értelmetlen kérdéseket tettek fel neki, arról faggatták, hogy hol van egy bizonyos irat, majd ráparancsoltak, hogy kövesse őket. Bevitték a minisztériumba, megtalálta az iratot, valóban egy másik dossziéban volt, semmi az egész, elengedték, de már nem tudott jól aludni, és az újabb éjszakai, zseblámpás vizit már nem a legmélyebb álmából rántotta ki, várta szinte.

Kilépett a minisztériumból, egyszerű állást keresett magának, azzal is beérte volna, ha szerényen el tudná tartani a családját, csak hagyják békén őket. De ez sem volt lehetséges. Iboly vett egy síkkötőgépet, és pulóvereket gyártott egy szövetkezetnek. Laci nem tudta eléggé összehúzni magát, nem tudott elég kicsi lenni, továbbra is utánamentek, és nyaggatták-faggatták. 1956-ban beadta a kivándorlási kérelmét, Izráelbe ment volna, csak oda lehetett menni, 1958-ban kiengedték. Budapesten találkoztunk.

Bécs volt az első állomás számára. Egy barátja megkérdezte, hogy 1938-ban, amikor elment Bécsből, kijelentkezett-e a kerületi városházán. Nem emlékezett rá. Utánanézett, nem jelentkezett ki, még mindig, húsz év múltán is bejelentett bécsi lakosnak számított, és ennek alapján szabad volt osztrák állampolgársá-gért folyamodnia.

Tette, kapta, és a bécsi belvárosban, a Dominikanerbastein Technikomp néven elegáns irodát nyitott, gyakran és szívesen jött át Budapestre, német, holland, angol és svéd cégeket képviselt, vegyipari, olajipari és élelmiszeripari berendezéseket hozott össze különböző gyártóktól magyar beruházások részére. Volt egy idős titkárnője, aki szabatosan átszerkesztette az ő sietősen fogalmazott leveleit. Kati lányát és Stefan fiát a legjobb bécsi iskolákba járatta, de a fiú, a szeme fénye egyszer csak agyhártyagyulladásban meghalt.

Mikor a gyászából Laci úgy-ahogy magához tért, Ibollyal minden héten elmentek a Konzerthalléba, olvasta a nagy német nyelvű lapokat, Kardos úr vendéglőjében ebédezett, nem messze az irodájától. Lakásából reggelenként az irodába menet a Városi parkon kellett keresztülmennie. Egyszer leült a parkban egy padra, és semmi kedvet nem érzett arra, hogy folytassa az útját, és beüljön a bőrkarosszékébe a nagy íróasztala mögött. Tudta, hogy mielőtt a hivatalos leveleket olvassa és a választ diktálja Frau Reisnernek, lesz egy szünet, néhány perc bénaság, amikor nem bír a székéből felállni és nem tud kiszólni a koros titkárnőnek, hogy fáradjon be hozzá füzettel a kezében, és gyorsírással jegyezze le a levélnek több mint a vázát, de nem minden szavát. Frau Reisner nem egészen érti, hogy most mi van, mi lelte Kun urat, mitől süllyedt ahhoz hasonló kataton állapotba, amit már átélt Bukarestben egy jobb elmegyógyintézetben, mikor egy betonozott udvaron nézte a pocsolyákat, és nagyon kevés szóval válaszolt a látogatóba jövő Iboly kérdéseire. Bár most itt, Bécsben az utca túloldalán egy szilárd építésű múlt századi közhivatal téglafalát láthatná, de az ablakon kitekinteni nincsen semmiféle hajlandósága. Azt kellene mondania Frau Reisnernek, hogy még egy hónapig maradjon itt, és zárja be az ügyleteket, mondja, hogy Kun úr elment sétálni. Mindennap kiment a temetőbe Stefan fiához, már nem volt ugyanaz az ember, mint korábban, nagy hallgatásokba merült. De aztán csak összeszedte magát, még egyszer újra nekirugaszkodott, és sikerült munkába részegednie. Gyakran jött Budapestre, sok barátja volt, ismerte a vendéglőket, volt egy hozzá illő, elegáns, szellemes, kisportolt, kora tavasszal már az uszodateraszon lebarnult, dél-amerikai állampolgárságú barátnője, Edit, eredetileg maga is nagyváradi zsidó lány, akinek vidám-kaján tűszúrásait Laci úgy élvezte, mint a gyógymasszázst, annyi bukás után újból erőre kapott. Jött a mind nagyobb lendület, röpködött már szerte a világban, Amerikába, Japánba, és nagy kombinációkat hozott össze a megrendelőnek.

Budapesten gyakran látta unokaöccseit, Gera Gyurit és engem, kedvesen udvarolt ifjú feleségeinknek, mígnem a magyar titkosszolgálat beidézte, és arra akarta rábírni, hogy írjon jelentéseket magyar és külföldi üzleti partnereiről és gyarapodó baráti kapcsolatairól. Ellenkező esetben nem sok esélye van az üzleteinek, mert bevonhatják a többszöri beutazásra feljogosító vízumát.

Mit képzelnek ezek? – kérdezte tőlünk, budapesti unokaöccseitől, mintha ő maga a bukaresti tapasztalatok birtokában nem tudta volna, hogy ezek mit képzelnek. Azt képzelik, hogy ha ő azt teszi, ami a karakteréből következik, és amiért én becsültem, akkor nem fogjuk egymást a belátható jövőben Budapesten láthatni, és akkor nemcsak személyesen, de levélben sem bonyolíthatja tovább a nagyszabású üzleteit. Kis ideig Laci még azt remélte, hogy a vele kapcsolatban lévő cégek ragaszkodni fognak hozzá, mert ő megértette a terveiket, és jobb üzletekkel segítette a beruházásaikat. Számolt azonban azzal is, hogy ha nem jön, ha nem jöhet, ha megtudják, hogy miért nem jöhet, ha felfogják, hogy politikailag valami nincsen rendben körülötte, akkor más üzleti partner után néznek, olyan után, akinek nincsenek nehézségei az illetékes szervekkel.

Hallván tehát, hogy mit akartak tőle, elszomorodtunk, hogy ezek az unokatestvéri vacsorák is elmúlnak. S ha ezek után könnyedén jöhetne, annak sem lenne jó íze. De Laci nem jöhetett többé, hosszabb szünet állt be a találkozásaink sorában. Lacinak elment a kedve Bécstől is, eltemette a feleségét, és újraházasod-ván, Amerikába, Kati lánya közelébe, majd Floridába és onnan az árnyékvilágba költözött.

Ezeket a fejleményeket tudatni kívántam az olvasóval, hogy sejthető legyen annak az embernek az útja, aki tőlem jobbra ült a kocsi elülső ülésén, úgyhogy én a sofőr és a unokabátyám között helyezkedtem el. A hátsó ülésen volt a nővérem és két ismerős hölgy, akiket Laci szívességből szállított. Ott volt az a zsák is a fejük mögött a nehéz kazettával, amely történetesen a legtöbbet és a leghangosabban beszélő hölgy fejére esett karambolunk alkalmával. A sofőr Plojestihez közeledve átment az úttest bal oldalára, neki egy kilométerkőnek, és kiszakította azt a betonágyazatból olyannyira, hogy az a nehéz kő a magasba röpült, és az árokba lecsusszanó Chrysler Imperial mintegy alágördült, úgyhogy amikor a kocsiból kikászálódtunk, a kilométerkő a kocsi tetején feküdt. És történt mindez azért, mert egy szovjet katonai teherautó a túlsó sávból megindult felénk, a fiatal gépkocsivezető egy pillanatra elaludhatott, a királynői sofőr pedig ügyesen balra rántotta a kormányt, úgy, hogy az árokban a kocsiból kitámolyogva egyikünknek sem maradt semmilyen komolyabb károsodása, hacsak az a púp nem, amit a családi arany a nagybeszédű hölgy koponyáján okozott.

Zuhogott az eső, egy teherautó vett föl bennünket, Laci hátul ült a platón, egy szállítómunkás is hátraült mellé, vízhatlan ponyvával takaróztak. Mi elöl, a vezetőfülkében nem áztunk, a vendéghölgyeknek is jutott hely. A bevonulásunk Bukarestbe nem volt olyan diadalmas, mint a kivonulásunk Nagyváradról. A királynői sofőr azt mondta, hogy ha én nem alszom el és nem tehénkedem rá, akkor ütközés nélkül tudtunk volna begördülni az árokba. Nem merném azt állítani, hogy képzelgett, csak hogy a felelősséget magáról énrám áthárítsa, de a dicsőségnek, hogy én egy nagy, fekete bárkában ringatózóm, meg kellett találnia a büntetését, amely egyébként nem is volt olyan borzalmas.

Az esős fasorokon át megérkeztünk egy tizenkilencedik század végi bojárvilla elé, amely mögött a kert mélyében egy kétemeletes, Bauhaus stílusú, többlakásos társasház állt, de már vadszőlővel befutva, egy olyan kertben, amelyben volt homokozó, hinta és egy kis medence is. A második emeleti lakás előszobaajtajában ott állt kifogástalan tartással, puha teveszőrköpenyben, enyhe citromillattal a széles vállú Iboly.

Jó és kötelességtudó pótmamára leltünk benne, volt gondja mindenre, a vacsorától a fürdésig és a tiszta pizsamáig, és minden elrendeződött, valahogy úgy, mint otthon, 1944 előtt. Lett ágyam és asztalom, volt ebédidőben ebéd és vacsoraidőben vacsora, szépen kellett enni, és az aznap viselt fehérneműt este a szennyesládába bedobni, mert a szekrényben várt az új, tiszta ing. Lehetett reggeli fürdés után lemenni unokahúgommal, a két és fél éves Katival a kertbe, vagy a közeli boltokba, ahol ő volt a tolmácsom; én magyarul mondtam, ő románul. Megbízatásainkat szorgosan teljesítettük, áthatott bennünket a csapatszellem, hogy lám, milyen jól kiegészítjük egymást, és behajtottuk a dicséretet nemcsak Ibolyon, de Vioricán, a szakácsnőn is, aki mulatságos, hangos és szenvedélyes nő volt, és engem mócnak nevezett, ha elégedetlen volt velem. Rajtam kívül a kiságyában forgolódó Stefán volt az egyetlen jelenlévő hímnemű lény a lakásban, mert Laci ritkán volt jelen, korán ment el és későn jött haza, hosszabb üzleti utakon volt távol.

Amíg a királynői kocsit javították, ő egy piros Skoda sportkocsival rohangált, amelyet valahol Torda és Kolozsvár között elrekviráltak alóla az út szélén csoportosan ácsorgó szovjet katonák. Laci méltatlankodott, a parancsnokkal akart beszélni, és jegyzőkönyvet felvétetni az esetről. A protokoll szótól fölingerelt katonák beugrottak a kocsiba, Lacit mellbe lökték és elhajtottak. Laci, aki adott a formákra, ezt az eljárást igencsak formátlannak tartotta, de nevetni is tudott rajta, hogy neki megint egy teherautó rakterén kellett az utazását zuhogó esőben folytatnia, de mert ő is a Kos jegyében született, a viszontagságokat ingyen kalandnak tekintette, és nem tudott miattuk sokáig dühöngeni. Ment a tennivalók jövő ideje felé, megkereste az új kocsira valót, vélvén, hogy a szerencse sem ingyenes, és veszteségekkel kell fizetni érte, akkor is csak tünékeny vendég az ember háza táján, ha jön: itt fényeskedik egy darabig, és már el is illan.

Volt két jó éve a háború után, négy másik elég jó az emigrációt követően, de amikor legközelebb New Yorkban, az Ötödik sugárúton sétáltunk egy bizonyos pipaüzletet keresve, ahol előzőleg a kirakatban látott egy kedvére való cseresznyefapipát, felfogtam, hogy már átadta magát a nyugdíjas világnézetnek, a tengerparti sétát dicsérte, és már nem tervezett semmit sem.