A huszadik század elején egy cambridge-i irodalomtörténész, Arthur Tilley – ma már egészen meghökkentő határozottsággal – kijelentette, hogy az angol nyelvű, személyes hangvételű esszé 1820 decemberében vált nagykorúvá.2 Ha hiszünk benne, hogy az irodalomtörténeti átalakulások ilyen precizitással datálhatóak, ha nem, annyi bizonyos, hogy ezekben az években hallatlanul gazdag és páratlan színvonalú esszéirodalom születik Angliában. Ami azt is jelenti, hogy a romantikát nem lehet pusztán líratörténeti fordulópontként leírni: ugyanezekben az években izgalmas kísérletek zajlanak a prózában is. Az alábbiakban a 19. század első éveiben fellépő esszéistagenerációnak az őket megelőző korszak szerzőihez való viszonyát, s a kritikai megjegyzéseikből kiolvasható szemléleti, mentalitásbeli átalakulást kívánom értelmezni.

A tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulójára bizonyos mértékig megszilárdultak az esszé műfaji konvenciói és kánonja, s egyre komolyabb kritikai érdeklődés irányult az így kirajzolódó tradíciókra. A brit esszéirodalom antologizálása már az 1780-as években megkezdődött,3 de a legfontosabb ilyen vállalkozás 1803-ban indult, Joseph Johnson, a liberális folyóirat- és könyvkiadó műhelyében, amely a kor disszenter (vagyis az anglikán egyházon kívül elhelyezkedő protestáns) szellemi életének a központja volt. Johnson köréhez a kor brit gondolkodóinak és művészeinek legjava tartozott.4 Voltaire-től Winckelmannig a tizennyolcadik századi európai filozófia és tudomány számos kiemelkedően fontos alapműve itt jelent meg angolul. Az Edmund Burke által a francia forradalom szellemisége ellen indított támadásra adott legszínvonalasabb radikális válaszok – például Mary Wollstonecraft, Joseph Priestley, Thomas Paine írásainak – publikálására is csupán itt nyílt lehetőség. A korszak legnagyobb művészei közül Henry Fuseli, a Svájcból áttelepült festő és William Blake illusztrált több Johnsonnál megjelent kötetet. Blake ugyanitt jelentette meg A francia forradalom című művét 1791-ben. 1793-ban itt jelenik meg a pályakezdő William Wordsworth két kötete is, 1798-ban pedig Samuel Taylor Coleridge verseskötete következik. A forradalmi ideológia terjedésétől rettegő hatalom nem nézte jó szemmel Johnson működését, és 1799-ben hat hónapra börtönbe zárták az ekkor 61 éves kiadót, aki megtört, beteg emberként szabadult. Bár sem a disszenter körhöz, sem a kiadói tevékenységhez nem lett hűtlen, a számára hátralévő szűk évtizedben már nem vállalt igazán kockázatos publikációkat.

Ekkortájt merülhetett föl az elmúlt közel száz év hatalmas brit esszéhagyományát integráló óriási gyűjtemény kiadásának gondolata, amely végül 1803 és 1808 között jelent meg 45 kötetben. Alexander Chalmers,5 a kiváló skót újságíró, szerkesztő, kiadó és filológus lett az óriási sorozat szerkesztője; ő írta az életrajzi és történeti bevezetőket, és ő állította össze a mutatót is. Chalmers az 1788-tól Johnson által megjelentetett The Analytical Review című nagy jelentőségű tudományos folyóirat szerzőjeként kerülhetett kapcsolatba a kiadóval. Addigra valószínűleg jelentős elismertséget szerzett magának azáltal, hogy 1798-ban a General Biographical Dictionary új kiadását jelentette meg, amelyhez 4000-nél is több életrajzot írt. Az esszéisták után a Chaucer és Cowper közti angol költészeti hagyományokból szerkesztett egy óriáskiadást, amelynek köteteihez szintén ő írta az életrajzi bevezetőket (Samuel Johnson nagy tekintélyű vállalkozását folytatta ezzel). Munkáját dicséri, hogy a kevésbé ismert esszéisták és költők tekintetében máig az ő kiadásai számítanak a mértékadó szövegeknek.

A kiadás körülményei, színvonala és puszta méretei is tiszteletet parancsoltak (amelyet ráadásul más hasonló gyűjtemények követtek), s így jó alkalmat kínált arra, hogy az olvasók számot vessenek az angol nyelvű esszé addigi hagyományaival, akár kritikus szemmel is. A 19. század eleji közönség már határozott különbséget látott a folyóiratok átlagtermése és annak a négy szerzőnek e műfajban létrehozott szövegei között, akiknek a munkásságát azóta is kiemelt helyen tárgyalja az irodalomtörténet. Joseph Addison, Richard Steele, Samuel Johnson és Oliver Goldsmith írásairól van szó. Az új esszéistageneráció az ő példáikon keresztül határozta meg, hogy mit kívánnak továbbvinni, és min kívánnak változtatni.

Mint oly gyakran, ezúttal is Leigh Hunt járt elöl az egyszerre oly érdekesnek tűnő probléma megfogalmazásában. Hunt költőként, politikai újságíróként és színikritikusként indult. 1808-ban jelenteti meg bátyjával, Johnnal az Examinert, az ezt követő évek talán legfontosabb liberális, reformpárti hetilapját; a számára legmegfelelőbb esszéisztikus hangütést az 1810-es évek végére találja meg. Dicsérői mindig kiemelik már-már kísértetiesen pontos minőségérzékét (valószínűleg elsőként ismerte föl Keats és Shelley tehetségét), kritikusai ellenben az alapos elemzéshez szükséges elmélyültséget hiányolják az írásaiból. 1808. január 10-én, az Examiner második számában írást tett közzé „A folyóirat-esszékről" címmel, amelyet lehetetlen nem (részben legalábbis) önmeghatározásként olvasni. Így kezdi a cikket:

„A folyóirat-esszék szerzője véleményem szerint olyan író, aki kivételesen bensőséges kapcsolatban áll az olvasókkal. Nem egy kvartó királyi méltóságával állít be közéjük, és nem toppant be vidáman egy csinos duodecimó – e jól öltözött aranyifjú – képében; a vele való ismeretségünk gyakran mégis tartósabb, hiszen fokozatosan alakul ki, és közben számtalan témával kapcsolatban megismerhetjük a szerző véleményét. Ha nem találjuk megnyerőnek, akkor egyszerűen nem társalgunk vele többet; egy könyv szerzője ellenben örökre a nyakunkon marad; ha csak mulandó örömöt lelünk benne, akkor is mindvégig ott alszik majd a könyvespolcunkon. Egy esszésorozat valamely darabjától azonban számtalan kellemes módon megszabadulhatunk. Segítője lehet töprengéseinknek, ha azzal gyújtunk pipára; megtámogathatja a gyertyánkat, lányunk vagy nővérünk hajfürtjeit göndörítheti vele, s végül, ha nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy saját szamovárunk vagy konyharuhánk legyen, akkor rengeteg mosószappant megspórolhatunk, ha a teáskannánk fülére tekerjük. Ezek pedig komoly előnyök."6

Leigh Hunt játékos leírásában a romantikus esszéisztika néhány alapelve bújik meg. A esszéisták mindvégig folyamatosan reflektálni kénytelenek a 18. század elején kialakult új médiumra. A „periodical essay" kifejezés (amit folyóirat-esszéként próbáltam meg visszaadni) azért fordítható nehezen, mert voltaképpen nem folyóiratokra vonatkozik. Ezek az írások egyetlen nagyméretű lapon jelentek meg: egy szám egy esszéből (és hirdetésekből) állt. Hunt korára az esszék fokozatosan beépültek a maihoz hasonlóbb heti- és havilapokba.7 Fontos kiemelni, hogy Hunt társalgásként határozza meg szerző és olvasó viszonyát. A kellemes társalgás alapelve, hogy sem túlságosan méltóságteljes fellépéssel nem szabad lefegyverezni, megrémíteni az olvasót, sem túlontúl csillogó stílussal elvakítani. Az esszé poétikája szempontjából a barátok közötti oldott hangvételű, egyenlőségen alapuló társalgás lesz a mintaadó.

Az öltözködésre vonatkozó utalás távolról Montaigne híres meztelenség-metaforáját idézheti („ha olyan népek fiaként élhetnék, akik – mondják – ma is az ősi természeti törvények édes szabadságát élvezik, megvallom, a legszívesebben tetőtől talpig pucéran mutatkoznék előtted.)."8 William Hazlitt is, Montaigne nagy tisztelője, az öltözködés metaforáját használta az Examinerben a Leigh Hunttal együtt írt Kerekasztal című rovatban 1815-ben. Szerinte „a modern kor személyes hangvételű szerzői" „beinvitálják az olvasót a függöny mögé, aki ott leülhet a köpenyes-papucsos íróval."9 Hazlitt egyébként portréfestőként, majd filozófusként indult (első két könyve Johnsonnál jelent meg, 1805-ben és 1806-ban), később politikai író lett, irodalom-, színház- és műkritikus, no meg esszéista.

Az esszé elmélete számára mindig is alapvető problémának bizonyult, hogy maga a műfaj nem kedveli a definiálással szükségszerűen együtt járó elhatárolásokat. Már az ifjú Lukács György is hangsúlyozta, hogy az esszé „primitív, differenciálatlan közösségben" áll „a tudománnyal, az erkölccsel, a vallással."10 Adorno – Lukácsot továbbgondolva és kritizálva – az esszé „gyermeki kedélyéről" beszél, amely miatt a műfaj „nem tűri, hogy feladatát előírják."11 „[A]z esszének nincs egyetlen üdvözítő megközelítése" írta a közelmúltban Adorno kapcsán Bacsó Béla.12 S Poszler György szép megfogalmazásában „az esszének, a kísérletnek, a művészi igényű értekező prózának nincs Múzsája."13 Bár minden általam ismert tanulmány felismeri annak fontosságát, hogy Lukács – Babits Mihály szavaival – „műformát lát a kísérletben […] a költészettel egyenrangú nagy műformát",14 a fenti megfogalmazások szinte mindegyikében felbukkanó negatív elem figyelmeztet, hogy milyen óvatosnak kell lenni az esszére jellemző megkülönböztető jegyek kiválasztásánál.

Az angol romantika esszéistái is ragaszkodtak az esszé körülírhatatlanságából fakadó szabadsághoz. Hazlitt 1818/19 telén „A folyóirat-esszék íróiról" címmel megtartott előadásában nagy hangsúlyt fektet erre a kérdésre. Véleménye szerint a műfaj „lényege abban áll, hogy az elme tehetségeit és forrásait az emberi ügyeknek arra a vegyes halmazára alkalmazzunk, amelyet nem fed le egyetlen művészet, tudomány vagy mesterség sem, a szerzőnek mégis tudomása van róla, és amely ’közelről érinti az emberek ténykedését és érzéseit."15 Minthogy az esszének sem jellegzetes tárgya, sem a módszere nem rögzíthető ennél közelebbről, az esszéisták a „hangütés", az olvasóval elképzelt kapcsolat típusa szerint határozzák meg a műfajukat. A fenti idézetekben Hunt és Hazlitt is az olvasóval létesített párbeszéd intim, baráti jellegét hangsúlyozza. Charles Lamb, a harmadik szerző, akire az alábbiakban hivatkozni fogok, egy 1822. december 7-én kelt levelében azt írja John Taylornek, a kiadójának, hogy „az esszék nem igényelnek előszót: másból sem állnak, mint előszóból. Egy előszó arra van, hogy elbeszélgessen az olvasóval; az esszék mást se tesznek."16 Lamb, bár költőként kezdte pályáját, igazán maradandót az Elia álnév alatt az 1820-as években publikált esszéivel alkotott — no meg a híres Shakespeare-mesék társszerzőjeként.

A társalgás az olvasóval mint formai és morális-politikai probléma a 18. század elején lesz központi jelentőségű, mind a fent említett esszésorozatokban, mind a születőben lévő társalgási filozófiában. Lord Shaftesbury, az utóbbi jeles képviselője, Sensus communis: Esszé a szellem és a jó kedély szabadságáról (1709) című művében amellett érvel, hogy „[a] kölcsönösség a beszélgetés természetes alaptörvénye", s [a] „szabad eszmecsere igazi közelharc."17 „A tanító ellentmondást nem tűrő és emelkedett hangneme félelemmel vegyes tiszteletet parancsol: ez kétségkívül pompás eszköz arra, hogy lefegyverezze, és biztonságos távolságban tartsa az értelmet. Ezzel szemben a másik modor a lehető legbecsületesebb küzdelemre szólít fel, s hagyja, hogy az ellenfél minden erejét latba vetve, egyenlő feltételekkel harcoljon."18 A Sensus communis magyar fordításához írt kísérőtanulmányában Szécsényi Endre kiemeli, hogy „a vallási, erkölcsi, ’esztétikai’ és politikai tartalmú csevegés, a csiszolt filozófiai konverzáció ekkoriban folyóiratokban megjelenő és egyre szélesebb közönséget elérő műfaja – az esszé." Shaftesbury Szécsényi szerint a „formális értekező prózát" és a „prédikációk merev retorikusságát" is elutasítja, „[u]gyanis a kommunikáció nem dialogikus, nem interaktív módjai alkalmatlanok a hallgatóság valódi morális meggyőzésére."19

Azok a monologikus tanítások, amelyektől Shaftesbury elkülöníteni igyekszik a saját filozófiai stílusát, hol a prédikátori szószék, hol a tanári katedra magasából szólnak a hallgatóikhoz. Autoritásukat nem az egymásnak feszülő érvek és ellenérvek „közelharcában" kivívott diadalnak, hanem egy ahhoz képest külsődleges, azt megelőző intézményes pozíciónak köszönhetik. Radnóti Sándor szavaival „[a] társasági műveltség-eszménynek, amely a XVIII. században kezdett el radikálisan, ha nem is demokratizálódni, de elválni a születési előjogoktól, már a XVI. századtól kezdve kialakult a skolasztikus egyetemi és kolostori tudománnyal szembeállított műfaja – a filozófiai és irodalmi esszé."20 Már Montaigne Esszéiben több kirohanást olvashatunk a didaktikus hangnemmel szemben („Je n’enseigne point, je raconte." – Egyáltalán nem tanítok: mesélek.),21 ám a romantikus esszéisták szempontjából nyilvánvalóan fontosabb a tizennyolcadik századi hagyomány, s az „irodalom köztársaságát" (republic of letters) rendkívüli becsben tartó szerzők gyanakodva figyelték, hogy elődeik írásaiban bizony elő-előbukkant a különböző „előjogokat" követelő szellem.

Leigh Hunt például úgy vélte, hogy „az irodalom köztársasága igencsak jakobinus egy ország."22 Hazlitt pedig „Az irodalmi arisztokratizmusról" című esszéjében fejtette ki, hogy szükség van olyan helyre, ahol a szabad vélemények egyenlő felekként ütközhetnek meg egymással.

„Minden valódi felsőbbrendűség egyenlőséget előfeltételez, és minden haladás az eszmék szabad párbeszédéből és összehasonlításából fakad. A királyoknak és a nemeseknek ezért nincs sok hasznuk a társaságból – ahol az egyik oldalon a megalázkodás, a másikon pedig a leereszkedés uralkodik. Az elmék ütközéséből szikrázik föl az igazság, ahogy az acél fakaszt tüzet a kovakőből."23

Charles Lamb, akit a három esszéista közül a legkevésbé foglalkoztattak politikai kérdések, szorosan irodalmi kontextusban fogalmazta meg szerző és olvasó egyenlőségének elvét. Egy 1801-ben kelt levelében finoman megrója William Wordsworthöt, amiért annak egyik versében „túlságosan direkt az erkölcsi mondanivaló, és túlságosan emlékeztet egy előadásra." Arra figyelmezteti a költőt, hogy a legnagyobb irodalmi művekben „szerző és olvasó között hallgatólagos megállapodás áll fenn: elmondok egy történetet, és feltételezem, hogy te azt meg fogod érteni."24

A romantikus esszéisták két szerzőpár összehasonlításán keresztül fogalmazták meg saját értékrendjüket. Az összehasonlításokban nagy szerep jut a szerző és olvasó közti viszony természetének. Joseph Addison (1672–1719) esszéista, drámaíró, költő és whig diplomata, a tizennyolcadik század eleji „augustusi" kor klasszicizmusának igen fontos alakja. Sir Richard Steele (1672–1729) ír származású komédiaíró és esszéista. Sokáig jó barátságban és közeli együttműködésben álltak, ebből születtek 1709 és 1713 között híres folyóirataik, a Spectator (Szemlélő), a Tatler (Csevegő) és a Guardian (Őr). Samuel Johnson (1709–1784) talán a legmeghatározóbb figura a tizennyolcadik század második felének brit irodalmi életében. Kritikus, szótárszerkesztő, esszéista, költő, dráma- és regényíró. Rambler (Kószáló), Adventurer (Kalandozó) és Idler (Tétlenkedő) címen publikált folyóirat-esszéket az 1750-es években. Johnson legendás Klubjához tartozott Oliver Goldsmith is (1730–1774), az ír regény- és drámaíró, költő, esszéista és kritikus. 1759-ben jelentek meg a Bee (Méh) című egyszerzős esszésorozata számai, 1760-ban pedig a kínai utazó álarcát és szempontját alkalmazó írásai, amelyeket 1762-ben The Citizen of the World (A világpolgár) címen gyűjtött össze.

Addison híres leírása a Spectator funkciójáról pontosan tükrözi a 18. századi esszéista által elfoglalt igen bizonytalan helyzetet. „Szókratészről mondták: ő hozta le a filozófiát a mennyekből, hogy az emberek között leljen otthonra, én pedig arra törekszem, hogy azt mondják majd rólam: én hoztam elő a filozófiát a magányos dolgozószobákból és a könyvtárakból, az iskolákból és a kollégiumokból, hogy a klubokban és a társaságokban időzzön, a teázó asztalok mellett és a kávéházakban."25 Spectator úr (az esszék fiktív beszélője) mindvégig ambivalens helyzetben jelenik meg: bár része annak a nyitott társasági életnek, amely a tea- és kávéházakban zajlik, de szinte a tudós szerzetesi magányából lép be a klubok világába. Ahogy a neve is jelzi, inkább nézője, megfigyelője, sőt önjelölt bírája a társasági életnek, mintsem aktív részese. Egyik kritikai esszéjében ezt írja Addison:

„ha megválaszthatnám, hogy milyen olvasók ítélete alapján álljon meg vagy bukjon el, amit mondani kívánok, akkor olyan olvasókat választanék, akik nem csupán a francia és olasz kritikusok munkáit ismerik, de mindazokat a régi és új szerzőket is, akik valamelyik tanult nyelven írtak. Mindenekfölött megkívánnám, hogy alaposan ismerjék a görög és latin költőket, ami nélkül gyakran képzelik egyesek, hogy megértik egy kritikus szavait, pedig valójában képtelenek felfogni azokat."26

Addison persze kétségkívül jól tudta, hogy olvasóinak nagy része nem rendelkezett ilyen alapos iskolázottsággal, és szinte teljesíthetetlen elvárásaival gondosan a közönség fölé helyezte magát.

A kettősséget részben az eredményezi, hogy az esszé-folyóiratok által űzött civilizáló tevékenységnek egyszerre alanya és tárgya a közönség. Philip Stevick mutatott rá, hogy e folyóiratok minden kijelentése társadalmi kategóriákkal kapcsolódik össze. Mintegy felszólítják az olvasót, hogy csatlakozzon azokhoz, akik a megfelelő normák szerint élnek és ítélnek, viszont különüljön el azoktól, akik barbár módon nem látják be ezen értékek helyességét. Az esszék beszélője azonban mindvégig megőriz egy külső pozíciót, amelyből tanítómesterként buzdíthatja és dorgálhatja az olvasóit.27 Több elemző is hangsúlyozta az illedelmes viselkedéssel kapcsolatos kézikönyvek (conduct books, courtesy books) hagyományának jelentőségét a Spectator-típusú folyóiratok kialakulásában, ami műfajtörténeti szempontból is jól magyarázza a didaktikus hangnem eredetét.28 Még David Hume is, amikor „Az esszéírásról" című 1742-ben kiadott írásában, a klasszicista esszé leggyakrabban idézett ars poeticájában úgy határozta meg magát mint a „tudományos világ" nagykövetét a „társasági életben", akkor egyrészt a két világ közötti érintkezés fontosságát hangsúlyozta, másrészt azonban azt is egyértelművé tette, hogy ő voltaképpen az előbbiben otthonos.29 Ezek a példák talán megmagyarázzák, mit ért Jonathan Cook azon, hogy a „tizennyolcadik században az volt az esszé társadalmi-közösségi funkciója, hogy felügyelje és meghatározza a ’csiszolt’ kultúra egyre változó határait."30 Ez talán a demokratikusabb érzésű romantikus esszéisták gyanakvását is érthetővé teszi, akik úgy vélték, az efféle őrködés végső soron szükségtelen (a „magas" és az „alacsony" közötti „különbségtétel soha nem fordul elő lapjainkon" – írta Leigh Hunt 1831-ben).31

A romantikus esszéírók számára világos volt, hogy Steele-től és Addisontól kezdődik a hagyomány, amelyhez viszonyulniuk kell. Leigh Hunt számos újságírói vállalkozásában idézte fel játékosan a 18. század eleji szerzők „cenzori" szerepét. Már 1804-ben „ifjabb Város úr, kritikus és főcenzor" ironikus aláírással jelentetett meg cikkeket.32 1809-ben, röviddel az Examiner alapítása után az „esszéistáink atyjának" nevezte Steele-t, és 1814-ben saját lapja „híres elődjeiként" utalt a Tatlerre és a Spectatorra.33 Hazlitt 1815-ben, úgyszintén az Examinerben, „zseniális elődjeinknek" nevezte a Tatlert és a Specatort, s a Tatlert emelte ki mint a legfontosabb esszé-folyóiratot.34 Addison és Steele megítélése mégis nagyban különbözött. Brian McCrea írja le, miképpen vált szinte közhellyé a 19. század során, hogy Steele „hanyag", „spontán" és „természetes" szerző, Addison ellenben igen gondosan alkot, s tudatos formaművészete által gyakorol erkölcsi hatást az olvasójára. Hogy egy kritikus melyikük stílusát részesíti előnyben, az természetesen saját értékrendjéről árulkodik.35

Hunt és Hazlitt Steele mellett tette le a garast. Előbbi 1850-ben megjelent önéletrajzában úgy emlékezett, hogy „minden hibájával együtt jobban szerettem a nyílt szívű Steele-t, mint Addisont, annak összes esszéjével."36 Utóbbi „Az esszésorozatok szerzőiről" című előadásában amellett érvel, hogy a korai esszéistákat az a vágy hajtotta, hogy „minél könnyebben és minél felelőtlenebbül szabadulhassanak a Censor Morum gyűlölt szerepéből."37 Ezt azonban sokkal nagyobb sikerrel valósították meg a Tatlerben, mint a mindennapi életből vett történetektől elszakadó, moralizáló általánosításokra hajlamosabb (és nagyobb részt Addison által írt) Spectatorben. A Tatler esszéi

„inkább az értelmes beszélgetés során adódó megjegyzésekre emlékeztetnek, semmint az előadásokra. Teret hagynak az olvasó gondolatainak. Steele elsősorban azért vonult vissza a dolgozószobájába, hogy leírja, amit odakint megfigyelt. Addison viszont mintha az ideje nagyját bezárkózva töltötte volna, hogy visszavonultságában kibontsa, és szőrszálhasogató módon elnyújtsa azokat az ötleteket, amelyeket hol Steele-től kölcsönzött, hol a természetből merített. […] A Spectator moralizáló és didaktikus hangneme miatt képzeljük el Addisont (Mandeville szarkasztikus megfogalmazásában) »szalagos parókát viselő papnak.«"38

A Hazlitt által Montaigne-től eredeztetett nem didaktikus, nem papoló, személyes hangvételű, irodalmi esszé tehát úgy tűnik, nem tudott teljes egészében érvényesülni a 18. századi sajtó körülményei között; illetve Steele írásaiban jobban, Addisonéban kevésbé hallható a személyes hang. Ebből fakad „periodical essay" és a „familiar essay" megkülönböztetése az angol nyelvű esszé hagyományos történeteiben; az előbbi tulajdonképpen ’egy időszakon, perióduson át visszatérő rendszerességgel megjelenő esszésorozat’, a másik kb. ’személyes hangvételű esszé.’ Melvin R. Watson éppen amellett érvel, hogy az addisoni minta ereje késleltette a „familiar essay" kibontakozását Hunt, Lamb és Hazlitt fellépéséig. Ő is azon a véleményen van, mint Hazlitt: Montaigne tehetséges utánzóinak – Abraham Cowley-nak és Sir William Temple-nek – az esszéiben mintegy búvópatakként van jelen az oldottabb irodalmi és személyes hangütés.39 Hazlitt és kortársai azonban a kánonban előkelőbb helyet betöltő szerzők közül is szerettek volna elődöket választani maguknak, így tüntették ki szellemi atyjukként Steele-t, illetve a következő generációból Goldsmitht. Steele és Addison ellentéte ugyanis Goldsmith és a klasszikus kor utolsó óriásának, Samuel Johnsonnak a megítélésében ismétlődik meg, az időbeli közelség miatt intenzívebb és árnyaltabb formában.