„Tsak úgy gyakoroljad véges böltsességed’,

Hogy vele visgálhasd belsö mesterséged’."²

Most arról az írásmódról fogok beszélni, amelyet esszésorozataink írói mindig is oly nagy sikerrel műveltek. Ennek lényege, hogy az elme minden tehetségével és erejével az emberi dolgoknak azon vegyes halmaza felé fordul, amelyet nem fed le egyetlen művészet, tudomány vagy mesterség sem, de a szerzőnek mégis tudomása van róla, és „közelről érinti az emberek ténykedését és érzéseit."³ Quicquid agunt homines nostri farrago libelli⁴ – az irodalom eme területének ez az általános mottója. Nem szól se ásványokról, se kövületekről, se a növények különféle hatásairól, se a bolygók vonzásáról; nem kontárkodik bele a hit ügyeibe, vagy a filozófusok rendszereibe, és nem szárnyal föl a lélek esszenciái közé. Megmarad a férfiak és a nők ismerős világában, följegyzi a cselekedeteiket, megvizsgálja azok mozgatórugóit, s közszemlére teszi a szeszélyességüket; leírja az emberek egyéni és kimeríthetetlenül változatos foglalatosságait, miközben nevet az abszurditásukon, és megmutatja a következetlenségüket, vagyis az a feladata, „hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát."⁵ Jegyzőkönyvet vezet a fellépésünkről, az arckifejezésünkről, a szavainkról, a gondolatainkról és a tetteinkről; megmutatja, hogy mik vagyunk, és hogy mik nem; mint egy színházban, megnézhetjük benne az emberi élet egész játékát, és azáltal, hogy felvilágosult nézőivé válunk e sokszínű jeleneteknek, képessé tesz (már amennyire ez lehetséges), hogy többé-kevésbé értelmesen cselekedjünk abban a darabban, amelyben szerepet kell játszanunk. „Az elméletnek itt… az élet / Gyakorlati fele [a] mestere."⁶ Ez ismereteink gyarapításának legjobb és legtermészetesebb módja. Az erkölcsök és a kulturált érintkezés terén a természetfilozófia kísérleti módszeréhez hasonlítható, amely élesen különbözik a dogmatikus megközelítésmódtól. Nem a tiltás és a kiátkozás durva eszközeivel él, hanem finom megkülönböztetéseket és nyitott gondolati építményeket alkalmaz. Általános magyarázatokat a részletekre ügyelve fogalmaz meg, elméleteket ritkán alkot, és akkor is csak számos tény alapján. Nem akar kénye-kedve szerint mindent feketének vagy fehérnek mutatni, hanem a köztes színárnyalatokat is felviszi a vásznára (hiszen többségük egyáltalán nem árt a képnek); úgy látja ugyanis, hogy „életünk szövete vegyes fonalból áll össze, jóból és rosszból."⁷ Azt vizsgálja, milyen az ember élete most, és milyen volt korábban, hogy ez alapján mutathassa meg, milyennek kellene lennie. Követi az udvarokba és a katonai táborokba, a városokba és a falvakba, az egyszerű szórakozás és a tudós viták helyszíneire; követi az előítélet és a tudatlanság, a kifinomultság és a barbárság árnyalatain keresztül; követi a magányos rejtekhelyekre és a népes felvonulásokra, követi gyengeségeibe és kicsinyességeibe, ígéreteibe és tetteibe – s csak ezután tesz kísérletet, hogy megkülönböztesse egymástól a helyest és a helytelent, vagy egyik dolgot a másiktól. Másképp hogyan is tehetné?

Quid sit pulchrum, quid turpe, quid utile, quid non,

Plenius et melius Chrysippo et Crantore dicit.⁸

A szerzők, akikről beszélek, ha nem erkölcsfilozófusok, akkor az erkölcsök történetírói, ami még jobb is, ha pedig egyesítik magukban a kettőt, akkor az előbbit az utóbbira építik; vagyis a premisszáik megelőzik a konklúzióikat, mi pedig hitelt adunk a tanúságtételüknek, hiszen tudjuk, hogy igazak.

A modern korban Montaigne nyitotta meg az utat ehhez az írásmódhoz az Esszékben. Montaigne nagy érdeme abban állt, hogy valószínűleg őt tekinthetjük az elsőnek, aki vette a bátorságot, hogy szerzőként kimondja, amit emberként érzett. És minthogy a bátorság többnyire önnön erőnk felismeréséből fakad, feltehetjük, hogy az emberekkel és könyvekkel kapcsolatos önálló megfigyeléseinek gazdagsága, igazsága és súlya tette képessé erre. Elmondhatjuk, hogy a szó legigazibb értelmében eredeti elme volt, vagyis képes volt arra, hogy önállóan vizsgálja meg a dolgokat, ahogy azok ténylegesen vannak, és ne fogadja el vakon mások véleményét, hogy azt aztán buzgón ismételgesse. Megszabadult az előítéletek és a mesterkéltség járókájától, a műveltségnek ezzel járó terhes kacatjaival együtt; ő ugyanis azok nélkül is elboldogult. Amikor tollat vett a kezébe, nem öltötte magára a filozófus, a humorista, a szónok vagy a moralista szerepét, mégis mindez egyszerre volt , pusztán azáltal, hogy bátran elmondta, mi játszódik le az elméjében, méghozzá a maga mezítelen egyszerűségében és erejében, mert ezt vélte közlésre méltónak. Nem vált afféle absztrakt szerzővé, aki azt tartja feladatának, hogy mindent elmondjon egy adott témáról, hanem csupán annyit, amennyit az igazság után kutakodva meg sikerült tudnia. Nem volt sem pedáns, sem bigott. Sem azt nem gondolta, hogy feltétlenül mindenről tudnia kellene, sem azt, hogy a dolgoknak feltétlenül az ő elképzeléseihez és vágyaihoz kellene igazodni. Amikor emberekről és a szokásaikról beszélt, azt írta le, amit látott, és nem előfeltevéseket vagy elvont dogmákat erőltetett rájuk. Mindenekelőtt arra tanított meg minket, hogy ő maga micsoda. Amikor könyveket bírált, nem szabályokhoz és rendszerekhez mérte őket, hanem egyszerűen közölte, hogy mit szeret bennük, és mit nem. A kiválóság mércéjét nem Arisztotelész „hajszálpontos mérőszalagja" jelentette számára, és nem haragudott meg egy értékes műre, mert „ahány szeglet, annyiféle; nincs a négy sarkán egyetlen derékszöge."9 Vagyis ő volt az első szerző, aki nem pusztán könyveket gyártott, és aki nem azért írt, hogy másokat bevett hiedelmek és előítéletek számára megtérítsen, hanem hogy a saját tudásvágyának kielégítésére utánajárjon a dolgok igazságának. Ezért aztán nehéz eldönteni, hogy a szerzőt, vagy az embert szeressük-e jobban. Minden, amit leír, kimondhatatlanul becsületes és őszinte, és éppennyire erőteljes is. Soha nem próbálja meg félrevezetni az olvasót, és nem is rejteget előle semmit, nem él a zsonglőrök trükkjeivel, nem szónokol ünnepélyesen, nem bizonygatja görcsösen, hogy mindig mindenben neki van igaza, és mindenki más téved; azt mondja ki, ami adja magát, feltárja az elméjének a felszínét és a mélységeit, és megérdemli Pope róla rajzolt portréját, amelyben a költő azt ígéri, hogy „mindent olyan egyenesen mond majd el, / Mint a szókimondó Shippen, vagy az öreg Montaigne."¹⁰

Nem úgy társalog velünk, mint egy tanár a diákjával, akit magához hasonlóan ostobává szeretne tenni, hanem mint egy filozófus, aki a barátunk, aki gondolkodva, nyitott szemmel éli az életét, és hajlandó segíteni másoknak, hogy örömmel és haszonnal élhessék le a sajátjukat. Egy ilyen író szerintem annyival ér többet egy átlagos könyvmolynál, mint egy igazi könyvtár egy olyan szekrénynél, amelyre kívülről könyveket festettek, s azok gerincére híres művek címeit írták. Miután ő tett először kísérletet ennek az újfajta írásmódnak a kidolgozására, nem csoda, hogy az erős lendület, amely elindította az új úton, a pályája végéig elkísérte. Szellemének ereje és őszintesége, amellyel lerázta magáról a szokások és az előítéletek bilincseit, lehetővé tette azt is, hogy teljes győzelmet arasson felettük. Alig hagyott valamit a követőinek az emberi élettel kapcsolatos pártatlan és eredeti töprengés terén. A morale observatrice¹¹ körében az elmúlt két évszázad szinte minden jelentős gondolata megtalálható Montaigne Esszéiben: csírájában legalábbis minden ott van, de általában sokkal több is. Ő vetette el a magokat, és ő tisztította meg a terepet, még akkor is, ha esetenként mások aratták le a termést, vagy éppen kifinomultabb és tökéletesebb eszközökkel művelték vagy díszítették a termőföldet. A régi latin bölcsesség, miszerint „Pereant isti qui ante nos nostra dixerunt"¹², az ő esetében a legtalálóbb. A gondolkodásnak senki nem adott új lendületet az ő ideje óta. Vergiliusról, Ovidiusról, Boccaccióról beszél például az irodalomkritikai írásaiban, ahol beszámol azokról a könyvekről, amelyek érdemesek az olvasásra, vagy (ami lényegében ugyanaz) amelyeket idős korában is örömmel olvasott újra. Bármely korhoz forduljunk is nem sok kritikai értekezés van, amely figyelmünkre érdemes, de ezek mindenképp közéjük tartoznak.¹³

Montaigne Esszéit Charles Cotton fordította angolra, aki II. Károly szellemes költő-udvaroncai közé tartozott, és Lord Halifax, a kor egyik nemes kritikusa kijelentette, hogy „nincs a világon még egy könyv, amely ennyire a kedvére lenne."¹⁴ Ezt a közvetlen stílusú esszéírást, amely szabad az iskolák béklyóitól és a szerzői szerep hiúságaitól, ugyanebben az időszakban Cowley¹⁵ és Sir William Temple¹⁶ is sikerrel imitálták saját elegyes esszéikben; mindketten igen kellemesen és bölcsen tudtak papíron beszélgetni. Azonban Lord Shaftesbury,¹⁷ aki éppilyen könnyed, degagé stílusban szerette volna kifejezni magát, helyenként értékes mondanivalóját szinte teljesen tönkretette nyelvezetével, amelyben az olvasóhoz való barátságos leereszkedés hivalkodó, díszes, szóvirágos, kacérkodó stílusát annyira túlzásba viszi, hogy az kínzóbb, mint I. Jakab korának legkimértebb és legnevetségesebb formálissága. Semmi nem olyan zavaró, mint a könnyedség és mesterkéletlenség mesterkélt színlelése.

Miután megtört a jég, és ledőlt a szerzőket a józan észtől és a mindannyiunkra jellemző érzelmektől elválasztó korlát, már aránylag könnyű út vezetett Montaigne-től és utánzóitól az esszésorozataink szerzőiig. Ők éppoly kötetlenül fejezték ki magukat, de témájukul az élet az embert közvetlenül érintő, múlékony jeleneteit választották, vagyis adott időponthoz és helyhez kötött ügyeket. Hogy minél könnyebben és minél felelőtlenebbül szabadulhassanak a Censor Morum gyűlölt szerepéből, valamilyen humoros, fiktív álcát öltöttek, amely azonban nagymértékben megfelelt a saját személyes szokásaiknak és jellemvonásaiknak. Azáltal, hogy a saját nevüket és személyüket a Tatler [Csevegő], Spectator [Szemlélő] vagy más felvett címek mögé rejtették, teljesebb beszámolóval tudtak szolgálni a világban zajló eseményekről; a drámai kontraszt, illetve az ironikus szemlélet, amely az ábrázolásmódjukat jellemezte, élénkebb és élettelibb leírásokat eredményezett. A filozófus és az elméjét köszörülő szerző ekkor kezd hírekkel kereskedni, ekkor válik „a kor tökéletes kémjévé."¹⁸ Sétái és csavargásai után, amelyek az élet legkülönfélébb tereire elvezetik, kortársai hangulatának, véleményeinek és viselkedési módjainak apró, különös mintáival tér haza, ahogy a botanikus a különféle hasznos és káros növényekkel, vagy a geológus a különféle kagylókkal és kövületekkel, amelyekkel – az emberiség hasznára – az elméleteiket illusztrálják.

Steele¹⁹ alapította ebben az országban az első ilyen folyóiratot, a múlt század elején, és valamennyi folyóirat-esszénk közül a Tatlert (ugyanis ezt a nevet vette magára) találtam mindig is a legszórakoztatóbbnak és a leginkább vonzónak.²⁰ Montaigne, akit a fentiekben mint a modern kor személyes hangvételű szerzőinek atyját mutattam be – ezek beinvitálják az olvasót a függöny mögé, aki ott leülhet a köpenyes-papucsos íróval –, páratlanul bőkezű és leplezetlen egoista volt; Isaac Bickerstaff lovag azonban még nála is önzetlenebb pletykafészek. A francia szerző beéri a saját testi-lelki alkatának a leírásával; ezt bőkezűen teszi, és nem kíméli magát. Az angol újságíró jólelkűen betekintést enged nemcsak a saját ügyeibe, de a másokéiba is. Egy fiatal hölgy a Temple Bar²¹ túloldalán alig a nap felét tölti a tükör előtt, de Bickerstaff úr máris észreveszi, s ő értesül először arról is, ha egy fiatalemberen kiütköztek a szerelmi szenvedély tünetei London nyugati szélén. Ha vagyonos özvegyek hagyják el a várost, hogy vidéken temessék el a bánatukat, vagy vagyonos özvegyek érkeznek a városba, hogy ott találjanak új férjet maguknak, a Tatler mindezt gondosan feljegyzi. Jól ismeri II. Károly egykor volt udvartartásának ünnepelt szépségeit; és az idős úriember (ugyanis ezt a szerepet játssza) gyakran romantikus hangulatban emlékezik, hogy milyen fájón megperzselte egy-egy fényes szempár tüze fiatal korában, s hogy milyen bánatot okozott neki a tulajdonosaik megmagyarázhatatlan szeszélyessége. Titkos élvezettel időz el az egyik szerelme emlékénél, aki egy gazdagabb riválisát választotta, de a férjét mindegyre azzal a szemrehányással üldözi, minden alkalommal, amikor összekülönböznek valamin, hogy „így beszélni énvelem, aki a híres Bickerstaff úr felesége is lehettem volna!" A klub, amely a Trombitához címzett fogadóban tartja az üléseit, csupa olyan tagból áll, akik éppannyira méltóak a figyelmünkre, mint maga Bickerstaff. A békebíró, a lovag, a vidéki földesúr meg a fiatal városi úriember, akik formálisan és ünnepélyesen Bickerstaff társaiul szegődtek, talán a mai napig sem döntötték el, hogy milyen rangsor érvényesüljön közöttük.²² Azt hiszem, hogy a kárpitos, és a társai, akik a Green Parkban élvezték a napsütést, és akik nemcsak a szabadidejüket, de a vagyonukat is Európa erőegyensúlyának fenntartására pazarolták, legalább annyira esélyesek a hallhatatlanság elérésére, mint számos modern politikus. Bickerstaff tudós úriember, szellemes világfi, és könnyed naivitás jellemzi. Ha séta közben eső lepi meg, akkor úgy kárpótolja magát az elszenvedett kellemetlenségekért, hogy kritikai értekezésbe kezd az eső leírásáról Vergiliusnál, s végül maga is ír néhány mulatságos sort a városi esőkről.²³ Ha a saját lakásából keltezi az aznapi esszét, akkor egy Plutarkhosztól származó idézettel vagy egy erkölcsi reflexióval ajándékozza meg az olvasót; ha a Görög Kávéházból ír, akkor politikai témára számíthatunk; ha pedig a Wills’-ből vagy a Temple-ből, akkor költőkről és színészekről, a város szépasszonyairól, valamint a szellem és életöröm embereiről lesz szó. A Tatlert olvasva egyszerre Anna királynő, vagyis a különféle parókák korában találja magát az ember. Öltözködésünk és szokásaink mindenestül megváltoznak, méghozzá igen kellemesen. A hölgyek és az udvarlóik mintha egészen más fajhoz tartoznának, mint a maiak. Megtanuljuk, hogy mi a különbség aközött, hogy valaki jól öltözött, elegáns vagy divatfi, ahogy elnézzük az arra járókat Lilly úr üzletének kirakata előtt, a Stranden;²⁴ bemutatkozunk Bettertonnak és Oldfieldnének a színfalak mögött; megismerkedünk Will Estcourt és Tom Durfey személyével és szerepeivel;²⁵ belehallgatunk egy vitába valamelyik borozóban arról, hogy Marlborough herceg²⁶ vagy Turenne marsall-e²⁷ a kiválóbb, és jelen lehetünk egy Vanbourgh-darab²⁸ első próbáján, vagy Pope úr új versének első felolvasásakor. Az, hogy képzeletbeli utazást tehetünk egy elmúlt korszakba, még nagyobb kitüntetés, mint hogy a valóságban is eljuthatunk távoli helyekre. A száz évvel ezelőtti Londonba sokkal érdemesebb lenne ellátogatni, mint Párizsba manapság.²⁹

Biztos lesz, aki azt mondja, hogy ugyanezt megtalálni a Spectatorben³⁰ is, sőt még többet is. A magam részéről ezt másképp látom; abban a sorozatban ugyanis sokkal több közhelyes írás szerepel, s ezért mindig is jobban szerettem a Tatlert a Spectatornél. Lehet, hogy csupán arról van szó, hogy az előbbivel korábban és alaposabban ismerkedtem meg, mint az utóbbival, de az biztos, hogy én a kevésbé elismert műben nagyobb örömöt lelek. A Tatler feleannyi kötetből áll, de meg merem kockáztatni, hogy ugyanannyi szellemesség és jó gondolat van benne. „Az ifjúság könnyed futása"³¹ jelent meg benne; szelleme eredetibb, az egész frissebb és természetesebb. A jellemrajzok és a humoros pillanatok valóságosabbak és gyakoribbak; az elmélkedések pedig általában közvetlenül adott alkalmakból nőnek ki, és soha nem duzzadnak szabatos értekezésekké. Inkább értelmes beszélgetés során adódó megjegyzésekre emlékeztetnek, semmint előadásokra. Teret hagynak az olvasó gondolatainak. Steele elsősorban azért vonult vissza a dolgozószobájába, hogy leírja, amit odakint megfigyelt. Addison viszont mintha az ideje nagyját bezárkózva töltötte volna, és visszavonultságában kibontotta és szőrszálhasogató módon elnyújtotta azokat az ötleteket, amelyeket hol Steele-től kölcsönzött, hol a természetből merített. Korántsem akarom leértékelni Addison³² tehetségét, de szeretnék igazságot szolgáltatni Steele-nek, mert véleményem szerint ő volt a kevésbé mesterkélt és az eredetibb író kettejük közül. Steele humoros leírásai mintha egy komédia kidolgozatlan vázlatai vagy töredékei lennének; Addison inkább kommentárokat vagy okos parafrázisokat ír egy eredeti szöveghez. A Tatlerben és a Spectatorben is Steele rajzolta meg a klubtagok portréját. Sir Roger de Coverley-ét is, a többi mellett. Addison azonban múlhatatlan érdemeket szerzett azzal, ahogy életre keltette ezt a figurát. Ki tudná elfeledni, és kit ne érintenének meg azok az utánozhatatlan finomsággal kidolgozott vonások, a régi angol jellem sajátosságai? A póztalan erényesség és a szeretetre méltó gyengeségek: a szerénység, a bőkezűség, a vendégszeretet, és azok az excentrikus szeszélyek, amelyekkel kiváltotta szomszédai tiszteletét és cselédei ragaszkodását. Szép ellensége, az özvegy iránt táplált hóbortos, reménytelen, titkos szerelme, amelyben több regényesség és valódi érzékenység nyilvánul meg, mint a kóbor lovagokról szóló ezernyi mesében (látjuk, ahogy lázas pír önti el az arcát, és meg-megbotlik a nyelve, amikor megbabonázó bájairól és „fehér kezeiről" beszél). A pusztítás, amelyet a szomszédságban tartott vadászaton végzett, a bíróságon tartott beszéde, amelyből Spectator úr megtudhatja, mennyire elismerik vidéki körökben. Hogy nem szívesen vette, amikor cégért mintáztak a fejéről, amelyet ezért egy szaracén-fejjé festetett át. Hogy milyen szelíden rótta meg azt a cserfes cigányasszonyt, aki szerint „vár még rá egy özvegyasszony az életben." Hogy kételkedett a boszorkányság létezésében, és megvédte az állítólagos boszorkányokat. Ahogy a családi festményekről beszámolt, és ahogy a káplánját kiválasztotta. Hogy elaludt a templomban, és amikor fölébredt, azonnal megrótta John Williamset, amiért az beszélt a mise alatt.

Will Wimble és Will Honeycomb sem maradnak el a barátjuk mögött: ők is éppoly finoman és sikeresen megrajzolt jellemek. Egyikük szeretetre méltó egyszerűségét és jó kedélyű szolgálatkészségét nagyszerűen ellenpontozza a másik megjátszott eleganciája és udvari viselkedése. Mennyi idő eltelt, amióta megismerkedtem ezzel a két figurával a Spectatorben! Olyanok, mintha régi barátaim lennének, és mégsem fárasztanak, mint más barátaim, és én sem fárasztom őket. A költő tollának ezek a légies szüleményei már az emberi élettel való megismerkedésünk hajnalánál jelen vannak, mint a felkelő nap fénye, és a legszebb színekre festik az előttünk álló jövőt. Éppolyan tiszták maradnak mindvégig, mint az esti felhőn kirajzolódó szivárvány, amelyet sem az idő durva keze, sem a gyarapodó tapasztalataink nem tudnak bemocskolni, sem szétoszlatni. Milyen kár, hogy a valósághoz sosem juthatunk el, ám ha mégis eljutnánk, véget érne az álom. Egyszer azt hittem, hogy találkoztam az igazi Will Wimble-lel és az igazi Will Honeycomb-mal, de végül csalódtam bennük; az eredetijük azonban mit sem változik a Spectatorben. Elég fellapozni a megfelelő részt, és ők ugyanolyanok, mint korábban.

Azt sem lehet tagadni, hogy Addison írta a Tatler néhány legnagyszerűbb esszéjét, mint amilyen például a „Becsületbíróság" vagy a „Hangszerek megszemélyesítése," továbbá majd minden olyan írás, amely rendezett csoportokba vagy sorozatokba illeszkedik. Nem tudom, hogy Steele vagy Addison írta azt az esszét a Tatlerben, amely Bickerstaff úr egy régi egyetemi ismerősének a családjáról szól, akinek a kisgyerekei versenyt futnak, hogy ki engedje be a vendéget az ajtón, és a vesztes visszafordul, hogy értesítse az apát Bickerstaff megérkezéséről. Vagy az a másik, egy kisfiú hitetlenségének finom fokozatairól, aki beleélte magát a Guy of Warwickról és a hét bajnokról szóló elbeszélésbe, de csak a fejét rázta Aesopus meséinek képtelensége miatt. Szerintem inkább vallanak Steele-re. A két nővér története, akik közül az egyik fennhordta az orrát, mert virággal díszített harisnyakötőt viselt, és a férjes asszony esete, aki arról panaszkodott Tatler úrnak, hogy elhanyagolja a férje, és ahogy aztán annak a kérdéseire megfelelt – ezek vitathatatlanul Steele művei. A Tatler talán a szokások és a jellemek krónikásaként sem marad el a Spectatortől, de a benne olvasható történetek egyértelműen jobbak. Steele számos páratlanul patetikus esetről számol be, amelyekben mindenkit szíven üt a személyes veszteségek fájdalma. Ott van például az a szerelmespár, akik a kigyulladt színházban lelik a vesztüket, vagy a vőlegény, aki az esküvő napján balszerencsés véletlen folytán megöli a menyasszonyát; ott van Eustace úr és a feleségének az esete, és az a nagyszerű álomleírás, amelyben Tatler úr fiatal szépségként látja viszont idős párját. A Spectator azért örvend nagyobb elismertségnek, mint a Tatler, mert benne komolyabb célokat tűztek ki maguk elé a szerzők. Számos erkölcsnemesítő értekezést és kritikai eszmefuttatást tartalmaz, s ezeknél, bevallom, számos olyan írásból többet tanultam, amelyeket általában kevesebbre becsülnek. A rendszerek és a vélekedések folyton változnak, de a természet mindig igaz marad. A Spectator moralizáló és didaktikus hangja miatt képzeljük el Addisont (Mandeville³³ szarkasztikus megfogalmazásában) „szalagos parókát viselő papnak." Számos morális esszéje ennek ellenére rendkívül szép és igen találó. Ilyenek például a derűről szóló elmélkedései, a Westminster apátságban megfogalmazott vagy éppen a Királyi Tőzsdéről szóló gondolatai, és különösen egy fiatal hölgy halálával kapcsolatos megindító töprengései a negyedik kötetben. Be kell ismernem, ennél elegánsabban nem is lehetne prédikálni. Kritikai esszéi viszont gyengébbek. Addison kifinomult elméleteinél jobban szeretem, amikor Steele alkalmanként gyönyörű versrészleteket válogat össze, és nem tesz úgy, mintha elemezni akarná a szépségüket. A Spectatorben olvasható legkiválóbb kritikai írások – a Raffaello rajzairól szólók –, amelyeket Fuseli úr³⁴ olyan nagyszerűen gondolt tovább az előadásaiban, Steele-től vannak.³⁵ Ennyivel tartozom Fuseli úrnak, annak a szerzőnek, aki oly sokszor békített ki önmagammal és mindenkivel magam körül, még olyankor is, amikor más nem segített rajtam, és amikor nem fogott rajtam a Tatler apró, duodecimo kötetei körül sorakozó sokkötetnyi kazuisztika és egyháztörténet nyugtató hatása az egyetlen könyvtárban, amelyhez gyerekkoromban hozzáfértem.³⁶ Nemrégiben egy barátomnak köszönhetően kézbe vehettem a Tatler első kvartó kiadását, amelyben megtalálható az előfizetők listája. Számos olyan név szerepel rajta, amelyre nem is számítanánk (Sir Isaac Newtoné is köztük van), és még különösebb azt látni, hogy a legkülönfélébb emberek érdeklődtek a lap iránt, s hogy erről az érdeklődésről nem a Címerügyi Testület szabályai rendelkeztek. Egy irodalmi mű szereplőjének neve tovább él, mint a hősök és leszármazottaik egész seregéé! A Guardian,³⁷ amely a Spectatort követte, ahogy ez már lenni szokott, gyengébb volt az elődjénél.

A drámai felépítés és a társalgó nyelvezet, amely a Spectator és a Tatler megkülönböztető jellegzetessége és legnagyobb vonzereje, szinte nyomtalanul hiányzik Dr. Johnson Rambleréből.³⁸ Ő nem vesz föl olyan szerepet, amely mintegy visszavert fénybe vonná az emberi élet dolgait, és a szerző saját személyisége sem válik közvetlen fényforrássá. A Tatler és a Spectator esszéi többnyire a mindennapi eseményeket és jeleneteket rögzítő megfigyelésekből és feljegyzésekből állnak, valamint kidolgozott, természet után készült művészi tanulmányokat, közvetlenül az életből vett jellemrajzokat tartalmaznak, amelyek alkalmat adnak a szerzőnek a moralizálásra, aki az éppen adódó eseteket használja fel saját céljaira. A Rambler ellenben erkölcsi esszék gyűjteménye, sőt előre megválasztott témákról írt skolasztikus értekezéseké, amelyekben az egyes jellemek és események csupán mesterkélt illusztrációk, pedig elméletileg ezeknek kellene enyhíteniük a didaktikus gondolatmenet szárazságán. A Rambler ragyogó, impozáns, általános témákról szóló közhely-gyűjtemény, valamint az életünk megfelelő vezetéséről és céljairól szóló retorikus szónoklat. Így elmondható, hogy ilyesfajta témákkal kapcsolatban talán egyetlen olyan gondolat sem létezik, amelyet föl ne lelhetnénk ebben az ünnepelt műben, de éppígy az is, hogy talán egyetlen gondolat sem fordul elő benne, amelyet csírájában vagy kifejtve föl ne lelhetnénk valamely korábbi szerzőnél is, vagy ne találkozhattunk volna vele mindennapi beszélgetések során. Hatalmas tömegben vannak itt szellemi kincsek, de ezek inkább a fokozatos felhalmozódás, az ismeretek és gondolatok bányájában munkálkodó szellem összmunkájának az eredményei, nem pedig egyetlen elme szorgalma és bölcsessége ásta ki őket a mélyből, s hozta a napfényre. Nem azt akarom mondani, hogy Dr. Johnson ne lett volna eredetibb, mint az átlagos képességű emberek, de abban az értelemben mégsem lehet eredeti gondolkodású vagy géniuszú férfinak nevezni, amelyben Montaigne-t vagy Lord Bacont. Egyetlen új nemesfémeret sem tárt föl, de még egy kavicsot sem talált, amelynek szokatlan lenne a mérete vagy páratlan a ragyogása. A legritkábban találkozunk nála bármivel is, ami „visszadöbbent",³⁹ vagy arra sarkall, hogy új kérdéseken gondolkodjunk el. Töprengései úgy hatnak, mint a visszaemlékezés, nem zavarják meg a megszokott gondolatmenetünket; ünnepélyes megjelenésükkel és drága ruházatukkal egy időre magukra irányítják a figyelmünket, de aztán továbbhaladnak, és elvesznek benyomásaink kavalkádjában. Miután letesszük a Rambler köteteit, egyetlen új igazságot sem tudunk felidézni, amellyel az elménk gazdagodott volna, semmit sem őriz kitörölhetetlenül az emlékezetünk, és egyetlen olyan passzusa sincs, amely bármely ismert elvet vagy megfigyelést olyan erővel és szépséggel fogalmazna meg, hogy azt csakis a szerző saját szavaival adhatnánk megfelelően vissza. Burke írásaiban például számos olyan passzus található, amelyek saját fényükben ragyognak; nem sorolhatók be egyetlen osztályba sem, összemérhetetlenek és páratlanok, s nem mondhatunk mást, mint hogy csakis a szerzőjük írhatta őket.⁴⁰ Johnson sem az elképzelés bátorsága, sem a kivitelezés mesteri színvonala tekintetében nem fogható Burke-höz. Utóbbi esetében mintha a zsenialitás szikrája megtalálta volna a neki megfelelő anyagot: az íjvessző röpül, a cikázó villám kísérteties mosolyt rajzol a természet arcára, és a hangos mennydörgés messzire elhallatszik a pusztítás helyétől. Dr. Johnson stílusa inkább a színházainkban hallható mű-mennydörgések robajára emlékeztet, a fény pedig, amelyet a tárgyakra vet, inkább kápráztató foszforeszkálást idéz: úgy pislákolnak a szavai, mint a lidércfény.

Mindezek ellenére nagy távolság választja el egymástól a tökéletes eredetiséget és a tökéletes közhelyeket: sem eszméket, sem a megfogalmazásukat nem teszi banálissá, hogy ha nem egészen eredetiek. Értékesek, és hacsak nem váltak egészen közismertté, akkor megérdemlik, hogy vissza-visszatérjünk hozzájuk. Johnson stílusa pedig éppen félúton helyezkedik el a meghökkentő újdonság és az üres közhely között. Johnson gondolkodása éppen annyira eredeti, mint Addisoné, csak éppen hiányozik belőle elődje érzéke a mindennapokból vett példák iránt, annak jártassága a jellemvonások terén, és üdítő humorérzéke. Dr. Johnson stílusát az ünnepélyesség és az egyformaság különbözteti meg a legjobban minden más íróétól. Minden körmondatát ugyanabba a formába öntötték: ugyanolyan a nagyságuk és ugyanolyan a alakjuk, s ezért nem rendelkeznek a megfelelő rugalmassággal, és nem is tudnak alkalmazkodni a sokféle tárgyhoz, amelyről beszélni kíván. A mindennapi életből veszi a témáit, mégis mindegyre gólyalábon jár felettük. Nem ismeri sem a könnyedséget, sem az egyszerűséget, és amikor nagy erőfeszítésekkel megpróbál játékosan viselkedni, akkor arról Milton sorai jutnak az ember eszébe:

„ormótlan elefánt nagy buzgalommal,

hogy mulattassa őket, ruganyos

ormányát tekeri"⁴¹

Az olvasói levelek még annál is fennhéjázóbbak és nehézkesebbek, mint a saját nevében írt esszék.⁴² Az oldottabb és változatosabb stílus hiánya szerintem, miután az olvasó túljutott az újdonság által kiváltott első meglepetésen, valójában nagy kárára van a mondanivalónak. Ez az írásmód így nemcsak örömet nem nyújt, hanem még tanítani sem képes. A stílus monotóniája miatt a gondolatok is monotonnak tűnnek. Még ami igazán meghökkentő és értékes, az is belevész a kifejezésmód hiú parádézásába; amikor ugyanis azt látjuk, hogy a szerző éppolyan fáradságos munkával és éppolyan kérkedően fogalmazza meg egy mondat vagy egy értekezés legjelentéktelenebb részét is, mint a legfontosabbat, akkor belefáradunk abba, hogy lankadatlan figyelemmel különbséget tegyünk a látszat és a valóság között, és hajlamosak leszünk azt gondolni, hogy a csiricsáré és dagályos szóhasználat mögött sekélyes gondolatok rejtőznek. Így aztán szerzőnk lenyűgöző és jóslatokhoz illő stílusa alapján először többnyire azt képzeljük, hogy itt csupa mélyenszántó bölcsességgel van dolgunk, de miután bizonyos esetekben arra kell rájönnünk, hogy ez tévedés, egyszerre azt hisszük, hogy más sincs itt, mint üres közhelyek, amelyeket fecsegés és pedantéria lepleznek. De mindkét esetben tévedünk. Dr. Johnson stílusának az a nagy hibája, hogy mindent egyazon mesterséges és jelentés nélküli szintre hoz. Minden árnyalatnyi különbséget elpusztít, megsemmisíti a szavakat a dolgokkal összekötő asszociációinkat. Paradoxonok és újítások követik egymást végtelen sorban. Olyan leereszkedéssel bánik mindennapi dolgainkkal, hogy végül elszégyelljük magunkat, amiért érdeklődünk irántuk. Ami kicsi, azt elnyújtja, hogy nagynak tűnjön. „Ha apró halakról írna mesét" – mondta róla Goldsmith⁴³ – „úgy beszélnének, mint a legnagyobb bálnák." Az ő leírásában a legmindennapibb tárgyak is olyan felismerhetetlenné válnak, mint egy ismerős arc egy hatalmas festett maszk mögött. Mondatainak szerkezete, amely a saját találmánya volt, s amelyet azóta széltében-hosszában utánoznak, egyfajta rímes prózát eredményez, amelyben az egymásnak megfelelő tagmondatok számban és hosszúságban is megegyeznek, mint a rímelő szótagok a verssorok végén. A körmondatok olyan mechanikusan, kiszámíthatóan zárulnak, mint ahogy az inga lendül: a jelentés egyensúlyban van a hangzással; minden mondat a saját gravitációs középpontja körül forog, olyan önmagában teljes egység, mint egy párvers, és minden bekezdés szabályos versszakot alkot.⁴⁴ Dr. Johnson az erkölcsök terén is tökéletes egyensúlyozó művész. Sosem bátorítja a reményeinket anélkül, hogy ne tenne félelmeket a mérleg másik serpenyőjébe; soha nem fogalmaz meg egyetlen igazságot sem anélkül, hogy az ellenvéleményt is mellé ne állítaná. Hol követi, hol eltér az értelem szavától, nehogy elvesszen a tévedés kiúttalan labirintusában. Nem bízik sem magában, sem embertársaiban. Nem mer a dolgokról kialakuló közvetlen benyomásaira hagyatkozni, mert fél, hogy veszélybe sodorná vele a méltóságát, és végképp nem mer benyomásaiból végső következtetéseket levonni, mert fél, hogy veszélybe kerülnének az előítéletei. A bátortalansága nem tudatlanságból fakad, hanem beteges szorongásból. „Bejárja az egész kört, de mégis otthon marad."⁴⁵ Sem a vélekedéseink, sem a gondolkodásmódunk nem jutnak előbbre az írásai által. Az elismert tekintélyek és a hagyományos dogmák hatókörén kívül minden puszta kétely, minden formátlan és rendezetlen. A képzeletben, úgy tűnik, az előítéletek uralmát erősíti, és gyengíti, sőt megsemmisíti az ész fennhatóságát. A hit és a hatalom sziklája körül, amelynek a szélén nyugtalan álmát alussza bekötött szemmel, a bizonytalan és veszedelmes vélekedések hullámai és habjai morajlanak és csapkodnak örökké. A Rasselasnál46 melankolikusabb és bénítóbb erejű erkölcsi spekulációval soha senki nem állt még elő. Johnson kétkedett a saját elméje képességeiben, és nem hitt a szemének sem; csakis az érzéseiben és a félelmeiben bízott. Táplálta a boszorkányokban való hitet, hogy ezzel is a vallásosságot őrizze. Durván nyilatkozott Miltonról, és védelmébe vette Laudert,47 mert Johnson – honfitársai iránti ellenszenve ellenére – így akarta megerősíteni az egyház és az állam fennálló rendjének biztonságát.48 Ez sem az érzéseire, sem a logikájára nem vet jó fényt.

A tehetségéről és a jelleméről a legdicsőbb krónikát Boswell életrajzában olvashatjuk.49 Johnson kiválóbb ember volt, mint amilyen szerző. Amikor félretette a tollat, amelyet csak tehernek érzett, nem csak tanult és gondolkodó, hanem éles eszű, szellemes, jó humorú, természetes és őszinte ember lett belőle; szívélyes és elszánt, derék fickó és „pompás öregember."50 Több eszes visszavágást, bölcs megjegyzést és éles kirohanást olvashatunk Boswelltől, aki „minden szavát leltárba vette",51 mint amennyit bármely más híres emberről feljegyeztek. Életteli és drámaian játékos társalgási stílusa éles ellentétben áll írott műveivel. Természettől adott képességei és leplezetlen véleménye a közvetlen társalgásban mutatkoztak meg. Nyilvánosság előtt pusztán a párbajtőr formagyakorlatait mutatta be, privát körben azonban előhúzta a vita kardját, és az „jégben edzett toledói penge"52 volt. Az erős ellenállás felébresztette természetes tunyaságából és a neveltetésének köszönhető félénkségből; ökölcsapással válaszolt minden ökölcsapásra, és akár érvek, akár élcek ütköztek, egyetlen kihívójának sem volt sok büszkélkednivalója az összecsapás után. Úgy tűnik, egyedül Burke-ben talált méltó ellenfelére, bár Boswell megbocsáthatatlan bűnt követett el azzal, hogy szándékosan nem írta le azokat a párbajokat, amelyben összemérték az erejüket és az ügyességüket. Goldsmith azt kérdezte, hogy Burke-hez hasonlóan „ő is úgy rátekeredik-e egy kérdésre, mint a kígyó?" És a betegségtől elgyengülten Johnson maga mondta, hogy „ha itt lenne az a Burke, most biztosan megsemmisítene." Szembeötlő, hogy Johnson társalgási stílusa éppen annyira nyers, egyenes és őszinte volt, mint amennyire körülményesek és nyakatekertek kidolgozott írásművei. Például, amikor hajnali háromkor bekopogott hozzá Topham Beauclerk és Langton,53 ő egy piszkavassal a kezében nyitott ajtót, de amikor meglátta őket, felkiáltott: „Maguk azok, fiúk? Akkor mászkálok magukkal egyet." Aztán pedig megrója Langtont, aki egyébként nyámnyila figura volt a kor irodalmi életéből, amiért „mindenféle esze-nincs lányokkal" kellett tölteniük az időt. Szép kis szavak a nagy moralista és szótáríró szájából! A jótettei sem voltak ritkábbak, mint a jó mondásai. Milyen szeretetre méltóak voltak az otthoni szokásai, milyen kedves volt a szolgáival, és mennyire készségesen segített mindig a barátainak. Mennyi erős teát ivott, hogy azzal űzze el a bánatos gondolatait.54 Hány műbe kezdett vonakodva, hogy aztán határozatlanul félretegye őket. Mennyire becsületesen elismerte saját gyengeségeit, és milyen elnéző volt másokéval szemben. Amikor Boswell-lel utazott, ezekkel a szavakkal dőlt hátra: „hát én, azt hiszem, igazán jó kedélyű egy fickó vagyok", pedig rajta kívül senki sem gondolta így. De nem volt igazuk. Hogy milyen okból hagyta faképnél Garricket55 és a színésznőit. Hogy Wilkesszel56 ebédelt, és kedves volt Goldsmithhez. Ahogy a térdére ültette az ifjú hölgyeket a Püspöksüveghez címzett fogadóban, és úgy látta el őket jó tanáccsal; magyarázat nélkül azt hihetné az ember, hogy magát Falstaffot látja. És végül a legnemesebb tette: hogy a hátán vitte a betegség és a kicsapongó életmód szerencsétlen áldozatát végig a Fleet Streeten57 (e tettével megvalósította az irgalmas szamaritánus példázatát). Mindezek az esetek, és még rengeteg másik, kedvessé teszik Johnsont az olvasók előtt, és múlhatatlan megbecsülést nyernek neki. Voltak ugyan hibái, de azokat vele együtt eltemették. Bizonyos kérdésekben előítéletes volt és türelmetlen, de éppen eleget szenvedett amiatt, hogy az elméje állandóan nekiütközött ezeknek a korlátoknak. Mert ha igaz is, hogy az értelem szabad működése nem tesz boldoggá, még sincs bölcs ember, aki boldog volna nélküle. Az ő előítéletei nem az éppen hatalmon lévőket szolgálták szívtelen, álszent módon: a lénye mélyében gyökereztek, s csakis az életével és a reményeivel együtt lehetett volna kitépni őket. Régi megszokásból úgy érezte, ezek nélkül elveszne a lelki egyensúlya, akárcsak az emberiség békéje. Nem gyűlölöm őt értük, inkább szeretem. A saját lelkiismerete előtt kellett elszámolnia velük, a megítélésüket pedig rá kell bízni arra a magasabb bíróságra, „hol rémség és reménység közt lesik mindmegannyian a Feltámadást."58 Egyszóval nem sok bölcsebb vagy jobb ember maradt utána.

Utánzóinak hordája a maguk összehasonlíthatatlanul gyengébb teljesítményével világított rá az ő nagyságára. Azokat a periodikus esszéistákat, akik a Rambler után léptek föl, ma – megérdemelten – nem sokan olvassák. Hawksworth Adventurerje lapos és szellemtelen; majomként utánozza Johnson stílusának minden gyengéjét, és ezért semmivel sem kárpótol minket. Tökéletesen semmitmondó mondatok követik egymást, amelyeknek a második felét mindig el lehetne hagyni. A World és a Connoisseur ennél azért jobbak, sőt az utóbbiban még egy valóban ötletesen megrajzolt figurát is fölfedezhetünk: azt a gyengélkedő férfit, aki mindenkit az egészségi állapota szerint ítél meg, s így mélyen meghajlik egy erős, ép és napbarnított koldus előtt, de hátat fordít a beteges lordnak.

Goldsmith Citizen of the Worldje (Világpolgár), mint a szerző minden más műve, magán hordja a szerző szellemének a lenyomatát. Nem is próbál „nem-érdemelt méltóságot viselni."59 Élesebb szemű, eredetibb, természetesebb és festőibb stílusban alkot, mint Johnson. Ezt a művét a Perzsa levelekről mintázta, és sikerült egészen eltávolított, és némiképp zavarba ejtő módon ábrázolnia a dolgokat, azáltal, hogy a külföldi előítéleteket szembeállítja a sajátjainkkal, s így megfosztja a dolgokat a megszokottság álcájától. Hogy sikerül-e előcsalogatnia az igazságot azáltal, hogy az egymással ellentétes ostobaságokat szembeállítja egymással, azt nem tudom; de be kell vallanom, hogy az én egyszerű felfogásom számára túlságosan is kétértelmű és kacskaringós eljárásról van szó, hogysem nagy örömet lelhetnék benne. Ha könnyed nyári olvasmánynak tekintem, akkor úgy járok, mint aki egy szép kertben sétál, amely azonban tele van csapdákkal és vermekkel. Goldsmith módszere szükségszerűen számos paradoxont eredményez, és az esszéiben több igen bátor megfogalmazás található, amelyek miatt egy kevésbé elismert szerző kegyetlen cenzúrázásnak lenne kitéve. A kínai filozófus egy helyen például igencsak elővigyázatlanul így kiált föl: „minden vallásban a boncok és a papok tartják életben a babonaságot és az ámítást; minden megújulás a laikusok köréből indul ki." Goldsmith a gyakorlatban mégis buzgó hívő volt, és így büntetlenül dobálózhatott ilyesfajta kirívó elképzelésekkel. Élesen különbözik e tekintetben Addisontól, aki ha valamilyen tekintélyt megtámadott, akkor mindig ügyelt rá, hogy a józan ész az ő oldalán álljon, és soha nem kockáztatta volna meg, hogy olyasmit mondjon, ami mások érzéseire nézve sértő lehet, vagy amit egyedül az ő megfontolásai támasztanak alá. Van egy másik buktatója is annak, ha valaki egzotikus szereplőt, illetve hangütést választ, ugyanis mély szakadék tátong aközött a tudásmennyiség között, amelyet az adott figurának ideje lett volna elsajátítani, és aközött, amelyet a szerzőnek szükségszerűen közölnie kell. Így aztán a kínai utazó alig három napot tölt Angliában, s máris kiismerte a királyság mindhárom országát, és úgy is írja le őket kantoni barátja számára, hogy mindhárom főváros folyóirataiból idéz részleteket. A skót nemzetet például így gúnyolja: „Edinburgh: Bizton állíthatjuk, hogy Sanders Mcgregor, akit nemrégiben végeztek ki lótolvajlásért, nem Skóciában született, hanem Carrickfergus városában."60 Ez persze szellemes, de mégis milyen ösztönnel szimatolhatta ki mindezt a mi kínai filozófusunk? Viszont Addison óta nem volt olyan nagyszerű komikus jellemvázlatunk, mint amilyen Beau Tibbs figurája ugyanott: cicomás öltözködése, hiúsága és szegénysége utolérhetetlen.

A Loungert és a Mirrort61 kell még említenem, amelynek a szerzőjét tisztelői olyan érzékeny írónak állítják be, mint Sterne-t, és olyan jó humorúnak, mint Addisont. Ebbe a kérdésbe nem megyek bele, de annyit tudok, hogy La Roche története nem ugyanaz, mint La Fevre-é, és századannyira sem jó.62 Hogy ezt a szerző iránti előítéletből mondom-e? Nem: egyszerűen olvastam a regényeit. A Man of the Worldöt gyengébbnek tartom több másik művénél; de itt már nem részletezhetem a Julia de Roubigné festői és romantikus szépségeit sem, pedig a mű a Rosamond Gray63 szerzőjének egyik korai kedvence volt. A Man of Feelingről (Érző ember) hálás emlékezettel beszélnék, és az érzékeny, határozatlan és különös Harley-t sem tudom elfelejteni, no meg Miss Walton magányos figuráját sem, amely homályosan és éterien úszik a horizonton, ifjú szerelmének képzeletében – s ez mennyivel, de mennyivel jobb az élet minden valóságánál!

GÁRDOS BÁLINT fordítása

 

---

 

1

Az íráseredeti címe „On the Periodical Essayists." A fordítás Hazlitt műveinek standard összkiadása alapján, az abban található kommentárok felhasználásával készült (P.P. Howe [szerk.]: The Complete Works of William Hazlitt, J.M. Dent, London, 1930–34. 21 kötet. vi. 91–105.).

A Hazlitt-előadás fordítása a 71770 és a 79197 számú OTKA pályázatok keretében készült, Péter Ágnes és Kállay Géza szakmai irányítása alatt. Mindkettejüknek, valamint Vince Máténak köszönettel tartozom a segítségükért.

2

„The proper study of mankind is man [az emberi nemhez az ember tanulmányozása illik]. Alexander Pope: An Essay on Man II. 1–2. Bessenyei György fordításában: Az embernek próbája, Második levél.

3

Hazlitt itt Francis Baconnek az Esszékhez írt dedikációjából idéz.

4

„Mit csak az ember tett… annak mind keveréke a könyvem." Juvenalis: Szatírák, I.1. 84–6., Muraközi Gyula fordítása; ez volt Steele mottója a Tatlerben.

5

Shakespeare: Hamlet, III. 2., Arany János fordítása.

6

Shakespeare: V. Henrik, I. 1., Németh László fordítása.

7

Shakespeare: Minden jó, ha vége jó, IV. 3., Vas István fordítása. Ez volt Hazlitt egyik legkedvesebb idézete.

8

Horatius: Epistulák, I. 2. „Mi a szép? mi a csúf? mi a hasznos? a káros? / Crantor s Chrysippus sem mondja ki nála különbül." Bede Anna fordítása.

9

Laurence Sterne: Tristram Shandy úr élete és gondolatai (III. 12), Határ Győző fordítása. Sterne itt azt az érzéketlen kritikust gúnyolja ki, aki minden műről előre rögzített szabályok alapján próbál ítélni.

10

„Pour out all as plain / As downright Shippen, or as old Montaigne." (Pope: Imitations of Horace, Satire I. 51–2., nyersfordítás). [Innen Hazlitt saját jegyzete.] Hogy Pope miért nevezi Charront „még nála is bölcsebbnek", azt nem könnyű megállapítani [Pope: Moral Essays, I. 87., nyersfordítás].

11

Kb. megfigyeléseken alapuló erkölcs. A kifejezés Rousseau Vallomásaiból származik (I. 4).

12

Kb. vesszenek, akik elmondták előttünk a mi gondolatainkat. A mondás Szent Jeromosnak a A Prédikátor könyvéhez írt kommentárjából származik, aki tanárának, a nyelvész és rétor Aelius Donatusnak tulajdonítja azt.

13

[Hazlitt saját jegyzete.] Éleselméjűségének példájaként álljon itt „Ami az egyiknek haszon, az kár a másiknak" című fejezete, amelyben szinte megelőlegezte Mandeville híres paradoxonát, amely szerint a magánvétek közhaszon.

Az athéni Demadész megbüntette városának egyik polgárát, aki temetkezéshez szükséges kellékek árusításával foglalkozott, mondván, hogy túl nagy hasznot akart, és ez a haszon csak sok ember halálából származhatott. Ez az ítélet elhibázottnak tűnik, hiszen mindig csak mások rovására juthatunk haszonhoz, és ezen az alapon minden nyereséget el kéne ítélni.

A kereskedő csak az ifjúság kicsapongásával jár jól; a földműves a gabona drágulásával; a jogászok az emberek pöreivel és panaszaival; még a hit szolgáinak becsülete és ténykedése is halálunknak és bűneinknek köszönhető. Nincs orvos, aki akár a barátai egészségének örvendene, mondja egy régi görög komikus költő, nincs katona, aki városának békéjét kívánná: és így tovább. De ami még rosszabb, ha szívünkbe nézünk, azt találjuk, hogy legbensőbb óhajaink többnyire mások rovására támadnak és erősödnek.

Ezeken elmélkedvén ötlött fel bennem, hogy a természet nem tagadja meg ebben általános rendjét; hiszen a fizikusok szerint minden dolog keletkezése, növekedése és gyarapodása egy másik elváltozásával és romlásával jár:

Nam quodcunque suis mutuatum finibus exit,

Continuo hoc mors est illius, quod fuit ante.

(Mert mi határaiból átváltoztatva kilépett, / Meghal azonnal, amint mássá lesz, mint azelőtt volt. [Lucretius: A természetről, II. 750–751., illetve III. 517–518., Tóth Béla fordítása.]; a Montaigne-esszét [I. kötet 22. fejezet] Csordás Gábor fordításában idézem).

14

Hazlitt megfeledkezik John Florio 1603-ban megjelent fordításáról.

15

Abraham Cowley (1618–1667) költő és prózaíró. Sokak szerint angol nyelven az ő esszéiben nyert teret elsőként az a személyes, közvetlen hangütés, amely Hazlitt és kortársai kedvelt szerzőjévé tette.

16

Sir William Temple (1628–1699) angol diplomata és esszéista; Swifttől Johnsonig számos klasszicista szerző tekintette az angol prózastílus egyik legfontosabb korai mesterének.

17

Lord Shaftesbury (Anthony Ashley Cooper, 1671–1713) a 18. századi brit morálfilozófia egyik legnagyobb hatású szerzője, az ún. moral sense (morális érzék) iskola előfutárának tekintik. Sokáig az elegáns stílus mintaképének számított, amelyet Hazlitt idejében többnyire már mesterkéltnek éreztek. Ezzel együtt nagy hatása volt a romantikusokra.

18

Shakespeare: Macbeth, III. 1., „the perfect spy o’th’time." A dráma szövege itt hírhedten homályos jelentésű. A magyar fordítók (Szász Károly, Szabó Lőrinc) itt olyan értelmezésből indulnak ki, amely használhatatlanná teszi a szövegüket Hazlitt játékos utalásának visszaadására.

19

Sir Richard Steele (1672–1729) ír származású komédiaíró és esszéista. Hazlitt idejére már bevett kritikai nézet volt, hogy az írásai a „szívből jövő", „természetes" stílus első példái közé tartoznak, ami megkülönbözteti őt korának uralkodó klasszicizmusától.

20

A Tatler (Csevegő) volt Steele első újságírói vállalkozása, amelyhez Addison is hamar csatlakozott. A lap 1709 és 1711 között hetente háromszor jelent meg. Minden szám egyetlen lapból állt, s az anonim szerzők a londoni kávé- és csokoládéházak közönsége, a jómódú, nagyobbrészt középosztálybeli férfiak kulturált, elegáns társalgási nyelvén írtak könnyed hangvételű esszéket a divattól a napi politikáig minden lehetséges témában. Az esszésorozat számos fiktív figura köré épül, az írások narrátorát Isaac Bickerstaffnak hívják.

21

Hatalmas kőkapu, amelyet a régi London nyugati határának tekintettek. Hazlitt utalása tehát azt jelenti, hogy Bickerstaff szeme mindenhová ellát.

22

125-ös szám [Hazlitt jegyzete; valójában a 86-os].

23

Jonathan Swift A Description of a City Shower (A városi eső leírása) című verséről van szó.

24

Charles Lilly parfümériát működtetett.

25

Thomas Betterton (c. 1635–1710) angol színész, Anne Oldfield (1683–1730) angol színésznő, Richard Estcourt (1699–1712) színész és drámaíró, Tom D’Urfey (1653–1723) dráma- és dalíró.

26

Orániai Vilmos nevezte ki John Churchillt (1650–1722), a neves hadvezért, Sir Winston felmenőjét Marlborough I. hercegévé.

27

Henri de la Tour d’Auvergne, Vicomte de Turenne (1611–1675) francia hadvezér.

28

Sir John Vanbrough (ma ez a bevett írásmód) (1664–1726) angol építész és drámaíró.

29

Hazlitt 1818/19 telén tartotta ezt az előadását. Ekkor újra a Bourbonok ültek a francia trónon, s ezzel a szabadság ügye Hazlitt szemében szörnyű vereséget szenvedett.

30

A Spectator 1711–12-ben naponta jelent meg (majd még egy rövid időre 1714-ben), a számok többségét Addison és Steele írta. Az esszék ezúttal is egy fiktív klub köré csoportosulnak, amely mintegy a társadalom vezető csoportjainak keresztmetszetét adja. Ennek tagjai közé tartoznak: Sir Roger de Coverley, aki a hagyományos vidéki nemesség megtestesítője, Sir Andrew Freeport kereskedő, Sentry kapitány természetesen katona, Will Honeycomb pedig tipikus londoni. Spectator (Szemlélő) úr művelt, világot látott ember, akire távolságtartás jellemző: kommentálja, amit lát, de nem vesz részt a mindennapok eseményeiben. Ennek megfelelően sokkal inkább a moralitás és az irodalomkritika kerül előtérbe a Tatlerhez képest, a napi politika ügyeiről nemigen esik szó. A lap hatalmas sikert aratott nem csak Angliában, de a kontinensen is: francia, német, olasz és magyar követői is akadtak.

31

„The first sprightly runnings" (nyersfordítás). Hazlitt John Dryden (1631–1700) Aureng-Zebe (1676) című párversekben írt tragédiáját idézi (iv. 1. 42).

32

Joseph Addison (1672–1719) esszéista, drámaíró, költő és whig diplomata, a tizennyolcadik század eleji „augustusi" kor klasszicizmusának igen fontos alakja. Steele-lel sokáig jó barátságban és közeli együttműködésben voltak, mégis stílusuk, mentalitásuk különbsége két egészen eltérő irodalomszemlélet példáivá tette őket.

33

Bernard de Mandeville (1670–1733) holland származású angol orvos és szatirikus költő. A méhek meséje avagy magánvétek – közhaszon (1714) című művével a tizennyolcadik század elejének legfontosabb morál- és politikafilozófiai vitáihoz járult hozzá.

34

John Henry Fuseli (1741–1825) svájci születésű brit festő.

35

Az az antitetikus stílus és azok a verbális paradoxonok, amelyeket Burke annyira kedvelt, ahol a jelző látszólagos ellentétben áll a jelölt szóval, mint a „büszke meghódolás" és a „méltóságteljes engedelmesség" (Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról, Kontler László fordítása.), azt hiszem, a Tatlerben találhatók meg legkorábban.

36

Hazlitt valószínűleg édesapja, idősebb William Hazlitt, az unitárius lelkész házi könyvtárára utal.

37

Addison és Steele harmadik közös vállalkozása egy fél éven át jelent meg 1713-ban.

38

Samuel Johnson (1709–1784) talán a legmeghatározóbb figura a tizennyolcadik század második felének brit irodalmi életében. Kritikus, szótárszerkesztő, esszéista, költő, dráma- és regényíró. A romantikusok szemében, akik kénytelenek voltak mindegyre hozzá mérni, és vele szemben meghatározni magukat, a kései klasszicizmus megtestesítője. A Rambler esszéi 1750 és 1752 között jelentek meg.

39

„Mert mi álmok jőnek a halálban, / Ha majd leráztuk mind e földi bajt, / Ez visszadöbbent." Hamlet, III. 1., Arany János fordítása.

40

Edmund Burke (1729–1797) óriási hatású fiatalkori esztétikai írását (Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően, 1757) követően főként politikai írásokat publikált, maga is parlamenti képviselő volt. Hazlitt mély ellenszenvvel viseltetett Burke-nek a francia forradalom ideológiáját támadó politikai eszméivel szemben, de őt tartotta minden idők legerőteljesebb angol nyelvű prózaírójának.

41

Elveszett paradicsom, IV. ének, Jánosy István fordítása.

42

A periodikák szerzői rendszeresen írtak ál-olvasói leveleket.

43

Oliver Goldsmith (1730–1774) ír regény- drámaíró, költő, esszéista és kritikus. 1759-ben jelentek meg a Bee (Méh) című egyszerzős esszé-folyóirata számai, 1760-ban pedig a kínai utazó álarcát és szempontját alkalmazó esszéi, amelyeket 1762-ben The Citizen of the World (A világpolgár) címen gyűjtött össze. Hazlitt, más romantikus esszéistákhoz hasonlóan, Goldsmith közvetlenebb hangvételű, kevésbé didaktikus írásait érezte a műfaj leginkább folytatható hagyományának, s ezt szerette szembeállítani Johnson stílusával.

44

Meg kell említeni, hogy Hazlitt több költő kortársa már évekkel korábban elvetette a párverset, a klasszicista költészet reprezentatív formáját.

45

Hazlitt William Cowper The Task (A feladat) című 1784-ben írt költeményének egy sorát alkalmazza Johnsonra (az idézet némiképp pontatlan). Eredetiben: fancy, like the finger of a clock / Runs the great circuit, and is still at home", vagyis „a képzelet, mint a mutató az órán / bejárja a nagy kört, de mindvégig otthon van."

46

Johnson egyetlen regénye, 1759-ben jelent meg.

47

William Lauder (†1759) irodalmi hamisítása nyomán híresült el: két 17. századi, latin nyelven író költő műveibe Az elveszett paradicsom fordításából csempészett bele részleteket.

48

Johnson valóban ellenszenvvel nyilatkozott a Cromwell-féle puritán forradalmat támogató republikánus Milton nézeteiről.

49

James Boswell (1740–1795) skót jogász, Johnson körének a tagja, az angol kultúra Eckermannja. Johnson-biográfiája, élete főműve 1791-ben jelent meg. A tizennyolcadik századi angol irodalom klasszikusaként és minden idők egyik legnagyszerűbb életrajzaként tartják számon.

50

Robert Burns: Rob Morris, Áprily Lajos fordítása.

51

Ben Jonson: Alkimista, III. 2

52

Othello, V. 2., Kardos László fordítása.

53

Topham Beauclerk és Bennet Langton: Johnson barátai, akik ennek a ténynek, és persze Boswellnek köszönhetik halhatatlanságukat.

54

Hazlitt maga is híresen nagy teaivó volt.

55

David Garrick (1717–1779), korának legünnepeltebb férfi színésze, drámaíró. Johnson tanítványa volt.

56

John Wilkes (1727–1797) reformpárti politikus, radikális újságíró és botrányhős. Ezek a példák Johnson toleranciáját és emberségességét bizonyítják. Goldsmith például örökké el volt adósodva, és betegesen függött a szerencsejátékoktól.

57

Boswell följegyzi, hogy Johnson egy napon „a bűn, a szegénység és a betegség mélységeibe zuhant" nőt talált halálosan kimerült állapotban az utcán. Saját hátán vitte el a házába (mit sem törődve azzal, hogy a kor értékrendje szerint ez botrány), és ott tartotta, amíg fel nem gyógyult.

58

Thomas Gray: Elégia egy falusi temetőben, utolsó két sor, Jékely Zoltán fordítása.

59

Velencei kalmár, II. 9., Vas István fordítása.