Egy idegen ember életrajza saját életünk legutolsó percéig meglepetéseket tartogat. Ennek példája a következő mese.

Valamelyik nap egy Dickens koráról írott angol könyvben¹ furaszép kis rézmetszetet leltem. Grimaldi utolsó fellépését örökítette meg a kép. A jegyzetekből kiderült, hogy a metszet eredetileg a Memoires of Grimaldi című, 1838-ban megjelent könyv egyik illusztrációja, és George Cruikshank² volt a rajzolója, Dickens egyik elvarázsolt illusztrátora. Részben épp miatta akartam gyerekkoromban rézkarcoló lenni: egyszerre szomorúnak és nagyon vidámnak éreztem a rajzait.

A képen, gyertyákkal megvilágított színpad közepén, egy bohóc ül pettyes ruhában, a múltban, és énekel – ha jól látom a reprodukciót. A közönség meg teli torokból kacag, önfeledten szórakozik –, ezért jöttek el. A zenekari árokban muzsikál pár zenész, a proszcéniumpáholy ezúttal üres. Így találkoztam először a bohóc Grimaldival.

Cruikshank metszetén azonban nem látszik pár lényeges, színes elem: Joey – ahogy a Clownt becézték – hófehérre festett arccal ült a színpadon, jobb és bal arcára meg két nagy vörös félholdat festett a függönyök mögött, mielőtt a színpadra kiment. Mondják is: Joey az arcfestés úttörője volt! Dickens és más viktoriánus angol írók képzelt hőseinek arcát Cruikshank metszeteiről ismerjük, különös érzés egy valóban élt, egykor hús-vér embert látnunk a híres illusztrátor metszetén – hát életünket is lehet illusztrálni ezek szerint…?³

Grimaldi 1779-ben született – talján neve ellenére nem a festői Itáliában, hanem London füstös, ködös városában –, gyermekként lépett a gyertyafényes deszkákra – kétéves korától már a londoni Sadler’s Wells színpadán táncolt –, háromévesen hivatásos pantomimművésznek állt. Először heti egy fontot keresett, a következő esztendőben már kettőt, végül hetente hármat és így tovább – népszerűsége növekedett.⁴ A Covent Gardenben a Harlequin és Lúdanyó, avagy az aranytojás címmel futott műsora kilencvenkét éjszakán át, ez összesen több mint 20 ezer fontot hozott – a színház tulajdonosának. E darabokban egyáltalán nem beszéltek, színtiszta pantomimek voltak. (Mint ez Grimaldi búcsúbeszédéből is kiderül). Grimaldi később fellépett a Harlequin és Cinderella című darabban, és voltak híres dalai is:

– ezeket közönsége vele együtt énekelte – különösen vidáman kiabálták világgá a kimondatlan szót…

1837-ben halt meg a bohóc, ötvennyolc évig élt. – Grimaldi elment, és nem hagyott örököst – írta egy korabeli újság –, félünk, hogy a pantomim szelleme eltűnt vele. Dickens meg ezt írta: Grimaldival a Clown elhagyta a színpadot, s bár még gyakran hallunk felőle, sosem lesz többé látható.

Mint nemsokára megtudtam, Joseph Grimaldi memoárjait éppen Charles Dickens szerkesztette egybe – akkor még baráti – kiadója felkérésére.⁵ Richard Bentley a Pickwick Papers 1836-os hatalmas sikere után hívta meg lapjához az írót, és nem is kellett csalódnia, 1837–39 között a Bentley’s Miscellany hasábjain indult útjára folytatásokban a Twist Olivér. Nos, Mr. Bentley az éppen ekkor, 1837. május 31-én elhunyt híres bohóc, Grimaldi emlékirataiban is üzletet szimatolt, és a papírok rendezésére felkérte Dickenst. Mint Dickens első komoly életrajzírója, barátja, John Forster írja: „A memoárokat már előzőleg ellátta valaki életrajzi jegyzetekkel, de ezt még okvetlenül stilizálni kellett, mert bár maguk a történetek remekek, csapnivalóan voltak megírva."⁶ – Kell egy igazi író, ha életünk rosszul van megírva! Akkor aztán önéletrajzunk másvalaki életművének része lesz. Grimaldi emlékezései például manapság úgy jelennek meg: Charles Dickens: Memoirs of Joseph Grimaldi – mintha valami kitalált Twist Olivér lenne szegény Joey.

Nézzük kissé részletesebben e bohócemlékiratok történetét.

„Joseph Grimaldi 1836-ra, ötvennyolcadik születésnapjára készült el négyszáz oldalnyi, többnyire diktált önéletrajzával. Rá kellett azonban ébrednie, hogy a vaskos kézirat jelen állapotában kiadhatatlan – ’rendkívül terjedelmes’ – jegyezte meg később Dickens. Rögtön javasolták, keressen egy jó munkatársat, és ő három hónap múlva el is jutott a termékeny zsurnaliszta zugíróhoz, Thomas Egerton Wilkshez, akit megbízott, ellenőrizze, javítsa ki és írja át az anyagot. A Grub Street-i irodalmi napszámos elvállalta, hogy a bevétel feléért december 1-jére előkészíti a kötetet a kiadásra, de Grimaldi meghalt két hónapon belül, így Wilksnek a munkát egyedül kellett befejeznie. Nem csak durván vágott belőle és tömörítette, de a Bohóctól hallott anekdotákat is betoldott ide-oda, anélkül, hogy képes lett volna azokat ellenőrizni, és azt sem különítette el egyértelműen, mit írt Grimaldi, és mit toldott ő az emlékiratokba. Mindezen túl, elég vitatható módon, az egész szöveget átírta függő beszédbe, így aztán a Bohóc alig néhányszor szólalhat meg első személyben.

Wilks szeptemberre készült el az Emlékirattal, és rögtön felajánlotta kiadásra Richard Bentley-nek. Bár a kézirat vacakul volt szerkesztve, és még mindig szörnyen terjengős maradt, Bentley kapott rajta így is, Grimaldi hagyatéki végrehajtójától, Richard Hughestól megszerezte a jogokat, és felkérte Charles Dickenst, szerkessze át rendesen.

Dickens ekkor alig huszonöt éves volt, de már messze túlhaladta Wilkset álnéven írt darabjainak Sketches by Boz címen előző évben megjelent válogatott kiadásával és a Pickwick Klub-sorozatával, mikor pedig Bentley megkereste a Grimaldi–Wilks-kézirattal, már a Twist Olivér is megjelenőben volt az újonnan indított Bentley’s Miscellany havi számaiban, amit Dickens szerkesztett.

Dickens először vonakodott elvállalni a munkát. 1837. október 30-án ezt írta Bentleynek:

’Átgondoltam az ügyet, s megint átnéztem az anyagot is. Nagyon rosszul van összetákolva, és annyi fecsegéssel van tele, hogy félek, nem tudom elvállalni oly feltételekkel, melyek önnek is megfelelnének. Először is háromszáz fontot kérnék, az eladástól függetlenül, ezenkívül biztosítékot arra nézve, hogy a könyvet nem árulják majd sorozatként szétdarabolva.’

Bentley azonban tántoríthatatlan volt; belement Dickens feltételeibe, megelőlegezte neki a háromszáz fontot a költségek után maradó bevétel felére; erre Dickens november végén aláírta a szerződést, vállalva, hogy két hónap leforgása alatt előáll az új szövegváltozattal két kötet terjedelemben, post octavo⁷ kéziratlapokon. (Bentley ezenkívül még Richard Hughes-nak is kifizetett nyolcvanöt fontot a jogokért.)

Dickens rögtön nekiugrott az anyagnak, hajtotta a határidő. Egy héttel a szerződés aláírása után ezt írta: ’Azt hiszem, mindent kihoztam Mr. Wilks rettentő fecsegéséből, amit csak lehetett.’ Két nap múlva meg ezt: ’A Grimaldi a vártnál sokkal jobb lett az átírás után.’

Január 5-ére elkészült a szöveggel, leszámítva a nyitó és a záró fejezeteket. A szerzőhöz hasonlóan Dickens is főként diktálta a szöveget, John Forster, Dickens biográfusa írja, hogy gyakran találta Dickens papáját ’a titkári teendőktől lelkesült állapotban.’ Meglehet, Forsternek igaza van, mikor azt mondja, ’abból az életrajzból Dickens egyetlen sort sem írt’, ez mégsem jelenti azt, hogy az alapjában édesapja műve lenne. Az olvasók, miként egykor, most is egyből megérzik a jellegzetes dickensi hangulatot már az első sorok után. A regényíró el is meséli módszerét egy levélben, melyet Grimaldi Szent György Kórházbeli orvosának, Dr. J. A. Wilsonnak írt:

’Nagyon örülök, hogy nem rontottam e jóember megítélésén, hisz én másvalaki leírását szerkesztettem csupán, s csak némely történetét meséltem el a magam módján, ám így is szíven ütött a jószívűség számtalan jele, mely az egész könyvben mindenütt megtalálható, s végigszínezi azt.’

Joseph Grimaldi emlékiratai néhány hét múlva, 1838 februárjában megjelentek ’Boz’⁸ szerkesztésében, jegyzetek nélkül. 1846-ban új kiadás jelent meg Charles Whitehead jegyzeteivel. Ő negyvenkét éves volt az Emlékiratok első megjelenésekor. Regény- és drámaíróként s mint ígéretes ifjú költő rövid életű sikert aratott Jack Ketch önéletrajza címen névtelenül kiadott humoreszkjével 1834-ben, és Richard Savage című regénye is hozott számára némi elismerést. Dickens közeli barátja volt, ő ajánlotta neki a munkát, melyből végül a Pickwick Klub született. Whitehead később alkoholista lett, 1857-ben Ausztráliába vándorolt, és ott halt meg nagy nyomorban.

Úgy tűnik, se Dickens, se Whitehead soha nem nézték meg Grimaldi eredeti kéziratait, melyek Hughesnál maradtak, csupán a Wilks által szerkesztett anyag alapján dolgoztak mindketten. Dickens ’lelkesült lángolása’ ahhoz már nyilvánvalóan nem volt elég nagy, hogy tekintetet vessen az eredetire is, vagy legalább megkísérelje leírni a bohóc Grimaldit és pantomimjeit. Nem meglepő hát, hogy egy szemléző végül azt írta: úgy látszik, Dickens soha nem látta Grimaldit. A regényíró valóban tízéves volt csupán, mikor Grimaldi visszavonult, ám mégis vette a fáradságot, és egy a Bentley’s Miscellanynak szánt, ám publikálatlanul maradt levelében válaszolt a vádra. Azt írta, hogy 1819-ben vagy tán 1820-ban vidékről felutaztak megnézni Grimaldit, ’kinek tiszteletére, mint mondják, nagy komolyan csapkodtam össze a két praclimat’, s hogy 1823-ban is látta Grimaldit játszani – bár ez legfeljebb egyszeri fellépés lehetett, valami jótékonysági est, hiszen a Bohóc már csak párszor lépett fel visszavonulása, 1822 után.

Eredeti kézirata eltűnt szem elől, miután 1874-ben száz guinea-ért elkelt egy londoni árverésen – oly árért, mely részben a több mint hatvan mellékelt arcképnek, eredeti belépőjegyeknek, rajzoknak és színpadképeknek tulajdonítható. A katalógus így zengte be: ’Ez a legeredetibb, leghűbb életrajz, amit valaha írtak, csodálatosan bohócos és gyermekien egyszerű – ám a két jeles szerkesztő, akik harmincöt év előtt a nyomda számára előkészítették, nem érdeklődtek utána. Pedig a Bohóc oly komolyan vette a tollat is, mint hivatását, a bohóckodást."⁹

Megszerettem a metszetről megismert Grimaldit, örültem, amikor megtudtam, hogy végre újra kiadták emlékiratait. Gyorsan ellenőriztem: a Bohócot jól képzeltem el? Íme, egy-két feldobált és elkapott kislabda az előadásból.

„Joseph Grimaldi atyai nagyapja, a francia és az olasz közönség előtt egyaránt jól ismert táncos, aki oly csuda erős és fürge volt, hogy Vaslábúnak is nevezték, egy éjszaka akkorát ugrott a színpadon, hogy Puff, lelkesültségében leverte az egyik színpadi ajtó felett lógó kandelábert, aminek szerteröpülő szilánkjai némileg megsebezték orcáján a török követet, ki pechjére a színpadi bokszban foglalt helyet. A felséges francia Udvarnak kellett exkuzálnia, és erre a Vaslábút is felszólították, s ezt ő meg is tette alázatosan, töredelmesen: Pardon, hatalmas ugrásomért, Excellenciás uram."

„Az első Grimaldi, ki feltűnt Angliában, ezen emlékiratok hősének atyja, a Vaslábúnak fia volt. Ő 1760-ban érkezett Angliába, és Charlotte királyné udvari fogorvosa lett. Genovában született, s már jóval régebben, hazájában is nevet szerzett magának e mesterség terén. Igazán nem mondhatjuk túl gyakorinak, hogy valaki egyszerre fogász és táncmester legyen, ám ő elég ügyesen művelte mindkettőt, bár… az utóbbit talántán mégis jobban, hisz a fogászatot feledve végül is teljesen a tánctanításra adta magát. Ebben aztán sikert sikerre halmozott Mr. Grimaldi, így érthető, hogy nemsokára már a híres Drury Lane és Sadler’s Wells színházak balettmestere lett – továbbá primo buffo! E sokoldalúságával a közönségnél, de még a királyi családnál is kedveltté tette magát hamar. Nem csak becsületes, de nagyon jótékony ember hírében ált, mindig segített a nagyszámú elesetteken, nyomorultakon, kik valami segítségért fordultak hozzá. Ráadásul sose volt részeges! – ez meg igazán ritka virtus az újabb idők színművészei között."

„Grimaldink zseniális és józan atyjának azért akadt egypár elég fura dolga: bérelt például egy telkecskét Lambethben, ennek egy részét szép érzékkel virágoskertnek kerítette el, ám mivel e telekszerzés a tél legzimankósabb közepén esett, ő meg türelmetlen alkat volt kivárni, míg vánszorogva eljő a tavasz, tavaszra nyár, és így tovább, s a kis kert végre saját rendje szerint, a maga egészen egyszerűen kivárhatatlan lassúságával virágba borul, hát fogta magát, teliültette művirágokkal az egészet, és fákat is ültetett, ahová jónak gondolta, mondanunk sem kell, műfák voltak azok, műgyümölcsökkel tele."

„Idősebb Grimaldinak a művirágkert mellett volt még pár apró furcsasága, mit feljegyeztek. Például arról volt nevezetes, hogy a hónap tizennegyedik napjától kifejezetten rettegett. Minden hónap minden tizennegyedikétől. Ahogy ez a baljós, félelmetes nap megállíthatatlanul közeledett, ő egyre idegesebb lett, nyugtalanság öntötte el, ám ahogy elmúlott ama tizennegyedike, egy csapásra a régi ember lett megint ’– Ó! – mondta tört angolságával –, egy holnapra megint biztonságban vagyok.’ Azt már nem is kell mondanunk, hogy ebből aztán baljós egybeesések kerekedtek ki, annyi viszont valóban tény, hogy amikor az öreg Grimaldi meghalt, éppen március tizennegyedike volt, s hogy szintén tizennegyedikén született, keresztelték, és házasodott."

„Távolról sem ezek voltak azonban egyedüli különösségei. Valami morbid módon érzékeny és melankolikus volt, és a haláltól szinte leírhatatlanul rettegett. Temetőkben barangolt, órákon át járta a sírkerteket, a holtak lehetséges betegségein spekulálgatott, elképzelte halálos ágyukat, számolgatta, hányat temethettek el élve valami ájulás után, e kép rémisztette meg leginkább, e szörnyű lehetőség egész életén át kísértette, egészen megszállta képzeletét. Ez vezette arra a különös végakaratra is, hogy halála után, a koporsó lezárása előtt testétől válasszák el a fejét, és a maga idején több tanú jelenlétében meg is esett az operáció. Érdekes körülmény, hogy a halál, mely az idősebb Grimaldi elméjét nyomasztó képekkel és rémes lidércekkel szállta meg, s mely szabad óráiban sosem hiányzott gondolatai közül, egyúttal humoros pantomimjeinek állandó és lehető legnépszerűbb tárgya volt. Egyéb jól ismert darabok között például a Csontváz és a Bohóc jelenete is az ő invenciója, ez akkoriban fölöttébb népszerű volt, s alkalmanként előveszik még ma is."

„Ugyanő volt, aki a Lord George Gordon-féle zendülés idején (1780-ban), mikor a népek, hogy a csőcselék vad dühétől megvédjék házukat, felírták a kapujukra: ’Nem kellenek pápisták!’, abból a megfontolásból, hogy véletlenül se bántsa meg egyik ideges felet se, házára ezt írta fel: ’Nem kell semmilyen vallás, egyáltalán! – jó nagy böhöm betűkkel ez állt a Little Russell Streeten, a háza kapuján. Az idea fényesen bevált, de hogy mi a csoda mentette meg a ház urát, a felirat humora, vagy hogy a tömeg egyszerűen nem ment abba az utcába, titok marad."

„1779-ben, abban az évben, amikor David Garrick (a nagy színész) meghalt, Joseph Grimaldi, ’Old Joe’ Clear-Marketben, a Stanhope Streeten megszületett. Azt a városrészt akkoriban, mint még ma is, kedvelték a színházi népek, nyilván a színházak közelsége miatt. Joe születésekor hatvanéves volt az excentrikus papa, de még mindig táncmester és bohóc, úgyhogy nemsokára magával vitte a Régi Drury Lane színházba egyéves és tizenegy hónapos fiát, aki ekkor hajolt meg először, és először ekkor bukfencezett. A Robinson Crusoe című híres pantomimet adták, melyben az édesapa volt a Hajótörött Tengerész, kisfia meg a Kicsi Clown.

A gyerek sikere tökéletes volt, azonnal alkalmazták is heti tizenöt shillingre rúgó csodálatos fizetéssel, s az elkövetkező évek során folyamatosan új és egyre jelentősebb szerepeket kapott. A függöny mögött is éppolyan kedvenc lett, mint a függöny előtt, a Zöld Szobának nevezett színházi klubban hamar ’Ügyes Kicsi Joe’ lett a neve, és aztán már csak Joe-nak hívták élete utolsó napjáig.

Grimaldi először 1782-ben lépett fel a Sadler’s Wells színpadán, egy majom fárasztó szerepében, s ebben is oly sikert aratott, mint előbb Clownként, a Drury Lane-ben. E színházban is egyből az állandó társulat tagja lett, és (egyetlen szezon kivételével) az is maradt, végig, míg a hivatását művelte, sok éven át. Most, hogy megszerzett – helyesebben édesapja szerzett neki – két állást, s így minden este két helyen is fel kellett lépnie gyors egymásutánban, már komolyan kellett dolgoznia. Mindez egy felnőtt férfinak is fárasztó lett volna, nemhogy egy kisfiúnak."

„Már említettük, Grimaldi édesapja különös figura volt, így aztán nevelésében is sajátosan, sőt inkább talán kellemetlenül különc. Kisfiát betanította sok fantasztikus trükkre, bohócnak dresszírozta, majomnak, minden egyébnek, mi a színpad deszkáin bohókás és humoros, úgyhogy lassacskán a Zöld Szobában is éppúgy elszórakoztatta mókás ugrabugrálásaival, bukfenceivel a klubban üldögélő színészeket, mint a nézősereget odakint, a gyertyákkal fényesen kivilágított színpadon. Mindezeket pedig folyton ellenőrizte a szigorú atya, aki ha a legcsekélyebb hibát találta is az előadásban, rögtön készen állt a büntetéssel – egy kiadós verés, hajcibálás, sarokba hajítás. Ahogy a papa eltűnt, a könnyek is eltűntek vele együtt, tovább folytak a fura grimaszolások, ugrabugrálások, melyek majd oly népszerűek lettek, s amiket élő ember meg nem állíthatott, kivéve, ha azt kiáltotta hirtelen: ’Joe, Joe, itt van édesapád!’, mire a fiú a sarokba menekült, és a régi sírásban tört ki, mintha sose hagyta volna abba.

Szép lassan szokássá vált akkoriban, hogy akár jött a félelmetes papa, akár nem, valaki bekiabált a színpadra, és Joe rögtön a sarokba menekült, s mivel ezt Joe hamar észrevette, és a tréfát a valósággal már sokszor összekeverte, az előbbieknél is durvább veréseket kapott atyjától, akit később kéziratában ’szigorú, de kiváló szülő’-ként aposztrofált.

Az egyik ilyen alkalommal, mikor Joe kedvenc szerepében tündökölt, a Robinson Crusoe-ban játszotta a Kicsi Clownt, és arcocskáját éppen apja mintájára pingálták ki a vicces hatás részeként, valami hibát vétett, mire az öregúr a Zöld Szobába ráncigálta, a szokott magányos sarokba állította, és lelkére kötötte, egy inchet se mozduljon onnan, különben rettenetesen kikap.¹⁰

Derby grófja,11 kinek akkoriban szokása volt a Zöld Szobában üldögélni, éppen belépett erre a jelenetre, s látván a magányosan álldogáló, helyzetéhez képest furán öltözött, kipingált arcú kisfiút, jóságosan magához intette őt.

– Helló, öcsi, ide hozzám ízibe.

Joe meglepett, csudálkozó arcot vágott, de ahol volt, ott maradt. A gróf szívből nevetett, és körbenézett magyarázatért.

– Nem mozdulhat onnan, uram – mondta Miss Farren, kihez a grófot akkoriban érzékeny szálak fűzték, s akit a későbbiekben nőül is vett –, ha csak megmozdul, az apjától rettentően kikap.

– Valóban? – így a gróf –, mire Joe, ha lehet, még furább grimaszt vágott a sarokban, mint az előbbiek.

– Én pedig azt hiszem – mondta erre a gróf –, hogy ez a fiúcska nem is fél annyira a veréstől, mint hiszitek. Jöjjön ide, Sir!

Azzal elővett egy félkoronást, és a fiú, jól ismerve az érme értékét, kiugrott a sarokból, egy pantomimes villámsebes mozdulatával elkapta a pénzt, s hopp, máris ugrott volna vissza a sarokba… ha a gróf a karját nem kapja el.

– Na, Joe – mondta neki a gróf –, fogd a parókádat, és hajítsd a tűzbe, és akkor ni, itt van, kapsz még egy félkoronást.

Még ki se mondta, már úgy is történt, paróka le, tűzbe vele, általános kacagás, a gyerek mindkét markában egy-egy félkoronás… ám ekkor a gróf kicsit megijedve, mert elgondolkodott a következményeken, a piszkavassal gyorsan kikotorta a tűzből a kormos kis parókát… erre lépett be a bősz atya a Hajótörött Tengerész jelmezében. Az volt Joe szerencséje csupán, hogy a gróf azonnal, emberségesen mindent kitálalt, máskülönben meglehet, hogy a haragvó atya nyomban a tűzbe veti Kicsi Joe-t a kicsi paróka után.

Ahogy szokott, az esemény nem maradhatott kiadós verés nélkül, mire persze Joe keservesen zokogott, és a könnyek végigfolytak festett arcán, elmaszatolva az ’inch-vastag’ sminket. Nem sokkal ezután színpadra szólították, és atyja, ki még mindig dühös volt, nem vette észre, milyen kinézettel lépett mögötte színpadra a manó, míg csak az általános derültségből gyanakodni nem kezdett, hogy valami baj lehet, és észrevette a groteszk kis ábrázatot. Még dühösebbé válva, mint az előbb, egyből a gyereknek esett, püfölni kezdte, az meg üvöltött, ahogy a torkán kifért. A közönség mindezt valami kapitálisan nagy poénnak vette, kacagott, hogy a nézőtér belerázkódott, és mint megírták a másnap reggeli lapok: remek volt látni egy gyereket ilyen természetességgel játszani, és mindez az atya tanári tehetségének mily hatalmas dicsérete!"

„A Sadler’s Wellsben hamarosan éppoly kedvenc lett Grimaldi, mint a Drury Lane-ben. King, a komédiás, ki az előbbi teátrumnak fő tulajdonosa, az utóbbinak meg vezető színésze volt, kezdettől fogva gondját viselte, s alkalmanként adott a gyereknek egy-egy guinea-t hintalóra, kis taligára, egyéb ilyesmi játékokra, melyek a kisfiúk fantáziáját elbűvölik. Az első darab előadásakor, melyben Grimaldi a Sadler’s Wellsben fellépett, egyből elérte első zajos sikerét, ám csak a jó szerencse óvta meg attól, hogy ez az előadás egyúttal ne színházi pályafutása végét jelentse. Majmot alakított éppen, és végig a Clownt (édesapját) kellett követnie a darab folyamán. Az egyik jelenetben a Clown elkapta a majmocska grabancát, láncra kötötte, és jó erősen megpörgette maga körül, körbe-körbe-körbe, úgy kartávolságnyira. Egyik este aztán, mikor az előadás ennél a jelenetnél járt, eltörött a lánc, és a kis majom, szerencsére a legkisebb sérülés nélkül, jó messzire elröpült, egyenest egy idős gentleman ölébe, ki eladdig élénk érdeklődéssel csücsült.

A korabeli színházi élet szereplői közt figyelemmel kísérték Joe első lépéseit a híres kötéltáncosok is, Mr. és Mrs. Redigé, kiket Le Petit Diable és La Bele Espagnole néven ismertek akkoriban. Gyakran adtak neki egy-egy guinea-t – vegyen magának a komoly kis színész igazi gyerekjátékokat is. Apja azonban legtöbbször egyszerűen elkobozta ezeket az összegeket, egy dobozkába rakta, melyre kívülről felírta a fia nevét, aztán gondosan bezárta a dobozt, majd a kulcsot a kisfiúnak adta, e szavak kíséretében: ’Emlékezzél, Joe, ez a te örökzséged, maj’ ha én mekhalok.’ Aztán a papával együtt szép csöndben, nyomtalanul eltűnt az örökség, de még a doboz is, mint végül kiderült."

„1783 karácsonyán Grimaldi megint fellépett a Drury Lane színpadán, méghozzá a Hurly Burly című pantomimben szerepelt. E darab folyamán azonban nem csak a régi, jól bevált majomszerepét kellett játszania, de egy kandúrmacskát is – ám ez utóbbi karakter alakítása során balesetet szenvedett. Gyors felgyógyulását az ember egyszerűen nem tudta másra vélni: lám, oly tökéletesen azonosult a szerepével, hogy még mindig maradt nyolc élete. Olyan vacakul volt összefércelve a macskajelmeze, hogy jóformán egyáltalán nem látott ki mögüle,¹² ezért aztán zsupsz, belezuhant a színházi süllyesztőbe – mely éppen nyitva volt, mivel egy forrást jelképezett –, s ő vagy negyvenlábnyit lefelé bukfencezett, kulcscsontját törve, s mindenütt alaposan összevissza ütve magát."

„A család akkoriban papa, mama, Joe, John Baptist, három-négy szolgálólány és egy színes férfiú volt – ez utóbbi személy inasként működött, és Fekete Samu névre hallgatott. Papa nagyon is vendégszerető volt, ugyanis utált egyedül lenni. Bizonyos alkalmakkor, főként karácsonyeste mindenkit meghívott, ilyenkor aztán a vendégek elkápráztatására előszedték a finom porcelánszervizeket és a drága ezüst étkészleteket is. Az egyik ilyen karácsonyi délután, amikor már az ebédlőt díszítették, és minden elképzelhető eleganciával kicsinosították, a két kisfiú a Fekete Samuhoz csatlakozott, és a mesebeli díszítéseket csodálva boldogságukban áradoztak.

– Ó – mondta egyszer csak Samu valamely előbbi megjegyzést túllicitálva –, e sok csoda mind az ifiuraké lesz, ha az öreg Gazda meghal (when old Massa die).

A gyerekek megütődtek ezen a megjegyzésen, különösen John, a kisebbik, kinek, lévén még apróság, a halálról halvány fogalma sem volt, így aztán a legnagyobb lelki nyugalommal megjegyezte, hogy ő bizony valóban örülne, ha hamar övé lenne mindez a sok csoda.

A dologról aztán többet nem beszéltek. Fekete Samu ment a dolgára, a gyerekek meg játszani, senki sem gondolt többet a dologgal, kivéve a papát, ki mindent hallott, mert véletlenül éppen ott állt a szoba ajtaja mögött. Néhány napig töprengett a történteken, míg végül, hogy kitudja fiainak igazi érzéseit, sajátos tervet agyalt ki, s mivel amúgy is állandóan foglalkoztatta a halál gondolata, elhatározta, hogy holtnak tetteti magát.¹³ Hanyatt feküdt hát a szalonban, egy lepedővel betakartatta magát, elsötétíttetett, és behúzatta a függönyöket, hogy a félhomályos teremben meglegyenek a halál összes látványos kellékei. Mikor mindez megvolt, s a szolgáknak is kiadta a megfelelő utasításokat, szólt, hogy hívják be a fiúkat, mert hirtelen meghalt az édesapjuk. Ők lélekszakadva berohantak a szobába, ahol feküdt, apjuk meg kíváncsian várt, fiai szívében valójában mi lakik.

Mikor Joe-t bevezették a félhomályos szobába, elég összezavartak voltak az érzései, de valami hamar azt súgta neki, hogy édesapja nem halott. Sok mindenféle apró jelből következtetett erre, a legfőbb tán az volt, hogy apját még az imént is a legjobb egészségben látta, meg aztán Samu is gyanúsan pislogott-kacsingatott, és ahogy a halotti leplet figyelmesen szemlélte, apja is mintha még lélegzett volna. Rövid töprengés után rájött, milyen remek alkalma adódott, zokogásban tört ki a legmélyebb bánat jeleként, majd a földre vetette magát, és ott hempergett könnyek között.

A kis John még sokkal tapasztalatlanabb volt, mint Joe, nem volt olyan gyanakvó, és mivel apja halálát látva semmi más nem jutott eszébe, csak hogy végre megszabadult a veréstől és a tanulástól (mit igen utált), meg hogy most már tényleg az övé lesz az ebédlőből az összes gyönyörű tányér, táncra perdült, és ugrabugrálva örömdalt énekelt.

– Ó, te kegyetlen fiú – teremtette le Joe, további könnyeket préselve ki –, hát semmi szeretet nem szorult beléd drága atyánk iránt?! Ó, mit adnék érte, ha életben látnám megint!

– Sose bánd – válaszolta kisöccse –, ne légy olyan ütődött, hogy itt zokogsz, hiszen mostantól fogva a kakukkos óra csakis a miénk.

Ez már igazán több volt, mint amit a halott elviselhetett, fölegyenesedett az ágyon, felkelt, széthúzta a sötétítőt, és nekilátott kegyetlenül elagyabugyálni a kisebbik fiát. Joe meg ezenközben, lévén bizonytalan saját sorsa felől, a lakás legtávolabbi zugába, a szenespince sarkába bújt, ahol jó négy óra múlva mély álomban találta őt a Fekete Samu, s rögvest atyjához vitte, ki már régóta izgatottan kereste égen-földön a legkedvesebb kisfiát, aki őt igazán, szívből szereti."

„Egy alkalommal, mikor előre nem látható körülmények folytán Joe kénytelen volt a szokásosnál tovább a Sadler’s Wellsben időzni, ő és Mr. Fairbrother (a jól ismert színházi nyomdász édesapja), ki hozzá hasonlóan mindkét színházban alkalmazásban állt, együtt indultak el este a Sadler’s Wellsből át a Drury Lane-be, mivel pedig késésben voltak, hát futottak a munkába, ha pedig futottak, akkor már mérték órájukon az időt, mely mint kiderült, kerek nyolc perc volt csupán, mint Grimaldi megjegyzi, akkoriban igazi rekord. Egy következő éjszakán, mikor a Drury Lane társulata az Italian Opera House-ban lépett fel, Haymarketben, mivel a régi épületet lerombolták, az új meg épülőfélben volt, Mr. Fairbrother és Grimaldi – mondanunk sem kell, időhiányból – ismét kipróbálhatták fürgeségüket, a Sadler’s Wellsből elrohantak az Operaházba tizennégy perc alatt – egyetlen incidens adódott csupán: szélsebesen nekirohantak egy néninek, és faképnél hagyták szegényt a földön – nem volt idejük segíteni. Mikor aztán Grimaldi fellépése véget ért az Operában (épp csak a Cymon felvonulásában kellett egy kicsit fel-alá menetelnie), egyedül visszarohant a Sadler’s Wellsbe tizenhárom perc alatt, és még éppen időben érkezett, hogy gyorsan a bohócruhába ugorjon a következő pantomimjelenethez."

„Mindeme sűrű elfoglaltságok mellett Grimaldinak szabadideje is maradt, azt pedig galambjai etetésével és rovargyűjtéssel töltötte el. Ez utóbbit oly tökélyre fejlesztette, hogy nem kevesebb mint négyezer darab lepkéből álló kabinetje volt, melyeket összegyűjteni rengeteg idejébe, még több anyagi áldozatába került. Öregkorában külön örömére szolgált, mikor ezekre a hősi lepkészidőkre visszaemlékezett. Gyakran felidézett magában egy surrey-i vidéket, ahol rendkívül ritka lepkefaj tenyészett, a Camberwell Beauty, melyből jó sokat összegyűjtött 1794 júniusában, mikor szokásuk szerint, évente először megjelennek."¹⁴

„Esténkét a Sadler’s Wellsben lépett föl, úgyhogy meg kellett várnia, míg az ő jelenetére kerül a sor, aztán rögtön rohant hazafelé, bekapott némi vacsorát, és röviddel éjfél előtt már úton is volt gyalogosan Dartford felé, Londontól tizenöt mérföldnyire. Hajnali öt óra körül érkezett oda, felzargatta Brooks nevezetű barátját, ki a közelben lakott, kicsit kifújta magát, megreggelizett, és máris szedte a lábát a mező felé. Nem járt túl nagy sikerrel, egyetlen árva Dartford Blue¹⁵ lepkét sikerült elkapnia és üvegbe raknia, de ezzel is maradéktalanul elégedetten tért vissza barátjához. Egy óra körül búcsút intett Brooksnak, gyalog hazaindult, ötre Londonba érkezett, megmosakodott, ivott egy teát, és máris rohant a Sadler’s Wellsbe.

Nem volt veszteni való idő – a Dartford Blue évi első megjelenése már nyilvánvaló volt – hamar oda kellett ismét gyalogolnia, ha több példányt akart szerezni, így aztán még azon az éjszakán, ahogy a pantomim lement, megvacsorált, ivott egy teát, és gyalog Dartfordba indult megint. Ezúttal sokkal nagyobb szerencsével járt, négy tucat Dartford Blue-t fogott, rohant vissza a barátjához, szépen elhelyezte őket – ez fontos művelet, abból áll, hogy a rovarokat olyan helyzetben rögzítik, melyben legjobban kiadják természetes szépségüket –, csomagjában a lepkékkel ismét visszaindult Londonba gyalog, délután négy tájban oda is ért, megfürdött, sebtében harapott valamit, aztán már ment is a színházba az esti előadásra, ahol jelenése volt."¹⁶

„Mivel húsvétig nem volt fellépése, Grimaldi elfogadott egy munkát a dublini Astley’s Teátrumban, melyet az imént vettek bérbe egy rövid időre Charles és Tomas Dibdin urak. A Sadler’s Wells társulatának nagy részét alkalmazták, Bolognát és a nejét is – Grimaldinak heti tizennégy guinea-t ajánlottak egy hétre, feleségének kettőt, a szezon végén egy jótékonysági előadás tiszta bevételének felét, meg az összes útiköltség térítését földön és tengeren.

[1805] November kilencedikén Grimaldi utoljára még fellépett a Drury Lane-ben, a Terpsichore című darabban Pán szerepében. Másnap hajnalban már útra is keltek feleségével Dublin felé, a gyöngécske kisfiú otthon maradt. Fárasztó útjuk volt Holyheadig, onnan meg egy merő vihar Dublinig – végig az úton betegség, unalom és vacogás. Mr. és Mrs. Charles Dibdin fogadta őket kedvesen, aztán elfoglalták szállásukat Mr. Davis házánál, a Peter Streeten. Hétfőn, november tizennyolcadikán a színház megnyitott, és aztán egy darabig minden a legnagyobb rendben haladt, legalábbis, amíg kitartott a jó idő, ám rögtön az esős évszak beköszöntekor a direktor legnagyobb rémületére azt vette észre, hogy a színház lerobbant teteje átereszti a vizet. Végül aztán egy este, december vége felé, épp az előadás alatt jött egy jó nagy zuhé, és a szó szoros értelmében elűzte a közönséget. A víz patakokban ömlött a földszintre és a bokszokba, a legelszántabb nézők esernyőket nyitottak, mások nagykabátokba és sálakba bugyolálták magukat, de aztán már olyan erővel dőlt a színpadra is a víz, hogy a színészek jobbnak látták elmenekülni. Pár perc múlva az egész színpad vízben úszott, teljesen átáztak a díszletek, a földszint olyan volt, mint egy tó, a galériákon meg a bokszokban zubogott a víz. Eme előre nem látható körülmény a szó valódi és átvitt értelmében is a sárba döngölte az előadást, ebből nem volt kiút. Ettől fogva egyetlen éjszaka kivételével a nézőtér az ürességtől kongott. Minden jól bevált színházi trükköt bedobtak, de a vizet nem tudták távol tartani, és nem tudták becsalogatni a tömeget. A tető teljes kijavítása szóba se jöhetett, mivel Dibdinék csak rövid időre bérelték a helyet, mindössze márciusig, és a javítások költségei elvittek volna legalább kétszáz fontot, az egész bevételüket."

„Bradbury inkább bukfencező bohóc volt, semmint valami nagy komikus, így persze csodálatos és veszélyes bukfencekből egész repertoárral rendelkezett. A függöny tetejéről a színpadra vetette magát, és voltak még sok egyéb ilyenfajta trükkjei. Hogy pedig ezeket a mutatványokat ép bőrrel túlélje, előadás előtt mindig jó hosszan öltözködött, és testének legtörékenyebb részeire nem kevesebb mint kilenc párnát kötözött. Egyet a feje köré, egyet vállai köré, egyet csípője körül, kettőt könyökeire, kettőt térdeire, sarkára is kettőt. Ekképpen felvértezve aztán akárhová zuhanhatott, bárminek szörnyen nekiüthette magát, összevissza gurulhatott-hempereghetett, a legszörnyűbb, életveszélyes bakugrások alatt kutya baja sem esett. Grimaldi éppen ellenkezőleg, sohasem kötözött magára párnákat egész életében! [Képzeljük el mindezt az eredeti memoár stílusában, egyes szám első személyben: – Én sosem kötöztem magamra holmi hitvány párnákat... kérem!] Finomabb, összetettebb volt ennél az ő bohócalakítása, s azért mégis mulatságosabb."

„Március tizennegyedikén [1807-ben] Grimaldi engedélyt kapott Mr. Kemble-től egy a sógornője számára rendezett jótékonysági előadáson a birminghami színházban játszani, mely akkortájt Mr. Macreadynek, a nagy tragikus színész apjának igazgatása alatt állt. Rögvest, hogy megérkezett, és lerakodott a hotelben, a lehető legszívélyesebben üdvözölte őt Mr. Macready, és egyből azt proponálta, mért is ne maradna Grimaldi még egy-két-három estécskére a jótékonysági est után? És a lehető legkedvezőbb feltételekkel állt elő. Ilyesmi eshetőségekre felkészülve Grimaldi jó előre megkérdezte otthon, vajon miféle előadásokra készül a Covent Garden a következő néhány nap folyamán. Mivel pedig arról értesült, hogy nem lesz rá otthon égető szükség legalább egy héten át, s a remek birminghami ajánlat elfogadására amúgy is erősen hajlott, hamar megegyeztek Macreadyvel. Reggeli után azonban, mikor elsétáltak a színház próbáira, Grimaldi hatalmas hiányosságot észlelt a ’properties’, azaz a színházi kellékek terén, sehol nem volt semmi ’trükk’, és tökéletesen hiányoztak a pantomim egyéb nélkülözhetetlen tárgyi kellékei is. Egy ideig hiába kutatva bármi ez irányban felhasználható dolgokat, végül az igazgatónak is szóvá tette az ügyet.

– Micsoda!? Kellékek?! – hördült fel az öregúr – Na ez remek! A maga londoni színházában biztosan egy csomó ilyen cucc akad, míg mi, nyomorult vidékiek már egynek is örülünk, ja, a vidék, de hagyjuk, mondja, mit akar, és nyugodjék meg, idehozzuk magának, hogy boldog legyen. Gyere, Vili, ugorj le a piacra, azt vegyél egy kismalacot, egy libát meg két kacsát. Grimaldi úúúr ’kelléket’ akar, legyen meg az öröme.’

A gyerkőc vigyorgott, kapta a pénzt, és elhúzott a piacra. Grimaldi meg elgondolkodott, hogy a derék igazgatónak végül is igaza lehet, és nekilátott átgondolni a hat pantomim-előadást, melyek majd méltón lezárják az estét. Míg ő így elfoglalta magát, rohant az idő, s odakint egyszerre nagy kiabálás hallatszott, hangos röhögés. A küldönc a piacról visszaérkezett, és megbizatását hűségesen végrehajtva valóban vásárolt egy kismalacot, egy libát és kettő darab kacsát, mindegyik teljes mértékben élt, úgyhogy Mr. Macready utasításának megfelelően a színház immár ’kellékekkel’ is rendelkezett.

Grimaldi akceptálta a háziállatokat, hálás köszönetet mondott, és nem sokat vacakolt, rögtön saját terveinek végrehajtásához kezdett. Úgy intézte, hogy a pantomimben szereplő öregember és a kislány lépjenek be azonnal a függöny felvonása után, mintha csak a piacról jönnének éppen, míg ő maga mint Clown, illetve a szolgájuk, utánuk baktatott, cipelve csomagjaikat. Viseltes libériát húzott magára, tök nagy zsebekkel, fejébe ormótlan háromszögű kalapot nyomott, mindezt persze saját bohócruhája fölé. Hátán nagy, sárga- és fehérrépákkal teli fonott kosarat cipelt, kabátzsebeibe meg egy-egy szegény kacsát gyömöszölt – kétoldalt kilógott a nyakuk, ahogy a zsebekből kíváncsian hápogva kikukucskáltak –, egyik hóna alá kapta a malacot, az visított, ahogy a torkán kifért, másik hóna alatt meg a halálra vált színházi kellékliba gágogott. Ily módon felszerelve jelent meg a nagyérdemű előtt, nyerítő kacagást kiváltva."

Itt most nem folytatom tovább – mondjuk, véget ért a szezon. Bár szívem szerint lefordítanám az egész bohócemlékiratot, inkább még megmutatom, hogy emlékezett gyerekkorára e könyv előszavában Dickens.

„Jó pár éve már, hogy először csodáltuk meg a bohócokat, és olthatatlan vágyat éreztünk megtudni, vajon mi a csudát csinálhatnak két pantomim között, mikor épp nincsenek a színpadon. Mi gyerekek számtalan kérdéssel zaklattuk folyton a rokonainkat és barátainkat e fura népség felől; – vajon kolbászok és hasonló termékek iránti vágyuk tényleg olyan olthatatlan-e, s ha netán igen, ki veszi nekik e finomságokat; vajon elkapják-e őket, mikor elcsenik mások holmiját, vagy mindenki mindig megbocsát nekik, mert tudja, hogy ez vicc csupán; miért néznek ki ilyen csodálatosan, és vajon hol lakik a Bohóc; és egyáltalán: Bohócnak születnek, vagy csak fokozatosan válnak Bohóccá, ahogy felnőttek lesznek? Ezzel és ezer más hasonló dologgal kapcsolatban kielégíthetetlen volt a kíváncsiságunk. És nem csak a Bohócokra terjedtek ki spekulációink: a Harlekinek, Pantalonék és Columbinák is erősen foglalkoztattak minket, élő személynek hittük mindegyiket, akik az egész esztendő során épp ugyanilyenek. Mily gyakran vágytunk arra, hogy ó, bárcsak a Pantalone lenne a keresztapánk! és mennyit ábrándoztunk arról, hogy minden emberi boldogságok legteteje lenne feleségül venni egy Columbinát!

Az élvezetek – a pantomim tízezermillió öröme – elárasztanak most minket, még az a pantomim is, mely Richardson teliaggatott kocsijaiban jött le vásárok idején az unalmas kisvárosba, hol szerencsénk volt gyerekeskedni, s mely ekkor kisfiúk egész díszsorfalával fogadta őket – annyi fodorral, amennyit csak ki bírtak fehéríteni, oly fehér mancsokkal, ahogy csak le bírták sikálni –, ott álltak mind a déli verőfényben, bámulni a csodát.

Megint szívünkben érezzük a büszkeséget, hogy ott tolonghattunk a dobogón, míg a kis ajtónálló átadta a huszonnégy darab kilencpennyst egy erős férfinak, aki a gót boltozat alatt állt, tarka lámpafüzérrel a feje fölött. Vethettünk egyetlen röpke (sajna, túlságosan is rövid!) pillantást a zöld napernyős ladyre, meg egy másikra, ki egy lábon egyensúlyozta magát egy elegáns, bár eléggé pacás kinézetű fehér ló hátán a szomszéd bódé előtt; aztán szemünk megint tágra nyílt a csodálkozástól, és szívünk erősen dobogott, mikor a saját kartonjegyünket láttuk magának Harlekinnek kezében, aki tetőtől talpig csillogó flitterekkel borítva, ragyogó színesen egy-két bátorító szót is méltóztatott odavetni nekünk, amint a bódéba léptünk!

De mi volt ez – még ez is – a benti csudákhoz képest, mikor a fűrészpor- és narancshéjillatban, melyek még a violaillatnál is sokkalta édesebbek a fiatal orroknak, véget ért az első jelenet, a szerelmespár boldogságban egyesült, a Szellem megbékült, a Bárót megölték, és minden jóra fordult – ez volt maga a pantomim! Milyen szavak írhatnák le a nyitójelenet mély szomorúságát, melyben leleplezték a bűvös könyvei fölé görnyedő ravasz Mágust, ki egy gyönyörű fiatal lányt tartott láncra fűzve! – vagy miként tudnánk kifejezni rettegésünket, azt látva, hogy mikor bűvhatalmát legyőzték a felsőbb erők, a szörnyeteg… egyszerre csak… Bohóccá változik! Mit számított, hogy a dobogó három yard széles, négy yard mély volt csupán? mi ezt sose vettük észre. (…)"¹⁷

Említettem, Cruikshank metszetén Grimaldi széken ül. Ennek az ábrázolásnak oka van. 1823-ra a folyamatos munka – esténként két előadás, néha három – annyira tönkretette lábait, hogy járni sem tudott. 1782-től 1820-ig, a harmincnyolc esztendő során, míg a Sadler’s Well’s-ben dolgozott, Grimaldi csupán egyetlen szezont hagyott ki, az 1817-es évadot. Negyvenöt évesen tehát kénytelenségből visszavonult, és így, mivel már nem tudta összetáncolni a kenyerét, hamarosan egy fillérje sem maradt. A szakma azonban nem hagyta magára, a Drury Lane Színházi Alapítványtól évi száz font évjáradékot kapott, sőt 1828-ban jótékonysági estet18 is rendeztek megsegítésére két régi színházában. A nézőtér ismét zsúfolásig megtelt, mint régen. Nem csak éltek tehát belőle a direktorok, de betegségében is támogatták régi alkalmazottjukat, ki egy életen át nekik dolgozott.

A Sadler’s Wellsben március 17-én, a Drury Lane-ben pedig június 27-én volt a búcsúest. Az utóbbi előadás belépőjegyén a következő volt olvasható:

„Mr. Grimaldi Javára Rendezett Búcsú Előadás 1828. június 27-én pénteken, előadásra kerül Jonatán Angliában, mely után Zenei Egyveleg következik, ezt követi A Fogadott Gyermek, végül az est zárásaképpen a Harlekin-tréfa, melyben Mr. Grimaldi Clownt játszik egy jelenetben, dalokat énekel, és elmondja Búcsúbeszédét."

Ekkor tehát végre megtudtam, pontosan mit ábrázol a rézkarc, melyen először láttam Grimaldit.

„Nagyban segítette az előadást, hogy a Covent Garden előző éjjel bezárt; a pit [a földszint hátsó része] és a galériák már zsúfolásig telve voltak nem egész félórával az ajtók kinyitása után, a bokszok egyből jól fogytak, s féláron éppúgy megteltek, mint a nézőtér többi része. A záró részben Grimaldi eljátszotta a jelenetét, de mert már képtelen volt állni, végül egy széken ülve fejezte be. Ám még e szomorú állapotában is megőrizte régi humorát, vidám ujjongásra s kacagásra késztetve a publikumot. A dal is ’jól ment’ színházi nyelven szólva; s végül, mikor a pantomim a végére ért, Grimaldi saját ruhájában lépett a közönség elé, tapsvihar kíséretében. Amint a nézőtér elcsöndesült, és ő is eléggé összeszedte magát, odalépett egészen a színpadszegély fényei elé, és elérzékenyülését, amennyire lehet, leküzdve a következő szavakat mondta el.

’Hölgyeim, Uraim: a Clown ruhájával együtt a Clown hallgatagságát is letéve most pár szót szólhatok önökhöz. Korán kerültem a színházi életbe, és időnek előtte hagyom el. Negyvennyolc év szaladt el csupán fejem felett – mégis olyan gyorsan futok lefelé az élet hegyoldalán, mint az Öregebbik Joe – John Anderson.¹⁹ Miként a nagyravágyó próbaénekes, túlzásba estem én is, és most, öregen fizetem meg az árát. Ha még mindig szökdelni támad kedvem, az már szinte a testről tudomást sem véve esik, hiszen lábaim már gyöngébbek, mint gondolom. Négy éve már, hogy utoljára ugrándoztam a színpadon – elcsentem az utolsó osztrigát – megfőztem utolsó kolbászomat – és visszavonultam. Nem vagyok már olyan jól eleresztve, mint a bohóckodásom idején, azt meg kell vallanom. Mert akkor, merem állítani, néhányan emlékezhetnek is, csirke volt az egyik zsebemben, másikban a hozzá való mártás, bizony.

Ma este megint magamra öltöttem a tarkabarka jelmezt egy rövidke időre – és amikor le akartam húzni, éreztem, hogy egészen a bőrömhöz ragadt, s az öreg csörgők és a sapka is bánatosan csilingeltek, ahogy örökre búcsút vettem tőlük.

Mint az önök jelenlétében mindig, most is megtisztelve érzem magam – életem utolsó közönsége előtt –, e jószívű gyülekezet annyira megcáfolja a gonosz mondást, hogy egy kedvencnek nincsenek barátai. Mert a jó szándékot, mely önöket ma este elhozta ide, legmelegebb és leghálásabb szívvel fogadom, s úgy hiszem, hogy Joseph Grimaldi most kétszeresen is búcsút vesz önöktől, Hölgyeim és Uraim: míg szája búcsúszavakat mond, szeme elhomályosul.

Búcsúzom! Önök és szeretteik örökké élvezzék mind a legnagyobb földi jót – az egészséget, ezt kívánja hű és lekötelezett szolgájuk.

Isten áldja Mindannyiukat!’"



Estéit Pentonville-ben, a Cornwall Márkijához címzett fogadóban töltötte ezután a bohóc – a kandallónál melegedett, iszogatott, esténként házigazdája, George Cook vitte haza a hátán.20

Elgondolkodom: saját emlékiratai szerint Grimaldi még alig tudott járni, és már táncolnia kellett. Akkor viszont ez az életrajz igazán szomorún szimmetrikus: alig lépegetett, amikor a színpadra vitték, és már nem tudott járni, vagy alig csoszogott, amikor otthagyta azt. Lehet, hogy csak táncolni tudott? Rájövök, hogy minden tréfától függetlenül ez a szimmetria színigaz: élete során Joseph Grimaldi áthaladt a színpadon.

Senki nem hagyja ki következő meséjét, de tényleg annyira jellemző, hogy én sem mellőzhetem.

Egy nap nagyon, de nagyon bús ember lépett be a híres londoni orvos rendelőjébe, és segítséget kért lélekölő, halálos bánata ellen. Az orvos nézegette egy darabig a pácienst, elgondolkodott, majd a következő tanácsot adta: – Drága uram, de hát miért nem megy el a színházba megnézni Grimaldit, a világ legmókásabb bohócát?! Akkor majd jókedve kerekedik. – Ujujúúj, doktor úr, ne is mondja… – sóhajtotta a bús páciens –, hiszen… én vagyok Grimaldi.