1957 szeptemberében Szigetváron vonatra szálltam, Szentlőrincen bőröndömmel felnyomakodtam a pesti gyorsra. A kipillantás a vonatablakon búcsú is volt, szorongva, életem eddigi színhelyeitől – Szigetvártól, ahol dolgoztam, Pécstől, ahol csodálatos irodalmi közösségben éltem, s szülőhelyemtől, Somberektől. Sásd állomáson váratlanul fölszállt, poggyásza szerint nem búcsúzva, nemzedéktársam, a szintén elsőkötetes költő, László Ibolya. Úgy ült, hogy engem nem vehetett észre, én egészen Budapestig nem adtam életjelet. László Ibolyát mára teljesen elfeledték, méltatlanul. Ő akkortájt jött át Szegedről, a mi baranyai körünkbe, újságíróként Kaposvárra került, majd Szekszárdra. Kiváló publicista volt, verset később alig közölt. Miért nem fedtem föl magam előtte? Ma azt mondanám, be kellett volna vallanom szökésemet, s nem voltam bizonyos benne, hogy értené. Esztendőkkel később mindannyian megkaptuk a szemrehányást, magára hagytuk Pécset, s főképpen cserbenhagytuk Csorba Győzőt. A hely s a kortárs magyar költészet abszolút tekintélyét. Csakhogy – az úgy-ahogy új otthonra találásunk, a valamelyes országos csitulás után elgondolkodott-e igazán valaki, a Hely (nagy kezdőbetűvel) hagyta-e igazán őt, s kiket, kit? Hisz ha meggondoljuk, az írócsoport, a Dunántúl folyóirat szétverése, Szántó Tibor főszerkesztő, Örsi Ferenc letartóztatása után, a soha közléshez nem jutott dilettánsok írószervezet- s folyóirat-indítása közben s után jutott-e eszébe bárkinek, hogy él Pécs városában egy kivételes tekintély, Csorba Győző költő, a megyei könyvtár robotosa, élnek mások, akikből majd egyszer ugyancsak lehet tekintély.

Például a fiatal, mindenki által túl szerénynek vélt tanár: Tüskés Tibor. Akinek mindannyian, Csorba is, ha Tüskés elszánta közlésre magát, csak jó szóval szolgálhattunk. Tüskés Tiborra sem tartott igényt a kezdő Jelenkor újságíró- s „novellista" főszerkesztője (később egy katonai lap őrnagy-munkatársa Budapesten) – enyhe iróniával szólva, mit sem sejtettek akkor a szerkesztő urak, hogy a folyóirat, amit ők kitaláltak, Jelenkor néven igazi orgánummá abban a pillanatban válik, amikor 1959-ben Tüskés Tibor ül a főszerkesztői asztal mögé. A később nagy tekintélyű folyóirat fordulópontja Tüskés nevéhez fűződik – s 1964-ben nem azért kellett átadnia a helyét, tudjuk, mert munkájára alkalmatlannak bizonyult. Ellenkezőleg – mert egy Mészöly Miklós-mű közlésével kiváltotta annak haragját, akit intézményként is úgy hívtunk, Aczél György. Kutakodva, meglehet, nyomára juthatnánk, Pécs miképpen s hol igyekezett volna megvédeni főszerkesztőjét – félve mondom, netán csalódnánk, nincs ilyen nyom. Néhány író háborodott föl, mindenekelőtt legjobb barátja, Fodor András, ő még verset is közölt a botrányos „kivégzésről". Ha innen tovább követjük Tüskés Tibor életpályáját, láthatjuk, a történtek olyan mélységig mégse rendítették meg, erkölcse, szellemereje művekkel lendítette tovább – környezete legalább annyit segített, hogy nem hagyta kenyér nélkül. Hosszú ideig középiskolai tanárként dolgozott, később a pécsi Városi Könyvtár, majd a Baranya Megyei Könyvtár tudományos munkatársa volt. Nevéhez fűződik a Pannónia Könyvek sorozatának szerkesztése. S a mellette való hivatalos kiállás, a József Attila-díj odaítélése 1976-ban, figyelemfölhívás kívánt lenni egy színvonalasan formálódó életműre.

Jó néhányan, azok is, akik korábban elhagyták Pécset, akkor kerültünk vissza, írásainkkal legalábbis, amikor Tüskés Tibor szerkesztette a Jelenkort. Az említett bosszú, amely, úgy gondolom, nem is annyira Tüskésnek, inkább az Aczél által nem kedvelt Mészöly Miklósnak szólt, azzal is járt, hogy utódot kellett találni. Szederkényi Ervin munkáját a feszült hangulat nem könnyítette meg – magam azt tapasztaltam, s erre szeretnék is emlékezni s emlékeztetni, mindenben az elődje iránti tisztelet vezette. Ha azt akkor jó néhányan kétségbe vonták is. Tüskés Tibor is úgy értelmezte, nemegyszer tapasztaltam, viszonyukat.

Tüskés Tibor munkáit aztán mindinkább a sokoldalú érdeklődés jellemzi – esszéi hajszálnyi közelségben vannak a szépirodalomhoz, Pécsről szóló könyve, a Vallomás a városról, szinte a szociológus szakértelmét leplezi le szerzőjében. Portrékötetei, akár Pilinszky, akár az általa különösen s okkal kedvelt Kodolányi János pályáját rajzolja meg, a tökéletesen fölkészült, érzékeny irodalomtudós keze munkái. De sorolhatnók itt Rónay György, Weöres Sándor, Csorba Győző, Nagy László, Illyés Gyula elemzését, másfelől egész nemzedékek számbavételét. Martyn Ferenc, Pécs képzőművészeti életének európai jelentőségű alakja, Dél-Dunántúl német kisebbségének népművészete egyaránt könyvnyi tanulmányozásra indította Tüskés Tibort.

Hisz Tüskés Tibor valójában somogyi volt, s gyerekkora egy részét Zalában töltötte. A somogyiak iránti hűséges rokonszenvét nem csupán a Takáts Gyula iránti tisztelet s a Fodor Andrással a költő haláláig tartó barátsága fejezte ki – abban a pillanatban, amikor a kaposvári folyóirat, a Somogy jó főszerkesztő híján volt, ő vállalta Pécsről a szükséges jelenlétre szólító munkát, az utazást, a szerzői kör megszervezését. Utóbbi, úgy gondolnám, tekintélye révén nem is lehetett különösen nehéz. Aztán valami oknál fogva ez is véget ért.

De akár Pécsett, akár másutt, mindenki támaszkodhatott Tüskés Tibor rokonszenvére, segítőkészségére. A magam tapasztalatát említhetném, minél inkább nehezedett például munkám az írószövetségben, Tüskés Tibor annál gyakrabban nyitotta rám az ajtót. Szavaiból valamiképp azt hámoztam ki, az ember egyik legerősebb megtartó érzése, hogy nem hagyják cserben. Vajon tapasztalta-e a saját pályáján ő is eleget? Anélkül, hogy mélyebben ismertem volna Tüskés Tibor szándékait, hiányérzeteit, az utóbbi időben gyakran az fordult meg a fejemben, az őt körülvevő világ egy mulasztást hangoztathatna magában – hol maradt a Tüskés-katedra? Pécsett, bárhol: Tüskés Tibor legelemibb mivoltában nem tanár volt? Irodalmi nevelés a tanórán kívül, hangzik egyik korai művének címe; irodalmi nevelés a főiskolai katedráról? Az a szívkeresés (ne hangozzék giccsesen), amit esszéiben, tanulmányaiban óhatatlanul észrevehetünk, tanítványi közösségre miképpen hat?

Kicsit félve, mégis igazamban bízva mondanám, Tüskés Tibor is a pannon gondolkodás emblematikus alakja volt. Történeti érdeklődése s az ebből keletkezett munkái talán sokunknak tanúsítják ezt, hűsége ehhez a világhoz szinte minden megszólalásában tanú rá. Mondható-e, úgy gondolom, igen: szüksége volt mindenkor Pécs légkörére, Pécsnek annál inkább szüksége volt, van s lesz a Tüskés formátumú személyiségekre. S hiszen ezt nem is tagadta soha senki. Megszólalásai a Jelenkorban a vidéki szellemi lét lényegét summázták – ha őszinte akarok lenni, bennem, hajdani szökevényben, a visszavágyódás szorongásos érzését támasztották. Ha annyira, mint ő, hinni nem is tudtam; ott, bárhol, mégis nélkülözhetetlenek vagyunk.