Margócsy István úgy véli, hogy amikor Balassa Péternek Az Ikszekről szóló írását közöltem, elmulasztottam feltérképezni az írás születésének hátterét, ami világossá tette volna, hogy a szöveg miért nem tekinthető pusztán „szellemi" természetû dokumentumként, ahogy az én írásom feltételezte, továbbá azt sem jelzem, hogy Balassa határozottan megtagadta írását. Ezzel az igényével olyan területet nyit meg, ami meglehetősen komoly kutatásmódszertani bizonytalanságok terepének bizonyul, alighogy egy-két lépést teszünk rajta. Semmi nem áll távolabb tőlem, mint hogy kétségbe vonjam Margócsy István szavahihetőségét, azonban a filológus számára egy a vonatkozó viszonyokban legalább érintőlegesen mindig érdekelt szemtanúnak az egyik szereplő szakmai és emberi integritásának tekintetében súlyosan dehonesztáló véleménye olyan forrás, amit kritikával kell kezelnie. Különösen akkor, ha egyéb forrásokból részben eltérő emlékeket hall (míg más forrásokból, a történet más elemeire vonatkozóan a Margócsyéival egybevágóakat). Más emlékezők szerint Balassa máshogy magyarázta döntését a szöveg visszavonásáról. Mindez immár nem ellenőrizhető, nincs mihez viszonyítanunk, mert a múlt – elmúlt. Nem is kell feltételeznünk senki megbízhatatlanságát, könnyen elképzelhető, hogy Balassa két helyen, két különböző emberrel beszélve, másfajta lelkiállapotban, akár taktikai megfontolásból (lám, szükségképpen megnyílik alattunk az ingoványos feltételezések mélyvilága) mást mondott ugyanarról a döntéséről. Esetleg a két beszélgetés között alapvetően vagy részlegesen átértékelte a történetet. Ha el akarnánk jutni az „igazságig", a szöveg hátterének feltérképezéséig, mérlegelnünk kellene, melyik – egyes személyek emlékezetében fennmaradt – kijelentés tükrözi Balassa lelkének „éjszakai", melyik a „nappali" oldalát, és minden döntésünk szükségképpen önkényes lenne. Margócsy István, amikor rekonstrukciója Balassa magánéletének ekkori viharaihoz ér, szemérmesen elhallgatja e viharok természetét és Spiró szerepét a szóban forgó történetben. Ki vitatná, hogy helyesen teszi, mikor tapintatosan jelzi, hogy ahhoz, amiről épp beszél, végső soron a világon semmi közünk nincsen. Mélyen egyetértek vele, csak azt nem értem, hogy ha így van, akkor hogyan tehetném én ezeket a rám egyáltalában nem tartozó eseményeket kutatásaim tárgyává.

Ha sikerülne valahogy túljutnunk mindezeken a módszertani és erkölcsi aggályokon, felmerül a kérdés, hogy pontosan mit értünk meg akkor, amikor ezeknek az élettörténeti eseményeknek az előterében kíséreljük meg elhelyezni, ezt a kontextust választva szeretnénk értelmezni Balassa írását. Margócsy javaslata szerint az válik világossá e háttér előtt, hogy a szöveget bízvást semmisnek tekinthetjük, egyetlen dologról informálhat legfeljebb bennünket, Balassa Péter személyiségének árnyoldalairól. „nincs ennek az írásnak egy szemernyi igazsága sem…" – olvassuk Margócsy visszaemlékezésében. Írása zárlatában úgy véli, hogy egyedül Balassa jellemének maga és mások számára is sok szenvedést okozó szélsőségessége dokumentumaként érdemes olvasnunk az írást. Viszont pusztán az, hogy esetleg nemtelen, alantas indokok szülték, nem teszi szükségszerûvé, hogy a szöveg minden egyéb tekintetben is értéktelen, elméletileg nem zárható ki, hogy alantas indokból született szövegekből tanulni lehessen. A rosszindulat például kiélesíti a megfigyelőképességet, pontos tud lenni alkalomadtán gonosz észrevételeiben. Számos ilyen példát ismerünk hétköznapjainkból éppen úgy, mint a kultúra történetéből. Gondoljunk csak a mi előző századi irodalmunk legkézenfekvőbb példáira, József Attila és Szabó Dezső Babits-kritikájára, Ady híres Kosztolányi-bírálatára, Kosztolányi Ady-revíziójára stb. Általában véve, Szabó Dezső írásai az ellenszenvből táplálkozó éleslátás iskolapéldái, szóljanak bár Tamási Áronról, Szekfû Gyuláról vagy éppen – egy Margócsy István szívének kedves példával zárva a sort – Horváth János Petőfi-könyvéről. Margócsy István azonban nem veszteget szót annak alátámasztására, miért színvonaltalan és maradéktalanul érdektelen az írás, miért nem mutathat meg nekünk semmiképpen semmi egyebet Balassa Péter állhatatlan jellemén kívül, noha ez az állítás, mint láttuk, nem következik szükségképpen történetéből.

Margócsy írása azt sugallja Konrád György és Déry Tibor nevének bevonásával is (jelzi, hogy az első Balassa-kötet előzetes kötetterveiben még szerepeltek, majd eltûntek), hogy az „új próza" Balassa-féle kánonát intellektuális megfontolások helyett valójában Balassa személyes szeszélyei, bosszúálló avagy diktátori hajlamai rakták össze. Ez a feltételezés nagyjából összevág a Bán Zoltán Andráséval, aki szintén arra tett javaslatot, hogy személyes emlékeit olvassuk kritikatörténeti rekonstrukcióként, a személy hitelével fedezett, leleplező, tehát „igazi" kritikatörténeti rekonstrukcióként. Ez a javaslat lényegében a Balassa-életmû banalizálásra irányul, azt gondolja, jobban megértjük, ha nem a korszak próza-, politika-, kritika- és eszemtörténeti vonatkozásrendszerében helyezzük el, hanem Balassa Péter jellemének objektivációjaként vesszük szemügyre. Ez a hozzárendelt kontextus azonban azzal a veszéllyel jár, hogy a korszak történetét, melynek Balassa így vagy úgy, de egyik főszereplője, lényegében intrikatörténetként kéne megírnunk, és adekvát elbeszélése éppen egy irodalom és kritikatörténeti Az Ikszek lehetne. „…a végeredmény pedig az lett, hogy Balassa olthatatlanul megharagudott Spiró személyére, ami nála – mint olyan sok más személlyel kapcsolatban is – azt jelentette, hogy a továbbiakban a hajdani barát eddig magasra értékelt szellemi teljesítményét is gonosznak, kártékonynak vagy éppen semmisnek tekintette" – írja mindezt megerősítve Margócsy. Ez azonban a korszakot magát is banalizálná, és ilyen módon súlyos ûrt hagyna történeti önismeretünkben. A mi feladatunk pedig mégsem a személyes vagy a kis csoportemlékezetek archiválása, hanem egy tág közösségi emlékezet, a nemzeti kulturális emlékezet formálása, legalábbis annak óvatos kísérlete. Amennyiben erre teszünk kísérletet, elsődleges forrásaink a szövegek lehetnek, és így is érdekes dolgokra bukkanhatunk. A Margócsy által említett nevek ugyanis a Színeváltozás (Bp., Szépirodalmi, 1982) nyilvánosságra került változatában is szerepelnek, ha önálló írást valóban nem is szentel nekik a szerző. Az „új próza" tárgyalását felvezető „programesszében", a 218. oldalon „a legközvetlenebb elődök" felsorolása Déry Tibor nevével kezdődik. Ha kicsit előrelapozunk a 221. oldalra, az önreflexív, öntükröző epikai munkák elősorolásában (ez volna valamiképpen az „új prózához" tartozó mûvek közös jellemzője) szintén első helyen szerepel Konrád neve, őt követi Mészöly, Lengyel, Tandori, Esterházy, „újabban" Nádas. Mindezek után nem világos, miért kell tökéletesen váratlan, eddig szinte elképzelhetetlen hírként fogadnunk, hogy Balassa hosszabban tervezett írni róluk, miért a „horribilie dictu". Az természetesen továbbra is kérdés, miért halványult-tûnt el később a „reprezentatív elődök" közül például Déry neve, és miért vált hangsúlyossá Mészölyé, Mándyé, Ottliké, miért nem vált az új próza kánonának szerves részévé Konrád életmûve, és erre nyilván nem lesz könnyû felelni, de ennek a kérdésnek a megválaszolásához mégsem feltétlenül kell Balassa már kutathatatlan lelkivilágát egyetlen forrásnak tekintenünk. A „horribile dictu" a választás és elhagyás teljes levezethetetlenségét sugallta, és a vizsgálódás terepét át kívánta helyezni Balassa pszichéjébe. (Idetartozik még, hogy monográfiájában természetesen többször is említi Balassa Déryt, ha nem is általában az új próza, de Nádas fontos elődeként). Balassa végső választása Déry vonatkozásában minden bizonnyal téves és súlyos döntés volt, súlyának oka épp Balassa koncepciójának jelentősége, hatása volt. Déry rendkívül jelentékeny szerző, a magyar irodalom egyik legfontosabb, méltatlanul elfelejtett regényének írója. Ha igaz is, hogy minden erős értelmezés egyszerre és szükségképpen von maga után megmutatkozást és felejtést, Déry kérdését jelentősége miatt nem intézhetjük el ennyivel, ahogy nyilván számos más kérdést sem. Mindezt azonban célszerûnek tûnik máshonnan, szövegek felől közelíteni.

Amire én tettem javaslatot rövid bevezetőmben, az az, hogy tekintsük Balassa szóban forgó szövegét a Spiró-regényéről mondott ítéletétől – amit különben én sem osztok – függetlenül olyan világnézeti kritika kísérletének, ami egyúttal éppen az ideológiakritika ellen irányul. Ha így teszünk, Balassa pályájának egyik legsajátabb problémáját, paradoxonát fogjuk megtalálni egészen függetlenül attól, hogy Balassa Spiró személyére irányuló szándékai nemes vagy alantas természetûek voltak-é. Arról kívántam szólni, hogy a leleplezés és a megértés szembeállításával hogyan kísérel meg végleg elszakadni a Lukács-iskolától Balassa gondolkodása, és hogyan magyarázható többek között ennek a folyamatnak az egyik elemeként az, hogy Babits Mihályt választja elődjének. Elképzeléseimet nem cáfolja Margócsy István emlékezése. Továbbá a fontos kritikusok nagy tévedései sem érdektelenek, sok mindent elárulnak kritikai szempontjaikról, ízlésükről, korlátaikról stb. Balassa pedig – bármi volt is a szándéka – megszövegezte írását, valamifajta szerkezetet, logikai ívet épített fel, és ezzel – legalábbis – vitathatóvá tette. Ahogy Margócsy mondja: felstilizálta és megideologizálta indulatát, vagyis: szöveget írt belőle. A világnézeti kritikával folytatott birkózása pedig van annyira problematikus, mint Spiróhoz fûződő személyes viszonya, de az előbbi tanulmányozásának vannak bevett eljárásai, és reményeim szerint több haszonnal is kecsegtet. Margócsy megemlíti, hogy amennyiben Balassa mégis megjelentette volna írását a Mozgóban, vitacikkben felelt volna rá. A kései publikálás újra megadja ennek lehetőségét, és ha az írás aktualitása merőben más természetû lenne is, mint akkor lett volna, bizonyosan így is sokat tanulnánk belőle, ha Margócsy István egykori remek Az Ikszek-kritikája és most közzétett személyes emlékei után ezt is papírra vetné.

VÁRI GYÖRGY